Azt mondták a többiek, Judith Black-et érdemes lesz meghallgatni. Én meg, mert jobb dolgom nem volt (meg mert épp csak a szomszéd sátorig birtam eltántorogni a nagy lelkesedésben) szép engedelmesen meg is hallgattam.
A nő egy egyszemélyes szinház. A műsor (The Home Front) tartalmazott szinpadi kellékeket, zenét, éneket, táncot, és persze beszédet is, és erősen feszegette a mesemondás mint fogalom határait. Judith egy második világháború alatt otthon ülő nőt alakitott, aki leveleket ir a fronton harcoló férjének - a levelek alkották magát a szöveget. Alakitott továbbá még legalább 6 másik személyt, férfiakat és nőket egyaránt - egyszer csodaszép volt és kacér, máskor meg irtó ronda és nagydarab, valódi amerikai focista... énekelt is, nagyon szépen, mindenféle háborús slágereket, amiket, úgy tűnt, mindenki ismer rajtam kivül... éles váltások voltak az egyes személyek között. Lenyűgöző alakitást nyújtott, annyi szent. Ingadoztunk a könnyes nevetés és a meghatott hüppögés között; kissé persze romantizálva volt az egész, nagyon amerikai módra, de azért lehetett szeretni. Hihetetlen hang, hihetetlen arc. Az első álló tapsolásunk a hétvégén.
Kisebb szépséghiba volt, hogy a végén megkérte, álljanak fel, akik (vagy akik felmenői) harcoltak a háborúban/dolgoztak a gyárakban... én meg ültem és tekingettem jobbra-balra. Ehem. Na ja. A másik oldalon...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése