És elérkezett az utolsó előadás ideje - amikor bejelentették, majd' a szivünk szakadt meg, de mellette ott volt a tudat, hogy még visszatérnek a szinpadra a kedvenceink egy búcsú erejéig... leültünk hát a sátorban, a monitorok is abbahagyták a monitorkodást, és átadtuk magunkat a mesehallgatás örömének. Megfogadtuk, hogy minden cseppjét ki fogjuk élvezni.
És kedvenc mesemondóink ki is tettek magukért.
Donald Davis személyes történettel állt elő, nagyon szeretni való volt és tanulságos (a tanáráról, aki sokat jelentett neki, de tiz évvel később nem emlékezett rá - és felhivta a figyelmünket, hogy sosem tudhatjuk, kire vagyunk döntő hatással).
Valerie Tutsont itt hallottam először és utoljára (sokan mások is - ő volt az egyik New Voice a Fesztiválon). Kedves hangú, eleven csaj, szép szines ruhákban, széles és vidám gesztusokkal; egy afro-amerikai nő igaz történetét mesélte, aki az első mesegyűjteményt irta a század elején. Szerettük hallgatni, ahogy nevet.
Antonio Sacre kitöltötte a szinpadot, mint mindig; csak ránéztünk, ahogy vigyorgott, és tudtuk, hogy következik a szokásos: baseball és Kuba. És nem bántuk, egyáltalán.
Doloresnek megint elég volt megjelenni a szinpadon, és máris őrjöngött a közönség - őt igazán a szivünkbe zártuk. Az apjáról mesélt, meg arról, hogy milyen fontos megtanitani a gyerekeket az önállóságra. Úgy legyen.
Andy Offutt Irwin szokás szerint menet közben kószált be a sátorba az elmaradhatatlan, agyonmatricázott gitártokkal, pólóban-farmerban, kissé álmos tekintettel; azután, amint felment szinpadra, megint megzakkant teljesen. "Ez a fickó nem normális." Kitalálta, hogy mivel nem volt rendes gyerekműsor a Fesztiválon, csinál nekünk egyet, és véres paródiát produkált a gyerekmulattató művészek minden vállfaja ellen. Sirtunk és levegő után kapkodtunk a röhögéstől, és csak foszlányokban sikerült utána énekelnünk a kedves kis gyerekdal dallamára irt "Petroleum jelly" cimű... hm, alkotást. Tiz perc alatt elzsibbadt az arcunk, megfájdult az oldalunk, egy életre megundorodtunk a gyerekművészettől, maradandó agykárosodást szenvedtünk (teljes K.O.), és pirosra tapsoltuk a tenyerünket. A.O. méltóképpen búcsúzott.
Gene Tagaban is trickster-hangulatban volt; elég volt feljönnie a szinpadra, és máris dőlt a közönség. Miután a konfer egekig magasztalta indián voltáért és a tradiciók életben tartásáért, felvette A.O. ottfelejtett zsebkendőjét a szinpadról, és siri hangon közölte: "Ide szemetelt a fehér ember, csak mert indián vagyok." Azután at ő vigyora volt a legszélesebb. Le a kalappal a meseválasztás előtt: Holló és Sólyom elhozzák a tüzet az embereknek. Az egyik kedvenc mesetipusom (bár vlsz. tudományosan ez nem helyes kifejezés, mindegy). Remek sztori, remek előadás, sőt, Gene még kirukkolt egy tanulsággal is: mindenki adja tovább a meséket, mint az állatok a tüzet, és akkor nem alszik ki soha...
Bill Harley visszahozta a gitárzenét a szinpadra, egy tőle szokatlan, viszonylag mély értelmű (nah ez most cinikusan hangozott, pedig nem szántam annak) történettel arról, hogyan érdemes táncolni, és kivel, és miért is jók a klasszikus táncok, amikor nem csak vaktában rángatózik az ember (na ezt aláirom). És elénekelte, hogy Save The Last Dance For Me. Feltette a hátvágáre a koronát.
Szerencsére a műsor még nem ért véget. Barbara McBride-Smith, egy a Fesztivál sok "örök kedvence" közül, elmesélte, honnan kapta a nevét - hogy felbőttkorában mondta el neki az anyja, hogy kis hiján örökbe adta, miután megszületett. Szép történet volt, a szokásos humoros megszólalásokkal fűszerezve.
A sort a Fesztivál rangidős királynője, Kathryn Windham zárta. Nyolcvannyolc éves, mindenki mestere, példaképe és nagymamája - mindenki arra vágyik, hogy nyolcvannyolc évesen még ott állhasson a Jonesborough-i szinpadon... igazi déli történeteket mesél, kisértetekkel és családi botrányokkal; aprócska, fehér hajú, huncut szemű szupernagyi. Le is sokkolta a közönséget - arról mesélt, miféle zombikkal, szörnyekkel és kisértetekkel riogatta őt a bátyja, amikor kicsi volt, és hogyan fordultak át ezek a bátyja halálával kedves családi emlékekbe. A dolog odáig fajult, hogy egy véres műlábat kapott az unokától karácsonyra, aki előrelátó módon fogadást kötött a barátaival: "Igen, komolyan ezt adom a nagymamának, és fogadjunk, hogy oda-vissza lesz a boldogságtól..."
És Kathrynnel, Jonesborough királynőjével végül méltóképpen és hivatalosan lezárult a Fesztivál. Utolsó vastaps, ujjongás, dobogás, utolsó sátorrendezés, és...
Vége.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése