A mese sincs ingyen - Egy mesemondó szemével

Az utóbbi időben többen is felhívták a figyelmem a cikkre, miszerint szerzői jogdíjat kell fizetni a meseolvasás után. Nem kevés felháborodás kíséri a dolgot, úgyhogy arra gondoltam, ideje írni róla.

1. A törvény szerint akkor jár jogdíj a felolvasott mese után, ha szerzője van (vagyis nem népmese), és a szerző halála (nem a mese kiadása!) óta még nem telt el 70 év. Ez ugyanígy van Amerikában is, és a mesemondók általában tiszteletben is tartják.

2. Amerikában létezik egy olyan fogalom, hogy "fair use" - ez kimondja, hogy jogdíj fizetése nélkül lehet előadni szerzői jogvédelem alatt álló történeteket amennyiben az előadás oktatási célzattal, iskolai vagy könyvtári keretek között történik. Tehát amennyiben egy tanárnő vagy könyvtáros olvas fel mesét, nem kell fizetni érte. Ellenben ha hivatásos mesemondót hívnak meg az intézményen kívülről, aki pénzt kap az előadásáért, abban az esetben a jogdíj érvényben van.

3. Mesemondó körökben általános szabály, amit minden hivatásos mesélő betart, az, hogy ha a mese szerzői jogvédelem alatt áll, vagy valakihez tartozik (nincs leírva, de valamelyik mesemondónak a saját alkotása), akkor az a minimum, hogy engedélyt kérünk az előadására. Általában ebből nem szokott gond lenni; a legtöbb mesemondó nagyon engedékeny, és szívesen ad írásos meghatalmazást anélkül, hogy pénzt kérne érte. Hasonló a helyzet a szerzőkkel is - ha egy mesemondó levelet ír egy szerzőnek, és engedélyt kér a mese előadására, nagyon ritka, hogy megtagadják tőle. Az is általános jelenség, hogy puszta mesélésért nem kér pénzt a tulajdonos; ellenben ha az előadásból CD vagy DVD készül, illik jogdíjat fizetni a szerzőnek a bevételből, kivéve, ha kimondottan nem tart rá igényt.

4. A népmeséknek nincs szerzője, akkor se, ha valaki leírta őket és kiadta egy könyvben. Népmesére csak akkor kér engedélyt az ember, ha valaki annyira átdolgozta az eredeti változatot, hogy gyakorlatilag új mesének számít. Általánosan elfogadott, hogy ha valaki hall egy népmesét, de nem biztos benne, mennyire áll távol az eredetitől, elmegy a könyvtárba (vagy megkérdezi a mesélőt) és utánanéz. Én pl. kértem engedélyt Wedderburn Kapitány történetére mesemondó ismerősömtől, mert annyira átdolgozta az eredeti balladát, hogy új sztorinak számított - és nekem jobban tetszett, mint az eredeti. Az engedélyt megkaptam, és fizetnem sem kellett érte - cserébe valahányszor előadom a történetet, elmondom, kitől származik. Az udvariasság nem kerül semmibe.

5. A cikkel kapcsolatban az a véleményem, hogy amennyiben nincs "fair use" érvényben, bajban vagyunk. A hivatásos mesemondó az egy dolog, de tanárok, óvónők és könyvtárosok nem esnek egy kategóriába a fizetett előadóművészekkel. Én híve vagyok annak, hogy az ember tudja, honnan származnak a meséi, és adja meg a kellő tiszteletet a szerzőknek, ahol szükség van rá. De ez nem azt jelenti, hogy oktatási célú rendezvényeken is ilyen szigorúnak kellene lenni (különben meg, szólalt meg az öreg kalóz, mégis hogy akarják leellenőrizni?! Nem sok ARTISJUS képviselőt láttam eddig az első sorban csápolni vidéki mesemondó délutánokon. Persze ha ez azóta változott, arról nem tudok, de akkor meg legalább hozzanak magukkal még egy gyereket...)

Lábjegyzet: teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy magam ellen beszélek. Ha az iskoláknak-könyvtáraknak nincs pénze rá, hogy jogdíjat fizessenek, honnan lenne pénzük arra, hogy meghívjanak egy profi mesemondót? A cikkben csak "olvasásról" volt szó - a szóbeli mesemondás fontossága szokás szerint kimaradt. Könyv nélkül mesét mondani nem ördöngösség; véleményem szerint több könyvtárosnak és tanárnak kéne csinálnia, ég és föld a különbség, próbáljátok ki.

Lábjegyzet lábjegyzete: A "csak népmeséket mesélhetnek" kifejezés milliós nagyságrendű történethalmazt foglal magába, szóval azért óriási pánikra még mindig nincsen ok... én amúgy is a népmesék pártján állok, mint hivatásos mesemondó. Törpeszarvast nem übereli semmi :)