312 fülbemászó

Hagyománnyá vált már a számomra az év utolsó napján összesíteni a zenéket, amikkel a fülemben reggelente ébredek. Ezt mostanában dallamtapadásnak hívják. Mert hogy változatlanul mindig szól valami a fejemben ébredéskor, és ezt minden reggel le is jegyzem. Ez a negyedik év, hogy blogot is írok róla, leginkább a saját szórakoztatásomra. Itt találjátok 2020, 2019, és 2018 listáit. Az egyszerűség kedvéért:

2018: 306 reggelen ébredtem zenével, összesen 150 különböző dal bukkant fel

2019: 316 reggel, 137 különböző szám

2020: 346 reggel, 149 szám

Az idei statisztika pedig: 312 reggel, 124 szám. Utóbbiak közül 54 volt, amiket csak egyszer hallottam, a többi mind ismétlődött az év folyamán: idén különösen sok zene ragadt be annyira, hogy négy-öt-hat, vagy akár tíznél több reggelen azzal ébredtem. Szokás szerint, íme a toplista a számokkal:

Első helyen, 16 reggellel, ami új egyéni rekord:

(Szerettem ezt a sorozatot, és a zenéket is nagyon jól megcsinálták benne, ezt a jelenetet meg különösen. De azért azt nem vártam, hogy ennyire beragad...)

Második, harmadik, és negyedik helyen az In the Heights zenéi szerepelnek. Ezek idén elsöprő sikert arattak az agyamban: összesen 66 reggel kezdődött velük. A legnépszerűbb az alábbi nyitó szám volt, összesen 10 alkalommal:

A többi szám is hasonlóan gyakran bukkant fel, gyakorlatilag az egész soundtrack: Paciencia y fe (8), Respira (7), When you're home (7), It won't be long now (7), Cold champagne (4), Benny's dispatch (3), 96,000 (3), Home all summer (3), Blackout (3), Carnaval del barrio (3), Finale (3), No me diga (2), The club (2), Piragua (1).

Megosztott harmadik helyen ezen kívül szerepelt még, szintén 8 alkalommal, az alábbi klasszikus (amiért a The Boys soundtrackjét és a 2020-as évet teszem felelőssé).

A harmadik harmadik helyezett, még mindig 8 reggellel, a Julie and the Phantoms című cukiság alábbi száma volt. A sorozat bájos és felejthető, de a zenéi ragadósak, összesen 19 reggelen ébredtem velük. Az alábbi mellett szerepelt még az Other side of Hollywood (7) és a Wake up (4).

A negyedik helyért is nagy volt a tolongás. Az In the Heights és Julie mellett ide is becsúszott egy egyéni versenyző, ráadásul egy olyan filmből, amit nem is láttam. 7 reggelen ébredtem az alábbi feminista áriával.

Az ötös toplista ötödik helyén három egyéni osztozik, 6-6 reggellel: 

A toplista mellett meg kell említenem, hogy a nemrég megérkezett Encanto film soundtrackja is nagyot futott november óta. Bár a többiek előnyét nem tudta egy hónap alatt behozni, eddig 17 reggelem kezdődött vele, közöttük a mai is. Nincs benne rossz szám, ez a leosztásból is látszik: All of you (4), Surface pressure (3), Dos oroguitas (3), Family Madrigal (2), What else can I do (2), We don't talk about Bruno (2), Waiting on a miracle (1). 

Az Encanto, and In the Heights, a Moana és a Hamilton között az a helyzet állt elő, hogy az idei dallamtapadások majdnem egyharmadáért (95 reggel) Lin-Manuel Miranda egy személyben volt felelős.

Emellett kissé szégyenkezve vallom be, hogy a legújabb Cinderella film zenéje is beakadt, pedig magát a filmet negyed óra után teljesen nézhetetlennek nyilvánítottam. Ehhez képest eddig 8 reggelemet vitte el, és nem bántam meg.

És akkor jöhet az idei év WTF győztese - az a szám, amit nem hallottam évtizedek óta, semmi értelme nincs a számomra, és egy reggel mégis ez dübögött az agyamban ébredéskor. Íme:

Ennyi. A kísérlet folytatódik. Nem sok értelme van, de számomra nagyon szórakoztató. Ti hogy álltok a dallamtapadással? Mik voltak az idei zenéitek? BÚÉK!

2021 - Az év (jó) könyvekben

Idén a tavalyi számokhoz képest jóval kevesebb könyvet olvastam (összesen 68-at), ez azonban több szempontból is csalóka. Egyrészt, mert oldalszámban közel ugyanannyi, körülbelül 24.000 oldal lett a végeredmény, vagyis hosszabb köteteket olvastam ráérősebben, ami jó. Másrészt pedig mert belekezdtem rengeteg könyvbe, amiket nem olvastam végig. Valamiért ilyen fura, irodalmi szempontból tévelygős évet tudhatok magam mögött: sok minden felkeltette az érdeklődésem, belekóstoltam ebbe is, abba is, de ha más hangulatom támadt, gond nélkül elkezdtem valami egészen mást. Nem bántam meg, mert nem kilóra megy a játék.

Most csak néhány kedvencet szeretnék felsorolni:

Karafiáth Orsolya: Amikor a mama lelegelte a papa haját / Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent

Személyes storytelling, írásban. Az első Karafiáth próza olvasmányaim voltak, és mindkettőt nagyon szerettem. Voltak közöttük mélyen ismerős érzések, élmények, mások teljesen idegenek voltak, de bele tudtam élni magam. Őszinte, helyenként szókimondó, helyenként nosztalgikus történetek, hosszasan csemegéztem belőlük.

Dr. Bruce Perry: The boy who was raised as a dog

Dr. Perry online előadást tartott ősszel a Világszép Alapítvány szervezésében, úgyhogy előtte elolvastam a könyvét is. Döbbenetes olvasmány. A gyerekkori traumákról szól, és arról, hogy nem, a gyerekek nem "rugalmasak" és nem "nőnek ki belőle", ahogy azt a legtöbb felnőtt képzeli: a trauma alapjaiban képes áthuzalozni az agyat. Itt olvashattok egy klassz interjút erről Dr. Perryvel a Telexen. De a könyvet mindenkinek - szülőnek, tanárnak, mesemondónak, stb. - erősen ajánlom. Talán hamarabb leszámolunk a "rossz gyerek" koncepciójával.

Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen

A Sztehlo-gyerekmentés története érdekelt, de bár az is fontos szerepet játszik benne, ez a könyv sokkal többet adott. "Kiskas" egyszerre gördülékeny, humoros, és brutálisan őszinte naplója Budapest ostromának budai oldaláról, és arról, hogyan vészelte át két tucat elhagyott gyerekkel egy pincében, 3 lépésre a Vártól, miközben szó szerint az egész kerület a fejükre dőlt. Nekem itt lett zsigeri valóság Budapest ostroma, és azóta teljesen más szemmel nézem a Krisztina körutat és a Széll Kálmán teret is.

Barsy Irma: Pincenapló

Kiskas után elkapott egy "női memoárok a 20. századból" binge. Barsy Irma naplója az előző kötet pesti párja: ő a Mester utca környékén lakott, és a Ferencváros ostrom-napjait meséli el. Mellette pedig a saját életét szerelmekkel, veszteségekkel, újrakezdésekkel. Megint csak humoros, szókimondó, mélyen részletes olvasmány. Így kellene tanítani a 20. századi történelmet.

Szenes Hanna naplója

És ha már nők és II. világháború: többször szembejött Szenes Hanna neve cikkekben, blogbejegyzésekben, és most végül találkoztam a kiadott naplójával és levelezésével is. Jó súlyos kötet, egy egész élet van benne - összesen 23 év, ennyi idősen végezték ki ugyanis a nácik, mielőtt elvesztették volna Budapestet. Szenes Hanna magyar zsidó lány volt, aki érettségi után kivándorolt "Erecbe"; a napló 13 éves korától indul, benne van a 30as években töltött kamaszkor, és utána a levelei, amiket már az új otthonából küldött. A világháború alatt, mivel az anyja még Budapesten bujkált, csatlakozott az angol sereghez, és ejtőernyősként visszatért Magyarországra zsidókat menteni. Az akció sajnos lebukott, Hannát elfogták. Innentől az anyja írásából tudjuk meg, mi történt vele a börtönben, ahol együtt voltak, hogyan tartotta a lelket mindenkiben. Szenes Hannának, rövid élete ellenére, helye van a magyar hősök sorában.

Dénes Zsófia: Egyszeri kaland / Gyalog a baloldalon / Párizsi körhinta

Még mindig magyar nőtörténelem. Dénes Zsófiáról azt szokás tudni, hogy Ady menyasszonya és életrajzírója volt - de sokkal több annál. Ebben a három kötetben a saját életéről ír, mint egy századforduló gyermeke, aki fiatal nőként éli meg az első világháborút, és gyakorlatilag mindenkit ismer, akikről irodalomórán tanulni szoktunk (róla miért nem?). Okos, talpraesett, tevékeny nő, aki kiáll amellett, amiben hisz. Az élete korrajz is arról, hogyan változik meg a világ a 20. század elején, és hogy milyen volt ugyanennek a korszaknak a Párizsa (Dénes nagyanyja francia, Párizs a második otthona). Jó író, érdemes olvasni.

Rick McIntyre: The Reign of Wolf 21

Na, ha kellene idén kedvenc könyvet választani, ez lenne az. A Yellowstone Nemzeti Park egyik farkaskutatója éveken keresztül minden egyes nap megfigyelt egy farkasfalkát, és pontról pontra leírta, mit csináltak és hogyan viselkedtek, a könyv tehát nem regény vagy fantázia, hanem részletes, megfigyelt valóság. Emellett viszont egy eposz komplexitásával és érzelmi mélységeivel bír. A címadó 21-es egy legendás alfa hím volt, hatalmas, fekete farkas, aki vadon élő farkastól szokatlan módon majdnem egy évtizedig vezetett egy nagy (egy ponton a világon a legnagyobb) falkát, a Druidákat. Ami a csodálatos benne, az az, hogy nem erőszakkal tette. Soha nem ölt meg másik farkast, annak ellenére, hogy minden ellenfelet legyőzött. Etette a kölyköket, játszott velük, hagyta, hogy legyűrjék. Gyengéden bánt a párjával (alfa nőstény 42), sőt, amikor a nősténynek jobban engedelmeskedett a falka, egyszerűen átadta neki a vezetést (!). Kooperatív, gondoskodó vezető volt. Aki legközelebb az "alfa férfiak" mítoszán veri a nyálát, azt ezzel a kötettel tessék fejbe kólintani.

Szécsi Magda: Szia, Frici!

Rájöttem, hogy nagyon kevés magyar roma irodalmat olvastam eddig, úgyhogy csináltam magamnak egy olvasós kihívást. Eddig a legjobb kötet, ami a mezembe került, ez volt. Tulajdonképpen két kisregényt tartalmaz. Az első egy gangos bérház életéről szól egy kisfiú szemszögén keresztül, karakterekkel és mindennapi történésekkel, mély igazságokkal és megrázó pillanatokkal, és simán megérdemelné, hogy sorozat vagy film készüljön belőle. A második önéletrajzi ihletésű történet, ezúttal egy állami gondozásban nevelkedő lányról, és szintén nagyon megrázó.

Jennifer Niven: Ada Blackjack

Az idei év másik nagy könyv-kalandja, egy újabb ismeretlen igaz történet. Az 1920-as években elindult egy balsorsra hivatott amatőr sarkkutató expedíció egy isten háta mögötti északi szigetre - két évvel később egyetlen túlélője volt csak, egy Ada Blackjack nevű inuit nő. Haha, gondoltam, hát persze hogy nem a hülye fehérek élték túl... Aztán elolvastam a könyvet. Sokkal, de sokkal árnyaltabb ennél a kép, mindenféle irányban. Részletes leírást kapunk naplók és újságcikkek alapján a szigeten történtekről, Ada küzdelmeiről és túlélő szelleméről, az expedíció többi esendő, de nem utálható tagjáról, és a szervező teljes katasztrófába vezető makacsságáról. Ada maga is írt naplót, a könyv szerzője pedig még tudott a fiával is interjút készíteni, így első kézből tudhatjuk meg, mi történt pontosan - és azt is, milyen kihívások vártak az asszonyra, miután visszatért az úgynevezett "civilizációba."

Margaret Read MacDonald: Kindness tales

A szerző neve garancia arra, hogy remek mesemondó kötetet kapunk a kezünkbe, és az idei újdonsággal sem volt ez másképp. A Kindness tales népmeseválogatás a világ minden tájáról, olyan történetekből, amikben a kedvesség és a gondoskodás játssza a főszerepet. Nagy szükség van manapság erre a témára... A mesék mellett közmondásokat, további könyvajánlókat, jegyzeteket és forrásokat is kapunk.

Mara Menzies: Blood & Gold

Az év végére is maradt mesemondó olvasnivaló, és nem is akármilyen. Mara Menzies hivatásos mesemondó, élőben hallani lenyűgöző élmény. Szeretek mesemondóktól olvasni könyveket, mert a szövegnek mindig megmarad a sodró, élő lendülete. Ez a kötet is előadás volt eredetileg, de olvasmányként is tökéletes. Sokat sírtam rajta, elsősorban azért, mert olyan szép, és olyan mély témákat feszeget. A történet középpontjában természetesen a mesemondás áll, és az, hogyan segítenek nekünk a mesék szembenézni a történelemmel és a félelmeinkkel. 

A kedvenc kötetek mellett meg kell említenem egy kedvenc kihívást is: a Molyon idén először vettem részt a Polihisztorképző nevű kihíváson, amelynek keretei között 12 különböző, előre megjelölt témában kell ismeretterjesztő könyveket olvasni az év folyamán. (2022-ben is lesz, itt találjátok). Ez a kihívás vezetett el többek között a 21-es farkashoz, de rajta kívül rengeteg más klassz témába is beleáshattam magam, a fák titkos életétől a reneszánsz Rómáig. Borzasztóan élveztem, már előre válogatom a könyveket a következőhöz. Aki szeret nonfiction-t / tudományos ismeretterjesztő témákat olvasni, annak mindenképpen ajánlom.

Nektek mik voltak a kedvenc könyveitek az idén?

Az év mesemondó pillanatai, 2021

Idén már nem lesz több fellépésem (mesemondónak is kijár a téli szünet). Cserébe viszont szeretnék új hagyományt indítani a blogon, és összeszedni néhány kedvenc pillanatot az idei fellépéseimről. Idén hivatalosan 32 fellépésem volt, részben online, részben személyesen; ebben azonban nincs benne az a rengeteg esti mesélés, tábori mesemondás, és egyéb élmény, amiket a Világszép Alapítvány keretei között éltem át. A járványhelyzet ellenére ismét egy klassz, mesékkel teli évet tudhatok magam mögött. Íme, néhány kedvenc pillanat, a teljesség és a rangsorolás igénye nélkül, körülbelül időrendben:

***

Az egyik Világszép nyári tábor utolsó napján a fotóműhelyen részt vevő fiatalok képeiből játékos árverést rendeztünk: egy-egy fotóért cserébe fel lehetett ajánlani mindenféle apróságokat. Én egy mesét ajánlottam fel egy nagyon szép, leveles képért. Másnap, amíg a többiek csomagoltak a hazautazáshoz, én leültem a művésszel a nappali sarkában egy kanapéra, és csak neki, kettesben elmeséltem egy számára választott történetet. Apró pillanat volt, amire sokáig emlékezni fogok.

***

A Vigadó téren meséltem a Könyvhéten, a gyerekeknek felállított színpadon, a frissen megjelent Varjúhercegből. Kis Aranyköpeny (alt Piroska) történetében van egy rész, amikor a kislány hangosan felsikít. Nekem sikerült akkorát sikítanom, hogy egy közelben lézengő turistacsoport egyszerre ugrott fel és fordult felém. Upsz.

***

Zalaszentgróton meséltem a könyvtár szervezésében. Mivel jó idő volt szeptember elején, a könyvtár előtti térre rakták ki a székeket, és odagyűlhetett bárki, akinek kedve támadt mesét hallgatni. Sokan jöttek kisebb-nagyobb gyerekekkel. Volt a közönségben egy kislány, aki egy nagy plüss Fogatlant szorongatott (ő a sárkány az Így neveld a sárkányodat meséből). Az első mese után a kislány odajött hozzám a nézőtérről, és felnyújtotta nekem Fogatlant, hogy megsimogathatom. (Elolvadtam, nyilván.) A második mese után ugyanez történt, így harmadjára muszáj volt a Thora és a sárkányok című mesét mondanom, amiben egy királykisasszony két saját sárkányt nevel fel. A kislány arcán úgy láttam, jó választás volt. :)

(Ezért nem szoktam előre programot írni magamnak. Úgyis mindig helyben derül ki, melyik mesét szeretné a közönség...)

***

A Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon idén mesemaratont rendeztek: a külön erre a célra felállított jurtában 100 órán keresztül folyamatosan, éjjel-nappal szólt a mese. Én csak egy napra tudtam csatlakozni, nagyon jó, elmélyült mesehallgató hangulat fogadott. Valahogyan pont úgy csöppentem bele a programba, hogy előttem elhangzott a Pletykás asszonyok meséje három különböző változatban is... így végül, amikor én kerültem a mesemondó székbe, nem állhattam meg, hogy el ne mondjam belőle a saját, nagymamám ihlette verziómat. Klassz volt adni egy csavart a történetnek. Mert mégis, mihez kezdjen egy feleség a Google előtti ősidőkben, ha a férje egyszerre csak tojást tojik?...

***

Sepsiszentgyörgyön meséltem a népmese napja alkalmából két osztálynyi kisgimnazistának. Beözönlöttek a terembe tanár nélkül, és rögtön kóstolgatni kezdtek, hogy mit keresek itt, mit akarok nekik mesélni (és hogy felmászhatnak-e a galériára). Megkérdeztem, mit szeretnének hallani, mire egy csapat srác kórusban bekiabálta, hogy "Mesélj nekünk Narutót!" Viccnek szánták, ezért látszott rajtuk a döbbenet, amikor azt feleltem, hogy "Oké!" És valóban. Elmeséltem nekik Dzsiraija legendáját elejétől végéig. Teljes, áhítatos csendben hallgatták. Csak akkor súgtak össze néha izgatottan, amikor felismertek egy-egy nevet. A kiskamaszok a legnehezebb korosztály mesemondó szempontból, így aztán hatalmas sikernek éltem meg, hogy egy félórás japán legendát egy az egyben végigizgultak...

(Amúgy az összes Narutós mesélés kiemelkedő pillanat volt az idén, itt blogoltam róluk)

***

Szintén Sepsiszentgyörgyön meséltem, ezúttal egy általános iskolában, nyolcvan darab nagyon lelkes apróságnak. Mivel trickster-meséket kértek, természetesen Törpeszarvassal indítottam, amiből az következett, hogy a mese után nyolcvan gyerek kezdett el csápolni, hogy "Még egy Törpeszarvast! Még egy Törpeszarvast!" Aztán újra és újra. Három Törpeszarvas-mese után úgy döntöttem, más vizekre evezünk, és a Sziszimiki meséjét kezdtem el mondani. Amikor a bátor nyúl és a tatu megküzdöttek a rettenetes szörnyeteggel, és a szörnyeteg végül megdöglött, bár még nem volt vége a mesének, a gyerekek spontán tapsviharban törtek ki.

***

Még mindig Sepsi (imádom a székely kölyköket): a Waldorfban meséltem, ugyancsak trickstereket. Itt is volt skandálás a mesék után, hogy "vissza! vissza!", és amikor tényleg befejeződött a műsor, mielőtt felállhattam volna a mesemondó fotelből, egy kupac kisiskolás alján találtam magamat. Lelkesedésükben mind egyszerre akartak megölelni.

***

Csíkszereda, Játékszín. Kisiskolásokat hoztak, szám szerint 210 darabot, akiknek a nagyszínpadról tartottam előadást. Itt is tricksterek voltak terítéken. Nem állhattam meg, hogy a Garudát ne meséljem, a kedvenc mianmari történetemet, amelyben az erdő összes lakója együtt jeleníti meg a nagy mitikus madarat. Eléggé koncerthangulat volt, ahogy 210 gyerek egyszerre csipogott, csápolt és dobolt a lábával...

(A Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválról itt blogoltam)

***

Majdnem két év kihagyással ismét volt az idén FEST konferencia (itt blogoltam róla). Bár a mesemondó fesztivál is remek élmény volt, kedvenc pillanatként - a rég látott barátokkal való találkozás mellett - az maradt meg, amikor a workshopomon a hagyományról beszélgettünk. Lenyűgözővolt látni, ahogy hagyományos és modern mesélők egymás felé fordulva, csillogó szemekkel, mély beszélgetésbe merülve cserélik ki a gondolataikat a hagyományos mesékről. Sziporkázott a levegő a lelkesedéstől.

***

Vonaton utaztam Budapestről Győrbe. A fülkében rajtam kívül egy anyuka foglalt helyet két gyerekkel, valamit egy tőlük független úr és hölgy. A kislánynak házi feladata volt, Hunor és Magor meg a Csodaszarvas története volt nekik feladva. Az anyuka kikereste a telefonján, és próbálta rávenni a gyerekeket, hogy foglalkozzanak a mondával. Éreztem, hogy azt a ziccert nem lehet kihagyni, hogy ül mellettük egy régész-mesemondó, úgyhogy felajánlottam, hogy elmesélem, ha szeretnék. Alaposan meglepődtek, de vevők voltak az ötletre, úgyhogy a vonatfülkében szépen elmondtam Hunor és Magor legendáját, szarvasostul, mindenestül. A felnőttek is mosolyogva hallgatták, és utána még beszélgettünk kicsit a monda hátteréről, a magyarok vándorlásáról, a honfoglalók régészetéről, meg arról, hogy mit csinálok én, mint mesemondó. Klassz kis utazás volt.

***

Nem ez volt az egyetlen vonatos mesélésem az idén. Egy másik alkalommal az ellenkező irányba utaztam, és a szomszédos üléseken egy anyuka és egy apuka foglalt helyet két kisebb gyerekkel. A gyerekek nyüzsögtek, unatkoztak, a szülők meg láthatóan fáradtak voltak, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, hátha szeretnének mesét. Ők is meglepődtek (milyen gyakran találkozik valaki a vonaton mesemondóval?...), de a kislány lelkesen átült velem szembe. Kiderült, hogy Jázminnak hívják, úgyhogy a Jázminhercegnő című indiai mesét mondtam el neki. A kisfiú a másik ülésről fülelt, meg a szülők is. Mire véget ért a mese, pont meg is érkeztek az állomásukhoz.

***

Idén elkezdtünk egy új gyerekotthonban is mesélni a Világszép mesemondókkal. Nekem jutott az a remek lehetőség, hogy megismertessem a gyerekeket a mesemondással, az esti mesék hangulatával, a mondókákkal, a meseillattal, és mindazzal, ami a Világszép esti meséléseket meghitté teszi. Nagyon helyesek voltak, nem tudták, mire számítsanak, de az ismerkedésnél megtört a jég, nevetgéltünk, beszélgettünk, szimatolták a meseillatot. Amikor véget ért a mesélés, rögtön kérdezték, hogy milyen mesét hozok legközelebb. Megkérdeztem, milyent szeretnének. Erre az egyik kiskamasz lány rávágta, hogy "gördeszkásat!" Fel lett adva a lecke. Hazaérve rögtön bogarászni kezdtem, mit találok ebben a témában. Azt már tudtam, hogy a hawaii legendákban gyakoriak a szörföző istenek és istennők, és eredetileg a gördeszka a szörfözésből fejlődött ki, így ott kezdtem a kutatást. Szerencsém volt: a szörfözés mellett szólnak legendák a holua nevű sportról is, ami tulajdonképpen szánkózást jelent meredek hegyoldalakon, deszkákon hasalva, térdelve, vagy állva. Tartozik hozzá egy csodaszép legenda is, amelyben a hó és a tűz istennői versenyeznek egymással. Ezzel készültem fel a következő alkalomra, és a történet telibe talált. Azóta a gyerekek minden héten elmondják, jövő héten mit szeretnének hallani. Most épp "jó polipos" meséket keresgélek...

***

Samhain éjszakáját Aquincumban töltöttük a Mítoszok Csatája csapatával. Eleve nagyon szeretek keltának öltözve szaladgálni a romkertben meg a múzeumban, de most ráadásul kelta mítoszokat meséltünk együtt, mindannyian beöltözve, olyan nagy közönségnek, hogy szó szerint nem fértek be a terembe. Szokás szerint Tara égését meséltem, mert annak minden Samhainkor legalább egyszer el kell hangzania. A következő kör előtt az egyik kissrácnak el kellett szaladnia, de előtte odajött hozzám a szavazócédulával. Megmondtuk a közönségnek, hogy írhatnak annyit, hogy "Finn" vagy "Tara" a szavazáshoz, amikor a kedvenc hősüket választják, de a kisfiú cetlijén szép kerek betűkkel ott volt, hogy Fjonn Mac Cool.

(Az aquincumi MythOffról itt blogoltam.)

***

Nem mesemondás volt, de a mesemondásról szólt: ismét TEDx színpadra álltam idén decemberben! Arról szólt az előadásom, hogy mihez kezdhetünk a népmesékkel a 21. században. Az egész nap és a felkészülés is nagy élmény volt, majd külön fogok blogolni róla. A legszebb mégis az a pillanat volt, amikor belekezdtem az előadásba - egy mese első mondataival - és láttam, ahogy a közönség elmosolyodik...

***

Karácsony előtti mesélés az AKG-ban, nyolcadik osztályosoknak. A zeneteremben kaptunk helyet, hátul volt két dobszerkó. Az egyik srác leült a dobokhoz. Sir Gawain házasságát meséltem elsőként; amikor a mesében feszült jelenet következett, egyszer csak dobpergést hallottam, a csattanónál pedig megcsendült a cintányér. Volt egy kis kuncogás, és nekem annyira megtetszett a dolog, hogy szóltam a srácnak, jelezni fogok, ha megint pergethet. Attól fogva minden mese úgy zajlott, hogy a feszültebb pillanatokat dobpergés kísérte; egy másik srác beült a másik dobszerkó mögé, így már ketten vettek részt felváltva a hangulat fokozásában. A legjobb pillanat az volt, amikor Sir Gawian és a Zöld Lovag legendája eljutott addig a pontig, amikor a lovag háromszor egymás után lesújt a bárddal hősünk nyakára - itt egészen filmzenei tökéllyel kísérte a dob a feszült pillanatokat. Borzasztóan jól szórakoztam mesélés közben, zseniális élmény volt.

***

Nektek mik voltak a kedvenc mesés, mesemondós pillanataitok ebben az évben? És mire vártok 2022-ben a leginkább? :)

2021 - Az év méltatlanul alulértékelt sorozatai

Megint eltelt egy év, jönnek az összesítő bejegyzések. Idén is jó sok sorozatot daráltam le, bár bevallom nem mindegyiket fejeztem be, és voltak közöttük újranézések is. Így is elég látványos a lista: összesen 104 sorozat szerepel rajta. Ahelyett, hogy azokat méltatnám, amiket általános rajongás övezett (WandaVision, Mare of Easttown, Squid Game, White Lotus, Witcher, Cowboy Bebop ésatöbbi), gondoltam, inkább azokból írok listát, amikről nem esett annyi (vagy olyan) szó, amennyit szerintem bőven megérdemeltek volna. Íme:

Dickinson

Ez a különleges, egyszerre őrült és mélyen empatikus sorozat idén kétszer futott, és pár nappal ezelőtt, december 24-én be is fejeződött a harmadik évaddal. Eredetileg is ilyen hosszúra tervezték, ami dicséretes, mert szép kerek lezárást ad a történetnek. Emily Dickinson amerikai költőnő életéről szól, és a mágikus realizmus keveredik benne az SNL hangulatával (és gárdájával). Kiemelkedik Hailee Steinfeld, aki a Hawkeye Kate Bishop-ja ként is aratott az idén, de ebben a szerepben egy sokkal líraibb, mélyebb oldalát mutatja meg. Mellette hatalmasakat vinnyogtam még Anna Baryshnikov és az elmaradhatatlan Jane Krakowski alakításain. Eddig sohasem érdekelt Emily Dickinson, de most teljesen beleszerettem. Újranézős. És a zene is jó.

The Nevers

Ez a steampunk szuperhősös sorozat sajnos elcsúszni látszik megalkotója, Joss Whedon rossz hírnevén, pedig nagyon, de nagyon megérdemelné, hogy ne kaszálják el (Joss azóta ki is szállt belőle amúgy, szóval tessék eltenni a vasvillákat). Megvan benne minden, amitől szeretni lehet: látványosan megalkotott steampunk ketyerék, szuperképességek, nagyon erős és komplex karakterek, női hősök, harcjelenetek fűzőben és alsószoknyában, sokszínűség, alternatív történelem, cuki szerelmi szálak. És jó színészek dögivel. Most tényleg, mi a franc kellene még hozzá?!

The Watch

Sok nyígás volt a sorozat körül, hogy más Pratchett-feldolgozásokkal ellentétben nem szóról szóra követi a regényeket. Nos, nekem az összes Pratchett-alkotás körül az Őrség a toronymagas kedvencem, és tudjátok mit? Imádtam a sorozatot is. A szereposztás tökéletes volt (kiemelkedik Jo Eaton-Kent mint Cheery), a humor kellően beteg, Richard Dormer fizimiskája megfelelően lepattant, és a középkori/punk látványvilágot is megvettem kilóra. Nagyon szurkolok, hogy legyen még belőle, és ne végezze úgy a purista guillotine alatt, mint a Cowboy Bebop. (Szégyelljétek magatokat.)

Doom Patrol

Ebből idén már a harmadik évad ment, és hamarosan jön a negyedik is. Ennek ellenére szinte alig hallok róla, pedig a "morbid szuperhősös" műfajban magasan a legjobb, amit eddig néztem. (Oké, a The Boys is ott van a szeren, de ők idén pihentek). Amellett, hogy az ember fogja a fejét, hogy "nem, odáig már biztos nem mennek el... aúú...", a harmadik évadban egy csomó komplex jellemfejlődést láthattunk, sok megható pillanatot, és a felejthetetlen Sisterhood of Dada időutazós sztorit, Michelle Gomez imádni való főszereplésével. Remélem, ő is marad még egy darabig.

Reservation Dogs

Sterlin Harjo és Taika Waititi idén leszállított nekünk egy nagyon pöpec, fiatal gárdát felsorakoztató sorozatot, ami egyszerre van tele popkultúrával, amerikai őslakos kultúrával, kamasz életérzéssel, és *köh*Winetou*köh* jellegű giccsektől mentes, arcodba mondó rezervátum-realizmussal. Aki még mindig gyerekkora képzelt indiánjainál van leragadva, és nem érti, hogy mi azzal a baj, annak kötelező darab. Meg mindenki másnak is, mert borzasztóan szerethető és szórakoztató.

Invasion

Jönnek az űrlények, de másképpen. Ezt a sorozatot mindenki gyommá pontozta, pont olyan dolgok miatt, amiket én imádtam. "Lassú": értsd, egy csomó gondosan kifejtett jelenet van benne, amik karakterekről szólnak, és nem arról, hogy hullanának az űrlénybombák. "Sok benne a felirat": üdv az Amerikán kívüli világban. "Epizódokon keresztül nem is láttunk űrlényt!": Azért, mert a szereplők családanyák, elkószált katonák, iskolás gyerekek, és kivételesen nem azok a különleges emberek, akik a harmadik típusú találkozás frontvonalában lennének. Ezek a szereplők a rádióból tudják meg, mi van, az evakuálás a fejük felett történik, és közben mind csak túlélni akarnak. Nem mellesleg ez a sorozat produkálta idén a legszebb (meleg) szerelmi szálat is, amit láttam. Nem mondtam még olyat, hogy egy űrlényes sorozat "belemerülős" lenne, de ez az.

Resident Alien

És ha már űrlények: Alan Tudyk megint alakított valamit, amit érdemes (sírva röhögve) nézni. Az emberbőrbe bújt, magát embernek tettető űrlény kalandjai maguktól adják a magas labdákat, és Tudyk mindet le is üti, olyan arcjátékkal, amilyet legutóbb a MIB legendás Edgar-öltönyétől láttunk. Mellette a többi színész is hozzá a formáját, és a háttérül szolgáló táj sem rossz. Hamarosan jön a következő évad.

Dopesick

Komolyabb vizekre evezve: aki szereti a realista sorozatokat, annak ez kötelező darab. Erős alakítások, még erősebb téma. A sztori az amerikai opioid-válság körül forog, egyszerre láthatjuk az orvosok, a gyártók, és a felhasználók évtizedeken átívelő történetszálait. Nem egy könnyű esti limonádé, de remekül összerakott sorozat. Plusz Rosario Dawson, ugye.

The 4400

Én anno nagyon szerettem az eredeti 4400 sorozatot, ami most, 18 év után (édesjézus gyere le) kapott egy remake-et. Az alapállás ugyanaz: 4400 ember el-eltűnik a 20. század folyamán, majd mind egyszerre megjelennek 2021-ben a semmiből, különféle szuperképességekkel felruházva. Az új sorozat (mindenféle szempontból) színesebb szereplőgárdát kapott, és több figyelmet fordít a 21. századi kultúrsokkra is. A gárda eddig nagyon szépen alakít, a sztori az előre látható síneken halad, gonosz állam bácsi nagyon gonosz, ébredeznek a szupererők, bontakoznak a szerelmi szálak, satöbbi. Kíváncsi leszek, mi lesz belőle.

Sweet Tooth

Ez történik, amikor Bambit keresztezik a Mad Max világával. Szó szerint. Eredetileg képregény volt, de sorozatként is nagyon szépen megáll magában. Cuki-sötét buddy road movie egy posztapokaliptikus kontinensen, ahol gyerekek valami rejtélyes okból állati testrészekkel és tulajdonságokkal - Sweet Tooth esetében agancskákkal - születnek. Elmagyarázni nehéz, de megnézni megéri.

Ted Lasso

Tudom, tudom, kilóg a sorból, ezt már nagyon sokan körberajongták, de annyira a szívembe zártam, hogy  muszáj nekem is elmondani: vegyétek, egyétek, mert imádnivaló. Egészséges férfiasság: a sorozat.

Említést érdemel még ebben a kategóriában: 

Pose (3. évad, ezzel be is fejeződött, instant klasszikus)

For All Mankind (2. évad, jöhet a következő)

Snowpiercer (2. évad, Sean Bean-nel megfejelve)

Locke & Key (2. évad)

Marvelous Mrs. Maisel (3. évad, ez mostanra lett jó)

The Great (2. évad, ez még mindig jó)

Good Fight (5. évad, ez eleve jó volt és egyre jobb)

Mythic Quest (3. évad)

Leonardo 

American Rust

Mi a különbség a felolvasás, a szavalás, és a mesemondás között?

"És milyen meséket fogsz olvasni?"

"Zalka Csenge Virág meseolvasó érkezett ma hozzánk..."

"Köszönjük, hogy ilyen szép meséket olvastál!"

Mondjuk együtt, szépen, hangosan: Mesemondó. Mese. Mondó. Mesemondó. Mesemondás.

Előre leszögezem, hogy az olvasás jó dolog. Én például imádok olvasni. Évente több tucat könyvet fogyasztok el. Az olvasás megnyugtat, elringat, kalandokra hív.

De amikor mesélek, akkor nem olvasom, hanem mondom a meséket.

Felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik, de ha belegondol az ember, minden szakmának megvan a maga nünükéje. A csillagászok sem szeretik, ha asztrológusnak hívják őket. A régészek is unják elmagyarázni, hogy nem dinoszauruszokat ásnak. És a szakembereken kívül azt is kevesen tudják, hogy van különbség a természetvédelem és a környezetvédelem között. Nap nap után találkozunk emberekkel, akik nem tudják, tulajdonképpen mi a szöszt csinálunk, ami ritkább szakmákál teljesen érthető. Úgy tudunk tenni a frusztráció ellen, hogy elmagyarázzuk, mi a különbség.

Tehát.

A mesemondók mondják a mesét. Nem olvassák. Ezt onnan lehet a legegyszerűbben megjegyezni, hogy mesélés közben nincs könyv a kezünkben. Úgy is mondhatnánk, hogy "fejből" mesélünk, bár az "élőszó" kedveltebb kifejezés. Már csak azért is, mert attól, hogy valaki fejből mond el egy történetet, még egyáltalán nem biztos, hogy ő mesemondó.

(Az első covid-karantén idején, 2020 tavaszán hirtelen megtelt az internet meseolvasókkal. Mindenki otthon rekedt, és tenni szeretett volna valamit, adni valamit a távolból is a többi otthon senyvedő gyereknek, felnőttnek. Ezt a valamit sokan a mesékben találták meg. Könyvet ragadtak, leültek egy kamera elé, és olvasni kezdtek. Színészek, tévés személyiségek, zenészek. Hirtelen létszükséglet lett a mesemondás. Csak arról nem beszélt senki, hogy amúgy ez egy szakma.)

A felolvasás szövegként tekint a mesékre. Értelemszerűen: azt mondjuk, ami a papíron van. Az írott szöveg és az elmondott szöveg pedig alapvetően máshogyan működik. Egy mesemondó, aki a szájhagyománnyal dolgozik, és élőszóban mesél, teljesen máshogyan használja a szavakat, kifejezéseket, szüneteket és ismétléseket, mint valaki, aki szöveget ír vagy olvas.

Klasszikus példa: sok embert untat a népmesék hármas ismétlődése, amikor olvasni kell. De szóban hirtelen világossá válik, miért van szükség rá. Hiszen lehet, hogy elsőre nem esik le, mint hallunk, vagy éppen elbambultunk egy pillanatra, és nincs esélyünk visszalapozni. A szájhagyományban létező mesemondók sokszor mindent kétszer mondanak el, kis változtatásokkal. Megismétlik magukat, hogy érthetőbbé váljanak. (Figyelitek?)

Másik klasszikus példa: élőszóban nem mond olyat az ember, hogy "mondta a királyfi", vagy "felelte a lány", vagy "kérdezte a legény." A párbeszédek egyértelműek, mert hangsúllyal, hangszínnel, testtartással jelzi őket a mesemondó.

Ezektől, és sok mástól is, a felolvasott mesének "felolvasott mese" íze van. Ami, hozzáteszem, teljesen oké. A felolvasás, a közös olvasás tökjó dolog. De aki felolvas, az nem mesemondó.

A szavalás fejből történik, de még mindig szövegként tekint a mesére. Ezzel a műfajjal az iskolai mesemondó versenyeken találkozhatunk, ahol a gyerekek szépen bemagolják, hogy "hej, a teremburáját, ídesanyám", akkor is, ha ilyesmi amúgy a 3. c osztály folyosóján sohasem hagyná el a szájukat. A szavalás ragaszkodik a megtanult szavakhoz, fordulatokhoz, és szépen, művészien halad. A történet nem fog gyökeres más irányt venni attól, hogy milyen fogadtatásra talál.

Az élőszavas mesemondás történetként tekint a mesére. Az egy sztori. Események láncolata, amiket mi ott helyben, pont annak a közönségnek, el akarunk mondani. Sokszor megkérdezik tőlem, hogyan tudok "ennyi mesét megjegyezni": a válasz az, hogy egyszerűen tudom, mi történik bennük. A mesemondók a történetet tudják, és A pontból B pontba a saját szavaikkal, a saját stílusukban jutnak el. A közönség segítségével. Mert hogy közöttünk nincs negyedik fal. A mesemondó a közönséghez beszél, nekik mesél, és ha valaki belekérdez, véleményt nyilvánít, reagál, az teljesen természetes része a folyamatnak. A mese menet közben változik: színesedik, nyúlik, rövidül, attól függően, a mesemondónak milyen kedve van, és a közönségnek mire van igénye. Legyen a királylánynak egy kiskutyája? Legyen. Hogy hívják? Találjuk ki! Mi a spanyol szó a menyétre? Fogalmam sincs. Hát, akkor most nyúllal mesélem.

Ősanyáink, ősapáink is így csinálták. A szájhagyomány sohasem volt fix szöveg, főleg olyan időkben, és olyan közösségekben, ahol még nem jelent meg az írásbeliség. Sokszor emlegetik, hogy a régi eposzmesélők hány ezer sort tudtak fejből megjegyezni. De ha megkérdeznénk egy ógörög dalnokot, hány sorból áll az Odüsszeia, valószínűleg értetlenül pislogna ránk. Mi az a sor?...

Van még egy fontos különbség, amit nagyjából úgy lehet megfogalmazni: a mesemondók élik a meséiket. Avagy a meséink bennünk élnek. Mi kutatjuk őket, ismerjük a változataikat, ismerjük a kulturális hátterüket. Tudjuk, a mese honnan jött, megvan a szereplők háttértörténete, otthonosan mozgunk abban a mesevilágban, amiből a történet származik. A mese nem önmagában álló darab, hanem egy nagyobb szőttes része. A mesemondók magukban hordozzák a háttértudást, ami a meséiket életre kelti.

Tanulság (TL;DR):

Az élőszavas mesemondás külön műfaj. Nem egyenlő a felolvasással vagy a szavalással. Mindenki olvashat, szavalhat, vagy mondhat meséket kedvére, ahogy jólesik neki. Mindegyiket lehet nagyon jól csinálni (vagy nagyon rosszul). De érdemes tudni róla, hogy a mesemondás hivatás, identitás, és szakma is egyben. És nagyon nagy munka áll mögötte.

Utóirat:

A mai naptól fogva minden természetes személy, aki ellövi a "minden politikus mesemondó, nem?" poént, helyben köteles az adott mesemondónak 500 Ft bírságot fizetni, készpénzben. Ne mondjátok, hogy nem szóltam.

Félelem és reszketés Grönlandon (Szigetországok meséi 1. - Grönland)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként a "Szigetországok meséi" sorozat olyan kultúrákról szól, amelyek önálló szigeteken léteznek, de politikailag valamely más állam fennhatósága alá tartoznak. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

NAGYON, NAGYON, NAGYON 18-as karikás könyv következik. CW: minden. Én szóltam.

Bestiarium Greenlandica
A compendium of the mythical creatures, spirits, and strange beings of Greenland
Maria Bach Kreutzmann
Eye of Newt Books, 2021.

Aki szerint a folk horror netovábbja a krampusz, az ezt a könyvet ne olvassa el. Vagy igen. Ha bírja.

A dán nemzeti múzeumban akadt a kezembe, és első belelapozásra nem tudtam otthagyni. Ez a kötet valódi csemegét kínál folkloristáknak, mesemondóknak, horror-rajongóknak, és művészeknek egyaránt. Grönlandi mitikus lények enciklopédiája, amelyben amellett, hogy minden lényről rövid leírást és sokukhoz meséket is kapunk, minden egyes bejegyzéshez tartozik illusztráció. Grönlandi művészek jelenítik meg a legfurcsább, leghátborzongatóbb lényeket olyan lenyűgözően, hogy egyszerre ámulok, bámulok, és kapok rémálmokat tőlük.

Amellett, hogy a kötet színes és igényes, meglepően sok információ is van benne. Bevezető meséli el a gyűjtés folyamatát és Grönland történelmét, a könyv végén pedig névlistákat, térképet, forrásjegyzéket, művész-életrajzokat, és még egy tanulmányt is kapunk (utóbbit a grönlandi sámánokról). Izgalmas kultúra és alapos kutatómunka bontakozik ki a könyv lapjain, ami sokaknak lehet új és érdekes (főleg, mert rengetegen hiszik, hogy Grönland olyan mint Izland, csak nagyobb) (a vikingek is azt hitték).

A mesék rövidített változatban szerepelnek csak, de egy csomót megtaláltam online ebben a kötetben.

Fénypontok

Ismerős figura volt Sassuma Arnaa, A Tenger Anyja. Ő az az istennő, aki a tengeri állatok felett uralkodik; ha az emberek bűnei összemocskolják és összegubancolják a haját, akkor benne ragadnak az állatok, és a tengerből eltűnik az élet. Ilyenkor egy sámánnak le kell szállnia a tenger mélyére, kifésülni az istennő haját.

Izgalmas figura volt a szél istennője, Asiaq, akinek minden testrésze összevissza áll (a szája például függőlegesen) és a házában is minden fejtetőn van. Mivel senki sem akarta feleségül venni, ellopott és felnevelt egy gyereket, aki a férje lett, de ha Asiaq megunja, megint kisbabává változtatja. Úgy kelt esőt, hogy a baba-férj pelenkáit rázza a levegőben... Szintén érdekes volt Pissaap Inua, Az Erő Ura, egy emberarcú róka, aki erőt ad a gyengéknek. Egy mesében egy sokat bántott árva fiút tett olyan erőssé, hogy utána jegesmedvéket roppantott össze puszta kézzel. Úgy nevelte erőre, hogy a farkával feldobálta a levegőbe, és kirázta a zsebeiből a gyerekkori játékait (ezt a legendát itt olvashatjátok).

Agust Kristinsson képe

Nagyon megfogta a fantáziámat az aassik nevezetű lény, ami tulajdonképpen egy hatalmas kukac (mint a Dűnében, csak homok helyett jéggel). A legenda szerint megfelelő türelemmel megszelídíthető, és befogható szánhúzó állatnak. Egy történetben egy legény egy jegesmedvét, egy assikot és egy amaroq-ot fogott be a szánja elé, úgy indult elrabolt nővérét kiszabadítani. Az amaroq hatalmas farkas, amely emberré is tud változni. Egy történetben egy vadászat közben meghalt legény testét amaroq falka falta fel, majd a nagyanyjuk összegyűjtötte az ürüléküket, betakarta mohával, és életre keltette belőle a legényt, akiből legendás vadász vált. 

Jonatan Brüsch képe

Szintén izgalmas lény volt az eqalussuak, egy szárazföldön is járó grönlandi cápa, amely rettenetes megjelenése ellenére az özvegyek, árvák, és egyedülálló nők védelmezője. A legjobb névvel kétségkívül az ikkiillineqanngeqqissaartoq nevű lény rendelkezett, egy rókaszerű valami a hátán éles pengével, amivel egy óriást is ki tud belezni. A legbájosabbak a qamallarlutik nevű kicsi emberkék voltak, akik sose bírnak nyugton maradni, és néha hófajddá változnak.

A sámánlegendák közül a legmókásabb az volt, amelyben egy fiatal legény nem akart sámánná válni, így végül az egyik segítő szelleme, egy nappaasilat (óriás jegesmedve-szellem) a heréinél fogva kiráncigálta a kunyhójából, és behajította a tengerbe, ahol egy másik segítő, egy aaverpak avagy szellemrozmár, addig harapdálta és dobálta, amíg a sámán beadta a derekát a hivatásának. (A nappaasilat egyébként meg is tudja szállni a sámánokat, akik ilyenkor medvévé változnak). Több más izgalmas sámántörténet is szerepelt a könyvben. Az egyikben a sámán megmentett egy csomó gyereket akiket egy amaarsisartoq nevű lény rabolt el, de helyettük a szörny őt magát gyömöszölte pólyába. Végül a segítő szellemei mentették meg.

Maja-Lisa Kehlet képe

Szép történet szólt egy asszonyról, akit elhagyott a kedvese; egy fekete ruhás nő és a gyerekei megszánták, és meginvitálták magukhoz vendégségbe. A történet végére kiderült, hogy a barátságos vendéglátók inorrooq-ok voltak, vagyis alakváltók: hollóként repültek el a messzeségbe.

Az egyik leghátborzongatóbb lény az akueqqutit nevű láthatatlan szellem volt: egyfajta negatív lelkiismeret, aki mindig rosszra sarkallja az embert. A hiedelem szerint olyan gonosz, hogy nem marad meg rajta a hús sem, ezért nincs teste. Szintén erős volt a qivittut-hiedelem, amely szerint ha valaki kimegy a pusztába, és öt nap alatt halálra fagy, az varázslatos képességekre tehet szert. Ha nő, akkor félig jegesmedvévé is változik.

Kapcsolatok

A sok hiedelemlény és sámánszertartás mellett a kereszténység eljöveteléről is szólt legenda. Egy Aattaaritaa nevű sámán határozott úgy, hogy keresztény hitre tér, miután látomása támadt a világvégéről. A segítő szelleme próbálta lebeszélni ("ha vége lesz a világnak, majd én újraindítom!"), de nem sikerült neki, a sámán hátat fordított a szellemvilágnak.

Agust Kristinsson képe

Tengeri vándorok meséi (Ázsiai kisebbségek meséi 2. - Moken)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Rings ​of Coral
Moken folktales
Jacques Ivanoff
White Lotus Press, Bangkok, 2001.

A kötet 44 meséjét az 1980as években gyűjtötte a szerző a moken néven ismert tengeri nomádoktól, akik a Thaiföld és Burma közötti szigetvilágban vándorolnak, és a tengerből élnek. A bevezetőből megismerkedünk ezzel a titokzatos néppel, a szigetvilággal, a mesemondó hagyománnyal és a mesék csoportosításával. Külön érdekes volt olvasni a gyűjtésről, a szerző és a mokenek kapcsolatáról, és a sámánról, aki olyan húzásokat is ejtett, mint pl. hogy titokban felvett a magnóra egy extra mítoszt, amit a gyűjtő csak sokkal később, a hazatérése után talált meg. A mokenek erőt tulajdonítanak az énekelt eposzaiknak; némelyik még vihart is képes kelteni. A bevezetőből megismerkedhetünk a mesemondókkal is, akik közül többen a sámán családjához tartoztak, de más és más történeteket meséltek.
A történetekhez végjegyzetek tartoztak, amik nélkül néha elég nehéz volt érteni, mi zajlik, és folyton előre-hátra kellett lapozgatni. A könyvben több fekete-fehér és egy csokor színes illusztráció is szerepel.

Fénypontok

Sok történet szólt a különböző tabuk, szokások kialakulásáról. Péma Alang történetében például egy férj meghagyta a feleségének, mit ne csináljon otthon, amíg ő elmegy fecskefészket szüretelni egy barlangba (a fésülködés előhívja a cápákat, a ruhák kirázása szelet kelt, stb.). Az asszony megfeledkezett a tabukról, és a férje lezuhant a barlang tetejéről. Egy másik történetben egy szintén Péma nevű kapitány nem adta meg a tiszteletet a Surin-sziget majmainak (a majmokat a mokenek nagy tiszteletben tartják), hanem meg akart velük küzdeni, mire a majmok a majomszellem segítségével halálra harapták. Pinang és a Tengeri Szellem történetében egy férfi hajójába bemászott egy titokzatos nő, és egymásba szerettek. A nő elmondta, hogy ő egy tengeri szellem, és megtiltotta a férjének, hogy bármire vadásszon, ami "a tengerből jön és szeme van." (Főleg teknősökre, bár a férj nem tudta eldönteni, teknős- vagy dugong-szellem-e a felesége). Meglepő módon itt a férj betartotta a tabut.
Természetesen a hajózás is sok formában megjelent a történetekben. Érdekes volt például A könnyező kötél legendája, amelyben egy tengeri kígyó megmarta egy hajó kormánylapátját, és a mérge annyira erős volt, hogy mindenki meghalt tőle a hajóban. Erre az egyik vitorlafeszítő kötél életre kelt, lemászott a helyéről, mindenkinek bemászott az orrába, és újraélesztette őket. A vitorlafeszítő kötelet azóta a mokenek nagy tiszteletben tartják, élő szellemnek hiszik.
A moken hiedelem szerint az árapályt egy óriási rák mozgása okozza, aki egy barlangban lakik az égig érő mangófa alatt. A mangófának egyéb lakói is vannak: egy garudamadár él az ágai között a lányával, a fa tövében pedig egy csodaszép asszony, aki elcsábítja a tengerészeket, aztán odaveti őket a cápáknak. Egy másik sztoriban a mokenek nyugatra hajóztak, hogy elérjék a Borostyán Földjét, és a Mindent Termő Fikusznál lyukadtak ki, ahol elsüllyedt a hajójuk. Három moken ős három különböző módon jutott haza - egyikük egy gitárhal hátán, másikuk egy óriásmadár hátán (á la Szindbád), a harmadik lestoppolt egy indiai hajót.
Szintén szép volt Az óriásasszony gonoszsága című mese, amelyben egy gonosz óriás megölt egy anyát és átvette a helyét, de az anya lelke mindenféle dolgokká változott, és végül a fia megtörte az átkot, és visszanyerte a szüleit.

Kép innen

Kapcsolatok

Nyonya eposzában, amit végig maláj nyelven énekelnek, Nyonya feleségül ment egy Jawan Moda nevű férfihoz a férje halála után, de amikor az új férj megcsalta, a nő hazarepült a szülei szigetére. A férje követte, és visszanyerte a feleség megbecsülését azzal, hogy megvédte a szigetet egy ellenséges hadseregtől egy majom és medve segítségével. Ez a csatajelenet a Rámájanát idézte. 

Awang a Béka története egy békavőlegény-mese volt, egy epikus háborúval megfejelve, Kaét legendája pedig egy kígyóvőlegény-történet (ilyenből egyébként több is volt a kötetben). Kaét apja többször megölte a lánya kígyó-szeretőjét, de az mindig feltámadt, míg végül a lány, az apja kegyetlenségén felháborodva, férjestül-gyerekestül felköltözött az égbe.
Kechot és a Halál legendája egy asszonyról szólt, aki sétáló halottakkal találkozott egy szigeten. A halottak megkérték, vigye át őket a hajójával egy másik szigetre, de ezt az asszony megtagadta. A halottak erre megjósolták, hogy többé senki sem fog feléledni a halála után.
Akadt egy Törpeszarvas-mese is, de nem volt se füle, se farka, mintha a mesélő nagyon halványan emlékezett volna csak a történésekre. A kötet végén viszont, a más gyűjtőktől származó szövegek között, akadt egy igen csinos Törpeszarvas és a Tigris verzió, amiben eddig számomra ismeretlen trükköket is találtam.

Esti mesék fejvadászoknak (Ázsiai kisebbségek meséi 1. - Iban / Tengeri Dajak)

A Népmesék nyomában a világ körül kihívás folytatásaként belevágtam a kisebbségek és bennszülött népek meséibe. A korábbi bejegyzéseket itt találjátok, a Facebookon pedig itt követhetitek nyomon a sorozatot.

Tudom, hogy még nem fejeztem be a kínai kisebbségek meséit sem, de annyi jó könyv került a kezembe mostanában, hogy muszáj ugrálnom egy kicsit.

The Girl Sudan Painted Like a Gold Ring
Folktales from the Sea Dyaks of Sarawak, Borneo
Theresa Fuller
Bare Bear Media, 2022.

Az Iban (régiesen Tengeri Dajak) nép nagyjából egymillió főt számlál, és Borneó szigetén él a tengerparti Sarawak tartományban és a folyók mentén. Hosszú, sok családot magukba foglaló házakban élnek, és a 19. századig szokásban volt náluk a fejvadászat hagyománya.

A kötet szerzője, Theresa Fuller mesemondó, személyesen keresett meg, hogy recenziós példányt kínáljon fel ebből a hamarosan megjelenő kötetből. Nagyon boldog voltam vele, szeretem a borneói meséket, és dajak gyűjteményt még nem olvastam. A könyvben tíz mese szerepel, de közülük néhány többrészes; ezek végigvonulnak a köteten, két vagy három külön fejezetben a többi mese között. A történetek kulturális hátterét rövid bevezetők magyarázzák, és magukba a mesékbe is sok érdekes részletet szőtt a szerző. Néhány hosszabb meséhez hozzátett saját maga által költött részeket is a női szereplők szemszögéből, de ezeket gondosan megjelölte. Az általa költött részek általában hosszabbak és sokkal "regényesebb" stílusúak voltak, mint a népmesék, de egyébként nagyon gyönyörű szövegek, tele apró, érdekes részletekkel. A könyv végén szószedet és kulturális útmutató is található.

Fénypontok

A címadó mese egyszerre volt költői és lenyűgöző. Hőse, Siu, azok közé a vadászok közé tartozik, akik véletlenül az állatok birodalmába tévednek, és megtanulják, hogy a saját otthonukban ők maguk is emberek. Feleségül veszi a szellemek királyának lányát, aki cserébe azt kéri, soha többé ne öljön madarakat. Amikor megszegi az ígéretét, a felesége elhagyja őt, és Siu egyedül marad a fiával. A vadonban neveli a fiút, míg végül izgalmas és kalandos úton eljutnak a szellemek világába, ahol az immár felnőtt legény bebizonyítja, hogy fél-szellemként és különb az összes nagy hatalmú rokonánál. Az egyik ilyen próba egyébként egy remek búgócsiga-verseny volt.

Szintén másik világba lépett át, tarajos sült követve, a legkisebb fiú Pulang-Gana, ahol a szellemek királyának lányába szeretett bele. Amikor hazatért, és a testvérei továbbra is bántották, mint azelőtt, Pulang-Gana végül a föld istenévé vált, akit mindenkinek tisztelnie kell.

A fejvadászat fontos szerepet kapott a Danjai és a Vértigris Húga című mesében. Itt egy fiatal asszony vértigris martaléka lett, mire férje, Danjai, elindult a tigris nyomában, hogy lefejezze. Átkerülve a tigris birodalmába megismerkedett annak húgával, aki jószívű volt, és segített gonosz bátyját legyőzni a hősnek (és visszaadta a halott felesége fejét is). Közben egymásba is szerettek - ezért Danjai elindult, hogy jegyajándékul emberfejet hozzon a menyasszonyának.

Tetszett az az apokaliptikus történet is, amelyben emberek egy kutyát kínoztak, és ezért rettenetes vihar zúdult rájuk, és egy jószívű család kivételével mindannyian kővé váltak. Hasonló mese szólt két lányról is, akik védtelen állatokat gúnyoltak.

Kapcsolatok

Az ügyeletes trickster itt mindannyiunk kedvenc Törpeszarvasa, akit it Akal Pelandok (Kortalan Törpeszarvas) néven ismernek. Több mese is szólt róla a kötetben: ismerős volt Pelandok és az Óriás esete, amelyben az állatok halfogását ellopó óriást egyedül Törpeszarvas tudta furfanggal legyőzi, és a Pelandok, Számbárszarvas és Disznó is, amely a klasszikus "Törpeszarvas a gödörben" mese változata. Itt a másik két rászedett állat, a gödörből kiszabadulva, Törpeszarvas nyomába eredt, és ő ugyanazokkal a trükkökkel verte át őket, mint Tigrist szokta (darázsfészekkel és óriáskígyóval). Egy harmadik, folytatásos történetben Törpeszarvas és Kikura, a Teknős egymást verték át, és ráadásnak egy majmot és egy medvét is.

MythOff Aquincum: Samhain éjszakája

Több, mint egy éve, hogy utoljára Aquincumban járt a Mítoszok Csatájának csapata. Akkor szép őszi napsütésben, szabadtéren meséltünk görög és római történeteket. Tegnap este egészen másféle rendezvényre látogattunk el: meghívtak minket, hogy hozzunk kelta mítoszokat a múzeum Samhain ("kelta Halloween") ünnepére. Az aquincumi Samhain nagyon klassz dolog, tavaly is jártam ott. Rengeteg ember jön el gyerekestül, lehet tököt faragni, agancsos fejdíszt készíteni, almából jósolni, kelta harcosokkal ismerkedni, szabadulószobázni, tüzet rakni és koncertet hallgatni. Ennek a színes és nyüzsgő estének voltunk idén mi is a résztvevői. Egytől egyig kelta ruhában, ami különösen megadta az alaphangulatot a csapatnak.

A Mítoszok Csatája maga abban a múzeumteremben zajlott, ahol a híres víziorgona kiállítása van. Kicsit szűkös volt a hely, mert több, mint száz ember volt kíváncsi ránk egyszerre, még a falakhoz tapadva is néztek minket. A tömeg némileg elnyelte a hangot, és mikrofon nem került, így aztán mind a heten teli tüdőből, vásári komédiás jelleggel igyekeztünk a történeteinket eljuttatni a lelkes hallgatóság füleihez a szomszéd teremben zajló zsibongáson keresztül. Szép kihívás volt, de mivel sokan végig ottmaradtak, úgy érezzük, sikerrel jártunk. Az első sorban ült egy kupac gyerek is, akiknek külön örültünk, nagyon klassz közönség voltak. (És remélhetőleg nem álltak meg a fejlődésben a mítoszok véresebb részeitől.)

Így zajlottak a körök:

1. kör: Legendás párbajok

Ebben a körben két ír mítosz csapott össze. Részemről Fionn Mac Cumhaill legendájával nyitottam meg az estét, stílszerűen Tara égésének történetével, amit minden Samhain éjszakán kötelező elmesélni, hiszen akkor játszódik. A másik sarokban Lugh és Balor epikus párbaja állt, Gregus László előadásában.

Kérdés: Melyik hőst választanátok inkább bajnokotoknak?

A győztes: Fionn Mac Cumhaill (aki a fiatal hallgató szerint mindenkinél kúlabb...)

2. kör: A király visszatér!

Itt olyan történetek szerepeltek, amelyek - mily meglepő - egy uralkodó visszatéréséről szóltak. Varga-Fogarasi Szilvia az ír Nuada ezüstkarjáról mesélt, és arról, hogy egy legendás orvos segítségével a megcsonkított király hogyan kapta vissza eredeti végtagját. Nagy Enikő cserébe a walesi Mabinogionból hozta el Pwyll és Arawn történetét, amelyben a földi király helyet cserélt egy évre az Alvilág uralkodójával.

Kérdés: Mi lennél szívesebben: legendás orvos, vagy legendás harcos?

A győztes: A többség orvos szeretne lenni inkább, így az ír mítosz győzött

3. kör: Nagy hatalmú istennők

A harmadik kör témáját általános üdvrivalgás fogadta. Elsőként Stenszky Cecília mesélt, szintén a Mabinogionból: Pwyll és Rhiannon házasságáról hallhattunk, amelyben a paripán vágtató istennő elintézte, hogy ahhoz mehessen feleségül, akit ő választott magának. A második mítosz Dala Dániel előadásában hangzott el. Ő Macháról mesélt, az ír istennőről, akit terhesen versenyfutásra kényszerítettek, és ezért szülési fájdalmakkal átkozta meg az ulsteri férfiakat.

Kérdés: Ha Lily (a vendégmesélőnk) főszerepet kapna egy filmben, kit játsszon inkább, Machát vagy Rhiannont?

A győztes: Rhiannon, és vele a walesi mitológia

4. kör: Vendégművész

Amíg a szavazatokat számoltuk és összesítettük, volt egy külön meglepetésünk is a közönség számára. Eljött velünk mesélni Lily Asch, egy mesemondó aki Amerikában született, Skóciában él és tanul mesélni, és az elmúlt évet Magyarországon töltötte, mivel a nagyszülei magyarok, és szeretné megtanulni a nyelvet. Ő angolul mesélt nekünk, méghozzá Jack és a Zöld Ember történetét, amit még a gyerekek is nagy figyelemmel hallgattak.

A díjak is a témához kapcsolódtak: egy antikváriumból beszereztem néhány klasszikus G. Beke Margit könyvet és a Germán, kelta regék és mondákat. Utóbbit kisorsoltuk a közönség tagjai között. Az én nyereményem is gazdára talált egy lelkes hallgatónál, mivel nekem már megvolt otthon egy példányban.

Samhain egyben a kelta újév ünnepe is volt. Az új esztendőben további rendezvényekkel és rengeteg mítosszal készülünk majd! Aki szeretné követni az eseményeket, az immár fel tud iratkozni vadonatúj levelezőlistánkra itt.

Mindenkinek további kellemes őszt kívánunk! :)

MythOff Kamaszoknak: Isteni házibuli Rákosligeten

Októberre jutott egy másik klassz fellépés is: a Csekovszky Árpád Művelődési Házból érkezett felkérés, hogy a Mítoszok Csatája csapata tartson egy MythOff-ot kamaszoknak. Nagy lelkesedéssel vállaltuk el. Ezúttal négy fővel és négy mítosszal készültünk, hogy beleférjünk a 90 perces időkeretbe; mindenki a kedvencei közül válogatott. A mítoszok előtt rövid bevezetőket is tartottunk, hogy megismertessük a hallgatóságot a történetek hátterével, eredetével. A művelődési ház színpadán volt profi fény és hangosítás, kaptunk öltözőt, és még teával is kínáltak minket. Igazán jó hangulatú délelőttnek néztünk elébe.

1. kör: Bajkeverők a buliban

Itt olyan történetek hangoztak el, amelyekben tricksterek szerepeltek kéretlen vendégként valamiféle lakomán. Részemről kezdésnek elmeséltem Thor esküvőjének északi mítoszát, mert nagyon szeretem, és mert általában jól működik kamasz közönségekkel. A kölykök közül többen már tudták, hogy kicsoda Thor és Loki. A másik sarokban Gregus László mesélt a kínai Majomkirályról, aki feldúlta a Jade Császár palotáját, és felfalta a halhatatlanság őszibarackjait.

A szavazó kérdés: Ha a büfében meg kellene küzdened az utolsó hamburgerért, kivel küzdenél meg inkább, Thorral vagy a Majomkirállyal?

A győztes: A többség Thor ellen szívesebben kiállna verekedni

2. kör: Elfelejtett istenek

Ebben a körben olyan mítoszok szerepeltek, amelyekben az emberek megfeledkeztek az isteneknek járó vendéglátásról - és megbűnhődtek érte. Varga-Fogarasi Szilvia egy Salamon-szigeteki mítoszt hozott, amelyben az istenek földrengést és cunamit támasztottak, hogy a fehér ember hitére tért halandókat megbüntessék. Nagy Enikő a görög mitológiából mesélte Philemon és Baukisz csodaszép történetét, akik megvendégelték Zeuszt és Hermészt, és ezért megúszták az istenek által keltett árvizet.

A szavazó kérdés: Ha éttermed lenne, és egyszerre toppannának be a görög és a Salamon-szigeteki istenek, melyiküket szolgálnád ki hamarabb?

A győztes: A görög istenek

A szavazás színes papírokkal zajlott, amikre mindenki felírhatta a nevét is. A díjak a görög istenek eledelét idézték: nektár (barackból), és ambrózia (avagy bébipapi). Egy adagot kisorsoltunk a közönség tagjai között, majd úgy döntöttünk, kisorsoljuk a másik kettőt is. Így végül a kamaszok négy mítosszal és három adag baracklével/bébipapival gazdagabban távozhattak a művelődési házból. 

Rendeljetek MythOff-ot kamaszoknak, ígérjük, nagy élmény lesz :)

(A Mítoszok Csatája hírlevélre itt tudtok feliratkozni)

Hagyomány és megújulás: Európai Mesemondó Konferencia, 2021.

Egy év kihagyás és plusz fél év csúszás után ismét sikerült megrendezni az Európai Mesemondó Szövetség (FEST) konferenciáját, ezúttal június helyett októberben. Az utolsó pillanatig tűkön ült mindenki, hogy a tavalyra tervezett törökországi találkozó után ez is dugába dől-e, de végül zöld utat kaptunk a személyes találkozóhoz. A konferenciára Svendborg városkájában került sor, Fyn szigetén, amely többek között Andersen szülőhelyeként ismert.

Szerda délelőtt érkeztem, hosszas, de kényelmes vonatozás után Svendborgba. Mivel a hotel délutánig nem engedett becsekkolni senkit, néhány régi és új ismerőssel elkocogtunk egy helyi étterembe ebédelni és beszélgetni. A csapat új tagja volt Isabelle Hauser Svájcból, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mire visszatértünk a hotelbe, szállingózni kezdtek a többiek is: a járványhelyzet ellenére több, mint száz mesemondó gyűlt össze a konferenciára. Kitörő örömmel üdvözöltük egymást két év kihagyás után, zengett a nagyterem a fecsegő mesemondóktól. Volt sajnos néhány látványos hiány is - angol mesemondók nem jöttek, és távol maradtak a török hölgyek és a spanyolok is - de ennek ellenére rengeteg régi ismerőssel találkozhattam ismét. Rövid megnyitó beszéd után bepillantást kaphattunk az újonnan átépített Andersen múzeum kulisszatitkaiba Henrik Lübker, a múzeum igazgatójának jóvoltából - így készültünk fel a pénteki látogatásra, és ringattuk bele magunkat a dán mesék világába. Hosszú és zajos vacsora után (be nem állt a szánk egy pillanatra sem) estére is maradt program: Vigga Bro, a dán mesemondás szeretve tisztelt nagyasszonya, mesélt nekünk az életéről és a művészetről, beszélgető partnernek pedig meginvitálta Abbi Patrix francia mesemondó mestert a színpadra. Szó esett arról, miben különbözik a mesemondó a színésztől, és arról is, ki mit gondol Andersen meséiről (ebben a tekintetben az egész konferencián megoszlottak a vélemények).

Csütörtök reggel vetettük bele magunkat a konferencia valódi programjába. Délelőtt tagsági gyűlést tartottunk: a FEST vezető bizottsága beszámolt projektekről, tervekről, pénzügyekről, majd szavaztunk az új bizottsági tagok kérdésében. Így letudva a munka nehezét, már csak a jó dolgok voltak hátra. Délután két kör workshopból lehetett válogatni - már akinek, mert engem felkértek, hogy mindkét körben tartsak egy workshopot. Így született meg a Carrying the Story Bag: Continuing the oral tradition in the 21st century című 90 perces műhelyem, ami 20-20 fővel kétszer ment le egymás után. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy irányított beszélgetés a résztvevőkkel. Arról értekeztünk, kinek mit jelent a "hagyományos mesemondás", mint fogalom, kinek az országában hogy néz ki a hagyomány, és mit kezdjünk a népmesékkel a saját munkásságunk során. Vittem egy sor gondolatébresztő kérdést is (pl. "Mit szólsz hozzá, ha külföldiek mesélik a népmeséidet?" vagy "Mit szeretnél továbbadni a következő generációnak?"), és a résztvevők egymás között megvitathatták őket. Sok remek gondolat, vélemény, válasz született, és jó volt látni, milyen lelkesen magyaráz egy olasz mesemondó egy lengyelnek, vagy egy svéd egy hollandnak. Borzasztóan élveztem mindkét kört, és legalább annyit tanultam belőlük, mint a résztvevők. Sok pozitív visszajelzést is kaptam arra nézve, mennyire jólesett mindenkinek közösen megrágni ezeket a témákat.

A két workshop után gyorsan leültem egy rádióinterjúra: Elena Asciutti olasz mesemondó az egész konferenciát közvetítette rádión a Diffusione Fiaba című műsor keretei között. Engem közösen interjúvolt meg Agnieszka Aysen Kaim lengyel-török mesemondóval, aki az eposzok nagy szerelmese; mindkettőnket a hagyományos mesemondásról és a népmesékről faggatott. A vidám beszélgetés végeztével futva értük be a többieket, akik egy szomszédos étteremben gyülekeztek egy jó hangulatú vacsorára. És a finom, antik tányérokon tálalt főzelékkel még nem ért véget a nap: hátra volt az esti mese.

Nem akármilyen esti mesét kaptunk. Két dán mesemondó, Jesper la Cour és Troels Kirk Ejsing másfél órás Beowulf-előadásának lehettünk részesei. És amikor azt mondom, részesei, akkor úgy is értem: a kilencven perces előadás teljesen interaktív volt. A közönség kétoldalt ült, tulajdonképpen két nézőteret alkotva egymással szembe állított széksorokkal; ezek között zajlott maga a sztori. Hol lakomázó vendégek voltunk a király csarnokában, hol evezősök egy hajón. A zenei aláfestést, és a sztorit kísérő minden hanghatást egy locsolókanna szolgáltatta, ami egyszerre volt mulatságos és lenyűgöző. Annak ellenére azonban, hogy néha kiszólítottak egy-egy nézőt kisebb szerepekre a színre, az előadás sohasem veszítette el storytelling jellegét; megmaradt a kötetlen, sztorizós hangulat, és a sok remek, hirtelen jött poén. Borzasztóan élveztem az egészet.

A pénteki nap külső helyszínen telt: elmentünk a közeli Odense városába. Délelőtt és kora délután az egyetem épületében hallgathattunk előadásokat (közötte nagyon gusztusos ebéddel egy közeli street food vendéglőben) (a street food vendéglőt úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas csarnokban egy csomó street food kocsi van felállítva, közöttük padokkal és asztalokkal). Dr. Ane-Grum Schwensen Andersen meseírói munkásságáról tartott egy előadást: ő foglalkozik ugyanis Andersen kéziratos anyagának kutatásával és digitalizálásával. Egy csomó érdekességet megtudhattunk róla, hogyan írta át Andersen a saját meséit, és miket változtatott rajtuk a végleges kiadás előtt. Göran Hemberg svéd mesemondó filozófiai síkon elmélkedett róla, mitől különleges a szóbeli mesemondás, és mitől jön létre az a különleges "közös tér", amiben mesélő és hallgató együtt létezik. A holland Frank Belt és Paul Groos a FEST nemrég megalkotott kompetencia-modelljét emelték új szintre, és dolgozták ki részletesebben, melyik kompetenciák milyen lépcsőfokok szerint tanulhatók. (Ez persze továbbra sem jelent kötelező tanmenetet, csupán közös kreatív gondolkodást arról, milyen sok lehetőség van a mesélők szakmai fejlődésére). Végül, de nem utolsó sorban a norvég Mimesis Heidi Dahlsveen tartott lenyűgöző előadást arról, hogyan hatott a digitális világ a mesemondásra az elmúlt két évben. Az előadás a performance és a workshop határán egyensúlyozott, és minden percét élveztem. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert Heidi Európa egyik legismertebb mesemondó mestere.

Az előadások után következett a nap valódi fénypontja: látogatás a nemrég felújított Andersen Múzeumba. Mivel a felújítási munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, akciós áron lehet látogatni az épületet, és mi még a készülő kulisszák mögé is bepillanthattunk egy kicsit. Ezen a ponton megjegyzem, hogy kifejezetten utálom az Andersen-meséket (gyerekkoromban mindig szanaszét bőgtem és nyomorultul éreztem magam miattuk), de a múzeum még számomra is nagyon izgalmas élmény volt. Egyrészt Andersent magát rengeteg humorral és finom iróniával mutatja be, másrészt pedig a japán építész által tervezett csodás terekben egy csomó interaktív elemet helyeztek el. Lehet érintőképernyőn játszani Andersen rajzaival, megnézni, hozzánk jönne-e a kivetített királykisasszony, megcsodálni magunkat a császár képzeletbeli új ruhájában (miközben a tükör másik oldalán mások látnak minket), vagy üldögélni a Kis Hableány vízalatti birodalmában. Meglátogathattuk a gyerekek számára készült termet is, amitől mindannyian hátast dobtunk: tele volt apró házakkal, gyerekméretű jelmezekkel, horgolt péksüteményekkel, fából faragott hintóval, és mindennel, amitől azonnal mindannyian újra gyerekek akartunk lenni.

A péntek estét elegáns, gyertyafényes gourmet ünnepi vacsora zárta. A dán szervezők ünnepélyesen átadták a konferencia lángját a jövő évi litván találkozó szervezőjének. Boroztunk, beszélgettünk, nevezzünk, még énekeltünk is; zengett a terem a mesemondók jókedvétől.

Szombaton már szállingóztak hazafelé az emberek, de délelőttre azért maradt még program. Én úgy döntöttem, Trine Krarup háromórás workshopjára ülök be, ami a mesemondás és a környezetismeret, környezetvédelem témájáról szólt. Sajnos nem tudtam végig ott maradni, mert a délutáni fellépésre kellett összekészülődnöm, de az eleje nagyon érdekes beszélgetés volt a mesemondók szerepéről egy környezettudatos társadalom építésében. A workshop második fele inkább arról szólt, hogyan juthatnak el a mesemondók a megfelelő közönségekhez.

A konferencia hivatalosan az ebéddel ért véget. Búcsúzkodtunk, beszélgettünk még egy kicsit. Sokan hazaindultak, de sokan maradtak is: a konferenciával párhuzamosan ugyanis egész héten zajlott a városban egy nagy dán mesemondó fesztivál, és a szervezők meghívtak minket az utolsó napra. Ebéd után egy közeli művelődési házban gyűltünk össze egy többnyelvű, jó hangulatú, teltházas International Story Hour előadásra. Öten léptünk fel: Susanne Schoppmeier Németországból, aki egy "okos lány" népmesét mesélt; Kathleen Rappolt szintén a németektől, aki az ugató egér és a furfangos madár meséivel örvendeztetett meg minket; a litván Milda Varnauskaite, aki egy egészen lenyűgöző litván legendát keltett életre (és akinek a mesemondói stílusába azonnal beleszerettem); Mattia Di Pierro Olaszországból, aki egy helyi manószerű lény kalandjairól mesélt; és végül jómagam, aki a nagybányai Virághegy mondáit vittem magammal. A közönség lelkes volt és vidám, és a virágos történetet nagyon sokan megköszönték nekem.

A délutánt egy kávézóban beszélgetve töltöttük Pintér Zsolttal és Kántor Szilviával, akik a Meseszó egyesületet és a 2023-as FEST konferencia magyar szervezőcsapatát képviselték. Nagyon klassz beszélgetés volt. Innen vonultunk át egy kávézóba, ahol a fesztiválon részt vevő dán és a maradék nemzetközi mesemondók társaságában isteni panini szendvicseket vacsoráztunk, lármás beszélgetés közepette. És az este itt még mindig nem ért véget: a fesztivál záró előadására a kikötő egyik épületében, egy jelmez-múzeum rendezvénytermében került sor. Felváltva hangzottak el dán és angol nyelvű történetek. A dánokat régi mesemondó barátnőm, Annemarie Krarup fordította nekem suttogva, amikor épp nem ő maga mesélt. Többek között volt szerencsénk hallani Maria Junghaus-t, aki a konferencia főszervezőjeként egész héten rohant és intézkedett, hogy mindenkinek minden kívánsága meglegyen. Maria egyébként mellesleg zseniálisan jó mesemondó is. Az angol nyelvű előadók között szerepelt Paul Groos, aki egy holland legendát mesélt az ördögről, nagyon mókásan és lendületesen, illetve a mindig elegáns olasz Paola Balbi, aki a teremtő anyaistennő szerelmeivel szórakoztatott bennünket. Részemről úgy döntöttem, mivel a konferencián többször szóba kerültek az amerikai mesék, mondok közülük egyet, így Az ördög és a gezerigók történetével járultam hozzá a műsorhoz.

Késő este sétáltunk haza, kissé kerülő úton, a szállodához. Úgy elrepült a konferencia négy napja, hogy szinte észre sem vettük. Teljesen feltöltődve, boldogan zuhantam ágyba: két év után úgy hiányzott az európai mesemondók színes közössége a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Akármennyire hasznos is a digitális világ, nem tudja pótolni a személyes találkozásokat.

Vasárnap még folytatódtak a dániai kalandjaim, de az már egy következő bejegyzésre tartozik.