Hallottam már, hogy van egy a mesemondók között, aki... aki Anansi, na, de nem tudtam a nevét. Hát, elég volt egy pillantást vetni Bobby Norfolk-ra, és rögtön tudtam, miről van szó... egy vékony, örökmozgó fekete fickóról, széles vigyorral, hihetetlen hangerővel, kifejező gesztusokkal, és szókimondó történetekkel. És igen, mesél is Anansit, de most nem tette; ez persze nem vont le a tényből, hogy kinek a szellemében mesél... ("All stories belong to Anansi"). Lendületesen beszélt, sokféle hangon (és a kutyaütő akcentus ellenére is pontosan lehetett követni...), és időről időre énekre vagy tapsra vagy rapre váltott, ahogy éppen kedve szottyant. A sztori maga a földrajzi felfedezésekről és a rabszolgaságról szólt, félig történelmi, félig legendás; az egyik percben vicces, mint például a rabszolga aki egy találós kérdéssel váltotta ki magát, máskor meg megható, mint az anyuka, aki a kisbabájával kelt át a zajló Ohio folyón, mert a túlparton szabad lehetett.
Mindent egybevetve nagyon jól szórakoztunk. Kedvenc pókunk végre élőben is megnyilatkozott...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése