Az előadások szünetében veszettül szervezni kezdtem az életemet. Ellátogattam az NSN (National Storytelling Network) sátrába, ahol adtak egy helyes kis emblémás táskát, amit meg lehetett tömni mindenféle szóróanyagokkal és kitűzőkkel (amit természetesen meg is tettem). Ezek után találomra megszólitottam valakit, és érdeklődtem, lehet-e valamiféle gyakornoki állást vagy nyári munkát betölteni Jonesboroughban; az illető egy másik illetőhöz irányitott, aki egy hamradikhoz, felfelé a ranglétrán, majd megint vissza, és kissé pingponglabdának éreztem magam, mire megérkeztem a főmuftihoz, aki egy bedzsót pengetve üldügélt a sátor sarkában. Nagyon segitőkésznek mutatkozott; elbeszélgettünk a lehetőségekről, elérhetőséget cseréltünk, és most úgy néz ki, visszamegyek a Storytelling Center-be a nyáron, ha minden jól sikerül.
Magamhoz ragadva a szokásos dobozos ebédet, átnyaraltam a város másik végébe (kemény 10 perces séta...), hogy időben kezdhessen az aznapi monitorkodást. A sátor környékén nagy volt a fejetlenség; kiderült, hogy a vezető monitor sem járatos a dolgában, szóval tanácstalanul ácsorogutnk egy kupacon a helyes kis kék fejkendőkben, amikor berobogott Lethan. Körülpislogott a baseball sapka alól, majd percek alatt leosztotta a feladatokat, engem meg karon ragadott, és hamarosan már mindenki a helyén volt, beleértve minket is, akik az oldalsó bejáratnál posztoltunk, és jobb hiján beszélgetni kezdtünk. Lethan mesemondó-növendék a Tennessee-i egyetemről (eddigi végzettségére nézve filozófus); jó fej srácnak bizonyult, és a hátralévő két nap nagy részét együtt lógtuk végig.
A második monitorkodás alatt sikerült találkoznom néhány mesemondóval, akikkel két éve levelezek; az első páros találomra (vagyis a névtáblám alapján) bukkant rám, és elláttak egy lista-egyen-kitűzővel, ami aztán hozzám vonzotta a többieket is. Aranyos népek voltak; odajöttek, üdvözöltek, megkérdezték hogy tetszik a Fesztivál, aztán kocott tovább ki-ki a maga útján. Azután valami hihetetlen dolog történt. Az egyik nő aki meglátogatott, a kezembe nyomott egy boritékot, mondván, hogy az egyik mesélő küldi, aki nem tudott eljönni a Fesztiválra; a boritékban egy levél volt, amiben az állt, reméli, jól érzem magam, és hogy mennyire nagy élmény lehet ez a számomra; meg az, reméli, sok jó mesemondót tudok majd meghallgatni, és hogy feltétlenül látogassak el a Fesztivál vásárterére, és vigyem magammal haza a kedvenceimet, és mivel tudja, hogy a diákok mindig le vannak égve... pénzt is tett a boritékba. Nem keveset. Négy CDt vásároltam belőle...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése