Jonesborough 8 - Dobok és Hangák

Azt a fülest kaptam, hogy ha igazi, kalsszikus népmesékre vágyom, Heather Forest az én emberem. Beültem hát a következő órára, ahol az ő neve szerepelt.

Az előadást Tejumola Ologboni nyitotta. Robbanásszerűen. Amint a konfer kiejtette a nevét, a sátor sarkában dübörögni kezdett egy dob, és csörögni kezdtek a csengők; a kezünk magától mozdult, és a nagy tapsolás meg ugrálás közepette megjelent a szinen egy hihetetlenül energikus, fültől fülig vigyorgó fekete fickó, fehér afrikai ruhában, egy óriási dobot cipelve, melynek mérete nem akadályozta meg abban, hogy fel-alá ugrándozzon dobolás közben, mint egy furcsa szöcske. Tiz perc elteltével megállapitottam, hogy ez sem igazán mesemondás - de komolyan, kit érdekel?! Persze azért mesélt is, jó nagy gesztusokkal (jó komikusnak bizonyult), a klasszikus sztorit az ugató egérről, de olyan eredeti változatban, hogy engem is meglepett a poén, pedig már hallottam párszor. Azután jött megint a zene meg a tánc meg a dobok meg a csengők (a bokáján voltak, csak hogy tudjátok), meg a tehervonat, amit egyszerűen semmibe vettünk. Közölte velünk, hogy egy jó mese a közönségen múlik, és mindenkinek kötelező részt venni a muriban, mert aki nem csinál semmit, ahhoz szépen odamegy és kirúgja a sátorból. Komolyan vettük. Hozzáfűzte még, hogy ily módon, ha rossz a műsor, csak magunkat okolhatjuk...
Volt néhány keresetlen megjegyzése az északi meg déli akcentusról, amivel én épp ismerkedtem (keserves erőfeszitések árán sikerült a mondatonkénti "sorry, say that again"-ek számát három mondantonkéntira csökkenteni... a hétvégére). Közölte, hogy a déliek lehagyják ugyan az r-t a door végéről, de legalább tudják hová tenni, és mire királykodnak az északiak, amikor ők meg a car-ról veszik le, de nem teszik sehová. Sanda gyanúm, hogy van ennek a monológnak egy felnőtt változata is...

És akkor jött Heather Forest. Mielőtt nagyon belemelegednék a dicséretbe, előrebocsátom, hogy ő az egyik nagy kedvencem, és egész hétvégén csak egy valaki előzte meg, ő sem nagyon. Igazából nehéz kedvenceket találni, amikor mindenki olyan szuper - de ha kéne, akkor ő ott lenne az első háromban.
Heather Forest lényege az alábbiakból áll: hihetetlen, bársonyos hang (amikor először kezdett énekelni, lefogadtam volna, hogy New York-ban is hallják), egy gitár, varázslatos zene, kecses mozgás, csillogó kék szemek, amik általában eltűnnek a mosolygásban, de amikor elővillannak, akkor mindig történik valami. És mindez úgy, hogy egy percig sem nyálas, amit csinál, sőt. Ir és angol meséket mesélt, többek között a Tamlint, amit mindig is hallani akartam, és most boldog vagyok, hogy tőle hallottam először. Valamint mesélt egy alakváltó kisértetről (később rájöttem, hogy valamiért nagyon kedveli az alakváltókat, ami egy további pozitiv vonás), és egy kis anekdotát is biggyesztett a sor végére. Szimpatikus a mód, ahogyan a zenét, éneket és a mesemondást keveri: az első sort (sorokat) énekli, aztán beszél, szépen és ráérősen, miközben néha pengeti a gitárt aláfestés gyanánt; a végén megint énekelni szokott, de alapjában véve maga a történet próza, olyan szépen megirva, mintha énekelve lenne, csak rimek nélkül. És ijesztően jól ad vissza karaktereket. Főleg átkokat. A Tamlin végén meghűlt bennünk a vér is.
Amikor vége lett a műsornak, és az emberek elvonultak ebédelni, fel-alá kószáltam, kissé kábultan a lelkesedéstől, és gondolkodtam, oda merjek-e menni hozzá (minden előadás után odavonultak emberek a mesélőkhöz gratulálni; sohasem éreztem semmi ilyesmit zenészek vagy szinészek iránt, de ezen a hátvágán halmozottan tört rám a késztetés...). Egy fickó (kissé Mikulás-szerű) odaballagott hozzám: "Mondd, jól vagy?" mire én (lelkesen bólogatva): "Aha... több mint jól." Beszélgetni kezdtünk, megkérdezte honnan jöttem (ott lógott a nevem a nyakamban), és kiderült, hogy ő Heather férje. Társalogtunk egy darabig, azután elvonult a maradék tömeg is, ő meg odatuszkolt a feleségéhez; bemutatkozás, gratulációk meg minden, beszélgetés. Heather nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyult; kiderült, hogy itt lakik valahol északon (New Haven?) és megadta az elérhetőségeit, hogy keressem meg, mert szokott fiatal mesemondókat tanitani. Nah, attól kezdve madarat lehetett volna fogatni velem. A fia (kb. egyidősek lehetünk) jó titkár módjára felvette az én elérhetőségeimet (elég mókás volt).
Szerencsére vele sem ez volt az utolsó találkozásom; attól a perctől kezdve a rajongói közé tartozom.