Mesemondók és vérfarkasok

Ma este ismét összegyűlt kis társaságunk, ezúttal Carol házában, hogy megossza egymással a legfrissebb történeteket, meg jó sok süteményt... a katedrális melletti parkolóban várakoztam (kutyaütő hideg van, a szobám egy jégszekrény megint); begördül Liz kocsija, egy vigyorgó Andréval az anyósülésen (emlékeztetőül: a fekete fickó, akinek a hangjától megrezegnek az ablaktáblák...). Már az autóban megindult a lelkes beszélgetés; Liz a legutóbbi fellépéseiről mesélt, André az egyetemi éveiről (gurultam a nevetéstől), én meg a Fesztiválról (úgy csaptak le minden részletre, mint szarka az ékszerre, az utolsó tapsig mindent el kellett mondanom).
Az este Carol házának körbeszaglászásával kezdődött (valami virág nagyon finom illatot árasztott, azt akartuk felfedezni), majd betódultunk a nappaliba, ahol már készen vártak minket a mindenféle méretű, formájú és szinű fotelek, kanapék és karosszékek, az asztali lámpa kisérteties fénykörében. A konyhában katonás összevisszaságban gyűltek a sütemények, és forró viz gőzölgött egy kancsóban; két perccel később már egy fotelben kucorogtam, két tenyeremet egy bögre oldalára tapasztva, és marcipános teát kortyolgattam. Korán érkeztünk; várnunk kellett, mig lassan szállingózni kezdtek a többiek is, és megtelt az aprócska nappali. Velem együtt tizenegyen voltunk; kettő kivételével már ismertem őket az előző gyűlésről. Beszélgettünk; kikérdeztek a suliról és a Fesztiválról; kiderült, hogy Jane-nel együtt lépek fel a Tellebration-ön (November 18), és rögtön be is szervezett még egy fellépésre.
Amikor végre mindenki letelepedett (hörcsög módra szorongatva a bögréket és a süteményes tálakat), Carol rábökött Jane-re, hogy megelőzze a "nem, te mesélj előbb" kezdetű, végeérhetetlen vitát. Jane pedig mese helyett énekelni kezdett (pengetve a gitárt, amit persze sikerült otthon felejtenie... el tudom képzelni, ahogy megszólalt odahaza a nappaliban...:), mi meg énekeltünk vele, egy vidám kis dalt a végeérhetetlen fajtából (van egy fa és a fán egy ág és az ágon egy fészek és a fészekben egy tojás etc. etc. etc.). Kitűnő feszültségoldó hatása volt, mire a végére értünk, már mindenki nevetett.
Másodikként kedvenc csillogó szemű ir leprikónunknak sikerült egy hatásos kezdést produkálnia: elkezdett a Samhainról meg a kelta ünnepekről mesélni, lassú, mesemondó hangon; és amikor már egészen elmerültünk a hangulatban, ránk vigyorgott, és közölte, hogy "de én ma este nem erről akarok mesélni." Első világháborús sztoikat mesélt, korabeli nótákkal megtűzdelve.
És a kör ment tovább; egyketten kijelentették, hogy nem készültek semmivel, és egyelőre békén is hagytuk őket (persze senki nem hitte el nekik...). Sarah szállt be következőnek, egy imádni való népmesével; egy öregasszonyról szólt, aki összebarátkozott az éjszaka rémeivel, ahelyett hogy megijedt volna tőlük... gurultunk a nevetéstől. Sarah volt az, aki legutóbb a zsidó legendát mesélte; a gesztusai és az arcjátéka most is hihetetlenül hatásosak és kifejezőek voltak... és a mese is ütött rendesen.
Persze ahogy elértük a Halloween témát, már a többiek sem tudtak csendben maradni; valaki közbeszúrt egy fél perces versikét egy nagyon pici kisértetről, akinek egy nagy házat kellett kisértenie, és túlhajszolta magát szegény... azután Carol, vidáman villogtatva a szokásos nyirfalevél alakú fülbevalókat, megint előadta a sztorit amit legutóbb hallottunk tőle, hogy lássuk, mennyit fejlődött egy hónap alatt. Érdekes tapasztalat volt.
Steve-vel most találkoztam először; nagydarab, vidám, erős hangú fickó, őszbe forduló halántékkal; amikor rá került a sor, lecsúszott a székről, letelepedett a szőnyegre, és mesélni kezdett - japánul. Ugrottam, mint akit megcsiptek, széles vigyorral az arcomon... először beszélgettünk vele egy kicsit; a meséit ő maga forditja japánból (élt kinn egy jó darabig), és két nyelven adja elő; hozott néhány példát a forditás nehézségeire (pl. hogy az amcsik nem mondják, hogy "jó étvágyat", a japánok meg igen - ezzel egyet tudtam érteni - vagy hogy a tanuki meg a kitsune nem fedik a mosómedve és a róka fogalmát... egy tanuki lehet teáskanna, de egy mosómedve nem...:) Mindezek után előrukkolt egy Halloween-hez illő japán mesével, emberevő patkányokról (nagyon fárasztó poénnal a végén...). Jó előadói stilusa volt, szépen beszélt japánul, és látszott rajta, hogy érti is a kultúrát amiből a mese jött. Kellemes meglepetés.
Azután egyszerre azon kaptam magam, hogy minden szem, csillogó és vidám, kérdő és elgondolkodó, tengerkék, fűzöld, fekete és csokoládébarna, rám szegeződik. És mesélni kezdtem.
Már régóta készülök rá, hogy megvillantom az amerikai közönségnek az Ajándok mátkaságát; számos okom van szeretni azt a történetet (Szerb Antal az egyik; a garabonciás a másik; és még sorolhatnám...). Magyar énekkel kezdtem, csak hogy bevonjam őket; onnantól egy pisszenés nem volt. Mivel megint lusta voltam előre leforditani szó szerint az egészet, ráálltam helyben forditásra... és azt hiszem jó munkát végezhettem, mert eléggé kiütötte a történet a diszes társaságot... nagy sikere volt na, az a fajta néma siker, amikor beletelik pár percbe, mig megszólal valaki... akkor aztán kérdeztek mindenfélét a magyar kultúráról, mesékről, és remek kis beszélgetés alakult.
Sharon vette át a szót; megemlitette, hogy dolgozik egy changeling-történeten, mi meg segitőkészen addig nyúztuk, mig elő nem adta. Futkosott a hideg a hátunkon, még akkor is, ha sok hasonlót hallottunk már... az ilyen meséknek az ilyen estéken különösen erős hatása van. Utána aztán mindenki hozzáfűzte a sajét verzióját (tanácsok tündérek ellen tipusú mesemondó-brainstorming...) Erre persze felmerültek egyéb lények is, végül kilyukadtunk a vérfarkasoknál, és a madárcsontú hölgy (nem emlékszem sajna a nevére... vagy lehet hogy be sem mutatkozott még?...) csendet intett, és megosztotta velünk a vérfarkassá válás titkát. Rögtön négyet is. Az első három klasszikus (megharap egy; harmatot iszol egy farkasnyomból; keresel egy varázslót és az átváltoztat), a negyedik pedig egy egészen különleges recept, melynek tételei között szerepel egy döglött macska is ("láttam is egyet idefelé jövet az út szélén, gondoltam is, milyen kár hogy pocsékba megy..."). Egy kedves versike is tartozott hozzá, meg a telihold persze, ami egész mesélés alatt bekandikált ránk az ablakon keresztül.
Miután kikacarásztuk magunkat az ötleten, újabb kötetlen beszélgetés következett; valaki ránézett az órára, ami persze nem a pontos időt mutatja (egy mesemondó órája, miért tenné?) aztán szedelőzködni kezdtünk, és vidáman nevetgélve kirajzottunk az éjszakába.
Nagyon remélem, hogy sok ilyen estém lesz még...