Hullámvasút Horror Show

Amikor a hullámvasút kocsija elkezdett felfelé kapaszkodni velünk, szóltam Michaelnek, emlékeztessen, hogy belezzem ki, amint földet értünk. Ő volt az a kedves személy, aki rábeszélt, hogy a péntek délutáni kiruccanást a Six Flags vidámparkba semmiképp ne hagyjam ki. Este ötkor indulunk, a parkban Halloween alkalmából Fright Fest van, mókás kosztümökkel, félelmetes zenével, ingyen kaja meg minden. Nos, a hullámvasút első kocsijában ülve, húsz méterrel a föld felett, függőlegesen bámulva alá a semmibe ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. Sőt. Főleg, amikor egy rántással megszűnt a felfüggesztés...
Mindenkinek kijár néha egy kis önfeledt halálfélelem. Mivel az első heti túrát anno testületileg kihagytunk, gondoltam, most majd pótolom a hiányt. A borús-nyálas-esős-békaemberes időjárás ellenére vigan zsúfolódtunk össze a két busz ülésein; mire megérkeztünk Springfieldbe, már jócskán sötét volt.
A gigantikus méretű vidámpark minden létező hangforrásából hátborzongató(nak szánt) orgonazene szólt; minden zugból füst gomolygott elő, és lépten-nyomon csontvázakba botlott az ember (legyűrtem a Bones-féle késztetést, hogy meghatározzam őket:). Néhány fura maszkos fickó is rohangált fel-alá, és az étkezdék plafonjáról megcsonkitott műanyag végtagok függtek; egy nőnél fejsze is volt, és a srácok végig "a tavalyi láncfűrészes muksót" keresték, szerencsére hiába.
Bátrak voltunk, jókedvűek és minden mókára készek - elsőként a dodzsem jött szembe, és húsz perc várakozás után boldog tiz percet töltöttünk körbe-körbe száguldozva a pályán (milyen dodzsem az ahol kötelező haladási irány van?!). A szabályszegés szellemében persze mi voltunk az egyetlenek akik jó irányba mentek, a sok hülye meg mind szembe jött...
Letudva a bemelegitő kört, a fiúk körbetekintettek, és kiszúrták az első hullámvasutat, ami a közelben volt. Rachel kerek perec megtagadta a beszállást, pedig Michael (mellesleg a pasija) némi tettlegességet is alkalmazott (a vállán próbálta behurcolni). Csak akkor mértük fel, mire vállalkoztunk, amikor már ott álltunk a pálya alatt; a Flachback becenévre hallgató műremek a hivatalos honlapon piros minősitéssel fut, de szerintem sokkal szemléletesebb, ha azt irom, hogy Xavier felnézett, és lendületből kidobta a taccsot. Nem vicc.
Az alkotmány megtekinthető itt, vagy itt (utóbbi szemléletesebb, mert teljes kép is van róla - kék és sárga, a Hurricane Harbor felett). A lényeg a két hurok meg a harmadik, fejjel lefelé, és a tény, hogy miután túljutottál rajta, ugyanezt megteszed visszafelé is (igen, háttal). Amikor beszálltunk, Michael váltig állitotta, hogy a legjobb hely az első kocsi eleje, "mert akkor az indulásnál nem húznak fel olyan magasra..." És lőn. Amikor bebiztositottak minket az ülésekbe, a hangszórókból a Goo Goo Dolls Iris c. száma kezdett szólni, ami elég szürreálissá tette az egész élményt - főleg mert Xavier és én akaratunk ellenére énekelni kezdtünk... egészen addig, mig az ének vérfagyasztó sikoltássá nem változott, amint megkezdődött a szabadesés lefelé. Persze nem az volt a kiváltó ok, hogy milyen gyorsan haladunk, hanem maga a tény, hogy az ember nem érezte, hogy a kocsiban tartaná valami... amikor elértük a pálya végpontját, jött egy rövid szusszanás, egy kattanás, "oh fuck", és már zúgtunk is háttal visszafelé. Nem tudnám megmondani, melyik volt a rosszabb, de azt hiszem, ha valóra válna rémálmom, akkor az valami ilyesmi lenne... amikor visszagördültünk az állomásra, még mindig az Iris szólt, és én válogatott nyelvezettel végtelen számú variációban kivántam Michaelt a Pokol legmélyebb bugyraiba... Xavier karjába kapaszkodva sikerült kikászálódnom a kocsiból, ami nem kis teljesitmény, ha az ember nem érzi a lábait és a kezében hangyák rohangálnak. Érdekes módon a gyomrommal nem volt semmi baj. Minden mással igen. Közben persze úgy nevettünk hogy majd' megszakadtunk, de nem tudom, hogy a felszabadult életörömtől-e, vagy csak a sokkhatástól...
A fiúk persze rögtön újabb horror-élmény után néztek; böngésszetek egy kicsit a Six Flags honlapon, látni fogjátok, mik voltak a variációk. A legtöbbre elég rövid választ adtam: "Jesus... Christ. No. Not a chance. No way in hell."
Végül úgy döntöttünk, beülünk egy függő libegőbe és szép nyugisan megnézzük felülről a parkot. Miután a fiúk megesküdtek, hogy nincs semmi trükk a dologban, nem fog meglepetésszerűen tiz métert zuhanni a végén, és "nem húzós, csak ha ringatod...", Stef, Xavier és én bezsúfolódtunk egy vasból készült gömb alakú ketrecbe, és átlibegtünk a Six Flags felett (pont olyan alkotmány volt, mint a Karib-tenger 2-ben, mókáztunk is vele eleget....). Hallgatólagos megegyezéssel rövidebb szünetet iktattunk be, fel-alá sétáltunk a ködös utcákon a régimódi western-házikók között, beszélgettünk, bámultuk a kirakatokat meg a jelmezeket, majd letámadtunk egy nyerőgép-barlangot, és mindenféle ütött-kopott pénznyelőket piszkáltunk (én igazából csak néztem). A "halászd-ki-a-plüssállatot" verziót hamar feladtuk, ellenben a "halászd-ki-a-drága-és-csillogó-öngyújtót" gép egészen lázba hozta a fiúkat, és miután egy rakat Superman-köpenyt viselő tizéves elmagyarázta nekünk, hogyan működik, hamar csapatjátékká fajult a dolog: négyen négy szögből figyeltük az eseményeket, az ötödik kormányozott. Az első öt próbálkozás nem szegte kedvük; hatodikra tudományos módszerekhez folyamodtunk, és a srácok papircsikokat ragasztottak az üvegre, hogy pontosan bemérjék a koordinátákat (miközben én kiselőadást tartottam nekik a nyerőgépek működési elvéről és a függőség kialakulásának feltételeiről). Rachel közben egy másik gépnél nyert egy halom kupont, amit beváltott egy labdára. Azután továbbálltunk.
Mivel a kiruccanáshoz kajajegy is járt, beültünk egy fapados büfébe és sült krumplit ettünk, rántott csirkét meg ketchupot (és elméláztunk rajta, lesz-e időnk megemészteni...). Beszélgettünk, nevettünk, dobáltuk a labdát, és azon gondolkodtunk, vajon a zenék minősége direkt mutat-e csökkenő tendenciát (mely tendenciát az jelezte, hogy akaratunk ellenére ültő helyünkben táncolni kezdtünk, sorra bemutatva a legcikibb mozdulatokat amiket ember diszkóban elsüthet).
Mivel nincs vidámpark plüssállat nélkül (ezt minden filmben látni lehet), beszálltunk egy klasszikus játékba, melynek során lyukakból kiugró békákat kellett lecsapni egy nagy kalapáccsal, és Rachel meg én széles vigyorral és fejenként egy-egy neonzöld plüss békával távoztunk a helyszinről (Xavier utóbb alapos anatómiai vizsgálatnak vetette alá az enyémet, és megállapitotta, hogy he, bár hogy miből jött rá, azt nem tudom, mert eléggé stilizált egy béka...). Rátértünk a klasszikusokra. Rachel választása a teáscsésze-körhintára esett - három irányban pörög egyszerre, de mégsem annyira megterhelő, mint a Flashback volt, meg aztán jópofán nézett ki, hogy óriási teáscsészékben ültünk... a békák meg lobogtak utánunk.
Ideje volt elindulni visszafelé; útközben megálltunk hogy megnézzünk egy "Dead Stars" cimű előadást egy nyitott szinpadon - Elvis és Marilyn Monroe épp duettet énekeltek, hullaszinűre sminkelve, elég gyenge volt, mindenesetre érdekes. Még mindig nem éreztem át teljesen a Halloween szellemiségét...
És amikor már majdnem kijutottunk a parkból, végre én is megtaláltam, amit kerestem: egy régimódi, óriási körhintát, lovakkal és oroszlánokkal és szarvasokkal, amik rudakon állnak, és mozognak fel-le. A többiek osztották a lelkesedésemet; amikor felkapaszkodtunk az ütött-kopott, és pont ezért imádnivaló fa lovak hátára, a kezelő bemondta, hogy a körhinta kilencvennyolc éves... mindenhol szines lámpák égtek, és tükrök voltak a falon, és kapaszkodtunk az aranyozott rudakba, a lovak piros takarójáról mállott a festék, és szólt a zene, és olyan varázslatos hangulata volt az egésznek, hogy le sem szálltunk még két körig... (egyfolytában az Amerikai Istenek járt a fejemben, meg Mary Poppins). Ez volt az este legklasszabb része.
A buszon hazafelé aztán beszélgettünk tovább, és együtt sétáltunk vissza a koleszba a szakadó esőben, fáradtan, de jókedvűen.
Azt hiszem, kezdek barátokat szerezni.
A Flashback azért hiba volt. De micsoda sztori.