Mit adtak nekünk a rómaiak?

Embertelenül korán volt ugyan, és Tennessee-ben is megjött a tél, mégis kivonszoltam magam az ágyból ma reggel, történelemórát tartani a hatodik osztálynak.

Múlt héten jöttem rá a kis tanítványomtól, hogy a hatodikosok épp Rómát tanulják töriből; ezt a lehetőséget természetesen nem lehetett kihagyni, főleg, mert ami a könyvükben volt, az enyhén szólva is kevés. Két órám volt bepótolni a hézagokat.

Nem akaródzott mitológiát mesélni; a tizenkét évesek már bőven benne vannak a Percy Jackson korszakban, és csak akkor tudtam volna nekik újat mondani, ha előtte kifüggesztem a 18-as karikát. Így aztán átálltam a római legendákra, mert azok általában kimaradnak a nagyközönségnek (az emberek többsége úgy gondolja, a rómaiak simán csak koppintották a görög mitológiát, és semmi sajátot nem alkottak, ami enyhén szólva is téves).
Most, hogy volt alkalmam mesélni őket, megint meg kellett állapítanom, hogy azért ezek a sztorik nagyon vagányak. Valahonnan gyerekkori képeskönyv-emlékeim közül felmerült Camilla története, akit az apja egy dárdához kötözve hajított át egy folyón, és aki felnőve Aeneas ellen harcolt, míg meg nem ölték egy csatában (majd nimfa barátnője megbosszulta a halálát egy mágikus íj segítségével). Most meséltem közönségnek életemben először, de nagyon vagányan sikerült, és a kölyköknek is csillogott a szeme. Utána sor került Horatius Cocles legendájára (még több csata, és bátor katonák), és Mucius Scaevola se maradhatott ki a sorból. A gyerekeket az erőszak nem nagyon hatotta meg, a tanárnő meg ki-be szaladgált az osztályterembe egész idő alatt, meg a folyosón beszélgetett, úgyhogy pont nem érdekelt, tetszik-e neki, hogy kiszúrt szemekkel meg kézelégetéssel szórakoztatom az osztályát, vagy se.
Megint meg kellett állapítanom, hogy az amerikai mentalitás meglehetősen közel áll a rómaiakhoz; a kölykök rettenetesen érezték a bátorságról, önfeláldozásról, csatákról és hősiességről szóló sztorikat. Amikor befejeztem a mesélést (nagyjából kitette az első órát), áttértünk Rómára és történelmére. Eleinte meg voltak illetődve, és nem nagyon akartak kérdezgetni, úgyhogy mutattam nekik fényképeket a San Potito ásatásról, hogy lássák, hogy is néz ki a régészet, meg beszéltem nekik mindenféle dologról, ami éppen az eszembe jutott. Egy idő után kezdtek fellelkesülni. Természetesen a sírok meg a csontvázak izgatták a legjobban a fantáziájukat; rögtön azután meg a hadsereg és a gladiátorok. Hogy örüljenek, mutattam nekik fotókat a Savaria Karneválról is, és a hagyományőrzés mint gondolat teljesen lenyűgözte őket. A maradék egy óra úgy elrepült, hogy észre se vettük.

Tanulság: gyakrabban kéne rómaiakat mesélnem. Úgy tűnik, divatban vannak.