Csillagokat látunk

Ma voltam csillagos meséket mondani a második osztályosoknak.

Hallottam már korábban is, könyvtárosoktól és tanároktól egyaránt, hogy a második az iskola egyik legjobb osztálya (ebben a suliban minden évfolyam egyetlen osztályt képez). Figyelmesek, kedvesek, kreatívak, és mindenki csak jót tud mondani róluk. Ma a saját bőrömön is megtapasztaltam őket, és igazat kellett adnom a véleményeknek: tényleg az egyik legjobb csoport, akikkel eddig dolgom volt.

Bár tartozik kivetítő az osztályterem felszereléséhez, a számítógépnek nem sikerült megbarátkoznia a Stellariummal, úgyhogy a technológia vívmányait ezúttal nélkülözni kellett. Összegyűlt a kis csoport a szőnyegen, és kezdésnek megkérdeztem őket, mit tanultak eddig a csillagokról. Nagyon sok mindent össze tudtak szedni, és gyakorlatilag mindenkinek fenn volt a keze; addig nem hagytak nyugtot nekem, amíg mind el nem mondhatták, ami az eszükbe jutott. Ez után végre nekiálltam mesélni.

Több, mint egy óránk volt mesemondásra; a tanáron látszott, hogy örül, hogy hátradőlhet, úgyhogy végre egyszer nem sürgetett senki. Először elmeséltem nekik, ki vagyok, és honnan jöttem; elő kellett szedni a földgömböt, és megmutatni nekik Magyarországot. Ezek után elmeséltem neki a szigetközi tündérek legendáját, majd szünetet tartottunk, melynek során záporozni kezdtek a kérdések. Valaki tudni akarta, milyenek voltak a tündérek; elmondtam nekik, hogy olyanok, mint az emberek, csak szebbek, mire ki lettem javítva, hogy akkor azok elfek voltak. Hozzáfűztem, hogy néha-néha egy tündérlány feleségül mehet egy ember fiúhoz, vagy fordítva (mindkettőre harsány pfúúúúúj volt a válasz, a második osztályban még nem divat a romantika). Hozzáfűztem azt is, hogy ha gyerekeik lesznek, azokban is lesz egy csepp tündér vér, mire rögtön tudni akarták, hogy azt honnan lehet tudni - volt, aki arra tippelt, hogy repülni tudsz tőle, de végül abban állapodtunk meg, hogy az ilyen emberek jók olyasmiben, amit a tündérek szeretnek, például a zene és a tánc, mire az osztályban azonnal mindenki tündér-leszármazottá változott, ahogy annak lenni kell.
Másodjára, még mindig a Tejútnál maradva, elmeséltem Csaba királyfit is, ami nagyon lenyűgözte őket, és tudni akarták, ez mind mikor történt. Itt már felébredt az érdeklődésük a magyar nyelv iránt, úgyhogy a következő mesét magyarul kellett elkezdenem, ami nagyon tetszett nekik. Ezen a ponton már mindenki elhasalt vagy elfeküdt; láttam, hogy a tanár megmozdul, hogy felületesse őket, de nem hagytam neki.
Az egyik kislány kijelentette, hogy a nap is egy csillag, és hogy meséljek a napról, így aztán előszedtem a Jégország Királyát; a napba öltözött asszony lenyűgözte őket. Mivel még mindig sok időnk volt hátra, hagytam őket nyújtózkodni egyet, majd leültünk még egy körre, és elmeséltem nekik a Kojoti táncol a csillagokkal mesét (szokás szerint a Kojoti ugat a holdra fülbevalót viseltem).
Ennyi szufla volt bennem, így is majdnem másfél órát tett ki a program. Persze ezzel még nem értünk a dolgok végére; az elkövetkező jó húsz percben mindenkinek le kellett fordítanom a nevét magyarra, meg mindenféle más szavakat és mondatokat is (mint például hogy "második osztály" és "telihold"). Megnéztük a földgömbön, hol vagyunk, és hol van Európa; és amikor végül sikerült kiásnom magam a húsz kölyök halmaza alól, többen a lábamba és a derekamba kapaszkodtak, hogy ne maradjak még. Megígértem nekik, hogy jövő héten megint találkozunk, rajzórán fogok mesélni nekik.

Alig várom...