Elveszett lány - sorozat tündéreknek, egy mesemondó szemével

Mert végre valaki csinált egy ilyet is! Ideje volt, a vámpírokról már nem lehetett több ronda sápadt bőrt lehúzni...
Aki követi a blogot, tudja, hogy elsősorban nem filmajánlókban utazom, de ezúttal megint kivételt teszek, mert jelen sorozatnak több aktuális vonatkozása is van.

Először is: amióta elindult a Grimm és a Once upon a time, azóta vártam, hogy valami tisztességes is kisüljön a tündérmesék hirtelen jött tévés népszerűségéből. És mivel azt a kettőt már kiveséztem egy korábbi bejegyzésben, összehasonlításképp írok most egy (szerintem) pozitív példáról is.

Másodszor pedig: nem árulok egy nagy titkot, amikor azt mondom, a sorozat egy az egyben a Changeling rendszerére épít (vagy inkább ugyanarra a rendszerre, amire a Changeling is épült, ha ez így pontosabb). Fel is adtuk a szerepjátékos osztálynak, hogy nézzék szorgosan, mert nagyon jól és részletesen visszaadja a világot és a hangulatot, amiben a Changeling: the Dreaming játszódik, ez pedig csak jó lehet! Érdekes, hogy a White Wolf még nem moccant rá a témára, annak idején az első Underwold filmből elég nagy ügyet csináltak.

Röviden és tömören:
A Lost Girl (Elveszett lány) kanadai sorozat, 2010-ben indult, Amerikában a SyFy csatorna most kezdi vetíteni, otthon pedig az AXN-en megy, ha jól tudom (bár hogy a magyar szinkron hány lépcsőt ront az összképen, arra csak tippelni tudok).
Ha röviden kéne jellemeznem, azt mondanám, hogy a sztori a Supernatural (Odaát) a szörnyek oldaláról - ha valaki beengedné ide a Winchester fiúkat, annak csúnya vérengzés lenne a vége... Nem csak témája, hanem hangulata miatt is egyszerű egymáshoz hasonlítani a két sorozatot: mindkettő pörgős, "heti szörny" jellegű, és nem veszi magát elég komolyan ahhoz, hogy nevetségessé váljon - ettől lesz szerethető és szórakoztató.

A történet dióhéjban: a modern világban élnek fae-nek (tündér) nevezett mesebeli lények, akik embernek álcázzák magukat, és létezésüket kötelesek titokban tartani. Rengeteg fajtájuk van, képviselik a világ összes népének legendáit, japán hódémontól Baba Yagáig, és mind valamilyen módon a halandókból táplálkoznak: néhányan szó szerint is, de sokan átvitt értelemben - érzelmekből, életenergiából, kreativitásból, és egyéb olyan dolgokból, amik a Changeling játékban Glamour (Káprázat) néven foglaltatnak össze. Főhősünk például, aki eleinte maga se tudja, hogy tündér, fajtájára nézve egy succubus: szexuális energiát eszik, ezt nagyon nem is lehet tovább ragozni. A tündér társadalom, ahogy annak lennie kell, két udvarra oszlik: Fény és Árnyék (vagy, ahogy mi ismerjük, Seelie és Unseelie), mindkettő a maga szabályaival és vezetőivel, akiket mindenféle középkori törvények kötnek, hogy kölcsönösen hagyják békén egymást. Ez persze ritkán van betartva, főleg a sötét oldalról.

A történet erőssége számomra két dologban rejlik: egy, hogy szerethetőek az állandó karakterek, és kettő, hogy nagyon közel lavírozik az eredeti hiedelmekhez és népmesékhez (a Changelingről nem is beszélve). Természetesen ezt is, mint minden sorozatot, nagy mértékben a mellékszereplők viszik a hátukon: A főhősnő halandó lakótársa, Kenzi az utóbbi időben az egyik kedvenc karakterem; a tündér kocsma gnóm csaposa, Trick pedig egyesít magában mindent, aminek egy tündér kocsma csaposának lennie kell (és a tetejébe jó színész is). Van ezen kívül még egy szépen tetovált vérfarkas rendőr, akit jó nézni, és egy szirén srác, aki szintén nem csúnya. Azt is lehetne mondani, hogy dögös, önálló női főszereplőkkel és jól kitalált férfi karakterekkel a sorozat végre olyasmi, amit a lányok is szívesen néznek. Amikor a főszereplőd a szó szoros értelmében egy szexdémon, nehéz kikerülni, hogy a bőrbugyi-láncmelltartó irányba csússzon el a történet, de nekik sikerült, és ezért a sztori plusz pontot érdemel.

(További előny, hogy a sorozat kanadai produkció, és látványosan kevésbé prűd, mind az amerikaiak - kivéve természetesen a kábelcsatornákat: succubus az succubus, és le is teper nőt, férfit, halandót és tündért egyaránt. A káromkodással hasonló módon egy fokkal kevésbé voltak szívbajosak, cserébe Kenzi szövege mindig nagyon kreatív...)

Ami pedig a mesemondói oldalt illeti: látszik rajta, hogy valaki nekiesett itt a tündér-lexikonnak. Először is szerepel benne egy csomó olyan dolog, amit egy mesemondó felismer, mielőtt kimondták volna - a kappa pl. zseniális ötlet volt, de a redcapet is messziről ki lehetett szúrni a kis piros sapkájáról (eddig a kilenc Changeling fajból ötöt számoltam össze - Sluagh, Redcap, Nocker, Pooka, Sidhe - mindegyik az elvárásoknak megfelelően van ábrázolva, a Sidhe nemeseket pl. kapásból pofon akarod ütni egy lapáttal, akár a jó oldalon állnak, akár nem) és aztán jó mesemondó módjára lehet rajongani, amikor felbukkan egy-egy ismert mesebeli lény. A lidérc tényleg a mellkasodra ül éjszaka, a kappának tényleg víz van a fejében, és a vas tényleg minden tündért megsebez; Samhain tényleg ünnep a tündérek között, Baba Yaga tényleg ártatlan lányokat eszik, és még folytathatnánk a sort tovább. Sohasem mennek bele a részletekbe, de eleget árulnak el ahhoz, hogy engem, mint hivatásos mesemondót (és Changeling játékost), odakössenek a képernyőhöz.

Ennyi. Akinek van kedve, nézze. Be van rendelve a harmadik évad, reméljük, kitart még egy darabig...