Jonesborough 18 - Vidám zombik és kisértetek

Igen, külön belépőt kértek érte, de ezt nem lehetett kihagyni: jegyet váltottam a szombat esti Ghost Story Concert-re. Sohasem rajongtam a kisértethistóriákért, de gondoltam megnézem, hogy csinálják a profik.
A műsor szabadtéren volt; sötétedéskor értem oda. A patak partján egy kisérteties fényekkel kivilágitott pavilon állt, az egyetlen fényforrás a parkban; az innenső és túlsó oldalon pedig emberek ültek a füvön, pokrócokon, összecsukható székeken, vagy a kabátjukon, mint én. A pavilonban zene szólt; eleinte kisérteties hárfa és furulya, majd, ahogy teljesen sötét lett, valami hörgősebb-zúzósabb, hangulatos muzsika. Korábban érkeztem, még jó sok idő volt hátra (mindenki ezt csinálta, aki jó helyet akart találni magának a patak innenső vagy túlsó oldalán). Valamennyien (több száz ember) elfeküdtünk a fűben, hallgattuk a zenét, és bámultuk a csillagokat; elképesztően sok csillag van Jonesborough felett. Halkan zsongott a tömeg; a pavilon mellett álló öreg fűzfa leveleit mozgatta a szél.
"What a wonderful evening to be dead." köszöntött minket a konfer. Kuncogtunk; amikor az ember egy domboldalban ül egy tümeg közepén, nem borzong meg egykönnyen. Akkor még legalábbis azt hittük.
Heather Forest kezdte a műsort. Ismertem a történetet, sohasem soroltam volna a különösebben borzongató históriák közé (Boy Who Drew Cats) - nagyon fülbemászó zenét produkált hozzá, és meglepett alaposan, mert sikerült egy pillanatra visszaadnia valamit a horrorfilmek hangulatából. Azután bejelentette, hogy másodiknak egy magyar mesét mesél... én meg kiugrottam volna a székből, ha lett volna alattam szék. Ismertem a történetet; Ordódy József A holtából visszatérő gróf cimű meséje volt, Ghost's Gold cimen. És alaposan meglepődtem, mennyire jól mesélte... rendben, nem egy Fehérlófia a dolog, és nekem egyébként sem volt soha semmi bajom azzal, hogy egy tehetséges külföldi mesemondó érdeklődést mutasson magyar mesék iránt... és ha valaki érti a dolgát, akkor az Heather. Jól adta elő, humorosan, és a végén akkorát sikitott a mikrofonba, hogy kis hiján megállt a szivem...
Bobby Norfolk, kedvenc Anansink megint. Egy "jump tale"-lel kezdett, a klasszikus Taleypo-val; engem nem sikerült megijesztenie, de ettől függetlenül a stilusa változatlanul magával ragadott. Másodjára aztán kirukkolt a lényeggel: egy cajun sztorit mesélt (szivecskék ide), egy Uncle Monday nevű varázslóról és egy javasasszonyról, aki párbajozott vele. Ez sem hozta rám a frászt, de annál jobban örültem neki (kezdek komoly rajongást kialakitani a cajun kultúra iránt, túl sok meséjüket olvastam mostanában...).
A következő párossal ez volt az első találkozásom. A Storycrafters néven futó duó (felteszem férj és feleség) teljes zenei felszereléssel érkezett - a nőnél hárfa, a férfinál dobok. Remek időzités, remek választás... "miért a holtaktól féltek, amikor az életben sokkal rettegni valóbb dolgok történhetnek?" szegezték nekünk a kérdést, aztán előálltak egy nagyon komoly, nagyon keserű szlovén legendával, ami bennünk akasztotta a szuszt (jó, azért volt benne némi kisértetjárás...). A közönség egyik fele a könnyeit nyelte, a másik felének a hideg futkosott a hátán (köztük nekem is), és a halk, kisérteties dalt azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nagyon-nagyon jó páros, egyébként, és szépen kiegészitik egymást; hozzá kell fűzni, hogy a pasinak gyönyörű mély hangja van.
Amikor aztán végső depresszióba taszitották a népet, előrukkultak életük első kisértet-sztori-rap költeményével, ami az Aranykéz cimű történet átirása volt, remek ritmusban, hullajó (hehe) poénokkal, és az egész közönség tapsolt hozzá, vissza is tért az élet(?)kedvünk. Mármint az a morbid érdeklődés, hogy még több horrort hallhassunk...
Kisérteties süvités és táncoló fények kiséretében előzakatolt a fák közül az esti szellemvonat, a lehető legjobb pillanatban, nagy hatást keltve. Amikor végre elvonult (Tennessee-ben nagyon hosszúak a vonatok...) folytatódott az éjszaka.
Hát igen, ha szellemekről van szó, kérdezzen meg az ember egy indiánt. Gene Tagabant, például. Elmesélt egy gyors kis történetet furcsa, éjszakában járó lényekről, elkárhozott dolgokról, amiket vonz a zene meg az ének, aztán énekelt nekünk egy kicsit. A sztori persze most is meg volt tűzdelve humorral, de a lényeg komoly maradt. Azután elmondta nekünk, hogy az ő hite szerint mindenben szellem lakik, és az ősök figyelnek bennünket; ezt pedig olyan szépen és hatásosan mondta, hogy el is hittük neki. Tapsoljunk, mondta, halkan, két ujjunkkal, és puha neszezés hangzott fel a közönségből, magunk is meglepődtünk; ő pedig dobolni kezdett a Holló-dobon, és énekelt mindannyiunk helyett. Hú. Ha.
A sort Lyn Ford zárta. Tőle először is azt tudtuk meg, miért nem harapnak meg a vámpirok feketéket ("mert egyetlen csepp fekete vértől afro-amerikainak számit az ember..."), és mindenféle hátborzongató dolgokkal kapcsolatban is ez volt a hozzáállása. Ami persze nem azt jelentette, hogy másokat nem szeret ijesztgetni velük. Az első mese személyes élménye volt, egy kisértetházról a szomszédban, ahonnan az előző, néhai lakó kiűzte a fiatal fehér házaspárt, de neki kedvesen integetett... a második (záró) történet pedig egy kellően véres, gyilkosos-megfőzős-megbosszulós, vérbeli déli sztori volt, egy második halk, kisérteties dallal, mai nem hagyott nyugodni aznap estére... (és Lyn ráadául azon a kedves hangon adta elő, amivel minden halott kislány a fárszkarikát hozza az emberekre...)
Már épp kezdtek a csontjaink is átfagyni, mire véget ért a koncert.
Második nap vége. Csiny letudva.