Jonesborough 16 - És ime a győztes

Karla volt olyan kedves, és felváltott a monitorkodással, mert a program olyasmit igért a Creekside Tent-be, amit nem tudtam kihagyni: Dangerous Secrets and Jeweled Swords: The Adventures of a Medieval Warrior Woman. Lethan meg én átvágtunk tehát újfent az egész városon; útba ejtettük a Swappin' Ground-ot (ő mesélt és meg fotóztam; maga a mese nagyon gyatra volt, de jól adta elő), azután befurakodtunk a sátorba a monitor-igazolványunkat lobogtatva, és sikerült elsőrangú helyet találnunk.
Dolores Hydock-ról senki nem tudott semmit. Én a műsor cimével kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam - már megint a hülye feministák, gondoltam magamban, még hogy medieval warrior woman, hah.
Most itt ülök a gép előtt és sokadszorra hallgatom meg a sztorit CDről, teljes áhitatban.
És hogy mi történt a kettő között?
Dolores Hydock, az történt.
Egy reneszánsz zenekar ült a szinpadon, és kedves, számomra ismerős dallamokat játszott; rossz már nem lehet, gondoltam, miközben Lethant próbáltam okitani a reneszánsz muzsika mibenlétéről. Láthatóan őt is lenyűgözte a dolog.
Azután feljött a szinpadra az a kissé görnyedt, csillogó szemű néni, sötét kendővel a fején, szines-foltos szoknyában, egy embermagas, faragott botra támaszkodva (a bot végén kristálygömb volt); remegő, ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezekkel intett nekünk, és - mesélni kezdett.
A történet egy középkori legenda egy lányról, akit fiúnak neveltek, mert különben nem örökölhetett volna (a cime Silence - és tényleg létezik, ballada formájában, nézzétek meg a hölgy honlapján). A néni gyönyörű brit akcentussal, csillogóan, pörgősen, néha gúnyosan és humorosan mesélt; mozgott a szeme, az arca, a kezei, pillanatonként nevettünk, vagy meghűlt bennünk a vér, és mire eljutottunk a nagy csatáig, már kifehéredett a kezem, úgy szoritottam a szék karfáját. Maga a hangulat nagyon korhű volt; könnyeket csalt a szemembe maga a tény, hogy igazi középkori legendát hallhatok egy ilyen kiváló, sehonnan-jött, sehonnan-ismert mesemondótól... extra ráadásként a végén a gonosz nagyon csúnya halált halt (a legtöbb mesét a Fesztiválon azért rettegtem végig, mert sokan kicenzúrázzák a meséket mostanában... ezt a gonoszt azonban megégették és felnégyelték, és mindenki boldog volt tőle).
Leirhatatlan élmény volt, nem is tudom irásban visszaadni (ne aggódjatok, szóban sem tudnám, még ha elmondanám az egész történetet, akkor sem). És leirhatatlan siker. Legalább tizenöt percig állva tapsoltunk, rekedtre orditottuk magunkat, dobogtunk, ugráltunk, és én a könnyeimet törölgettem (lelkesedés, nem meghatottság, ismertek). Lethan úgy nézett ki, mint akit fejbevágtak.
És még hátra volt a java.
A néni lejött a szinpadról, kihúzta magát; letette a botot, letekerte a fejéről a kendőt, és a szemünk előtt változott fiatal, mosolygós nővé. Nincs ember aki nálam pocsékabbul becsüli meg
mások életkorát, de annyi biztos, hogy egy mozdulattal rázott le legalább negyven vagy ötven évet magáról - igen, mint a mesében. Le kellett ülnünk hogy ne essünk össze. Szó szerint tátva maradt a szám, és egészen addig tátva is maradt, mig Lethannel egymásra néztünk, konstatáltuk milyen hülyén festünk, és elnevettük magunkat.
Beálltunk a végtelennek tűnő sorba, mely Dolores felé kigyózott, hogy gratuláljon neki; késésben voltunk, de ezt nem tudtuk kihagyni. Látszott rajta, hogy fáradt, és nagyon lelkes, vidáman-kedvesen fogadta a gratulációkat, és türelmesen válaszolt ezredszer is ugyanarra az egy kérdésre ("És ez igaz történet?..."). Sütött róla az a semmihez sem hasonlitható érzés, amit én is érzek kicsiben, valahányszor megtapsol a közönség... őt pedig egyenesen imádták, ünnepelték és istenitették. Miközben elsétáltunk a sátortól, ugyanarra gondoltunk: "Hát igen. Ez az, amit én is csinálni szeretnék egyszer..."
Most meg itt ülök és hallgatom Silence-t újra meg újra meg újra.