2010. május 25., kedd

Főállású Angyal szeretnék lenni!

És ehhez a Ti segítségetek kell!

A jelentkezésem a Vodafone Facebook üzenőfalán található, ezt kell minél több embernek Like-olnia (Tetszik-elnie). Kommentelhettek is, minél többet, annál jobb!

Itt a link

Alighanem először like-olnotok kell a Vodát is, csak utána tudtok engem.

Ha sikerül a pályázat, egy évig főállású angyalként fogok mesemondást tanítnai hátrányos helyzetű gyerekeknek!!!

Itt a blog amit a pályázathoz hoztam létre: Színes Szárnyú Angyalok

Adjátok tovább!

2010. május 17., hétfő

Mesemondás.Ning

Nah, megint alkottam valamit:

http://mesemondas.ning.com/

Gyertek, csatlakozzatok :) Majd összecsatolom az oldalt a nemzetközi hálózattal is :) Csak gondoltam, legyen egy, ami teljesen magyar nyelvű.

Beszélgessünk :)

2010. május 16., vasárnap

Wanted - Mesemondók, bújjatok elő

Tudom, hogy jelen blog nem a legforgalmasabb hely a világhálón, de ha már boldog-boldogtalant ezzel zaklatok, gondoltam, kiteszem ide is.

Amint azt néhányan (sokan) tudjátok már, és az előző bejegyzésből is kiderült, úgy döntöttem, államvizsga előtt nincs jobb dolga az embernek, mint gatyába rázni a magyar mesemondást és külföldi kapcsolatait. A megfelelő alázattal, persze. Szóval most minden mesemondót, akit ismerek (vagy nem ismerek, de hallottam róla) azzal zaklatok, hogy gyűljünk össze, és beszélgessünk. Mert az jó.
Természetesen megint a pudingot próbáljuk falra szögezni. De azért vannak, akik lelkesednek. Köztük én is. Meg a környező országok. Szóval.

Azoknak, akik rendszeres olvasók: ha tudtok olyan mesemondóról, akit érdekelne a dolog (vagyis bárkiről, aki magyar és/vagy Magyarországon van, és érdeklődik a mesélés iránt), csipogjatok!!!

Mindenkinek, aki erre jár: MESEMONDÓK, jelentkezzetek! A kifejezés legtágabb értelmében. Akkor is, ha saját véleményetek szerint nem merítitek ki a 'hivatásos' fogalmát. Akkor is, ha csak poénból meséltek. Akkor is, ha csak szeretnétek mesélni. Ha lenne kedvetek kipróbálni, foglalkozni vele. Tessék előbújni!

(Csak hogy tudjátok: az első jonesborough-i fesztiválon két mesemondó volt, és húsz fő közönség. Olvassatok vissza hogy lássátok, hová nőtték ki magukat. Ott a mérce :)

2010. május 14., péntek

Mesemondás Kelet- és Közép-Európában

Ezek lennénk mi. Hogy a Közép vagy a Kelet, vagy a Balkán, azt hangulatától függően mindenki döntse el maga. Lényeg a lényeg: alakulunk!

Kicsiny ám annál lelkesebb csapatunk ezúttal (a svájci konferencia után) Bécsben gyűlt össze, hogy megossza ötleteit, tapasztalatait, terveit és - természetesen - történeteit. Az akciócsoport egészen pontosan 3 főt számlált: Birgit, Tilmann és jómagam azon morfondíroztunk, hogyan lehetne falra szegezni a pudingot, vagyis mit kell ahhoz tenni, hogy a környező országok mesemondói legalább egy röpke pillanatig egy légtérben tartózkodjanak, a közjó érdekében.
Mindez pedig nem lett volna az igazi, ha nincs megspékelve egy kis meséléssel is: a Brunnenpassage nevezetű bécsi kultúrközpontban rendszeresen (!) van mesélés, és a mostani alkalmat egy az egyben a nemzetközi mesélés népszerűsítésére szánták. Így kerültem én a képbe. Maga a hely egy szép nagy üvegdoboz a török piac közepén; a mesélés alkalmából szőnyegekkel, párnákkal, és komplett sátorral, hangulatvilágítással, és sok teával szerelték fel. Körben ültünk, tizenöt-húsz ember, főleg fiatalok és egyetemisták. Az mesélt, aki csak akart; mesék között teát ittunk és beszélgettünk. Részemről a Halál és a Vörös hajú lány volt a program (Birgit egész nap nyüstölt érte), utána pedig A halhatatlanságra vágyó királyfi, ami megint meglepően nagy sikernek bizonyult, a felnőtt korosztály körében is. Birgit mindenkit lenyűgözött; nem csak mesélt, énekelt is, méghozzá roma népdalokat, és gyönyörűen. A soknyelvűség jegyében elmesélte a Piroska és a Farkast franciául. Nagyon csinos előadás volt. Tilmann gondolta, próbára tesz engem, mennyit értek egy meséből, ha németül van; sajnos az első pár mondat után rájöttem, melyik történetről van szó, utána már könnyű volt (ellenben: most hallottam Medvebőr Kapitányt először szóban elmesélve, és üt :)
Este nyolctól tizenegyig tartott a mesélés (és repült az idő); utána hajnali kettőig üldögéltünk még egy kávézóban, és tovább fejtegettük elméleteinket királyokról és káposztákról.
Vendégszeretete jeléül viszont Birgit megajándékozott egy hatalmas, német nyelvű mesegyűjteménnyel, hogy inspiráljon a nyelvtanulásra. Működik, megjött tőle a kedvem :)

Egy szó mint száz: egyesült erővel dolgozunk a közép- és kelet-európai mesemondás jelenén és jövőjén. Aki hallja, adja át. Csatlakozzatok!

2010. május 3., hétfő

Magyar English Español

Óbuda Napja Fesztivál, 2010. Na, ez a fellépés is olyan volt, mint az Eshu kalapja.
(Vagyis: felemás. Majd elmesélem. Aki meg Eshu, az úgyis tudja ;)

Délelőtt a szokásos szabadtéri fesztiválos műsor zajlott: emberek ki-be, gyerekek fel-alá, időpontok összevissza. A sátor kényelmes is volt, meg jó helyen is volt; kifejezett kérésemre párnák helyett (melyek egymás gyepálására felette alkalmasak) babzsákokkal töltötték fel, melyek aztán el is happolták előlem a rivaldafényt, mert a hentergés szórakoztatóbbnak bizonyult a lurkók szemében a mesehallgatásnál. Főleg a túltengésben lévő 3 év alatti korosztály számára. Azért történt mesélés is bőven; 4 vagy 5 turnus ment le, ami jó is volt, szép is volt, kellemes is volt, meg fárasztó is. Estére már alig húztam magam; DE...
... hátra volt még a felnőtt kör.

A felnőtt kör, az jutalomjáték. Egy egész napi küzdés után, hogy az ember felkeltse valamivel a totyisok figyelmét, és hogy a legjobb meséket válogassa nekik, a felnőtteknél végre hátra lehet dőlni, feltenni a lábat az asztalra, és kinyitni egy sört. Lélekben, persze. (És én amúgy sem sörözöm, lélekben sem)
Tele volt a sátor. Olyanokkal, akiket ismertem, meg olyanokkal is, akiket nem. A babzsákok a felnőttek körében is sikert arattak, bár a kicsik azért ügyesebben bántak velük...
Lement három vagy négy történet magyarul (A Sátán és az alkohol, Connor O'Connor, A palackba zárt szellem, A tolvaj gyereke), mielőtt Wayqui beállított volna; és ha már ott volt, villogni kellett vele, hogy van egy perui mesemondónk, úgyhogy szép szemeket vetettem rá és megkérdeztem, nem akarja-e az óbudai oldalt is megtanítani a krokodilos trükkre. Akarta. Meséltünk egyet közösen. Az emberek szemei már kezdtek elkerekedni a rögtönzésre, és akkor beállított az amerikai különítmény, szép szemeket vetett rám, és megkérdezte, mesélek-e angolul is. Meséltem. Nap lányát, meg Marie Jolie-t.
Nem sok szufla maradt bennem a nap végére, de a felnőtt kör minden pénzt megért. Kedvenc meséimet mesélni olyanoknak, akik értékelik is őket, mindig remek dolog. Három nyelven meg aztán pláne. Most leglább tudom, hogy ilyet is tudok.
Találkozunk a következő fesztiválon! ;)

2010. május 2., vasárnap

Peru házhoz jön

Na kérem, erről maradtak le azok, akik nem tették tiszteletüket múlt szombaton a Casa de la Músicában:

Három órával fellépés előtt érkeztem; a különleges kis világot rejtő épület zsebkendőnyi belső udvarán már nagyban gyülekeztek a bűntársaim. Jópofa hely az a CdlM: gangos-belső udvaros, egyben szálló, kávézó, klub és fellépőhely. Apró és rikítóan színes-tarka kivitelben. Pont nekünk való.
Wayqui, Pati és a többi lelkes önkéntes szervező egy asztal körül ültek és beszélgettek; amikor a május 1-i tömegben való küszködéstől kifulladva befutottam, Wayqui fel is pattant azonnal, hogy üdvözöljön. Ismerjük egymást három vagy négy éve, és most találkoztunk először.
(Előtörténet: első mesemondó munkáim egyike volt az inka kiállítás a Szépművészeti Múzeumban; amikor a perui meséket gyűjtögettem, Wayqui volt az, aki küldött nekem egy csokorral.)
Namármost: vaktában szinkrontolmácsoni egy spanyol nyelvű mesemondó előadást még nekem sincs merszem. Úgyhogy amíg a többiek a lámpákkal, székekkel és szobanövényekkel foglalatoskodtak, addig mi leültünk egy sarokba, és Wayqui mesélni kezdett.
Paff.
Először is, többet értettem belőle, mint amennyire fel voltam készülve. Ami meglepett. Így érezhetik magukat a gimisek, amikor bemegyek mesélni angolórára. Vegytiszta sikerélmény. Ez a mesék varázsa.
Másodszor: Dél-amerikai mesék!!!! Élőben! Egyenesben! Szóban! Spanyolul!
Megvettem azonnal az összeset. Majd fogjátok tőlem hallani. ;)

Időközben alakulni kezdett a helyszín is; a hatalmas, tükrös paneleket a fal felé fordítottuk, hogy a közönség ne magát bámulja az előadás közben. Ide húzódtunk be a jövés-menés elől, amíg a közönség gyülekezett; Wayqui perui zenéket játszott a laptopjáról, és még mindig mesélt. A sok tükör között ülve olyan volt, mintha ötvenen lennénk.
Nekem ez volt a kedvenc részem az egész estében. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor nem írásból, könyvből, internetről tanulok meg egy történetet, de még csak nem is úgy, hogy meghallgatom egy másik mesemondó előadását. Ültünk egymással szemben; Wayqui elmesélt néhány mondatot, megvárta, míg felcsillan a szemeimben az 'azt hiszem, értem', és meghallgatta, ahogyan visszamondom neki magyarul, hozzápróbálgatva a mi szófordulatainkat a történethez. Valahogy így kéne tanulnia minden mesemondónak minden mesét.

Teltházas előadás volt; lehettek ötvenen vagy hatvanan is, a hangulatos világításban nem láttam pontosan. Wayqui színes szőnyegeket terített le, és a gyerekek előre jöhettek leülni; két csendes kislány volt, meg egy minden lében kanál kisfiú, aki rövid időn belül az est rögtönzött sztárvendége lett.
És meséltünk.
A közönség nagy része tudott (vagy értett) spanyolul; az én szerepem nem is annyira a szó szerinti fordítás volt, hanem az együtt mesélés, és itt-ott egy-egy megjegyzés. Wayquinak tetszett, hogy fordítok, pedig igazából nem kellett volna; így végül mind az öt mesét együtt mondtuk el. A keretet a három stoppoló állat története adte (ezt már hallhattátok tőlem, de élőben persze rögtön jobb). Utána két amazonasi legenda következett, az első emberpárról és egy agyagból formált asszonyról. Ezek leginkább szerelmes történetek voltak, csipetnyi humorral; a gyerekek feszült figyelemmel követték az eseményeket, és a közönség megtanult egy nagyon fontos kecsua kifejezést a szerelmeskedésre (canchis canchis), amely később vissza-visszatért a többi történetben is. És azt is megtanultuk, mit kell csinálni, ha az ember belefut egy krokodilba. Ezt bezzeg nem tanítják az egyetemen.
Ezek után egy vicces kis mese következett a tyúkról és a kakasról, és a madarakról általában; majd megint komolyabb vizekre evezve elmeséltünk egy teremtéstörténetet, Mama Raywana történetét, ami olvasva véres volt és tragikus, de elmesélve egészen más alakot öltött - egyáltalán nem tűnt tragikusnak. Szép volt, nagyon. Perui mese volt, egy teljesen más világ és gondolkodásmód szüleménye - akárcsak az utolsó történet, amit Wayqui egy nyolcéves kislánytól tanult, aki a nagyszüleitől hallotta, és nem beszélt más nyelven, csak kecsuául. Nem lövöm le a poént, de azt a mesét mindenképpen hallanotok kell.
Ezek után már nem volt más hátra, mint lezárni a kerettörténetet, és bezsebelni a rajongást. Első rangú közönségünk volt; másfél órát meséltünk egyhuzamban, és senki sem panaszkodott. Csillogó szemeket és mosolyokat láttam végig; ha megakadtam a fordításban, valaki mindig segített. Közösségi mesélés volt.
A szinkrontolmácsok húsz perces váltásokban dolgoznak. Még volt erőm hazavánszorogni, mielőtt kialudt a kislámpa...

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött! Remek közönség voltatok, remélem, ti is olyan jól éreztétek magatokat, mint én!
Aki pedig nem volt ott: hát, ez van. Kénytelenek lesztek a peru meséket tőlem meghallgatni.