Várva várak

Mivel a mai napra nem akadt fellépés, kirándulós napot tartottunk. Elvittük Angelát várakat nézni Szlovákiába.
(Mindenkinek megmondom előre, ennek az egész dolognak semmi köze semmiféle politikához)
Mivel szerény személyem Szombathy Viktor Száll a rege várról várra című klasszikus alkotásán nevelkedett, természetesen a vártúrát nem lehetett kihagyni. Igaz ugyan, hogy Angela nem átlag amerikai turista abból a szempontból, hogy holland férje van és Európában már csak egy ország található, amiben nem járt, azért sejtettük, hogy a várak lenyűgözik majd. És lőn.
És mivel nem lehet huzamosabban egy légtérben lenni Angelával mesemondás nélkül, hát hamar sor került arra is; anyáék először hallhatták Marie Jolie vérfagyasztó legendáját, meg némi Louisiana blues-t ráadásnak.
Mivel a Vág völgyét keresztben elállta az évszázad vihara, gyorsan lecsaptunk az első várra, ami utunkba került - történetesen pont Beckó volt az. Kiskoromban ez volt a kedvenc várlegendám; apa előszeretettel borzolta az idegeimet Stibor vajda tanulságos esetével. Felmásztunk, bemásztunk, körbejártunk mindent; a félig leomlott falakon ülve ezúttal én adtam elő a történetet, és Angela áhitattal figyelt. Bebarangoltuk a romokat, elgyönyörködtünk a kilátásban; a viharnak közben bőven volt ideje eldönteni, mit akar, minek következtében mire Trencsénbe értünk, már szakadt az eső. A kocsiban vártuk, hogy elálljon, miközben apa esőköpenyben szaladgált és molesztálta a parkolóautomatákat, de egyik sem működött, szlovákul se meg csakazértse. Ha nem, hát nem.
Amint elállt az eső, nekiálltunk Trencsén meghódításának; jelentős mennyiségű lépcső és kapaszkodás után végül elértük a fellegvárat. Levonszoltam Angelát a kúthoz; akárki akármit mond, Trencsén Szerelemkútja az egyik kedvenc várlegendám. Alighanem egyedül vagyok vele. Eddig háromszor jártam Trencsénben, és még egyszer sem sikerült rendesen elmesélnem úgy, hogy figyelt volna a közönség... most éppen egy kézhez szoktatott holló állt a figyelem középpontjában (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy szeretnék egy madarat). Angela kötelességtudóan meghallgatott, és pénzt dobott a kútba; egy fickó a közelben magyarázni kezdte angolul a barátainak, hogy a kutat valami hülye egy nő miatt ásta, de nem talált vizet, amit már nem bírtam szó nélkül (a 'valami hülye' egy fiatal török bég volt, aki 1111 napig véste a sziklát a két kezével hogy kiválthassa a menyasszonyát a fogságbból, és igenis talált vizet. Más különbség nincs.) Az újra nekieredt esőben megmásztuk a vár legmagasabb tornyát, és a csoporttól leszakdva még kószáltunk egy darabig, mileőtt hazafelé vettük az irányt.
(Egy jó adag finom szlovák zmrzlina közbeiktatásával)
A harmadik állomás Csejte lett volna, de gondoltuk, hogy térdig érhet körülötte a sár, ráadásul Angela azt a sztorit úgyis ismerte (ki nem?), ezért inkább hazajöttünk Magyarországra. Útközben anyáék louisianai kíésrtetsztorit kértek és kaptak (arcukba bele); a második nekem is új volt, most aztán megint lámpánál alszom két napig. Volt további éneklés (Angelának olyan a hangja mint egy gospel kórusé együtt), további népmesék, sok nevetés, és mindenféle móka, íg végül a Patkányosban kötöttünk ki (így hívják a kedvenc halászcsárdánkat a megyeri híd tövében). Angela le volt nyűgözve; azt mondta, teljesen olyan a hely, mint Louisiana. Tanúsíthatom, tényleg olyan.

Most aztán itthon vagyunk, és nem látunk ki a fejünkből az álmosságtól. Jóéjt.