2009. július 28., kedd

Összegzés

Angela elrepült, mint Mary Poppins. Hagyott hátra sok remek történetet és egy csomó jó emléket :) Meg egy egész enyhe, jóindulatú kultúrsokkot, amiből anya alighanem több Amerika-ismereti előadást is kerekít majd a diákok részére.
A reggel csúsztatott palacsintával indult, ami könnyekig hatotta kedves vendégünket (anya meg örült, hogy valaki értékeli végre, ha főznek rá). Utána pakolás következett, meg kisebb séta hugival (aki ellenezte az ötletet), végül pedig egy kiadós, bár kissé rohamszerű korai ebéd a Szél Fiai Fogadóban (melynek keretei közt Angela megismerkedett a szilvapálinka fogalmával; az első kortytól a szeme is keresztbe állt, a többit nemes egyszerűséggel belezuttyintotta a limonádéjába).
Pozsony felé menet a kocsiban még megbeszéltünk néhány mesemondással kapcsolatos témát és pletykát; amikor megérkeztünk a reptérre, rövid búcsút vettünk egymástól mesemondó módra: "Találkozunk az úton."
Most meg itthon vagyunk, és mindenki lógatja a lábát.
Készülök a következő nagy kalandra. Ne kapcsoljatok át másik csatornára, rövidesen újból jelentkezünk ;)

2009. július 27., hétfő

Kalandozások Burgerlandban

A mai nap egyetlen nagy utazásból állt: elvittük Angelát a Raxra. Kicsivel tovább tartott odaérni, mint vártuk, ezért a nap nagy része autókázással telt, ami egyáltalán nem baj, tekintve, hogy egy rakat szendvics, több tábla csoki és két mesemondó tartózkodott a járműben.
A Rax pedig nekem is új volt.
Lenyűgözően gyönyörű hely, magas hegyek, vadregényes fenyvesek, kristálytiszta patakok és rendezett, virágos ablakú osztrák falvacskák. Libegő vitt fel minket a hegytetőre, ahonnan tettünk egy rövidebb túrát az Ottó-házhoz; Angelávan felváltva meséltünk, hogy ne essen nehezünkre a mászás, és a szikrázó napsütében a Muzsika hangjait énekelve ugrándoztunk a vadvirágos réten, ami megütötte a legnyálasabb Disney filmek szívonalát.
A látvány a hegytetőről leírhatatlan. Kétezer méteren már a hollók is alattunk repültek (és egészen közel). Sokáig gönyörködtünk a kilátásban, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt; nem igazán siettünk sehová, csak lustán sétáltunk vissza a felvonóhoz, aminek az lett az eredménye, hogy egy órával később két perccel zárás után sikerült bezuhannunk a fraknói várba. Sebaj, Angela lassan úgyis kezd túltelítődni történelmi látványosságokkal. Azért kötelességtudóan megcsodálta kívülről az egészet, mielőtt újra kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk haza.
A látogatás lassan a végéhez közelít (Angela holnap repül haza). Egy kiadós vacsora mellett elbeszélgettünk mindenféle dolgokról, és nem győzte hangsúlyozni, mennyire jól érzi itt magát, és mennyire hálás mindenért, amit az elmúlt napokban tettünk a szórakoztatására. Jól esett hallani :)
Magyarország (és a környező országok) mesemondói szempontból jelesre vizsgáztak. Éljen.

2009. július 26., vasárnap

Kérdés könyvekről

Most, kicsivel később, elgondolkodtam rajta, hogy milyen magyar olvasmányt is adnék szívesen Angela kezébe, ha mindnek lenne angol fordítása. Nem könnyű kérdés. Ime néhány, ami az eszembe jutott:
Szabó Magda: A Pillanat
Szerb Antal: Szerelem a Palackban
Devecseri: Epidauroszi tücskök, szóljatok
Hetvenhét magyar népmese
Móra Ferenc: Aranykoporsó
Móra Ferenc: Utazás a föld alatti Magyarországon
...: Kisasszonykirály
Krúdy Gyula: A templárius
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig, A névtelen vár... stb.
....

Argh, túl fáradt vagyok már, hogy gondolkodni tudjak.
Most inkább ötleteljetek ti.

(Utólagos bejegyzés: Angela feladta az Utas és Holdvilág-ot. Szörnyen depresszívnek találja XD)

Nagy magyar valóság

Angela kezd belerázódni Győrújbarát mindennapjaiba. Pontosabban mi kezdünk belerázódni abba, hogy itt van. Könnyű vendég: megeszik bármit, amit eléje teszünk, válogatás nélkül lelkesedik mindenért, és ha épp más dolgunk van, elfoglalja magát. A tetejébe nagyon gyorsan megtalálta a hangot mindannyiunkkal (különösen hugival, akinek rengeteget énekel).
A mai reggelt a gigantikus Győr Plazában kezdtük, ahol angol nyelvű magyar irodalmat próbáltam felhajtani Angelának. Szégyenletesen kicsi volt a választék. Volt pár Szabó Magda, Örkény Egypercesek, egy halom Kertész Imre, és némi Szerb Antal. Egri csillagok sajna egy szál se, pedig azt kerestem leginkább. Angela fogta a feltornyozott könyveket, és leült egy fotelbe tesztelni őket; fél órával később visszatett mindent, kivéve az Utas és Holdvilág-ot, ami megragadta már az első oldalon. Örkény humorához nem volt meg a kulturális háttere, amit meg tudok érteni, mert nekem se mindig van, pedig én szeretem :) Szabó Magdát nagyon nehéznek találta, amivel szintúgy egyet kell értenem, mert én csak az útinaplóit szeretem nagyon nagyon, meg a Pillanatot, ami viszont, csodák csodája, nem jelent meg angolul. Kertészt már ismerte.
A vásárlást ily módon rövidre zárva elfogtunk egy kósza buszt, ami kivitt minket Ménfőre a nagyihoz (ez már önmagában is teljesítmény volt, tekintve, hogy mostanában a 22-es minden szökőévben jár csak, és ráadásul ingázik Narnia és Középfölde között). Ideje volt, hogy megismertessük Angelát egy rendes magyar falusi vasárnapi nagyiféle ebéddel.
Természetesen le volt nyűgözve. Mama kitett magáért; legalább 5 fogást tálalt fel, plusz csresznyés rétest; Angela vígan fogyasztott mindenből, különösen, mert saját bevallása szerint a nagy bőség az afro-amerikai családi ebédekre emlékeztette. Papa elmesélt néhány helyi történetet is (tolmácsként közreműködtem); nem is tudom, hármunk közül ki élvezte jobban az előadást. Tandemben mesélni a saját nagyapámmal olyasmi, amit szeretnék még többször kipróbálni. Angela lefotózott minden fogást, és nagyon hálás közönségnek bizonyult; azt hiszem, az egész eddigi amcsi-magyar mesemondó kaland fénypontjának bizonyult az esemény. Főleg azért, mert, mint már mondtam, leginkább arra volt kíváncsi, hogy élünk mi magyarok. Hát, így.
Ebéd után körbejártuk vele a kertet, és buzgón megcsodált minden növényt, fát és zöldséget; papa ragyogott a büszkeségtől, jó volt látni. Kivittem Angelát a Bezerédj kastélyba és a kastélykertbe; miközben fel és alá sétáltunk, meséltem neki a gyerekkoromról meg mindenféle dolgokról, amik velem meg az uncsitesókkal történtek az itt végiggarázdálkodott nyarak alatt.
Az az igazság, hogy eddig soha nem meséltem még a gyerekkoromról ennyit, mert véleményem szerint még tart :) De most, hogy Angelával kettesben voltunk, és mert nagyon érdeklődött mindenféle családi sztorik iránt, hát meséltem egy csomót. Hirtelen nagyon bölcsnek és öregnek éreztem magam. Közben meghódítottuk a kastélykertet, és fára is másztunk (az ő ötlete volt, és persze egyikünket sem akadályozott a nyári szoknya).

Délutáni programként apa elvitt minket Pannonhalmára. Nem bírtuk ki hogy ne villantsunk egyet Angelának az ezeréves apátsággal a szomszédban... kötelességtudóan le is nyűgöződött, hűűű meg haaa, bár leginkább az egészben a könyvtár fogta meg (és a kilátás). Végigjártuk a kötelező túrát a csoporttal, azután átsétáltunk a borteraszra, a Kisalföldet bámulva bort kóstoltunk, és beszélgettünk, amíg haza nem ettek minket a szúnyogok.
Hazafelé a kocsiban Angela feltette a kérdést, hogy mitől magyar a magyar. Jó kérdés volt, hazáig vitatkozunk rajta, meg még az után is. Arra volt kíváncsi, hogyan lehetne leírni a magyarokat. Én hangsúlyoztam a magyar nyelv fontosságát az identitástudat megformálásában, természetesen a meséket, és a nemzeti történelmet; közös erővel megpróbáltuk megismertetni vele a hungaropesszimizmus fogalmát, aminek elfogadása ellen hevesen tiltakozott. Állította, hogy az Államokban semmi se jobb, mint idehaza, sőt (ami elég viccesen hangoztt, úgy általában). Végülis arra a végeredményre jutott, hogy a magyarok olyanok, mint egy nagy család, annak minden pozitív és negatív jelentésével együtt. Egyet kellett értenünk. Egyébként, úgy tűnik, legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerült lebeszélnünk arról, hogy Magyarország a legjobb hely a világon. Most szóljatok hozzá :)

(Azért kicsikét büszke vagyok a családra, hogy megszerettették az egész országot egy amcsival ;)

2009. július 25., szombat

Várva várak

Mivel a mai napra nem akadt fellépés, kirándulós napot tartottunk. Elvittük Angelát várakat nézni Szlovákiába.
(Mindenkinek megmondom előre, ennek az egész dolognak semmi köze semmiféle politikához)
Mivel szerény személyem Szombathy Viktor Száll a rege várról várra című klasszikus alkotásán nevelkedett, természetesen a vártúrát nem lehetett kihagyni. Igaz ugyan, hogy Angela nem átlag amerikai turista abból a szempontból, hogy holland férje van és Európában már csak egy ország található, amiben nem járt, azért sejtettük, hogy a várak lenyűgözik majd. És lőn.
És mivel nem lehet huzamosabban egy légtérben lenni Angelával mesemondás nélkül, hát hamar sor került arra is; anyáék először hallhatták Marie Jolie vérfagyasztó legendáját, meg némi Louisiana blues-t ráadásnak.
Mivel a Vág völgyét keresztben elállta az évszázad vihara, gyorsan lecsaptunk az első várra, ami utunkba került - történetesen pont Beckó volt az. Kiskoromban ez volt a kedvenc várlegendám; apa előszeretettel borzolta az idegeimet Stibor vajda tanulságos esetével. Felmásztunk, bemásztunk, körbejártunk mindent; a félig leomlott falakon ülve ezúttal én adtam elő a történetet, és Angela áhitattal figyelt. Bebarangoltuk a romokat, elgyönyörködtünk a kilátásban; a viharnak közben bőven volt ideje eldönteni, mit akar, minek következtében mire Trencsénbe értünk, már szakadt az eső. A kocsiban vártuk, hogy elálljon, miközben apa esőköpenyben szaladgált és molesztálta a parkolóautomatákat, de egyik sem működött, szlovákul se meg csakazértse. Ha nem, hát nem.
Amint elállt az eső, nekiálltunk Trencsén meghódításának; jelentős mennyiségű lépcső és kapaszkodás után végül elértük a fellegvárat. Levonszoltam Angelát a kúthoz; akárki akármit mond, Trencsén Szerelemkútja az egyik kedvenc várlegendám. Alighanem egyedül vagyok vele. Eddig háromszor jártam Trencsénben, és még egyszer sem sikerült rendesen elmesélnem úgy, hogy figyelt volna a közönség... most éppen egy kézhez szoktatott holló állt a figyelem középpontjában (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy szeretnék egy madarat). Angela kötelességtudóan meghallgatott, és pénzt dobott a kútba; egy fickó a közelben magyarázni kezdte angolul a barátainak, hogy a kutat valami hülye egy nő miatt ásta, de nem talált vizet, amit már nem bírtam szó nélkül (a 'valami hülye' egy fiatal török bég volt, aki 1111 napig véste a sziklát a két kezével hogy kiválthassa a menyasszonyát a fogságbból, és igenis talált vizet. Más különbség nincs.) Az újra nekieredt esőben megmásztuk a vár legmagasabb tornyát, és a csoporttól leszakdva még kószáltunk egy darabig, mileőtt hazafelé vettük az irányt.
(Egy jó adag finom szlovák zmrzlina közbeiktatásával)
A harmadik állomás Csejte lett volna, de gondoltuk, hogy térdig érhet körülötte a sár, ráadásul Angela azt a sztorit úgyis ismerte (ki nem?), ezért inkább hazajöttünk Magyarországra. Útközben anyáék louisianai kíésrtetsztorit kértek és kaptak (arcukba bele); a második nekem is új volt, most aztán megint lámpánál alszom két napig. Volt további éneklés (Angelának olyan a hangja mint egy gospel kórusé együtt), további népmesék, sok nevetés, és mindenféle móka, íg végül a Patkányosban kötöttünk ki (így hívják a kedvenc halászcsárdánkat a megyeri híd tövében). Angela le volt nyűgözve; azt mondta, teljesen olyan a hely, mint Louisiana. Tanúsíthatom, tényleg olyan.

Most aztán itthon vagyunk, és nem látunk ki a fejünkből az álmosságtól. Jóéjt.

Játék Aporban

Reggel felkeltünk, és Angela nem volt sehol.
Na jó, mint utóbb kiderült, de igen, a szobájában; kivéve azt a néhány órát, amit hajnali hattól kezdve Győrújbaráton bolyongott fel és alá, és ismerkedett a nagy magyar kora reggelekkel. Megállapította, hogy szép hely vagyunk, és csendes; a pékségből dőlt a friss kenyérillat, és valami fickó be akarta invitálni a házába, csak nem beszélt inglisül. Fogalmunk sincs, ki lehetett, nem ismertünk rá a személyleírásra...
Reggeli után nyakunkba vettük a győri belvárost. Nagyon igaz, hogy nem ismered igazán az otthonod, amíg nem érkeznek vedégeid - szégyenszemre többször elő kellett húznom a Győr útikönyvet (amit Nóri hozott magával, mikor a székesegyháznál csatlakozott hozzánk), hogy megbizonyosodjak a részletekről. Jóvanna.
Kezdeni kellett természetesen a rómaiakkal (akik valamiért teljesen hidegen hagyják az amcsikat. Talán túl régen voltak. A kelták se hozták különösebben lázba.) aztán a vár körül sétálva meg az ágyúkon üldögélve megpróbáltam megismertetni a török kor történetével dióhéjban; természetesen megvolt a vaskakas-monda, amiért viszont nagyon lelkesedett, és megszavazta a város legjobb sztorijának. A kötelező állomások között (vastuskó, Aranyhajó, Széchenyi tér, Káptalan-domb stb.) megálltunk Bergmannál egy fagyira, azután fel és alá mászkáltunk többé-kevésbé céltalanul. Meglátogattuk a Gyermekek Házát (Nórival kedvünk támadt nosztalgiázni, meg aztán meg kellett mutatnunk Angelának, hogy nálunk ilyen is van ám), és elmondtunk minden győri (és magyar) történetet, ami az eszünkbe jutott, boszorkányégetéstől déli harangszóig.

Délutánra az Apor lelkigyakorlatos házába voltunk hivatalosak némi mesélésre. Kényelmesen átsétáltunk a rekkenő hőségben; szerencsére az előadásra a kápolnában került sor, amit a falak hűvösen tartanak. Beterelték a gyerekeket; még az a korosztály volt, ahol mindenki az első sorba akar ülni (le a kalappal).
Megint Angela kezdett, és megint láthattuk, ahogyan az első döbbenet lassan átadta a helyét a lelkesedésnek. Eleinte a gyerekek nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, a mesemondóval és a mesélvel sem; de mivel sokan közülük tudtak angolul valamennyire, megismétlődött a tegnap esti jelenség. Egyre vidámabbak és lelkesebbek lettek; Angela megint felhurcolt néhányat a színpadra (kis segítséggel, mert nehezen vettem rá őket hogy bármire is jelentkezzenek), és remekül szórakoztunk. Ami engem illet, mára Törpeszarvas mellett döntöttem - abszolút siker volt, mint mindig, a gyerekek hangosan nevettek, és a macsó fiú is, aki félúton elhagyta a termet, azt morogta az orra alatt, hogy "Soha többé nem eszem pudingot...". Haha.
Egy közös dallal zártunk (angolul); eleinte se énekelni, se lég-gitározni nem volt kedvük, de amint a dal fordulatot vett, és halni kezdtek benne az emberek, rögtön felélénkült a társaság (a tanároknak meg a homlokára szaladt a szemöldöke, de dicséretes módon vették a lapot).
Azt kell mondanom, sikerünk volt. Bár csak egy görögdinnyét kerestünk (klasszikus középkori vándor mesemondó feeling, koszt és kvártély), a gyerekek lelkesedése minden pénzt megért; közrefogtak minket, kérdeztek, összehordtak hetet-havat, aztán egy kitalálta, hogy neki autogram kell, és akkor aztán elszabadult a pokol. Az elkövetkező fél órában aláírásokat osztottunk papírfecnikre (meg kicsi kacsókra, hehe), és mindenhová fel kellett írnunk a honlapunk címét meg a kedvenc mesénket is. Adtam nekik könyvcímeket, hadd olvassanak. Rocksztárnak éreztük magunkat.

A napot egy kiadós sétával zártuk; felmásztunk a baráti kilátóba hugistul-Nóristul, és megmutattuk Angelának Pannonhalmát távolról, a Kisalföldet, meg az utunkba eső régi parasztházakat. Lelkesen megcsodált mindent, amire rámutattunk. Azt mondta, családdal lakni egész más, mint hotelben, turistaként. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele.

Nem lesz ám minden postom ilyen szörnyen hosszú...
Becsszó ;)

2009. július 24., péntek

Garabonciások és alligátorok

A blog újraindításának apropója pedig nem kisebb esemény, mint az, hogy
ITT VAN ANGELA!
Bizonyám. Nálunk lakik :) Aki nem emlékszik rá, kiről is van szó, az gyorsan lapozzon vissza a tavaly júliusi New Orleans-i kalandhoz, és frissítse fel az emlékeit :) (vagy szerezzen újabbakat)
A dolog persze már szervezés alatt van március óta; megvalósítására tegnap került sor, amikor is apa kötelességtudóan elfuvarozta vezetni nem tudó leányát (engem) a pozsonyi reptérre, hogy felszedjük Angelát, aki egy svédországi és egy angliai látogatás között szakított némi időt a mi boldogításunkra is. Na, ennyit arról, hogy kicsi a világ, és hogy miért jó dolog mesemondónak lenni.
A pozsonyi reptérnek megvan az a csinos trükkje, hogy az érkező utasok nem ott lépnek ki a terminálból, ahol a hozzátartozók kijelölték a váróhelyet, de annyi baj legyen, némi telefonálgatás után csak megleltük egymást (jó mesemondó nem vész el, csak kalandozik). A Győr felé vezető úton Angela sokféle hungarikumot megfigyelhetett, beleértve jó sok szántóföldet és egy sor autentikus szigetközi falucskát is, mivel a sztrádán autentikus magyar forgalmi dugó volt egy autentikus magyar balesettől, szóval búcsút inthettünk a gyors hazatérésnek. Annyi baj legyen, legalább felvettük Mosonmagyaróvárt is a honismereti túra állomásai közé.
És persze nem mi lennénk mi, ha nem lett volna rögtön tennivalónk is: mivel tegnap estére meghívásom volt egy dunaszigeti gyermektáborba, összekötöttem a kellemest a kellemessel, és kis csapatunk immár Angelával gazdagodva vágott neki ismét a nagy szúnyogosnak.
Az út meg is lett volna, csak a híddal akadt némi probléma, azt ugyanis lezárták. Sajnos kerülőutak terén a GPS nem ismer kompromisszumot, viszont jóatyám se, aminek végeredményeképp többszöri lokál GPS-ek útbaigazítását kellett igénybe vennünk, míg végül kilyukadtunk Dunasziget Kettőn. (Más földek gyermekeinek kedvéért: Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla - kétszáz méter azonosítatlan elterülő terület - Dunasziget tábla - Dunasziget vége tábla... Van egy lyuk a faluban. Creepy.)
Természetesen már a kocsiban kitört rajtunk a mesemondás; én legújabb prágai szerzeményeimmel dicsekedtem el (ez majd egy későbbi post témája lesz), Angela meg... nos, szokás szerint mindennel, ami csak az eszébe jutott :)
Maga a tábor a klasszikus magyar mintát mutatta: 200 gyerek 3 hektáron elterítve, mindenki azt csinál, amihez kedve van, szervezők sehol, a színpadon a korábbi program még vígan folyamatban, és mindenhol tombol a vidám, barátságos káosz.
Egyáltalán nem bántuk. Remek volt a hangulat; szabad tűz felett mindenféle dolgok perzselődtek, remek zene szól (Dutar Együttes), a gyerekek irtó jó fejnek bizonyultak, a várakozó fellépők szintúgy (a Védett Férfiak beálltak focizni).
Angela remekül érezte magát. Amint betette a lábát az országba (némi pozsonyi átszállással), megmondta, hogy ő most a magyar valóságért érkezett, turistavakításra semmi szükség. Tiszteletben tartottuk a kérését. Mi casa es tu casa, családi ebéd, hugi kergetése, gyümölcsszedés a kertben, és mindez fél óra alatt. A táborban meg leültünk egy üres padra, néztük a kavargó gyerekeket és a felügyelőket, akik fel-felbukkantak, mint fuldokló a Dunából. A zene tényleg nagyon jó volt. A moldvaitól az LGT-ig volt benne minden: világzene a javából, és az énekesnőbe csodás hang szorult. Angela zajos elismerését fejezte ki a magyar zene irányában. Én meg büszke voltam, hogy már az első estén mutattunk neki ilyet is.
Amikor a zenekar leszerelt, a semmiből egy újabb szervező bukkant elő, magához ragadván a mikrofont, és bejelentette, hogy én sajnos nem érkeztem meg. Viharos gyorsasággal rácáfoltam az állítására, aminek roppant mód megörült; Angelával azonmód el is foglaltuk a színpadot (a hátsó sávtól eltekintve, ahol a Védett Férfiak menet közben elkezdtek berendezkedni). A gyerekek, mint mondtam, szerteszét szaladtak a szélrózsa minden szegletébe; azoknak, akik a színpad körül legyeskedtek, felkonferáltam kedves amerikai vándor mesemondó barátnőmet, és hagytam, hogy Angela magához ragadja a kezdeményezést.
Pillanatok alatt tele volt a pajta.
Nem viccelek.
Mivel nem bíztunk a porontyok angoltudásában (ami utóbb hibás feltételezésnek bizonyult), úgy döntöttünk, tandem mesélést fogunk űzni, vagyis Angela mesél, én meg fordítok. Mély víz volt a javából - azelőtt sohasem csináltam még ilyet. El sem hinnétek, mennyit kivesz az emberből - főleg, mert a másik fél diktálja a tempót, és mielőtt észbe kapnál, jó eséllyel ott állsz a pörgő sztori közepén, lázasan nyektetve az agyad azon, vajon hogyan is hangzik magyarul az 'attitude'. Angela úgy mesél, mint egy közepes erősségű tornádó. Ennek ellenére az egyik legjobb mesélés volt, amiben valaha részt vettem!
Angela tudja, hogyan kell megmozgatni egy gyerekekből álló, zsizsegő közönséget. Alligátorokról mesélt (és a kölykök nagy lelkesedéssel biztosították róla, tudják mi az a 'gator, amire büszke voltam), és különböző embereket falatott fel velük - előbb az egyik kislányt, aztán egy fiút, aztán egy tanárt is, amit zajos helyeslés követett. A felnőttek és tinédzserek a hátsó sorban döbbent arccal ültek a helyükön - számítottak ők sok mindenre, matyóra, palócra, talán még székelyre is, de amerikaira, arra nem. A kicsik hamar túltették magukat a kezdeti döbbeneten, és az egész dolog a szívükbe lopta magát. Ahogy egyre bátrabbak lettek, elkezdték felismerni az egyes angol szavakat, és hangosan kiabálták be őket, mielőtt még fordítani lett volna időm; mesterségünk javára legyen írva, legtöbbször már a testbeszédből pontosan tudták, mi következik.
A nagy kezdeti zsongás után az én mesém következett; mivel mégiscsak a Szigetköz szívében voltunk, és mert a hátunk mögött hatalmas vihar készült kitörtni, természetesen megint a garabonciásoknál lyukadtunk ki. Már nem is csodálkoztam, hogy soha életükben nem hallottak még ilyesmiről...
Sikerült lecsitítanom őket egy kicsit, és elbűvölve hallgatták a történetet; de a nagy amerikai módi már így is rájuk ragadt, és egyszerre azt vettem észre, hogy másznak fel a színpadra, erősen zombifilmbe illő módon, és teljesen maguktól elkezdik előadni a történetet. Pantomimben. Engem személy szerint teljesen lenyűgözött a dolog :)
Mivel esélyünk sem volt elhagyni a terepet a sok lelkes pillantás kereszttüzében, az én mesém után ismét Angela következett; ezúttal egy török (?) mesével rukkolt elő, és a gyerekek ismét átvették a színpadot. Eddigre már teljesen feloldódtak, és vették a lapot minden kérdésre és felszólításra; azok, akik értettek valamennyit angolul, szinkronban fordítottak velem, és a bátrabbja angolul is kiabált vissza.
Mondja még valaki, hogy a mesemondás nem hasznos a nyelvoktatásban.
Amikor vége lett, átadtuk a terepet a Védett Férfiaknak, de nem jutottunk messzire; a színpad tövében egy egyész rajnyi lelkes poronty állta utunkat, és minden irányból záporoztak ránk a kérdések. Angolul, magyarul, hozzám, Angelához, oda-vissza, keresztül-kasul; megtettem minden tőlem telhetőt, hogy egyszerre beszéljek két nyelven négy irányba; nem is sikerült annyira rosszul. A gyerekek tényleg tündériek voltak; tudni akartak mindent, kik vagyunk, honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, mi a kedvenc mesénk, és ki készítette Angela ruháját. Természetesen kaptunk tőlük rengeteg dicséretet is; sokan közülük teljesn angol szókincsüket összeszedve maguk beszélgettek el Angelával, aki mosolyogva válaszolt, és egy rakat büszke gyereket ajándékozott meg némi jól megérdemelt nyelvi sikerélménnyel :)
A szervezők (akik időközben felbukkantak) kedvesek és nagyon hálásak voltak; beszélgettünk még egy darabig, majd - a pompásan illatozó vacsorára való meghívást elutasítva - útnak indultunk hazafelé az éjszakai Szigetközön át. Beszélgettünk és meséltünk, majd elnyomott minket az álom (öhm, kivéve apát, ami szerencse, mert ő ült a volánnál). Híd és GPS ide vagy oda, csak hazaértünk olyan tizenegy körül, útba ejtve a kivilágított győri belvárost is, csak a látvány kedvéért.
Azt kell mondanom, mindent egybevetve Magyarország remekül debütált.
És még csak az első napnál tartunk...

A Tarkabarka Hölgy visszatér :)

Nos, eltelt egy év (kis híján), és úgy tűnik, itt az ideje ismét megnyitni a Tarkabarka Naplót.
Nem mintha az elmúlt hónapokban nem zajlott volna mindenféle mesemondás és egyéb kalandozás idehaza - de ami ezután következik, úgy tűnik, az a tavalyi kaland szerves folytatása lesz, ezért megemberelem magam, és ismét leülök blogolni.
El sem hinnétek, mi minden történt az elmúlt egy év alatt...
(Na jó. Akik ismernek személyesen, azok azért sejtik :)
Szóval. A mai nappal ünnepélyesen és hivatalosan ismét megnyitom jelen Naplót, és lehet megint látogatni, ha kíváncsiak vagytok, hogy zajlik egy vándor mesemondó élete.
Csapjunk a közepébe :)