2007. október 31., szerda

Zombi a salátában

Mire besötétedett, teljesen elhatalmasodott az őrület a campuson, az ebédlőben legalábbis... a képernyőkön esti hirek helyett horrorfilmek mentek, igy aztán amikor beléptem, valaki épp vért hányt, ami el is döntötte az esti diéta kérdését... ezután kis hiján szivinfarktust kaptam a salátáspulton üldögélő fekete köpenyes alaktól (hello Darton!:), valamint konstatálnom kellett, hogy minden kaja sütőtökből van, vagy sütőtökszinű, vagy sütőtökben tálalják... a kellemes kaotikus félhomályban a személyzet kisértetekké és fekete ruhás tündérekké változott, és amikor megpróbáltam a pogácsák felé oldalazni, egy sor rothadó, levágott fejjel találtam szembe magam.
Eléggé szürreális élmény volt. Ettől eltekintve egyelőre csendes a környék...

Vérkatica, Vérmalacka

Tetőfokára hágott a Halloween-i őrület. Az ebédlőben és az órákon darázsnak, macskának vagy Supermannek öltözött egyének kószálnak; az angol tantermet elárasztották a sütőtökök és a töknek álcázott gyertyák; a süteményespulton lila és rózsaszin habos muffinok csücsülnek katonás rendben, és narancssárga lepények képezik az oldalszárnyat. Pók van minden kaján (nem bennük, hála az égnek), és a pizzáért egy halottfehér arcú Erzsébet királynő is sorba állt... (határozottan Harry Potter-hangulatot kölcsönzött az ebédlőnek:)
Megtettük a szokásos túrát a bankba, hogy biztonságba helyezzük a zsebpénzünket; az ajtóban Drakula fogadott minket, és végignézve az ügyintézőkön komoly dilemmával kellett szembesülnünk. Ha az ember választhat egy angyal, egy katica, egy szeplős kislány (Malacka?), egy kisértet és egy tündér között, vajon melyikre bizza a pénzét?... sok időnk nem volt töprengeni; mire észbe kaptam, a tündérke jutott nekem, pontosabban egy erősen túlsúlyos hibrid nőszemély glóriával, lepkeszárnyakkal és orrpiercinggel, aki minden tisztességes tündért messze riasztott volna magától... (szinte hallom a Kipling-féle Puckot fintorogni).
Kiváncsi vagyok, mi lesz itt sötétedés után...

2007. október 30., kedd

Mesemondók és vérfarkasok

Ma este ismét összegyűlt kis társaságunk, ezúttal Carol házában, hogy megossza egymással a legfrissebb történeteket, meg jó sok süteményt... a katedrális melletti parkolóban várakoztam (kutyaütő hideg van, a szobám egy jégszekrény megint); begördül Liz kocsija, egy vigyorgó Andréval az anyósülésen (emlékeztetőül: a fekete fickó, akinek a hangjától megrezegnek az ablaktáblák...). Már az autóban megindult a lelkes beszélgetés; Liz a legutóbbi fellépéseiről mesélt, André az egyetemi éveiről (gurultam a nevetéstől), én meg a Fesztiválról (úgy csaptak le minden részletre, mint szarka az ékszerre, az utolsó tapsig mindent el kellett mondanom).
Az este Carol házának körbeszaglászásával kezdődött (valami virág nagyon finom illatot árasztott, azt akartuk felfedezni), majd betódultunk a nappaliba, ahol már készen vártak minket a mindenféle méretű, formájú és szinű fotelek, kanapék és karosszékek, az asztali lámpa kisérteties fénykörében. A konyhában katonás összevisszaságban gyűltek a sütemények, és forró viz gőzölgött egy kancsóban; két perccel később már egy fotelben kucorogtam, két tenyeremet egy bögre oldalára tapasztva, és marcipános teát kortyolgattam. Korán érkeztünk; várnunk kellett, mig lassan szállingózni kezdtek a többiek is, és megtelt az aprócska nappali. Velem együtt tizenegyen voltunk; kettő kivételével már ismertem őket az előző gyűlésről. Beszélgettünk; kikérdeztek a suliról és a Fesztiválról; kiderült, hogy Jane-nel együtt lépek fel a Tellebration-ön (November 18), és rögtön be is szervezett még egy fellépésre.
Amikor végre mindenki letelepedett (hörcsög módra szorongatva a bögréket és a süteményes tálakat), Carol rábökött Jane-re, hogy megelőzze a "nem, te mesélj előbb" kezdetű, végeérhetetlen vitát. Jane pedig mese helyett énekelni kezdett (pengetve a gitárt, amit persze sikerült otthon felejtenie... el tudom képzelni, ahogy megszólalt odahaza a nappaliban...:), mi meg énekeltünk vele, egy vidám kis dalt a végeérhetetlen fajtából (van egy fa és a fán egy ág és az ágon egy fészek és a fészekben egy tojás etc. etc. etc.). Kitűnő feszültségoldó hatása volt, mire a végére értünk, már mindenki nevetett.
Másodikként kedvenc csillogó szemű ir leprikónunknak sikerült egy hatásos kezdést produkálnia: elkezdett a Samhainról meg a kelta ünnepekről mesélni, lassú, mesemondó hangon; és amikor már egészen elmerültünk a hangulatban, ránk vigyorgott, és közölte, hogy "de én ma este nem erről akarok mesélni." Első világháborús sztoikat mesélt, korabeli nótákkal megtűzdelve.
És a kör ment tovább; egyketten kijelentették, hogy nem készültek semmivel, és egyelőre békén is hagytuk őket (persze senki nem hitte el nekik...). Sarah szállt be következőnek, egy imádni való népmesével; egy öregasszonyról szólt, aki összebarátkozott az éjszaka rémeivel, ahelyett hogy megijedt volna tőlük... gurultunk a nevetéstől. Sarah volt az, aki legutóbb a zsidó legendát mesélte; a gesztusai és az arcjátéka most is hihetetlenül hatásosak és kifejezőek voltak... és a mese is ütött rendesen.
Persze ahogy elértük a Halloween témát, már a többiek sem tudtak csendben maradni; valaki közbeszúrt egy fél perces versikét egy nagyon pici kisértetről, akinek egy nagy házat kellett kisértenie, és túlhajszolta magát szegény... azután Carol, vidáman villogtatva a szokásos nyirfalevél alakú fülbevalókat, megint előadta a sztorit amit legutóbb hallottunk tőle, hogy lássuk, mennyit fejlődött egy hónap alatt. Érdekes tapasztalat volt.
Steve-vel most találkoztam először; nagydarab, vidám, erős hangú fickó, őszbe forduló halántékkal; amikor rá került a sor, lecsúszott a székről, letelepedett a szőnyegre, és mesélni kezdett - japánul. Ugrottam, mint akit megcsiptek, széles vigyorral az arcomon... először beszélgettünk vele egy kicsit; a meséit ő maga forditja japánból (élt kinn egy jó darabig), és két nyelven adja elő; hozott néhány példát a forditás nehézségeire (pl. hogy az amcsik nem mondják, hogy "jó étvágyat", a japánok meg igen - ezzel egyet tudtam érteni - vagy hogy a tanuki meg a kitsune nem fedik a mosómedve és a róka fogalmát... egy tanuki lehet teáskanna, de egy mosómedve nem...:) Mindezek után előrukkolt egy Halloween-hez illő japán mesével, emberevő patkányokról (nagyon fárasztó poénnal a végén...). Jó előadói stilusa volt, szépen beszélt japánul, és látszott rajta, hogy érti is a kultúrát amiből a mese jött. Kellemes meglepetés.
Azután egyszerre azon kaptam magam, hogy minden szem, csillogó és vidám, kérdő és elgondolkodó, tengerkék, fűzöld, fekete és csokoládébarna, rám szegeződik. És mesélni kezdtem.
Már régóta készülök rá, hogy megvillantom az amerikai közönségnek az Ajándok mátkaságát; számos okom van szeretni azt a történetet (Szerb Antal az egyik; a garabonciás a másik; és még sorolhatnám...). Magyar énekkel kezdtem, csak hogy bevonjam őket; onnantól egy pisszenés nem volt. Mivel megint lusta voltam előre leforditani szó szerint az egészet, ráálltam helyben forditásra... és azt hiszem jó munkát végezhettem, mert eléggé kiütötte a történet a diszes társaságot... nagy sikere volt na, az a fajta néma siker, amikor beletelik pár percbe, mig megszólal valaki... akkor aztán kérdeztek mindenfélét a magyar kultúráról, mesékről, és remek kis beszélgetés alakult.
Sharon vette át a szót; megemlitette, hogy dolgozik egy changeling-történeten, mi meg segitőkészen addig nyúztuk, mig elő nem adta. Futkosott a hideg a hátunkon, még akkor is, ha sok hasonlót hallottunk már... az ilyen meséknek az ilyen estéken különösen erős hatása van. Utána aztán mindenki hozzáfűzte a sajét verzióját (tanácsok tündérek ellen tipusú mesemondó-brainstorming...) Erre persze felmerültek egyéb lények is, végül kilyukadtunk a vérfarkasoknál, és a madárcsontú hölgy (nem emlékszem sajna a nevére... vagy lehet hogy be sem mutatkozott még?...) csendet intett, és megosztotta velünk a vérfarkassá válás titkát. Rögtön négyet is. Az első három klasszikus (megharap egy; harmatot iszol egy farkasnyomból; keresel egy varázslót és az átváltoztat), a negyedik pedig egy egészen különleges recept, melynek tételei között szerepel egy döglött macska is ("láttam is egyet idefelé jövet az út szélén, gondoltam is, milyen kár hogy pocsékba megy..."). Egy kedves versike is tartozott hozzá, meg a telihold persze, ami egész mesélés alatt bekandikált ránk az ablakon keresztül.
Miután kikacarásztuk magunkat az ötleten, újabb kötetlen beszélgetés következett; valaki ránézett az órára, ami persze nem a pontos időt mutatja (egy mesemondó órája, miért tenné?) aztán szedelőzködni kezdtünk, és vidáman nevetgélve kirajzottunk az éjszakába.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen estém lesz még...

2007. október 28., vasárnap

Halott-halvány bulizás

A Halloween hivatalosan is megkezdődött. Mivel szerdára esik, az egyetem találékony és mókakedvelő népe mindkét hétvégét kinevezte ünnepnek (ahogy Will fogalmazott, az amcsik alig várják, hogy jelmezt huzhassanak, vagy újabb jelmezt a jelmezre...). Ennek szellemében aztán jól kicsiptük magunkat a szombat esti bulira.
Érdekes felfedezést tettem: egy gótikus vámpir teljes felszerelése összeállitható az átlag ruhatáram darabjaiból, beleértve a fűzős csizmát is; a múltkori kiruccanáskor szerzett fekete rúzs pedig feltette mindenre a koronát... Katával nagyon elégedettek voltunk magunkkal, fotózkodtunk is eleget.
Az utcán már mindenféle őrültek rohangáltak - pasik szines rugdalózókban (nem ismerem a szuperhősöket, akiket meg igen, azok nem viselnek rugdalózót), és csajok a világ összes létező jelmezében, kivétel nélkül mind extra miniszoknyára röviditve (ami egy gésánál még hagyján, rendőröknél meg ápolónőknél még elmegy, na de a rózsaszin tütü már kisüti az ember retináját...). Ijesztőnek persze egyik sem volt túl ijesztő, Helga mentalitásával élve "vagy pacsit adok neki vagy lerúgom a fejét" tipusú szörnyek korzóztak a campuson. Al már kora délután megvillantotta a szamurájszerelést (az első fehér ember akinek jól áll), ezen kivül kiemelkedő helyen voltak még a tehenészlányok tehénben (sic!), Frodó, búvár sportcipőben, és a gonosz tündér lángoló szárnyakkal.
Gyönyörű teliholdunk volt egyébként; fájt a szivem szörnyen, hogy áruló módon vámpirnak öltöztem, amikor egyértelműen vérfarkaspárti vagyok... nem is birtam sokáig, lelkiismeretem megnyugtatása végett előálltam a nagy sztorival, miszerint épp álcázom magam... fel is rajzoltam a Fianna klánjelvényt a vállamra, és helyreállt a lelki béke.
Parti persze nem volt, itt se meg ott se; zene volt, pia volt, emberek voltak, csak hangulat nem. Nem is birtuk sokáig, szépen hazaszállingóztunk; a jelmez mindenesetre bevállt, lehet majd vele holnap a trick-or-treat kölyköket riogatni...
Értetlenül állok a jelenség előtt. Eddig még sosem pangott ennyire a campus; lehet, hogy még a vizsgák utóhatása, vagy... a fene se tudja. Persze mindig is a beöltözős-fozótkodós-készülődős rész volt a legjobb az egészben...
Képek holnap (ööö, ma) a könyvtárból. Ha Marylin Manson meglátja, bevesz a bandába.

2007. október 27., szombat

Hullámvasút Horror Show

Amikor a hullámvasút kocsija elkezdett felfelé kapaszkodni velünk, szóltam Michaelnek, emlékeztessen, hogy belezzem ki, amint földet értünk. Ő volt az a kedves személy, aki rábeszélt, hogy a péntek délutáni kiruccanást a Six Flags vidámparkba semmiképp ne hagyjam ki. Este ötkor indulunk, a parkban Halloween alkalmából Fright Fest van, mókás kosztümökkel, félelmetes zenével, ingyen kaja meg minden. Nos, a hullámvasút első kocsijában ülve, húsz méterrel a föld felett, függőlegesen bámulva alá a semmibe ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. Sőt. Főleg, amikor egy rántással megszűnt a felfüggesztés...
Mindenkinek kijár néha egy kis önfeledt halálfélelem. Mivel az első heti túrát anno testületileg kihagytunk, gondoltam, most majd pótolom a hiányt. A borús-nyálas-esős-békaemberes időjárás ellenére vigan zsúfolódtunk össze a két busz ülésein; mire megérkeztünk Springfieldbe, már jócskán sötét volt.
A gigantikus méretű vidámpark minden létező hangforrásából hátborzongató(nak szánt) orgonazene szólt; minden zugból füst gomolygott elő, és lépten-nyomon csontvázakba botlott az ember (legyűrtem a Bones-féle késztetést, hogy meghatározzam őket:). Néhány fura maszkos fickó is rohangált fel-alá, és az étkezdék plafonjáról megcsonkitott műanyag végtagok függtek; egy nőnél fejsze is volt, és a srácok végig "a tavalyi láncfűrészes muksót" keresték, szerencsére hiába.
Bátrak voltunk, jókedvűek és minden mókára készek - elsőként a dodzsem jött szembe, és húsz perc várakozás után boldog tiz percet töltöttünk körbe-körbe száguldozva a pályán (milyen dodzsem az ahol kötelező haladási irány van?!). A szabályszegés szellemében persze mi voltunk az egyetlenek akik jó irányba mentek, a sok hülye meg mind szembe jött...
Letudva a bemelegitő kört, a fiúk körbetekintettek, és kiszúrták az első hullámvasutat, ami a közelben volt. Rachel kerek perec megtagadta a beszállást, pedig Michael (mellesleg a pasija) némi tettlegességet is alkalmazott (a vállán próbálta behurcolni). Csak akkor mértük fel, mire vállalkoztunk, amikor már ott álltunk a pálya alatt; a Flachback becenévre hallgató műremek a hivatalos honlapon piros minősitéssel fut, de szerintem sokkal szemléletesebb, ha azt irom, hogy Xavier felnézett, és lendületből kidobta a taccsot. Nem vicc.
Az alkotmány megtekinthető itt, vagy itt (utóbbi szemléletesebb, mert teljes kép is van róla - kék és sárga, a Hurricane Harbor felett). A lényeg a két hurok meg a harmadik, fejjel lefelé, és a tény, hogy miután túljutottál rajta, ugyanezt megteszed visszafelé is (igen, háttal). Amikor beszálltunk, Michael váltig állitotta, hogy a legjobb hely az első kocsi eleje, "mert akkor az indulásnál nem húznak fel olyan magasra..." És lőn. Amikor bebiztositottak minket az ülésekbe, a hangszórókból a Goo Goo Dolls Iris c. száma kezdett szólni, ami elég szürreálissá tette az egész élményt - főleg mert Xavier és én akaratunk ellenére énekelni kezdtünk... egészen addig, mig az ének vérfagyasztó sikoltássá nem változott, amint megkezdődött a szabadesés lefelé. Persze nem az volt a kiváltó ok, hogy milyen gyorsan haladunk, hanem maga a tény, hogy az ember nem érezte, hogy a kocsiban tartaná valami... amikor elértük a pálya végpontját, jött egy rövid szusszanás, egy kattanás, "oh fuck", és már zúgtunk is háttal visszafelé. Nem tudnám megmondani, melyik volt a rosszabb, de azt hiszem, ha valóra válna rémálmom, akkor az valami ilyesmi lenne... amikor visszagördültünk az állomásra, még mindig az Iris szólt, és én válogatott nyelvezettel végtelen számú variációban kivántam Michaelt a Pokol legmélyebb bugyraiba... Xavier karjába kapaszkodva sikerült kikászálódnom a kocsiból, ami nem kis teljesitmény, ha az ember nem érzi a lábait és a kezében hangyák rohangálnak. Érdekes módon a gyomrommal nem volt semmi baj. Minden mással igen. Közben persze úgy nevettünk hogy majd' megszakadtunk, de nem tudom, hogy a felszabadult életörömtől-e, vagy csak a sokkhatástól...
A fiúk persze rögtön újabb horror-élmény után néztek; böngésszetek egy kicsit a Six Flags honlapon, látni fogjátok, mik voltak a variációk. A legtöbbre elég rövid választ adtam: "Jesus... Christ. No. Not a chance. No way in hell."
Végül úgy döntöttünk, beülünk egy függő libegőbe és szép nyugisan megnézzük felülről a parkot. Miután a fiúk megesküdtek, hogy nincs semmi trükk a dologban, nem fog meglepetésszerűen tiz métert zuhanni a végén, és "nem húzós, csak ha ringatod...", Stef, Xavier és én bezsúfolódtunk egy vasból készült gömb alakú ketrecbe, és átlibegtünk a Six Flags felett (pont olyan alkotmány volt, mint a Karib-tenger 2-ben, mókáztunk is vele eleget....). Hallgatólagos megegyezéssel rövidebb szünetet iktattunk be, fel-alá sétáltunk a ködös utcákon a régimódi western-házikók között, beszélgettünk, bámultuk a kirakatokat meg a jelmezeket, majd letámadtunk egy nyerőgép-barlangot, és mindenféle ütött-kopott pénznyelőket piszkáltunk (én igazából csak néztem). A "halászd-ki-a-plüssállatot" verziót hamar feladtuk, ellenben a "halászd-ki-a-drága-és-csillogó-öngyújtót" gép egészen lázba hozta a fiúkat, és miután egy rakat Superman-köpenyt viselő tizéves elmagyarázta nekünk, hogyan működik, hamar csapatjátékká fajult a dolog: négyen négy szögből figyeltük az eseményeket, az ötödik kormányozott. Az első öt próbálkozás nem szegte kedvük; hatodikra tudományos módszerekhez folyamodtunk, és a srácok papircsikokat ragasztottak az üvegre, hogy pontosan bemérjék a koordinátákat (miközben én kiselőadást tartottam nekik a nyerőgépek működési elvéről és a függőség kialakulásának feltételeiről). Rachel közben egy másik gépnél nyert egy halom kupont, amit beváltott egy labdára. Azután továbbálltunk.
Mivel a kiruccanáshoz kajajegy is járt, beültünk egy fapados büfébe és sült krumplit ettünk, rántott csirkét meg ketchupot (és elméláztunk rajta, lesz-e időnk megemészteni...). Beszélgettünk, nevettünk, dobáltuk a labdát, és azon gondolkodtunk, vajon a zenék minősége direkt mutat-e csökkenő tendenciát (mely tendenciát az jelezte, hogy akaratunk ellenére ültő helyünkben táncolni kezdtünk, sorra bemutatva a legcikibb mozdulatokat amiket ember diszkóban elsüthet).
Mivel nincs vidámpark plüssállat nélkül (ezt minden filmben látni lehet), beszálltunk egy klasszikus játékba, melynek során lyukakból kiugró békákat kellett lecsapni egy nagy kalapáccsal, és Rachel meg én széles vigyorral és fejenként egy-egy neonzöld plüss békával távoztunk a helyszinről (Xavier utóbb alapos anatómiai vizsgálatnak vetette alá az enyémet, és megállapitotta, hogy he, bár hogy miből jött rá, azt nem tudom, mert eléggé stilizált egy béka...). Rátértünk a klasszikusokra. Rachel választása a teáscsésze-körhintára esett - három irányban pörög egyszerre, de mégsem annyira megterhelő, mint a Flashback volt, meg aztán jópofán nézett ki, hogy óriási teáscsészékben ültünk... a békák meg lobogtak utánunk.
Ideje volt elindulni visszafelé; útközben megálltunk hogy megnézzünk egy "Dead Stars" cimű előadást egy nyitott szinpadon - Elvis és Marilyn Monroe épp duettet énekeltek, hullaszinűre sminkelve, elég gyenge volt, mindenesetre érdekes. Még mindig nem éreztem át teljesen a Halloween szellemiségét...
És amikor már majdnem kijutottunk a parkból, végre én is megtaláltam, amit kerestem: egy régimódi, óriási körhintát, lovakkal és oroszlánokkal és szarvasokkal, amik rudakon állnak, és mozognak fel-le. A többiek osztották a lelkesedésemet; amikor felkapaszkodtunk az ütött-kopott, és pont ezért imádnivaló fa lovak hátára, a kezelő bemondta, hogy a körhinta kilencvennyolc éves... mindenhol szines lámpák égtek, és tükrök voltak a falon, és kapaszkodtunk az aranyozott rudakba, a lovak piros takarójáról mállott a festék, és szólt a zene, és olyan varázslatos hangulata volt az egésznek, hogy le sem szálltunk még két körig... (egyfolytában az Amerikai Istenek járt a fejemben, meg Mary Poppins). Ez volt az este legklasszabb része.
A buszon hazafelé aztán beszélgettünk tovább, és együtt sétáltunk vissza a koleszba a szakadó esőben, fáradtan, de jókedvűen.
Azt hiszem, kezdek barátokat szerezni.
A Flashback azért hiba volt. De micsoda sztori.

2007. október 26., péntek

Senki nem számit az Inkvizicióra!

Megkezdődött a felkészülés a Galileo játékra. Nagyjából ugyanúgy néz ki, mint az Athén - pártok vannak akik egymással vitatkoznak, és néhány indeterminate, akiket meg kell győzni. A külömbség a téma: ezúttal főleg csillagászat, és persze a kalsszikus per, hogy vajon mozog-e a Föld, vagy égessük meg Galileót... a három párt a konzervativ, a mérsékelt és a radikális, utóbbiak képviselik Galileót, előbbiek pedig az Egyházat, azon belül is az Inkviziciót. A játékosok ezúttal valmennnyien létező történelmi személyeket testesitenek meg (és sokkal több az olvasnivaló is, ebből kifolyólag...), főleg papokat és biborosokat. A játékidő 25 év, közben néhányan sorsolásos alapon el fognak halálozni (a magas pozicióban lévő egyházi személyek jó öregek már) és újjászületnek valaki más bőrében... ebben a játékban pénz is forog (támogatókat lehet vásárolni, ranggal együtt növekvő áron), amit, a reneszánsz szellemében, a jól sikerült előadásokért oszt ki a Játékmester. Egy hete olvassuk a különféle csillagászati értekezéseket; teleszkópot épitünk a laborban, és megfigyeléseket végzünk, hogy tudjuk, mit látott a kor embere az égen (ami persze nem valós, már csak azért sem, mert őrült nagy errefelé a fényszennyezés). Rettenetesen élvezzük a dolgot.
És ma megkaptuk a szerepeket is.
(Dobpergés)
A római egyetem jezsuita teológiaprofesszora ez úton üdvözöl minden kedves olvasót!
(Sátáni kacaj)
A Föld pedig egy helyben áll és ott is marad, Galileo pedig égni fog!!! Pokolra minden eretnekkel!
Hát igen. Beosztottak a konzervativ pártba - nagy álmom vált valóra, tagja lettem az Inkviziciónak...
(Imádom a feladatot: olyasmi mellett kell érvelnem ami nem igaz...:)

2007. október 24., szerda

Jonesborough - Én

Csak mert annyira kértétek (egy rossz szó és már veszem is le a képet a blogról...:)
Én a Swappin' Groundon, a második (sikeresebb) alkalommal. A kép Lethan műve, romantikusan homályos mert ő kinn állt a napon... a sárga biléta a nyakamban az öntkéntesek belépőkártyája.


"Fire, burn!"

Jonesborough - Képek 3

A hires-neves International Storytelling Center teljes pompájában. Éljen, éljen.


Egy kerités a kertek alatt, itt játunk át a főutcáról a College Street sátorhoz. Ez ugyan itt nem látszik, de ez egy szűk sikátor, fejünk fölé hajló fákkal, és a kerités végig ilyen...


Főtér még egyszer, több emberrel.


Főutca, reggeli sokadalom.


Városháza, őszi dekorációval, a lépcsőn általában mesemondók tanyáznak.

Jonesborough - Képek 2

Boltocska mindenféle szines holmival (Jonesborough, főutca)

Mesemondó lovashintó, lóval meg szalmabálával és szép régi erkélyes épülettel. Déli napsütésben.



Szép nagy fehér ló, épp pihen (az egyik mesekocsi fehér volt, a másik fekete, hozzá illő lovakkal).

A Ghost Story Concert pavilonja. Amikor a kép készült, sokkal sötétebb volt a képen láthatónál, egyébként.



Jobbra a College Street sátor, balra a Library Tent. Középen a tömeg, a délutáni előadások szünetében.


A kivilágitott Courthouse Tent. Háttérben az esti vonattal. Ugye megmondtam hogy közel volt...


Szép szines őszi zászló az egyik lakóház előtt.

Jonesborough Képek - 1

Na végre, az a nap is eljött: még egy kis Jonesborough nosztalgia! (nem nem nem én nem szállok vissza a földre, tessék a lábamat elereszteni!:) Elmentem a könyvtárba és feltöltögettem a képeket, mindenféle sorrend vagy rendszer nélkül. Ime:
1. Ez itt a Swappin' Ground kedves kis csikos sátra. Innen indulnak a mesemondók:)


2. Utcarészlet őszi dekorációval.


3. Utcarészlet bolttal és őszi dekorációval!


4. A Fesztivál főhadiszállása, egy úgynevezett log cabin, telepes mintára. Belül egy tér az egész, és - kapaszkojdatok - fából van. Biza.


5. Jonesborough főtere. Balra az önkéntesek főhadiszállása, jobbra a Storytelling Center csücske. Középen a medicine show-hoz tartozó kicsi kocsi.


6. Na ezzel kellett volna kezdeni. Kilátás a szállásom ablakából, kora reggel...:)

2007. október 22., hétfő

Kiegészités a komédiásokhoz

Nah, félreértések elkerülése végett:
1. A brainstorming során felmerült ötletek egyáltalán nem biztos, hogy megvalósulnak; csak azért soroltuk fel őket, hogy példaként szolgáljanak a csapat gondolkodásmódjára
2. Nem áll szándékunkban BÁRMI olyasmit csinálni amiért bajba kerülhetünk, vagy magunkra haragithatunk akárkit, legyen az tanár, másik diák, sampus safety, mókus vagy chipmunk.
Na, minden Morgó nyugodjon meg:)

2007. október 21., vasárnap

Gerillaszinészet

Már megint nem csaltak az ösztöneim: az anime freakek után megleltem az egyetem második leglököttebb és legjobb fej csapatát: a Jesters névre hallgató szinészbandát, akik egy egészen sajátságos műfajt űznek... de kezdjük talán az elején.
Még a vásáron iratkoztam fel a listára, és el is feledkeztem az egészről; a hét elején azonban érkezett egy e-mail, hogy mégiscsak létezik a társulat, és első meeting vasárnap délután. Nem fűztem vérmes reményeket a dologhoz (meg nem is akarom túlvállalni magam), de azért gondoltam, érdemes meglesni, milyen is a banda. Hatalmas lelki tusa árán eltéptem magam a megirandó esszé gyönyörűségeitől (hah) és átkocogtam a campus túlsó végébe, ahol az anime klubhoz nagyon hasonló hangulat fogadott: őrül nagy közös nappali végtelenül süppedő fotelekkel (komolyan, beleül az ember és orrba térdeli magát, mint a rajzfilmekben...)
Egyetlen ember előzött meg (szokás szerint): David, a Jesters elnöke, vagy főembere, vagy gerillavezére, vagy mittomén. Először csak a kondenzcsikot láttam belőle, ahogy fel-alá sertepertélt a szobában; végül aztán megtorpant és bemutatkozott. Nagyon egyedi jelenség: nálam nem magasabb, vékonyka srác, rövid barna hajjal, szürreálisan nagy, gesztenyebarna szemekkel, széles vigyorral és hosszú, vékony ujjakkal; egyfolytában izeg-mozog, mászkál, gesztikulál, pofákat vág és magyaráz. Nagyon szórakoztató volt beszélgetni vele, mig lassan szállingózni kezdtek a többiek is: három csaj (kettő elsős - egyik sem csirlider-gyanús hála az égnek), egy nagyobb darab bölcsész kinézetű srác, meg Roger, akit a public speaking versenyről már jól ismerünk.
A Jesters azért alakult, hogy szinész-előadóművész beállitottságú diákok kiélhessék a kreativitásukat tanári felügyelet és mindenféle megkötések nélkül - szabad komédiás banda, na. Ez hamar kiderült; a gyűlés célja az volt, hogy két kisebb és egy nagyobb projectet tervezzünk a félévre, és David nem érkezett ötletek nélkül (csak hogy tudjuk, mennyire szabad az a szabad szinészet...) Ápolt körmeit kocogtatva a papiron (bocs, ezt nem tudtam kihagyni - nem, nem meleg a srác, csak francia major... bocs, ezt se tudtam kihagyni...:), az összeesküvők széles, gonosz (és az ő esetében teljesen várazlan) vigyorával előadta a nagy tervet...
A campuson a biztonsági szolgálat nemrég 16 kamerát szerelt fel különböző helyszineken, amelyeken keresztül a nap 24 órájában figyelik az eseményeket - igen, a Nagy Testvér megérkezett a Trinityre... és ez adta az ötletet kicsi de nem kevéssé elszánt csapatunknak, hogy feltűnési viszketegségünket társitsuk a kamerák által szolgáltatott élő adással. Van erre valami flancos szinháztörténeti kifejezés (hogy mikor figyelik az embert és mikor nem), de nem tudtam megjegyezni... lényeg a lényeg, David szobatársa már tizenhármat beazonositott és bejelölt a térképen - nincs más hátra, mint rövid kis jeleneteket tervezni és előadni őket az utcán, spontán komédia formájában, hogy az irodában ülő biztonsági őrök is szórakozzanak egy kicsit... Roger rögtön előállt a vetkőzés ötletével (pipsó a campuson, mindenhol, mindenkor, áll majd a plakátokon...), de leszavaztuk, mert nem akarjuk kiégetni az optikát... most aztán kezdődik az ötletelés, mivel szórakoztassuk majd a közönséget...
A második akcióterv nem kevésbé mulatságos: mivel rendelkezünk tagokkal, akik még elmennének középiskolásnak (többek között én is, két copf és no smink), úgy tervezzük, beszivárgunk a szokásos heti campusnéző túrák egyik csapatába, és spontán rajtaütésszerű szinészetet űzünk. Az egyik ötlet szerint a beépitett ember felteszi a szokásos kérdést az idegenvezető tanárnak - "És mennyire biztonságos a campus?" - mire ketten kirontanak a bokorból és elragadják...
Azt hiszem a legtöbb előadásunk futással fog végződni, de nem csinálunk semmi illegálisat vagy veszélyeset... és végre valami trickster mentalitás...
Szóval a banda jó fej, ötletben nincs hiány, a megbeszélés nagy része nevetéssel telt (főleg amikor David szinészi vénája spontán megnyilatkozott... általában mondatonként egyszer).
Fújhatom a szabad vasárnapokat.

2007. október 19., péntek

Feljegyzés az üvegházból

32 fok van a szobában. Megolvadt a csokoládé az asztalon. Mind az egy ablakom tárva-nyitva áll két egész napja, és tátogok, mint hal a szárazon...
Igen. Beindult a fűtés.
Múlt héten megfagyni akartam, kockásra-csikosra, öt takaró alatt, két pizsamában - most meg odakinn változatlanul hideg van, szakad az eső, itt benn pedig kezd az éghajlat egy trópusi üvegházra hasonlitani...
Állitsátok meg a globális felmelegedést!!! Kapcsoljátok ki a fűtést! Vagy legalább tegyetek a radiátorra egy olyan tekerős gombot...

Ajtók

Sápadtarcú embernek gonosz alattomos bejáratai vannak. Ha kinyitsz egy kétszárnyú lengőajtót, marad egy vékony vas rúd középen... nem kora reggeli közlekedésre fejlesztették ki. Aú.

2007. október 18., csütörtök

Végkifejlet

Tegnap hajnalban, még a népgyűlés kezdete előtt, levél érkezett hozzám a foglyul ejtett athéni tábornoktól: "Ha nem segitesz megszükni a börtönből, elárulom a többieknek, hogy nő vagy." Hát nem volt szükség reggeli kávéra, és inkább nem ismétlem el, mik voltak az első szavaim... gondolkodtam egy darabig (mig magara kaptam a ruháimat és átrohantam a könyvtárba nyomtatni), azután döntöttem: a nagy amerikai hazaszeretetre fogok apellálni. Kinyomtattam a levelet bizonyitékul, és ment a válasz a Gazdag Atlétának: "No way in Hades!"
Hát az utolsó (utáni) athéni nap elég mozgalmasra sikeredett... az Atlétának nem sikerült megszükni, mert az egyetlen ember, aki segiteni akart neki, nem jött be órára... igy hát kivégeztük, de sajnos a kivégzés után felolvasták a végrendeletét, aminek odabiggyeszetette a végére: "ja, egyébként az öreg cipész valójában nő." Én meg vettem egy nagy levegőt, és beismertem. Azután előálltam egy nagyon jól hangzó, lelkületében amerikai szónoklattal arról, hogy én inkább meghalok a hazámért, mint hogy az ellenségnek segitsek (körbeadtam a levelet) és végezzenek ki, ha akarnak, akkor sem adom fel az álmaimat stb. Persze felugráltak a helyükről és megszavazták hogy életben hagynak (annak ellenére hogy nő létemre végig velük szavaztam a népgyűlésben...), sőt, megadják a többi nőnek is a szavazati jogot (amire már nem került sor, mert a KM lezárta a játékot). Szóval tulajodnkáppen vesztettem (lelepleztek), de legalább stilusosan...
És most kezdődjék a Galileo-per.

2007. október 16., kedd

Mondtam én hogy tudok én...

Tegnap dühömben leültem és lendületből megirtam újra a klasszika dolgozatot, gyorstalpalósan, 7 oldalban, jó adag Lukianosz-féle cinizmussal. Ma reggel visszakaptam egy óriási A plusz osztályzattal meg egy tanári dicshimnusszal együtt. Azt hiszem, ideát gyökeresen mások az elvárások dolgozatirás terén... és én ennek csak örülni tudok. Kedvenc szirem kibékült velem.

A nap zenéje: Takin' Care of Business (Lovagregény OST)

2007. október 15., hétfő

Háború Athénban!

Athén mai (utolsó) népgyűlése megszavazott egy zsákmányszerző hadjáratot Khalkhisz ellen; kineveztünk három hadvezért (Thrasybulus a Radikálisoktól, Will a Mérsékeltektől és a Gazdag Atléta), akik egy 20000 fős hoplita sereg élén meg is indultak a hadjáratba. Meg én, mint 500 mesterember képviselője, azzal a céllal, hogy jól meggazdagodjak, felszerelés készitvén a hadseregnek.
És ma délután érkezett elektronikus futárral a következő hir: a Gazdag Atléta a hadsereg élén Athénra akart törni, hogy magához ragadja az uralmat! A másik két hadvezér próbálja megfékezni, egyesek szerint le is tartóztatták, de a részletekre holnapig várni kell. Továbbá kiderült, hogy Khalkhisz szigeten van, ezek az idióták meg szárazföldi hadjáratot terveztek (Lukianosz fetreng a röhögéstől). Képzelem az arcukat amikor leértek a vizhez. És ezek akarnak államot vezetni. Piha. Az a vicc az egészben, hogy ha normálisan ki birták volna ejteni a nevét, meg tudtam volna mondani nekik... de Cselkész nevű görög városról sosem hallottam még...:P
Ööö, skizofrén állapot ez a szerepjáték. A letartóztatásban természetesen én is segitettem, most, hogy visszaolvasom az üzeneteket...:D

Szókratész él

Befejeződött a nagy per, nem kevés ordibálás, veszekedés és alkudozás árán - Szókratész bűnösnek találtatott istenkáromlás és pederasztia vádjával, és... vagyonelkobzásra itéltetett. Eléggé kompromisszumos megoldás, én nem vagyok boldog vele; szoros meccs volt, annyi szent.
Mindenki élvezte a szavazást: szines kavicsokat dobáltunk egy ezüst fóliába csomagolt kólásflakonba, kék kavics - bűnös, fehér kavics - ártatlan. A fel nem használt kavicsot egy másik flakonba kellett dobni. A módszer értelmezésén eleve megbukott az athéni lakosság fele...:D

Túl kreativ nem elég kreativ

Visszakaptam a klasszika-dolgozatomat. B lett.
Lukianosz soha többé nem fog velem szóba állni.
Kaptunk egy kreativ feladatot, meg két komolyat; ebből egyenesen következett persze, hogy én a komolyat irtam meg kreativan, és a műelemzést párbeszéddé alakitottam köztem és kedvenc görögöm között (aki nem tudja: Lukianosz szatirákat irt, mindig párbeszédben). Mivel azonban korlátozva volt a dolgozat hossza, meg egyébként is gondoltam hogy ne ússzon el velem a ló (??? Viziló! Jól van?) hát megirtam az esszét egyben, aztán széttördeltem, hogy párbeszédnek nézzen ki, de valójában nem az volt, gondoltam, ennyit megengedhetek magamnak bünti nélkül...
Hát visszakaptam a dolgozatot, és B lett. (itt az A plusz a legjobb) Azzal az indoklással, hogy irhattam volna élethű párbeszédet és faggathattam volna a szerzőt meg minden... hát itt hidalok le.
Hozzászoktam, hogy egy ilyen megoldásért leszedik a fejem, itt meg nem volt elég kreativ... kaptam persze sok dicséretet is a dogához, de mégis...
Kedvenc szirem duzzog a sarokban.
Érzem hogy lemegyek Gyortsalpaló módba...

Linkek

Mindenkinek: Kata és Dani blogja belinkelve, nézzetek baaaalra! :D

2007. október 14., vasárnap

Jótékony tobzódás

Már hetek óta a '80as évek parti hirétől volt hangos az egész campus - én személy szerint nem értettem, mitől olyan nagy szó, de láthatólag a többi diák nagyon odavolt az ötletért. Kata nemkülömben; remek ruhatárat sikerült összevásárolnia, majd nézzétek meg a képeit;)
Megigértettem vele, hogy minden nagyobb buliba elhurcol, mert magamtól sohasem szánnám rá magam. Meg is tette, lelkiismeretesen, egész héten nem hagyta, hogy megfeledkezzek a dologról...
A hét a lázas készülődés jegyében telt, bevásárlókörutak, feltúrt szekrények és otthonról érkező csomagok jelezték az idő múlását. Én magam eléggé tanácstalan voltam, hogy vajon mit viseltek a nyolcvanas években (én rugdalózót, az biztos). Szombat délután megvitattuk az animésekkel is a dolgot (háromszor két rész nagyon fárasztó anime-paródia között, amikor már leállt az agyunk - lila-fekete háttér, és Havoc-féle pontszemek, már akik értik mit jelent ez) - ők körülbelül le tudták irni, mi lenne a cél kinézet terén, bár megegyeztek, hogy a pelenka tényleg egyedibb ötlet, továbbá elméláztak rajta, hogy hol van az kikötve, hogy a 20. század nyolcvanas éveiről van szó...
Szines harisnya, kötött bokavédő, miniszoknya, hosszú felső, öv, haj lófarokban, erős smink, csillámpor. Ne akarjátok tudni, hogy néztem ki. Az egész estében természetesen az öltözködős rész volt a legnagyobb buli - Kata és én átmentünk Kimhez, aki segitett az utolsó simitásokkal. Azután irány a Summit kolesz, ahol a... hm... bemelegités zajlott (mivel alkoholt az egyetemen változatlanul nem szolgálnak fel).
Én magam először jártam abban a szobában, de hallottam már hirét - a Trinity bulikedvelő népének főhadiszállása. Mire megérkeztünk, már nagyban állt a bál - fiúk bodros parókában, szines öltönyben, passzentos rövidnadrágban, napszemüvegben, homlokpántban és fehér térdzoknikban (ez eleve kisütötte a szemem... Simba vitte el a negativ pálmát a testhez álló pólójával, de a többiek is kitettek magukért. "Simba, you look...wow..." "Wonderful? Is that the word you are looking for?" Hát, nem az volt.) Zene, vidámság, bűnös élvezetek, foteleken ugrálás, asztalon táncolás, falra mászás, fotózkodás. Mivel még mindig fáradt vagyok a hétvégétől meg a heti pótlástól, nem ugrottam fejest a fertőbe; táncoltam, pihentem, táncoltam, beszélgettem Cyrussal, akire az ajtónyitogatás hálátlan és alkoholtalan feladata hárult (meg hogy fél szemét a kémlelőlyukon tartsa, mikor bukkan fel a rendészet). Éjfél felé aztán felkerekedtünk, és átvonultunk az igazi buliba, kellően cikcakkos nyomvonalat követve (a többiek az alkhol diktálta irányt követték, én meg a többieket) (Kata is józan volt, természetesen).
Rendesen megadták a módját: a nagy tornacsarnok lett a táncparkett, egy zenekartalan szinpaddal a közepén; elemi erővel szóltak a nyolcvanas évek slágerei, és mindenki nagyon mókás ruhákat viselt. Táncoltunk jó sokat, főleg miután felbukkant a lelkes international banda; amikor aztán kezdtem elfáradni, kiültem a kispadra és magamban kuncogtam a tömegen. Csillámos harisnyák, műanyag ékszerek, kötött bokavédők, széles övek és tarka nyakkendők örvénylettek fel és alá; mivel én szokás szerint kihagytam a bemelegitést, visszatértem a jól megszokott jótékonysági bulizáshoz. Találtam egy mobiltelefont, és kinyomoztam, ki a tulajdonosa, majd megkerestem és visszaadtam neki. Elkaptam egy csajt aki épp el akart esi (nem az almalétől, természetesen) és leültettem a padra; meghallgattam valami csirlider panaszait a pasijáról aki felszivódott. Tessék, legalább három emberrel sikerült jót cselekednem, mielőtt bedobtam volna a törülközőt, és az éjszakai campus-busszal visszatértem a szállásra csicsikálni. Ennyit a nyolcvanas évekről. Olvassátok Kata blogját a többi részletért:)

Jonesborough 25 - Maradandó mellékhatások

Természetesen a Fesztivál Piaca sem maradt ki a három nap élményei közül; az első látogatásom rövidre sikerült: bemegy, elszörnyed, kimegy. Nagy levegő, visszamegy, körbejár, fél óra, körbeér, elszörnyed, kimegy. Fejben számol, listát ir, dühöng, bemegy, körbejár, tovább dühöng, kimegy.
Dolores előadása (és a titokzatos ajándék érkezése) után azután megembereltem magam.
A Piac egy óriási sátor volt, sok asztallal; minden mesemondónak volt egy, rajta a CDkel és könyvekkel, amiket kiadott. Volt továbbá egy ruha-asztal, és tematikus pultok (kisértet-históriák;
népmesék; gyerekkönyvek; frissen a nyomdából; bestsellerek; női irodalom; mesemondás-gyakorlat stb.) természetesen mind a mesemondáshoz kapcsolódóan... a bőség zavara itt már nem elégséges kifejezés...
Ime a zsákmány: Silence (Dolores Hydock), Anansi Time (Bobby Norfolk), Tales of Womenfolk (Heather Forest), One Crazy Raven (Gene Tagaban), Good Old Boys (Barbara McBride-Smith), és egy szép pulcsi National Storytelling Festival emblémával (ezt muszáj volt).
Azt hiszem, sok mesélőtől/előadástól maradandó mellékhatásokat szenvedtem; ime a tünetlista, a teljesség igénye nélkül:
- gyerekes lelkesedés minden vonat láttán
- halk dúdolgatás sötétben, vagy kisérteties helyzetekben ("Fly, little bird...") (Storycrafters)
- visszafojthatatlan vihogás almalekvár vagy szőlőlekvár láttán (A.O. Irwin)
- széles vigyor, valahányszor valaki azt mondja valamire, hogy "ősi" (Dovie Thomason)
- francia kiejtés a 'silence' szó esetében (guess who)
- szállóigék gyakori használata ("BUT it was goooood" - kedvenc Hollóm, "It's not on the test" - Tom Chapin, "A macska évében született" - Motoko, "Feketéket nem harap meg a vámpir" - Lyn Ford)
- komoly fenntartások bármiféle pörkölttel kapcsolatban (Lyn Ford)
- komoly késztetés gitározásra (ez közös eredmény)
- bizonyos szavak következetes déli ejtése (ez szintén)
- Valentin-nap mély utálata (Donald Davis)
- ujjongás valahányszor Tennessee vagy pláne Jonesborough szóba kerül
- barátságos üdvözlés Szent Ferencnek minden templomban... (Ed Stivender)

És ezek csak a legenyhébbek. Az új életcéljaimhoz képest...:)
Nah, aki eljutott idáig a Fesztivál történetével, az előtt le a kalappal, aki meg nem, hát annyi baj legyen; remélem, legalább egy töredékét sikerült visszaadnom az élménynek, és megértetni veletek, mitől olyan különleges ez az egész... mert számomra az volt. Nagyon különleges.

Jonesborough 24 - Búcsú Jonesborough-tól...

Hát igen, ez a szomorú része a dolognak. Elbúcsúztam Lethantől, mielőtt elsodort volna a tömeg; azután, haladva a többiekkel, visszasétáltam a főutcára, és utoljára jól megnéztem magamnak mindent. Karla már várt a városháza lépcsőinél. Együtt bandukoltunk vissza a kocsihoz, ahol már bepakolva vártak a cuccaim - mire végigértünk a főutcán, és visszanéztem egy utolsó pillantásra - Jonesborough üres volt. Fél óra alatt eltűnt minden ember, minden zaj, aminden autó; megszűnt a zsongás és az élet a környéken, és a meleg délutáni napsütésben a város megint csak egy utca volt, régi, déli szabású házakkal, szalmabálákkal, három templommal, és egy óratoronnyal a bárényfelhős ég előtt.
Igy néz ki a hely az év 361 napján.
Visszagondoltam az elmúlt három napra - a gitárosokra a fák alatt, a fülbemászó zenefoszlányokra, a mesemondókra minden utcasarkon, akik néhány összeverődött embernek meséltek a műsor szüneteiben; az eperre, amit októberben ettünk, a sátorra, ahol sorba álltam dobozos ebédért, meg a mosolygós nőre, aki csomagolta; a lovaskocsikra a nagy szürke meg a hatalmas fekete lóval, amik fel-alá vitték a látogatókat, és közben egy mesemondó is utazott velük, hogy szórakoztassa őket; a hegyekre a város hátterében, a szines levelekre a fákon, a kék szinű madárra amit első reggel láttam, a swappin' ground vidáman heverésző közönségére, a Fesztivál főhadiszállására, ahol mindig zajlott az élet, és a rengeteg, rengeteg mesére, amit hallottam...
És igen, szentül megfogadtam magamnak, hogy legközelebb, ugyanitt.

Jonesborough 23 - OLIO még egyszer

És elérkezett az utolsó előadás ideje - amikor bejelentették, majd' a szivünk szakadt meg, de mellette ott volt a tudat, hogy még visszatérnek a szinpadra a kedvenceink egy búcsú erejéig... leültünk hát a sátorban, a monitorok is abbahagyták a monitorkodást, és átadtuk magunkat a mesehallgatás örömének. Megfogadtuk, hogy minden cseppjét ki fogjuk élvezni.
És kedvenc mesemondóink ki is tettek magukért.
Donald Davis személyes történettel állt elő, nagyon szeretni való volt és tanulságos (a tanáráról, aki sokat jelentett neki, de tiz évvel később nem emlékezett rá - és felhivta a figyelmünket, hogy sosem tudhatjuk, kire vagyunk döntő hatással).
Valerie Tutsont itt hallottam először és utoljára (sokan mások is - ő volt az egyik New Voice a Fesztiválon). Kedves hangú, eleven csaj, szép szines ruhákban, széles és vidám gesztusokkal; egy afro-amerikai nő igaz történetét mesélte, aki az első mesegyűjteményt irta a század elején. Szerettük hallgatni, ahogy nevet.
Antonio Sacre kitöltötte a szinpadot, mint mindig; csak ránéztünk, ahogy vigyorgott, és tudtuk, hogy következik a szokásos: baseball és Kuba. És nem bántuk, egyáltalán.
Doloresnek megint elég volt megjelenni a szinpadon, és máris őrjöngött a közönség - őt igazán a szivünkbe zártuk. Az apjáról mesélt, meg arról, hogy milyen fontos megtanitani a gyerekeket az önállóságra. Úgy legyen.
Andy Offutt Irwin szokás szerint menet közben kószált be a sátorba az elmaradhatatlan, agyonmatricázott gitártokkal, pólóban-farmerban, kissé álmos tekintettel; azután, amint felment szinpadra, megint megzakkant teljesen. "Ez a fickó nem normális." Kitalálta, hogy mivel nem volt rendes gyerekműsor a Fesztiválon, csinál nekünk egyet, és véres paródiát produkált a gyerekmulattató művészek minden vállfaja ellen. Sirtunk és levegő után kapkodtunk a röhögéstől, és csak foszlányokban sikerült utána énekelnünk a kedves kis gyerekdal dallamára irt "Petroleum jelly" cimű... hm, alkotást. Tiz perc alatt elzsibbadt az arcunk, megfájdult az oldalunk, egy életre megundorodtunk a gyerekművészettől, maradandó agykárosodást szenvedtünk (teljes K.O.), és pirosra tapsoltuk a tenyerünket. A.O. méltóképpen búcsúzott.
Gene Tagaban is trickster-hangulatban volt; elég volt feljönnie a szinpadra, és máris dőlt a közönség. Miután a konfer egekig magasztalta indián voltáért és a tradiciók életben tartásáért, felvette A.O. ottfelejtett zsebkendőjét a szinpadról, és siri hangon közölte: "Ide szemetelt a fehér ember, csak mert indián vagyok." Azután at ő vigyora volt a legszélesebb. Le a kalappal a meseválasztás előtt: Holló és Sólyom elhozzák a tüzet az embereknek. Az egyik kedvenc mesetipusom (bár vlsz. tudományosan ez nem helyes kifejezés, mindegy). Remek sztori, remek előadás, sőt, Gene még kirukkolt egy tanulsággal is: mindenki adja tovább a meséket, mint az állatok a tüzet, és akkor nem alszik ki soha...
Bill Harley visszahozta a gitárzenét a szinpadra, egy tőle szokatlan, viszonylag mély értelmű (nah ez most cinikusan hangozott, pedig nem szántam annak) történettel arról, hogyan érdemes táncolni, és kivel, és miért is jók a klasszikus táncok, amikor nem csak vaktában rángatózik az ember (na ezt aláirom). És elénekelte, hogy Save The Last Dance For Me. Feltette a hátvágáre a koronát.
Szerencsére a műsor még nem ért véget. Barbara McBride-Smith, egy a Fesztivál sok "örök kedvence" közül, elmesélte, honnan kapta a nevét - hogy felbőttkorában mondta el neki az anyja, hogy kis hiján örökbe adta, miután megszületett. Szép történet volt, a szokásos humoros megszólalásokkal fűszerezve.
A sort a Fesztivál rangidős királynője, Kathryn Windham zárta. Nyolcvannyolc éves, mindenki mestere, példaképe és nagymamája - mindenki arra vágyik, hogy nyolcvannyolc évesen még ott állhasson a Jonesborough-i szinpadon... igazi déli történeteket mesél, kisértetekkel és családi botrányokkal; aprócska, fehér hajú, huncut szemű szupernagyi. Le is sokkolta a közönséget - arról mesélt, miféle zombikkal, szörnyekkel és kisértetekkel riogatta őt a bátyja, amikor kicsi volt, és hogyan fordultak át ezek a bátyja halálával kedves családi emlékekbe. A dolog odáig fajult, hogy egy véres műlábat kapott az unokától karácsonyra, aki előrelátó módon fogadást kötött a barátaival: "Igen, komolyan ezt adom a nagymamának, és fogadjunk, hogy oda-vissza lesz a boldogságtól..."
És Kathrynnel, Jonesborough királynőjével végül méltóképpen és hivatalosan lezárult a Fesztivál. Utolsó vastaps, ujjongás, dobogás, utolsó sátorrendezés, és...
Vége.

Jonesborough 22 - Az indián és a jenki

Swappolás után átmásztunk megint a "hegyen" (Jonesborough közepén van egy meredek emelkedő), és visszatértünk a College Street Tent-be, egyrészt, mert Lethannak ott volt jelenése, másrészt meg mert Dovie Thomasont még nem hallottam mesélni, és itt volt a kinálkozó alkalom.
Megérte. A csinos indián nőszemély kiült a szinpadra, és elég hatásosan nyitott: "Egyesek itt úgy beszélnek az Alkotmányról, mint valami ősi iratról. Bah. Ékszerem is van, ami öregebb annál..." nevettünk, én főleg. Ő meg folytatta "Mások meg tévéműsort csinálnak valami őőősi kultúráról, ami kétezer éves. Bah. Ékszerem is van, ami öregebb annál." nyeltünk egyet, én főleg. Dovie pedig mosolygott, és megmutatta az ékszert, amit a nagymamájától kapott. "Amikor meghalt a mama, elvittem a nyakláncot a múzeumba, mert kinzott a kiváncsiság: a régészek pedig kis hiján gutaütést kaptak. 'Ez az ékszer, hölgyem, körülbelül kilencezer éves.' Nem a nagymamám volt a nagyzoló a családban..." Ránk villantott egy ellenállhatatlan mosolyt. "Most pedig elmondom nektek a legöregebb mesét, amit ismerek. A tudósok azt mondják majd nektek, ez a mese körülbelül tizenkétezer éves. Bah."
És elmondta. Én meg lenyűgözve ültem, félig tátva maradt szájjal; a Fesztivál utolsó napja volt, és ime, itt ült egy igazi, izig-vérig mesemondó egy izig-vérig ősi legendával, ami elsöpörte a közönséget. Az öt szélről szólt - öt fivérről, akik az apjukkal laktak, és egy csillag-asszonyról, aki meglátogatta őket; gyönyörű történet volt, és Dovie egyszerűen, varázslatosan mesélte. Minden szereplőnek saját hangja volt, az hagyján - de amikor a vékonyka nő először szólalt meg férfihangon, végigfutott a hideg a hátamon. Nem mély hangon. Férfihangon. Huh.
Én elhittem neki, hogy ez a legősibb történet a földön...

Másodjára visszatért a szinpadra Jay O'Callahan egy újabb családi történettel. Élvezettel hallgattam, mert nagyon-nagyon jól mesél; de talán az előző előadás fényében, talán mert a personal storytelling még mindig nem a kedvenc műfajom, ezúttal nem fogott meg annyira. Humorosnak humoros volt, élvezetesnek élvezetes, de most, egy héttel később, fogalmam sincs már, miről mesélt. A többieknek jórészt minden szavára emlékszem (tegnap visszamondtam Gene Tagaban Holló-meséjét Katának...:)

2007. október 13., szombat

Jonesborough 21 - Swappin' twice

Természetesen neki kellett futnom még egyszer, nem hagyhattam ki. Már kora reggel feliratkoztam a swappin" ground-ra; David Gonzalez után eljött az ideje, hogy felmásszak megint a csikos sátorig.
Lethannal félúton futottunk össze - jött meghallgatni engem, ami sokat dobott a hangulatomon (a "legalább egy főnyi közönségem már van" érzés mindig jól jön). Amikor a bácsi előállt a kártyával, hogy felkonferáljon, nagy nevetésbe fulladt a dolog ("Kérem, nekem csak hat elemim van, fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a következő mesemondó nevét..." "Akkor az én vagyok" pattantam fel azonnal...:). Lethan lelkesen fotózott, néhány ismerős a hátsó sorból integetett, sőt, a Center emberei is felbukkantak, ami aztán végképp ösztönött, hogy a legjobbat adjam. A Nap Lányát meséltem, mert az egyik kedvencem, és kevéssé ismert, és mert sokszor meséltem már angolul - és mert szeretem vele sokkolni a közönséget... meg is volt a hatása, kaptam sok dicséretet meg gratulációt, meg kérdéseket, hogy honnan szedtem a mesét... (ja kérem, véres, kalandos és vágatlan:)
És futottunk megint, hogy elérjük a következő előadást.

Jonesborough 20 - Zene az kell

Még egy kör David Gonzalez. Most hallgathattuk fél órán keresztül, volt ideje kibontakozni; ime a főbb információk:
1. Isteni, mély hangja van. Az a fajta, amit szivesen hallgat az ember jó darabig, függetlenül attól, miről beszél...
2. Vérbeli zenész, az a fajta, aki kiiratkozik az iskolából, hogy zenélni tanuljon, aztán kiiratkozik a zeneiskolából, hogy zenélhessen... gitáron, természetesen. Santana után szabadon. Huh.
3. Arra is rájöttünk, miért az a bele-kell-halni-a-művészetbe fajta: mesemondóként dolgozik, de képzettségére nézve a szakterülete a zeneterápia, és nem is áll a kettő egymástól messze. Gyerekeket "gyógyit" zenével és mesékkel. Nagyon empatikus, intuitiv (meg még két-három nagyon tudományosan hangzó jelző) alkat. Az ezzel kapcsolatos élményeiről mesélt. Az utolsó történet kiütött egy kissé. Le a kalappal minden mesemondó előtt, aki tesz valamit a világért...

Jonesborough 19 - Vasárnapi istentisztelet

Igy ünneplik a mesemondók a vasárnap reggelt, vallásra való teljes tekintet nélkül!
A Sacred Telling nevű program napsütéssel, beszélgetéssel és az őszi levelek illatával kezdődött; az utolsó reggelem volt Jonesborough-ban, ami lelombozott egy kicsit, de még annyi minden hátra volt, hogy nem volt okom panaszra...
A műsort Barbara McBride-Smith nyitotta, aki megvillantotta előttünk fő profilját, amit itt Amerikában úgy hivnak: alkalmazott mitológia. Vagyis teológia. Mert hogy arről mesélt, kislány korában mennyire igazságtalannak tartotta, ami Lótnéval történt, és ez az egész sóvá változós dolog sántit egy kicsit. Nagyokat nevettünk és egyetértően bólogattunk; Barbara fel-alá járkált a szinpadon és lelkesen magyarázott. És a történet végére meglett a mélyebb értelem is: Lótnénak, mint kiderült, volt két lánya, akik benn maradtak a városban a férjeikkel. Tegye fel a kezét, aki nem nézett volna vissza.
Másodikként visszatért a szinpadra a felejthetetlen Dolores Hydock, akinek már a puszta látványa is lelkes tapsot csalt elő a közönségből. Aznap fiatal volt, mosolygós, eleven; a gesztusai változatlanul szépek, pontosak és kifejezők. Egy családi történetet mesélt, csodás elemekkel vegyitve. Mindenki örült, hogy megosztott velünk magáról valamit.
Harmadikként érkezett a Healing Force; dobokkal, csengőkkel, énekkel, egy rövid mesével, és egy dallal, amit megtanitottak nekünk - valamiféle gospel misébe torkollott az egész, vidám tapsolással, miközben az egész közönség joruba nyelven énekelte, hogy "hála neked égi atyánk", és doboltak és csörögtek. A dal elsőre egyszerűnek tűnt; amikor aztán mind a négyen belelendültek, kinyilt a zene, mint egy virág, sok szólamra, és elsöpörte a sátrat, mint egy hangrobbanás.
A következő mesélő új volt számomra, ám annál ismertebb a gyakorlott fesztiválozók között (és hogy van ilyen, azt az is bizonyitja, hogy egyes emberek a nyakukban hordták az elmúlt 35 év összes belépőjegyét...) Donald Davis, egy kedves, csokornyakkendős öregúr, irtó jó humorral, sokféle hanggal. Egy iskolai sztorit adott elő, a Valentin-napról, és hogy micsoda csapatromboló dolog ez egy osztályban (ki mennyi képeslapot kapott, és miért). Nevettünk, hogy fájt az oldalunk; két mondattal később mindenki könnyezett. Két mondat. Kétezer ember. Megvolt a kora reggeli hűha élményünk.

Káosz Athénban

Elérkezett Szókratész pere. Megesküdtünk, hogy vérét vesszük (főleg én, mert a szókratistákon bukott meg a női egyenjogúság), de meglepő módon azok, akik bevádolták, nem álltak elő semmi koherens vádbeszéddel, igy az egész per hatalmas veszekedéssé fajult, helyenként személyeskedéssel és aljas beszólásokkal. A végkifejlet az lett (csak hétfőn szavazunk), hogy Athén polgárai közös erővel tiz évre száműzték a szókratisták vezetőjét osztrakiszmosszal. Szoros meccs volt, kis hiján a demokrata vezért veszitettük el - de győzött a jobbik!
Megkaptuk továbbá a következő játék, a Galileo szabálykönyvét - én már most tudom, hogy az inkvizicióhoz akarok tartozni...:D
Ja, és megszavaztuk az idei athéni játék búcsú-szindarabját, amit Kate meg is irt, és elő is adjuk majd... kicsit gyanúsak benne a nevek, és persze nem versben iródott, de azért nem tűnik rossznak.

2007. október 12., péntek

Jonesborough 18 - Vidám zombik és kisértetek

Igen, külön belépőt kértek érte, de ezt nem lehetett kihagyni: jegyet váltottam a szombat esti Ghost Story Concert-re. Sohasem rajongtam a kisértethistóriákért, de gondoltam megnézem, hogy csinálják a profik.
A műsor szabadtéren volt; sötétedéskor értem oda. A patak partján egy kisérteties fényekkel kivilágitott pavilon állt, az egyetlen fényforrás a parkban; az innenső és túlsó oldalon pedig emberek ültek a füvön, pokrócokon, összecsukható székeken, vagy a kabátjukon, mint én. A pavilonban zene szólt; eleinte kisérteties hárfa és furulya, majd, ahogy teljesen sötét lett, valami hörgősebb-zúzósabb, hangulatos muzsika. Korábban érkeztem, még jó sok idő volt hátra (mindenki ezt csinálta, aki jó helyet akart találni magának a patak innenső vagy túlsó oldalán). Valamennyien (több száz ember) elfeküdtünk a fűben, hallgattuk a zenét, és bámultuk a csillagokat; elképesztően sok csillag van Jonesborough felett. Halkan zsongott a tömeg; a pavilon mellett álló öreg fűzfa leveleit mozgatta a szél.
"What a wonderful evening to be dead." köszöntött minket a konfer. Kuncogtunk; amikor az ember egy domboldalban ül egy tümeg közepén, nem borzong meg egykönnyen. Akkor még legalábbis azt hittük.
Heather Forest kezdte a műsort. Ismertem a történetet, sohasem soroltam volna a különösebben borzongató históriák közé (Boy Who Drew Cats) - nagyon fülbemászó zenét produkált hozzá, és meglepett alaposan, mert sikerült egy pillanatra visszaadnia valamit a horrorfilmek hangulatából. Azután bejelentette, hogy másodiknak egy magyar mesét mesél... én meg kiugrottam volna a székből, ha lett volna alattam szék. Ismertem a történetet; Ordódy József A holtából visszatérő gróf cimű meséje volt, Ghost's Gold cimen. És alaposan meglepődtem, mennyire jól mesélte... rendben, nem egy Fehérlófia a dolog, és nekem egyébként sem volt soha semmi bajom azzal, hogy egy tehetséges külföldi mesemondó érdeklődést mutasson magyar mesék iránt... és ha valaki érti a dolgát, akkor az Heather. Jól adta elő, humorosan, és a végén akkorát sikitott a mikrofonba, hogy kis hiján megállt a szivem...
Bobby Norfolk, kedvenc Anansink megint. Egy "jump tale"-lel kezdett, a klasszikus Taleypo-val; engem nem sikerült megijesztenie, de ettől függetlenül a stilusa változatlanul magával ragadott. Másodjára aztán kirukkolt a lényeggel: egy cajun sztorit mesélt (szivecskék ide), egy Uncle Monday nevű varázslóról és egy javasasszonyról, aki párbajozott vele. Ez sem hozta rám a frászt, de annál jobban örültem neki (kezdek komoly rajongást kialakitani a cajun kultúra iránt, túl sok meséjüket olvastam mostanában...).
A következő párossal ez volt az első találkozásom. A Storycrafters néven futó duó (felteszem férj és feleség) teljes zenei felszereléssel érkezett - a nőnél hárfa, a férfinál dobok. Remek időzités, remek választás... "miért a holtaktól féltek, amikor az életben sokkal rettegni valóbb dolgok történhetnek?" szegezték nekünk a kérdést, aztán előálltak egy nagyon komoly, nagyon keserű szlovén legendával, ami bennünk akasztotta a szuszt (jó, azért volt benne némi kisértetjárás...). A közönség egyik fele a könnyeit nyelte, a másik felének a hideg futkosott a hátán (köztük nekem is), és a halk, kisérteties dalt azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nagyon-nagyon jó páros, egyébként, és szépen kiegészitik egymást; hozzá kell fűzni, hogy a pasinak gyönyörű mély hangja van.
Amikor aztán végső depresszióba taszitották a népet, előrukkultak életük első kisértet-sztori-rap költeményével, ami az Aranykéz cimű történet átirása volt, remek ritmusban, hullajó (hehe) poénokkal, és az egész közönség tapsolt hozzá, vissza is tért az élet(?)kedvünk. Mármint az a morbid érdeklődés, hogy még több horrort hallhassunk...
Kisérteties süvités és táncoló fények kiséretében előzakatolt a fák közül az esti szellemvonat, a lehető legjobb pillanatban, nagy hatást keltve. Amikor végre elvonult (Tennessee-ben nagyon hosszúak a vonatok...) folytatódott az éjszaka.
Hát igen, ha szellemekről van szó, kérdezzen meg az ember egy indiánt. Gene Tagabant, például. Elmesélt egy gyors kis történetet furcsa, éjszakában járó lényekről, elkárhozott dolgokról, amiket vonz a zene meg az ének, aztán énekelt nekünk egy kicsit. A sztori persze most is meg volt tűzdelve humorral, de a lényeg komoly maradt. Azután elmondta nekünk, hogy az ő hite szerint mindenben szellem lakik, és az ősök figyelnek bennünket; ezt pedig olyan szépen és hatásosan mondta, hogy el is hittük neki. Tapsoljunk, mondta, halkan, két ujjunkkal, és puha neszezés hangzott fel a közönségből, magunk is meglepődtünk; ő pedig dobolni kezdett a Holló-dobon, és énekelt mindannyiunk helyett. Hú. Ha.
A sort Lyn Ford zárta. Tőle először is azt tudtuk meg, miért nem harapnak meg a vámpirok feketéket ("mert egyetlen csepp fekete vértől afro-amerikainak számit az ember..."), és mindenféle hátborzongató dolgokkal kapcsolatban is ez volt a hozzáállása. Ami persze nem azt jelentette, hogy másokat nem szeret ijesztgetni velük. Az első mese személyes élménye volt, egy kisértetházról a szomszédban, ahonnan az előző, néhai lakó kiűzte a fiatal fehér házaspárt, de neki kedvesen integetett... a második (záró) történet pedig egy kellően véres, gyilkosos-megfőzős-megbosszulós, vérbeli déli sztori volt, egy második halk, kisérteties dallal, mai nem hagyott nyugodni aznap estére... (és Lyn ráadául azon a kedves hangon adta elő, amivel minden halott kislány a fárszkarikát hozza az emberekre...)
Már épp kezdtek a csontjaink is átfagyni, mire véget ért a koncert.
Második nap vége. Csiny letudva.

Jonesborough 17 - A következő generáció

Mire visszaértem a posztomra, épp kezdődött a Fesztivál különleges műsora: Youthful Voices, gyerek-mesemondók. Mindannyiukat hosszas tréning és mindenféle versenyek után válogatták ki, hogy Jonesboroughban szerepelhessenek; a legfiatalabb 8 éves volt, a legidősebb 18, és a legtöbbjük régebb óta van a szakmában, mint én.
Zayven Reese péládul 12 éves, de már van egy egyetemi ösztöndija; gyönyörű fekete kislány egyébként, gyöngyöző nevetéssel, és egy torzitóval a torkában. Értsd: egyszerre volt hősnő és boszorkány, és az utóbbi hangjától kirázott a hideg - élethűen adta vissza azt az érzést, mint amikor a kés ciskorog a tányéron (jujj). Afrikai-amerikai népmesét mesélt, illett is hozzá (sokan alulbecsülik a meseválasztás fontosságát az ilyen versenyeken).
Keith Kibby nem csak hogy mesél, de tanitja is mesélni a nála kisebbeket (ő maga 13 éves). Élénk, csillogó szemű kisfiú, kár, hogy a mese túl gyenge volt neki; tudott volna ennél sokkal jobbat is, biztos vagyok benne (lásd az előző megjegyzést a választásról. A klasszikus sztori a gazdáról, aki lovat tehére, majd birkára, malacra stb. cserél, már mindnekinek a könyökén jön ki.)
Hannah Smythe az a fajta kislány, aki édes-aranyos-ennivaló, és tudja is magáról, a kis banya. Billy szerint tavaly még elhitték neki, hogy ártatlan és kedves, de idén már kilógott a lóláb (idézte egy kissé a gyerekszépségversenyek hangulatát, szülők biztosra mentek...). A Jancsi és Juliskát mesélte a boszorkány szemszögéből, ami még akár jó is lehetett volna, ha 1. látszik, hogy érti a poénokat, amiket mond és 2. nem erőlteti a torkát egész idő alat...
Morgan McPheeters, 17 éves szőke prep énekesnő (tánc, cselló, tenisz, sielés, irás, mesélés, kitűnő átlag, mindenből győztes, heh). Gawain és a Zöld Lovag már harmadszorra jöttek szembe aznap... igen, igen, minden nőnek joga van önállóan dönteni, értjük, tudjuk, köszönjük. Hozzá kell tenni, hogy a csaj elég szépen mesélt és meglepően jól alakitott. Még a banyát is. Megnézem majd 10 év múlva, hátha kisül belőle valami...
A program végére maradt az egyetlen tandem páros, Heather Greene (16) és Maggie Lowe (18). Sohasem próbáltam még valakivel együtt mesélni, de most láttam egy izelitőt, hogyan is csinálják ezt a profik... nagyon tehetséges páros volt, és látszott, hogy bulira veszik az egészet, és élvezik a szinpadot. Egy népmesét meséltek, egészen klassz volt, és úgy osztották le a szerepeket, hogy az egyikük mesélt (ő volt a "száj") a másik pedig beleszólogatott, véleményezett, és szinészkedett mellette (ő volt az "ész"). Néha összevesztek. Jól begyakorolt, szórakoztató műsor, helyenként gurultunk a nevetéstől.
Na, ha ez a következő generáció, fel kell kötnöm a gatyámat...

2007. október 11., csütörtök

Jonesborough 16 - És ime a győztes

Karla volt olyan kedves, és felváltott a monitorkodással, mert a program olyasmit igért a Creekside Tent-be, amit nem tudtam kihagyni: Dangerous Secrets and Jeweled Swords: The Adventures of a Medieval Warrior Woman. Lethan meg én átvágtunk tehát újfent az egész városon; útba ejtettük a Swappin' Ground-ot (ő mesélt és meg fotóztam; maga a mese nagyon gyatra volt, de jól adta elő), azután befurakodtunk a sátorba a monitor-igazolványunkat lobogtatva, és sikerült elsőrangú helyet találnunk.
Dolores Hydock-ról senki nem tudott semmit. Én a műsor cimével kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam - már megint a hülye feministák, gondoltam magamban, még hogy medieval warrior woman, hah.
Most itt ülök a gép előtt és sokadszorra hallgatom meg a sztorit CDről, teljes áhitatban.
És hogy mi történt a kettő között?
Dolores Hydock, az történt.
Egy reneszánsz zenekar ült a szinpadon, és kedves, számomra ismerős dallamokat játszott; rossz már nem lehet, gondoltam, miközben Lethant próbáltam okitani a reneszánsz muzsika mibenlétéről. Láthatóan őt is lenyűgözte a dolog.
Azután feljött a szinpadra az a kissé görnyedt, csillogó szemű néni, sötét kendővel a fején, szines-foltos szoknyában, egy embermagas, faragott botra támaszkodva (a bot végén kristálygömb volt); remegő, ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezekkel intett nekünk, és - mesélni kezdett.
A történet egy középkori legenda egy lányról, akit fiúnak neveltek, mert különben nem örökölhetett volna (a cime Silence - és tényleg létezik, ballada formájában, nézzétek meg a hölgy honlapján). A néni gyönyörű brit akcentussal, csillogóan, pörgősen, néha gúnyosan és humorosan mesélt; mozgott a szeme, az arca, a kezei, pillanatonként nevettünk, vagy meghűlt bennünk a vér, és mire eljutottunk a nagy csatáig, már kifehéredett a kezem, úgy szoritottam a szék karfáját. Maga a hangulat nagyon korhű volt; könnyeket csalt a szemembe maga a tény, hogy igazi középkori legendát hallhatok egy ilyen kiváló, sehonnan-jött, sehonnan-ismert mesemondótól... extra ráadásként a végén a gonosz nagyon csúnya halált halt (a legtöbb mesét a Fesztiválon azért rettegtem végig, mert sokan kicenzúrázzák a meséket mostanában... ezt a gonoszt azonban megégették és felnégyelték, és mindenki boldog volt tőle).
Leirhatatlan élmény volt, nem is tudom irásban visszaadni (ne aggódjatok, szóban sem tudnám, még ha elmondanám az egész történetet, akkor sem). És leirhatatlan siker. Legalább tizenöt percig állva tapsoltunk, rekedtre orditottuk magunkat, dobogtunk, ugráltunk, és én a könnyeimet törölgettem (lelkesedés, nem meghatottság, ismertek). Lethan úgy nézett ki, mint akit fejbevágtak.
És még hátra volt a java.
A néni lejött a szinpadról, kihúzta magát; letette a botot, letekerte a fejéről a kendőt, és a szemünk előtt változott fiatal, mosolygós nővé. Nincs ember aki nálam pocsékabbul becsüli meg
mások életkorát, de annyi biztos, hogy egy mozdulattal rázott le legalább negyven vagy ötven évet magáról - igen, mint a mesében. Le kellett ülnünk hogy ne essünk össze. Szó szerint tátva maradt a szám, és egészen addig tátva is maradt, mig Lethannel egymásra néztünk, konstatáltuk milyen hülyén festünk, és elnevettük magunkat.
Beálltunk a végtelennek tűnő sorba, mely Dolores felé kigyózott, hogy gratuláljon neki; késésben voltunk, de ezt nem tudtuk kihagyni. Látszott rajta, hogy fáradt, és nagyon lelkes, vidáman-kedvesen fogadta a gratulációkat, és türelmesen válaszolt ezredszer is ugyanarra az egy kérdésre ("És ez igaz történet?..."). Sütött róla az a semmihez sem hasonlitható érzés, amit én is érzek kicsiben, valahányszor megtapsol a közönség... őt pedig egyenesen imádták, ünnepelték és istenitették. Miközben elsétáltunk a sátortól, ugyanarra gondoltunk: "Hát igen. Ez az, amit én is csinálni szeretnék egyszer..."
Most meg itt ülök és hallgatom Silence-t újra meg újra meg újra.

Jonesborough 15 - Bill Rocks

Bősz és lelkes monitorkodásunk következő áldozata Bill Harley volt. Ő inkább zenész, mint mesemondó, vagy leginkább mind a kettő. Műsorát egy pályázat eredményhirdetésével kezdte: a honlapjára olyan cimeket gyűjtött, amikhez dalt kéne irni, és a győztest meg is irta, meg is zenésitette. A mű cime: Barbie's Head is Missing. Dőltünk a röhögéstől.
Ő jobban járt a jeltolmáccsal, meg a jeltolmács is jobban járt vele. Az utóbbi nagydarab, jópofa fickó volt, aki hozzátette a maga kis játékait a sztorihoz - jó volt őket együtt látni a szinpadon. A sztori maga Bill gyerekkoráról szólt, és hogy "hogyan mentette meg a rádió az életét" - ugyanis kis hiján kitagadta a család, mert minden éjszaka hintázott az ágyon álmában, amig valakinek eszébe nem jutott rádiót adni neki, hogy meséket meg zenét hallgasson elalvás előtt meg alatt... Eléggé vicces történet volt, nevettünk is jó sokat. Nem maga a sztori volt a lényeg, inkább az előadásmód. Meg a zenék, amiket közbeiktatott.

Jonesborough 14 - Ed Stivender harmadszor

Hát igen. A monitorkodás egyik jellemzője (direkt nem hivom hátránynak) hogy az ember köteles azokat a mesemondókat hallgatni, akik abba a sátorba vannak beosztva. Ez pedig aznap délután elsőként kedvenc szentünket jelentette.
Kezdtem nagyon megszeretni a fickót. Szépen és humorosan mesélt, amolyan gyorstalpaló-stilusban, és az egész fellépés hamarosan egy nagy versennyé alakult, hogy vajon ki tudja-e késziteni a vékonyka nőt, aki jeltolmácsként működött közre a szinpadon... (a legtöbb szombati fellépésen volt jeltolmács). Sikerült neki; nem hiszem, hogy az amerikai jelbeszédben az égre emelt tekintet és a vállvonogatás mást jelent, mint nálunk... nagy nevetésbe fulladt a dolog. A nagyját azért persze le tudta forditani a hölgyemény, Ed bácsi nem akart a közönséggel is kitolni...
Kezdetnek meghallgathattuk a Hamupipőke modern verzióját, üveg sportcipővel, dőltünk a röhögéstől. Másodjára egy hosszabb sztori következett, az egyik legjobb, amit a hétvégén hallottam - két vadnyugati pasi gyereket rabol, hogy vátságdijat kapjanak érte, de a kisfiú rossz választásnak bizonyul, mert kikésziti mind a kettőjüket, és a végén ők fizetnek a szülőknek, hogy visszavegyék... amilyen bugyután hangzik, olyan kedves történet volt, lélektani mélységekkel meg sok poénnal, és olyan aranyos jelenetekkel, mint például amikor a csapat nem túl okos de jószivű erőembere türelmesen próbálja elmagyarázni a kis ördögnek, mitől zöld a fű és mitől üresek a lyukak...
Ed előre felhivta rá a figyelmünket, hogy a történet új a repertoárjában, és még begyakorlás alatt áll, és megkért minket, nézzük el a hibákat amiket vét; ez hallatlanul szimpatikussá tette számomra, még akkor is, ha egész idő alatt csak egyetlen egy hibát vétett, és azt is szépen sikerült eltussolnia (felcserélte a neveket a párbeszédben. "Bill, miért neveztél Billnek az előbb?..."). Nem tudnám pontosan megmagyarázni, de jól esett, hogy előrukkolt vele; közelibbnek éreztem az egész folyamatot, ami egy mesemondót elvisz a Fesztivál szinpadáig...
A harmadik történet meg végképp feltette a pontot az i-re: Piper's Revenge. Ismerem, szeretem, sokszor meséltem, tanitottam is; Edtől hallani pedig olyan volt... hát, amikor egy kedves ismerős mesél egy kedves ismerőst. Na. Nagy nevetés lett a vége.
Az utolsó néhány percben nem állta meg, hogy ne villantson előttünk: kért egy mesecimet, egy mondást, egy helyet, egy szereplőt és egy szokást, és mindezt összegyúrva rögtönzött nekünk egy eléggé furcsa történetet arról, hogyan hasznositják újra a kiöregedett hercegnőket jótündér keresztanyaként...
Hát, ha létezik Ed Stivender fan club, akkor biztosan a tagja vagyok.

Jonesborough 13 - Találkozások

Az előadások szünetében veszettül szervezni kezdtem az életemet. Ellátogattam az NSN (National Storytelling Network) sátrába, ahol adtak egy helyes kis emblémás táskát, amit meg lehetett tömni mindenféle szóróanyagokkal és kitűzőkkel (amit természetesen meg is tettem). Ezek után találomra megszólitottam valakit, és érdeklődtem, lehet-e valamiféle gyakornoki állást vagy nyári munkát betölteni Jonesboroughban; az illető egy másik illetőhöz irányitott, aki egy hamradikhoz, felfelé a ranglétrán, majd megint vissza, és kissé pingponglabdának éreztem magam, mire megérkeztem a főmuftihoz, aki egy bedzsót pengetve üldügélt a sátor sarkában. Nagyon segitőkésznek mutatkozott; elbeszélgettünk a lehetőségekről, elérhetőséget cseréltünk, és most úgy néz ki, visszamegyek a Storytelling Center-be a nyáron, ha minden jól sikerül.

Magamhoz ragadva a szokásos dobozos ebédet, átnyaraltam a város másik végébe (kemény 10 perces séta...), hogy időben kezdhessen az aznapi monitorkodást. A sátor környékén nagy volt a fejetlenség; kiderült, hogy a vezető monitor sem járatos a dolgában, szóval tanácstalanul ácsorogutnk egy kupacon a helyes kis kék fejkendőkben, amikor berobogott Lethan. Körülpislogott a baseball sapka alól, majd percek alatt leosztotta a feladatokat, engem meg karon ragadott, és hamarosan már mindenki a helyén volt, beleértve minket is, akik az oldalsó bejáratnál posztoltunk, és jobb hiján beszélgetni kezdtünk. Lethan mesemondó-növendék a Tennessee-i egyetemről (eddigi végzettségére nézve filozófus); jó fej srácnak bizonyult, és a hátralévő két nap nagy részét együtt lógtuk végig.

A második monitorkodás alatt sikerült találkoznom néhány mesemondóval, akikkel két éve levelezek; az első páros találomra (vagyis a névtáblám alapján) bukkant rám, és elláttak egy lista-egyen-kitűzővel, ami aztán hozzám vonzotta a többieket is. Aranyos népek voltak; odajöttek, üdvözöltek, megkérdezték hogy tetszik a Fesztivál, aztán kocott tovább ki-ki a maga útján. Azután valami hihetetlen dolog történt. Az egyik nő aki meglátogatott, a kezembe nyomott egy boritékot, mondván, hogy az egyik mesélő küldi, aki nem tudott eljönni a Fesztiválra; a boritékban egy levél volt, amiben az állt, reméli, jól érzem magam, és hogy mennyire nagy élmény lehet ez a számomra; meg az, reméli, sok jó mesemondót tudok majd meghallgatni, és hogy feltétlenül látogassak el a Fesztivál vásárterére, és vigyem magammal haza a kedvenceimet, és mivel tudja, hogy a diákok mindig le vannak égve... pénzt is tett a boritékba. Nem keveset. Négy CDt vásároltam belőle...

Jonesborough 12 - Anansi élőben

Hallottam már, hogy van egy a mesemondók között, aki... aki Anansi, na, de nem tudtam a nevét. Hát, elég volt egy pillantást vetni Bobby Norfolk-ra, és rögtön tudtam, miről van szó... egy vékony, örökmozgó fekete fickóról, széles vigyorral, hihetetlen hangerővel, kifejező gesztusokkal, és szókimondó történetekkel. És igen, mesél is Anansit, de most nem tette; ez persze nem vont le a tényből, hogy kinek a szellemében mesél... ("All stories belong to Anansi"). Lendületesen beszélt, sokféle hangon (és a kutyaütő akcentus ellenére is pontosan lehetett követni...), és időről időre énekre vagy tapsra vagy rapre váltott, ahogy éppen kedve szottyant. A sztori maga a földrajzi felfedezésekről és a rabszolgaságról szólt, félig történelmi, félig legendás; az egyik percben vicces, mint például a rabszolga aki egy találós kérdéssel váltotta ki magát, máskor meg megható, mint az anyuka, aki a kisbabájával kelt át a zajló Ohio folyón, mert a túlparton szabad lehetett.
Mindent egybevetve nagyon jól szórakoztunk. Kedvenc pókunk végre élőben is megnyilatkozott...

Jonesborough 11 - Családi ügy

A szombat reggelt hatalmas lelkesedéssel kezdtem. A szokásos: "mindenki" azt mondta, Jay O'Callahant nem szabad kihagyni. Komoly gondjaim voltak a program összeállitásával, még nagyobbak is, mint első nap, mert szivem szerint követtem volna fel és alá a kedvenceket, mint a legtöbb rajongó, de megembereltem magam, az egyszeri lehetőségre való tekintettel, és szépen beülte m Callahan bácsi The Labyrinth of Uncle Mark cimű műsorára.
A dolog lényege az volt, mondta a kedves, szakállas öregúr a szinpadon, hogy az emberek mindig csak a humoros történeteket mondják el a családjukról, pedig sokszor a szomorú vagy megható sztorik erősebbek azoknál. Ő a nagybátyjáról mesélt, aki a családja fekete báránya volt (bostoni ir család, naná már megint), és "elindult lefelé a lejtőn" amikor Pearl Harbour után kiutálták a munkájából a japán felesége miatt. Valamiféle szerelmi-családi veszekedős-megbocsátós történet sült ki a dologból (egy undok, végtelennek tűnő tehervonattal a legrosszabb pillanatban). Be kell vallanom, hogy mesemondóként nem rajongok mások magánügyeiért, és az elején eléggé kételkedtem benne, hogy megéri-e ez az egy óra; de a végére meggyőződtem róla (mint mindig) hogy ezt is lehet profin és hihetetlenül jól csinálni. A történet néha humoros volt, néha megható, és mindenképpen megérte. A közönség többi része osztotta a véleményemet; második állva tapsolás a hétvégén.

2007. október 10., szerda

Vissza a suliba

Kisebb hirek az iskola háza tájáról:

1. Láttam egy chipmunkot. Helyes volt.

2. Az athéni nők nem kaptak szavazati jogot. Ez egy szomorú hir, gyengébbek kedvéért. Ma tartottam a beszédet - szerintem ritka jól sikerült, pláne mert fejből mondtam az egészet, szépen, meggyőzően meg minden, csak hát mivel gyakorlatilag mindenki minusz pontot kap, ha átmegy a javaslat, eleve kudarcra voltam itélve. Meg történelmileg is, mellesleg. Szóval 10:7 arányban leszavazták az inditványt, az athéni nők maradnak otthon. A tanár utána odajött gratulálni - azt mondta, szép próbálkozás volt, meg hogy ne csüggedjek, a játék történetében még soha senki nem vitte keresztül ezt a javaslatot a népgyűlésen...

3. Amikor ma beültem az angolórára, egy szórólap volt az asztalon: a tanszék rendez egy nagy bulit, melynek keretein belül kihirdetik, milyen kurzusok lesznek a tavaszi félévben, és ki lehet faggatni róluk a atanárokat, megismerkedni velük, és egyáltalán, kitalálni, melyik kurzus kilyen lesz, és érdemes-e feliratkozni rájuk. Kapaszkodjatok meg. A buli dátuma: OKTÓBER 30. Sic.

Jonesborough 10 - OLIO

A monitorkodás nem volt nagy dolog - egészen leegyszerűsitve a dolgot, emberek fizettek nekem 150 dolcsit azért, hogy meséket hallgassak. Hivatalosan felügyelnünk kellett, hogy emberek ne alkoholizáljanak, ne lobbanjanak lángra, valamint ne használjanak semmit ami csörög, csipog, perceg, ciripel, rezeg, vagy Beethoven kilencedik szimfóniáját játssza. Magyarul ne pia, se cigi, se telefon. Ja, és se fotózás, videózás, vagy bármiféle hangfelvétel. Szerencsére senkinek esze ágában sem volt megszegni a szabályokat, úgyhogy a jegyek ellenőrzése után ledobtuk magunkat a székekbe, és élveztük az előadást.
Ne kérdezzétek meg, mit jelent az OLIO, mert fogalmam sincs. Lényeg, hogy igy hivják azokat a két órás műsorokat, melyek során izelitőt kapunk az egyes mesemondókból tiz-tiz perc erejéig. Kilencen voltak összesen. Michael (egy storyteller-növendék a helyi egyetemről) meg én elaraszoltunk a szinpad széléig, és úgy tettünk, mint aki a ki-be járó művészekre felügyel. Elég klassz rálátsunk volt a dolgokra.
A sort kedvenc Ed Stivender-ünk nyitotta meg, és egyből és végleg belopta magát a szivembe: Gawain és a Zöld Lovag. Kedves, humoros, mégis klasszikus mesélés. Később rájöttem, hogy a sztori errefelé nagyon népszerű, feltehetően a feminista felhang miatt... ("Minden nő arra vágyik legjobban, hogy saját maga dönthessen a sorsa felől"). És Ed a legundoritóbb banyával rukkolt elő, amit valaha is hallottam. Lenyőgöző teljesitmény.
Másodikként visszacsörömpölt a szinpadra Teju, mindenféle viccekkel, sok zenével, meg egy rakat érdekes hangszerrel, amiknek röviden ismertette a történetét és a használatát (például hogy hogyan lehet szűk nyakú dobbal majmot fogni - tudjátok, a klasszikus).
A harmadik fickó új volt számomra; David Gonzalez néven fut, kubai származású (igen, ő már a második). Nagy lelkesedéssel mesélt Kubáról, ahová felnőttként látogatott el először. Ő zenész, egyébként; a nagyon művész, nagyon lelkes minden-sorba-bele-kell-halni fajtából. Később kiderült, hogy miért.
Negyedszerre jött Andy Offutt Irwin. Róla később több szó esik majd. Előre megjegyzem: ez a fickó nem normális, és néhány ezer amerikai osztja a véleményem. Viszont nagyon-nagyon szeretni való. Beslattyogott farmerban, pólóban, egy agyonmatricázott gitártokkal a kezében, és fogalma sem volt, hol van vagy mikor lép fel (ezt onnan tudom, hogy tőlem kérdezte meg, igen, igen:). Azután felment a szinpadra, és tiz percig sirtunk a röhögéstől. A zenéje hihetetlenül jó, a dalszövegek kiütnének egy elefántot is, és nagy részét helyben rögtönözte. Ő egyébként egy öreg néni-karakterről hires, akit általában alakit, de aznap este Aunt Marguerite csak annyi időre jelent meg, hogy közölje a nézőkkel, "tisztes emberek ilyenkor már ágyban vannak ám". És a "megjelent" az szó szerint értendő, kérem szépen. (jah, olvassátok a blogját, mert van neki)
És a parádé folytatódott - a következő petárda neve Barbara McBride-Smith. Látszatra egy kedves arcú, pici nő, az a fajta, aki negyven felett sem nőtt ki a babaruhából. Azután kinyitja a száját, és az imidzs összeomlik. Itt egy gyilkos humorú, hihetetlen hangerővel rendelkező asszonyságról van szó, aki nem kimél se istent, se embert, tudom hogy ő már a sokadik, de most tényleg, görög mitológiát nyom, modern stilusban. Már amikor. Aznap este saját sztorit adott elő, egy brilliáns gyorstalpalót. Egyébként gyerekkönyvtáros, vagy, ahogyan ő mondta, a könyvtáros a Black Lagoon-ból, amiről fogalmam sincs, mit jelent, de beirtam a Google-be, és semmi kellemeset;) Amikor belelovalja magát, olyan, mint egy százötven centis jégcsákányos gyilkos... irigylem a kölyköket abban az iskolában.
Amina Blackwood Meeks volt az üditő kontraszt. Egy csinos, rasta hajú nő, Jamaicáról. Egészen halkan beszélt, és halkan is énekelt, mégis kitöltötte vele a sátrat (emlitettem, hogy az OLIO idejére már besötétedett?). Amikor köszönt nekünk, a szánk is tátva maradt, és mindenki elfelejtett visszaköszönni... csodálatos hangja volt, na. Mély, halk és selymes. A történet a rabszolgaságról szólt, meg a módokról, ahogyan az emberek szabadultni próbáltaz az ültetvényekről (visszatérő motivum a fekete mesemondók repertoárjában; én akkor találkoztam vala először a hétvégén). Szép, csendes, szomorú történet volt.
Antonio Sacre megint. Boston, baseball, Kuba. És az ugató egér, másodszor, ezúttal félig spanyolul (jellemző, hogy mindig én nevettem először...). Nem mesélt semmi megrázót, de szivesen néztük, ahogy bohóckodik a szinpadon... (a konfer megint le-kisaranyos-ozta).
Heather Forest másodszor, szerencsére nem utoljára. Újabb alakváltó, a fókalány és a fókabőr - mint a mi hattyúink, ha emlékszik rájuk valaki. Szép énekkel. Egészen estimese hangulata volt, leszámitva a szivszaggató befejezést. És az irtó hosszú, undok tehervonatot.
Bill Lepp zárta a sort. Ő vérbeli stand-up komédiás; elég humoros kis anekdotát mesélt, nevettünk is rendesen. És ideje volt zárni az estét.

Csillagok, tücskök, erdő; ájulásszerű alvás. Hát, igy nézett ki az első napom, tiz felvonásban. Lesz még kettő. Nem ma. Mentem aludni.

Jonesborough 9 - Vegyes saláta

Mielőtt jelenésem lett volna az első ötórás monitorkodásra (tent monitor volt a hivatalos cimem, mint önkéntesnek), még volt időm beülni az Exchange Place elejére. Ez a Fesztiválnak az a szekciója, ahol új, főként külföldi mesemondók szerepelnek egy-egy történet erejéig (a Fesztiválon újak, nem a szakmában, amint az hamarosan kiderült).
Toni Simmons volt az első - egy nagyon szép, légiesen vékony fekete nő olyan szines ruhában, hogy az irigység könnyeit csalta a szemembe. Egy afrikai népmesét mesélt, mindenféle állatokkal, meg egy nagy gyümölcsfával, ami megfogta a fantáziámat. Lehetett rajta látni, hogy elsősorban gyerekeknek mesél (ezt nem negativumként mondom, persze). Érdekes volt látni, hogy bár nem kérte a közönséget részvételte, mégis mindenki csinálta utána a mozdulatokat és mondta az ismétlődő kifejezéseket - úgy tűnt, sikerült kihoznia a gyereket mindenkiből...
Craig Larson aztán jó nagy kontrasztot képezett. Nézztek meg a honlapját... az a fajta, aki nappal dolgozik, éjjel meg bárokba jár. Mesélni. Vagyis inkább anekdotákat mondani, amiknek a fele sem igaz, ellenben nagyon szórakoztatóak. Gyanitom, hogy aznap a leggusztusosabb történetét hallottuk, az ebédlőben felravatalozott nőről meg a Notre Dame-i toronyőrt idéző szakácsról... (no comment).

Jonesborough 8 - Dobok és Hangák

Azt a fülest kaptam, hogy ha igazi, kalsszikus népmesékre vágyom, Heather Forest az én emberem. Beültem hát a következő órára, ahol az ő neve szerepelt.

Az előadást Tejumola Ologboni nyitotta. Robbanásszerűen. Amint a konfer kiejtette a nevét, a sátor sarkában dübörögni kezdett egy dob, és csörögni kezdtek a csengők; a kezünk magától mozdult, és a nagy tapsolás meg ugrálás közepette megjelent a szinen egy hihetetlenül energikus, fültől fülig vigyorgó fekete fickó, fehér afrikai ruhában, egy óriási dobot cipelve, melynek mérete nem akadályozta meg abban, hogy fel-alá ugrándozzon dobolás közben, mint egy furcsa szöcske. Tiz perc elteltével megállapitottam, hogy ez sem igazán mesemondás - de komolyan, kit érdekel?! Persze azért mesélt is, jó nagy gesztusokkal (jó komikusnak bizonyult), a klasszikus sztorit az ugató egérről, de olyan eredeti változatban, hogy engem is meglepett a poén, pedig már hallottam párszor. Azután jött megint a zene meg a tánc meg a dobok meg a csengők (a bokáján voltak, csak hogy tudjátok), meg a tehervonat, amit egyszerűen semmibe vettünk. Közölte velünk, hogy egy jó mese a közönségen múlik, és mindenkinek kötelező részt venni a muriban, mert aki nem csinál semmit, ahhoz szépen odamegy és kirúgja a sátorból. Komolyan vettük. Hozzáfűzte még, hogy ily módon, ha rossz a műsor, csak magunkat okolhatjuk...
Volt néhány keresetlen megjegyzése az északi meg déli akcentusról, amivel én épp ismerkedtem (keserves erőfeszitések árán sikerült a mondatonkénti "sorry, say that again"-ek számát három mondantonkéntira csökkenteni... a hétvégére). Közölte, hogy a déliek lehagyják ugyan az r-t a door végéről, de legalább tudják hová tenni, és mire királykodnak az északiak, amikor ők meg a car-ról veszik le, de nem teszik sehová. Sanda gyanúm, hogy van ennek a monológnak egy felnőtt változata is...

És akkor jött Heather Forest. Mielőtt nagyon belemelegednék a dicséretbe, előrebocsátom, hogy ő az egyik nagy kedvencem, és egész hétvégén csak egy valaki előzte meg, ő sem nagyon. Igazából nehéz kedvenceket találni, amikor mindenki olyan szuper - de ha kéne, akkor ő ott lenne az első háromban.
Heather Forest lényege az alábbiakból áll: hihetetlen, bársonyos hang (amikor először kezdett énekelni, lefogadtam volna, hogy New York-ban is hallják), egy gitár, varázslatos zene, kecses mozgás, csillogó kék szemek, amik általában eltűnnek a mosolygásban, de amikor elővillannak, akkor mindig történik valami. És mindez úgy, hogy egy percig sem nyálas, amit csinál, sőt. Ir és angol meséket mesélt, többek között a Tamlint, amit mindig is hallani akartam, és most boldog vagyok, hogy tőle hallottam először. Valamint mesélt egy alakváltó kisértetről (később rájöttem, hogy valamiért nagyon kedveli az alakváltókat, ami egy további pozitiv vonás), és egy kis anekdotát is biggyesztett a sor végére. Szimpatikus a mód, ahogyan a zenét, éneket és a mesemondást keveri: az első sort (sorokat) énekli, aztán beszél, szépen és ráérősen, miközben néha pengeti a gitárt aláfestés gyanánt; a végén megint énekelni szokott, de alapjában véve maga a történet próza, olyan szépen megirva, mintha énekelve lenne, csak rimek nélkül. És ijesztően jól ad vissza karaktereket. Főleg átkokat. A Tamlin végén meghűlt bennünk a vér is.
Amikor vége lett a műsornak, és az emberek elvonultak ebédelni, fel-alá kószáltam, kissé kábultan a lelkesedéstől, és gondolkodtam, oda merjek-e menni hozzá (minden előadás után odavonultak emberek a mesélőkhöz gratulálni; sohasem éreztem semmi ilyesmit zenészek vagy szinészek iránt, de ezen a hátvágán halmozottan tört rám a késztetés...). Egy fickó (kissé Mikulás-szerű) odaballagott hozzám: "Mondd, jól vagy?" mire én (lelkesen bólogatva): "Aha... több mint jól." Beszélgetni kezdtünk, megkérdezte honnan jöttem (ott lógott a nevem a nyakamban), és kiderült, hogy ő Heather férje. Társalogtunk egy darabig, azután elvonult a maradék tömeg is, ő meg odatuszkolt a feleségéhez; bemutatkozás, gratulációk meg minden, beszélgetés. Heather nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyult; kiderült, hogy itt lakik valahol északon (New Haven?) és megadta az elérhetőségeit, hogy keressem meg, mert szokott fiatal mesemondókat tanitani. Nah, attól kezdve madarat lehetett volna fogatni velem. A fia (kb. egyidősek lehetünk) jó titkár módjára felvette az én elérhetőségeimet (elég mókás volt).
Szerencsére vele sem ez volt az utolsó találkozásom; attól a perctől kezdve a rajongói közé tartozom.