Született mesemondó

Kezdek rájönni, hogy ez a kiscsaj csak azért a tanítványom, mert úgy hozta a sors, hogy én születtem tizenöt évvel korábban. Cserébe három év előnye van az én mesemondói pályafutásomhoz képest. Kíváncsian várom, hová fog fejlődni...

Ma volt az utolsó mesemondó óránk a tavaszi szünet előtt (ami ebben a suliban három hétig tart). A könyvtár úszott a sütiben (Viktoriánus teadélután), úgyhogy az irodában találtunk magunknak csendes sarkot, a vadonatúj tengerimalac társaságában (ebben az iskolában egy malac se húzza a sokáig, ez már legalább az ötödik, amivel találkozom...). Alig tettem le a kabátomat, a kiscsaj már ugrott is fel, hogy van egy meséje, amit el szeretne mondani.
A történet, amit választott, egy könyvből származott; személyes sztori volt arról, hogy egy kislány, miután először látogat el a szüleivel egy fodrászatba, otthon kísérletképp levágja a saját haját, természetesen szörnyen rosszul. Kedves, humoros kis történet volt, és a kis hölgy zseniálisan adta elő. Nem akadt el, nem hümmögött, választékosan fogalmazott, szépek voltak a gesztusai, remek arckifejezéseket használt. Egyes szám első személyben akarta előadni az egészet, de menet közben átváltott mesemondó fokozatba és harmadik személybe - cserébe végig vissza-visszakanyarodott az "én"-hez, de mindig csak akkor, amikor a főszereplő lelkes volt vagy izgatott. Amikor végzett a mesével, nagyon megdicsértem érte; aztán beszélgetni kezdtünk.

Először is megkérdeztem tőle, mennyit gyakorolta a sztorit; azt mondta, hogy elolvasta többször, és megpróbálta magának meg a családtagjainak is elmondani. Gyakorlatilag az az ötlete támadt, hogy feladja magának házi feladatba, hogyan lehet egy teljes könyvet mesemondó előadássá sűríteni (tíz perces volt az egész, talán annyi se, de nagyon kerek). Jó kis házi feladat, a legtöbb hivatásos mesemondó is küszködik vele hónapokig...
Megkérdeztem, miért pont ezt a sztorit választotta; azt mondta, hogy jó ideje keresgél új mesék után, hogy növelje a repertoárját (!!!), de jó mesét találni nagyon nehéz, a legtöbb nem "szól hozzá" (amik viszont igen, azok mindig nagyon jók). Erről beszélgettünk egy darabig; megegyeztünk abban, hogy csak olyan meséket érdemes mesélni, amik "ragadnak" (ahogy Berecz András mondaná, mint a bogáncs). Ez neki ragadt, úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Az eredeti témától elkanyarodtunk a személyes sztorikig - ha végigviszi az egyes szám első személyt, csont nélkül elhittem volna, hogy vele történt meg. El is kezdtünk beszélgetni a saját hajvágásos sztorijainkról, hogy rávezessem vele, milyen is a személyes mesemondás. Feladta magának háziba, hogy a tavaszi szünet alatt alkot saját személyes sztorit.

Természetesen arról is ki kellett kérdeznem, miről maradtam le a múlt héten - a fesztivál előtt volt egy kisebb betegségem, és hangom se sok, úgyhogy lemondtam a meséléseket, egyrészt, hogy pihenjek, másrészt, hogy a gyerekek ne kapják el a bacikat. Úgy tűnik, nem is nagyon hiányoztam: az osztály egyhangúlag követelte, hogy kis tanítványom meséljen nekik helyettem (ezt a beszámolót egyébként a könyvtárosnő is megerősítette). Persze nem nagyon kérette magát; készen állt a Piroska és a Farkas egy menőbb változatával, amit előző héten közösen rágtunk át. A csavar a dologban az volt, hogy jelenleg az ötödik osztályban két dolog nagyon menő: Chuck Norris és a(z európai) foci. Az osztály tehát olyan sztorit akart, amiben Norris bácsi szerepel; talpraesett kis mesemondónk egyszerűen röptében lecserélte a vadászt. Azt eddig is tudtam róla, hogy remekül tud és szeret is rögtönözni; úgy tűnt, nagyon élvezhette a feladatot, és így már hivatalosan is ő az osztály főállású mesemondója (utólag mindenki meg is dicsérte érte, ami nyilván jól esett neki). Beszélgettünk róla, mennyire élvezi a mesélést, hogy néha egyszerűen csak kibuggyan belőle a mese; azt is bevallotta, hogy néha szünetben a mosdóban áll a tükör előtt és magának mesél.

Minden egyes alkalommal elámulok rajta, mennyire ösztönösen tudja ez a lány, miről szól a mesemondás műfaja. Egyszerűen képtelen a meséket magában tartani; ha közönsége nincs, akkor is gyakorol (ez emlékeztet gimnazista önmagamra, amikor elalvás előtt magamban mondtam a kedvenc történeteimet). Gondosan megválogatja, mit mesél, és csak olyan történeteket választ, amik "megszólítják", még akkor is, ha a fél könyvtárat át kell hozzá rágnia. A történeteivel dolgozik: tudatos döntéseket hoz, hogy hogyan adja őket elő, és megváltoztatja őket, hogy jobban illjenek a saját hangulatához és előadásmódjához. Ösztönösen használ gesztusokat és arckifejezéseket, és lenyűgözően otthonosan, lazán mesél, mindenféle görcsös erőlködés nélkül. Megvan rá a képessége, hogy magára vonja mások figyelmét, és lekösse őket anélkül, hogy kötelező lenne az előadást végigülniük. És ami a legfőbb: tizenegy éves gyerekhez méltón felhőtlenül élvezi a mesélés minden percét, és a rá fordított figyelmet.

Lehet, hogy nem lesz belőle hivatásos mesemondó; de hogy mesemondónak született, abban nem kételkedem.