Hát igen, ez a szomorú része a dolognak. Elbúcsúztam Lethantől, mielőtt elsodort volna a tömeg; azután, haladva a többiekkel, visszasétáltam a főutcára, és utoljára jól megnéztem magamnak mindent. Karla már várt a városháza lépcsőinél. Együtt bandukoltunk vissza a kocsihoz, ahol már bepakolva vártak a cuccaim - mire végigértünk a főutcán, és visszanéztem egy utolsó pillantásra - Jonesborough üres volt. Fél óra alatt eltűnt minden ember, minden zaj, aminden autó; megszűnt a zsongás és az élet a környéken, és a meleg délutáni napsütésben a város megint csak egy utca volt, régi, déli szabású házakkal, szalmabálákkal, három templommal, és egy óratoronnyal a bárényfelhős ég előtt.
Igy néz ki a hely az év 361 napján.
Visszagondoltam az elmúlt három napra - a gitárosokra a fák alatt, a fülbemászó zenefoszlányokra, a mesemondókra minden utcasarkon, akik néhány összeverődött embernek meséltek a műsor szüneteiben; az eperre, amit októberben ettünk, a sátorra, ahol sorba álltam dobozos ebédért, meg a mosolygós nőre, aki csomagolta; a lovaskocsikra a nagy szürke meg a hatalmas fekete lóval, amik fel-alá vitték a látogatókat, és közben egy mesemondó is utazott velük, hogy szórakoztassa őket; a hegyekre a város hátterében, a szines levelekre a fákon, a kék szinű madárra amit első reggel láttam, a swappin' ground vidáman heverésző közönségére, a Fesztivál főhadiszállására, ahol mindig zajlott az élet, és a rengeteg, rengeteg mesére, amit hallottam...
És igen, szentül megfogadtam magamnak, hogy legközelebb, ugyanitt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése