Hagyomány és megújulás: Európai Mesemondó Konferencia, 2021.

Egy év kihagyás és plusz fél év csúszás után ismét sikerült megrendezni az Európai Mesemondó Szövetség (FEST) konferenciáját, ezúttal június helyett októberben. Az utolsó pillanatig tűkön ült mindenki, hogy a tavalyra tervezett törökországi találkozó után ez is dugába dől-e, de végül zöld utat kaptunk a személyes találkozóhoz. A konferenciára Svendborg városkájában került sor, Fyn szigetén, amely többek között Andersen szülőhelyeként ismert.

Szerda délelőtt érkeztem, hosszas, de kényelmes vonatozás után Svendborgba. Mivel a hotel délutánig nem engedett becsekkolni senkit, néhány régi és új ismerőssel elkocogtunk egy helyi étterembe ebédelni és beszélgetni. A csapat új tagja volt Isabelle Hauser Svájcból, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mire visszatértünk a hotelbe, szállingózni kezdtek a többiek is: a járványhelyzet ellenére több, mint száz mesemondó gyűlt össze a konferenciára. Kitörő örömmel üdvözöltük egymást két év kihagyás után, zengett a nagyterem a fecsegő mesemondóktól. Volt sajnos néhány látványos hiány is - angol mesemondók nem jöttek, és távol maradtak a török hölgyek és a spanyolok is - de ennek ellenére rengeteg régi ismerőssel találkozhattam ismét. Rövid megnyitó beszéd után bepillantást kaphattunk az újonnan átépített Andersen múzeum kulisszatitkaiba Henrik Lübker, a múzeum igazgatójának jóvoltából - így készültünk fel a pénteki látogatásra, és ringattuk bele magunkat a dán mesék világába. Hosszú és zajos vacsora után (be nem állt a szánk egy pillanatra sem) estére is maradt program: Vigga Bro, a dán mesemondás szeretve tisztelt nagyasszonya, mesélt nekünk az életéről és a művészetről, beszélgető partnernek pedig meginvitálta Abbi Patrix francia mesemondó mestert a színpadra. Szó esett arról, miben különbözik a mesemondó a színésztől, és arról is, ki mit gondol Andersen meséiről (ebben a tekintetben az egész konferencián megoszlottak a vélemények).

Csütörtök reggel vetettük bele magunkat a konferencia valódi programjába. Délelőtt tagsági gyűlést tartottunk: a FEST vezető bizottsága beszámolt projektekről, tervekről, pénzügyekről, majd szavaztunk az új bizottsági tagok kérdésében. Így letudva a munka nehezét, már csak a jó dolgok voltak hátra. Délután két kör workshopból lehetett válogatni - már akinek, mert engem felkértek, hogy mindkét körben tartsak egy workshopot. Így született meg a Carrying the Story Bag: Continuing the oral tradition in the 21st century című 90 perces műhelyem, ami 20-20 fővel kétszer ment le egymás után. Tulajdonképpen nem volt más, mint egy irányított beszélgetés a résztvevőkkel. Arról értekeztünk, kinek mit jelent a "hagyományos mesemondás", mint fogalom, kinek az országában hogy néz ki a hagyomány, és mit kezdjünk a népmesékkel a saját munkásságunk során. Vittem egy sor gondolatébresztő kérdést is (pl. "Mit szólsz hozzá, ha külföldiek mesélik a népmeséidet?" vagy "Mit szeretnél továbbadni a következő generációnak?"), és a résztvevők egymás között megvitathatták őket. Sok remek gondolat, vélemény, válasz született, és jó volt látni, milyen lelkesen magyaráz egy olasz mesemondó egy lengyelnek, vagy egy svéd egy hollandnak. Borzasztóan élveztem mindkét kört, és legalább annyit tanultam belőlük, mint a résztvevők. Sok pozitív visszajelzést is kaptam arra nézve, mennyire jólesett mindenkinek közösen megrágni ezeket a témákat.

A két workshop után gyorsan leültem egy rádióinterjúra: Elena Asciutti olasz mesemondó az egész konferenciát közvetítette rádión a Diffusione Fiaba című műsor keretei között. Engem közösen interjúvolt meg Agnieszka Aysen Kaim lengyel-török mesemondóval, aki az eposzok nagy szerelmese; mindkettőnket a hagyományos mesemondásról és a népmesékről faggatott. A vidám beszélgetés végeztével futva értük be a többieket, akik egy szomszédos étteremben gyülekeztek egy jó hangulatú vacsorára. És a finom, antik tányérokon tálalt főzelékkel még nem ért véget a nap: hátra volt az esti mese.

Nem akármilyen esti mesét kaptunk. Két dán mesemondó, Jesper la Cour és Troels Kirk Ejsing másfél órás Beowulf-előadásának lehettünk részesei. És amikor azt mondom, részesei, akkor úgy is értem: a kilencven perces előadás teljesen interaktív volt. A közönség kétoldalt ült, tulajdonképpen két nézőteret alkotva egymással szembe állított széksorokkal; ezek között zajlott maga a sztori. Hol lakomázó vendégek voltunk a király csarnokában, hol evezősök egy hajón. A zenei aláfestést, és a sztorit kísérő minden hanghatást egy locsolókanna szolgáltatta, ami egyszerre volt mulatságos és lenyűgöző. Annak ellenére azonban, hogy néha kiszólítottak egy-egy nézőt kisebb szerepekre a színre, az előadás sohasem veszítette el storytelling jellegét; megmaradt a kötetlen, sztorizós hangulat, és a sok remek, hirtelen jött poén. Borzasztóan élveztem az egészet.

A pénteki nap külső helyszínen telt: elmentünk a közeli Odense városába. Délelőtt és kora délután az egyetem épületében hallgathattunk előadásokat (közötte nagyon gusztusos ebéddel egy közeli street food vendéglőben) (a street food vendéglőt úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas csarnokban egy csomó street food kocsi van felállítva, közöttük padokkal és asztalokkal). Dr. Ane-Grum Schwensen Andersen meseírói munkásságáról tartott egy előadást: ő foglalkozik ugyanis Andersen kéziratos anyagának kutatásával és digitalizálásával. Egy csomó érdekességet megtudhattunk róla, hogyan írta át Andersen a saját meséit, és miket változtatott rajtuk a végleges kiadás előtt. Göran Hemberg svéd mesemondó filozófiai síkon elmélkedett róla, mitől különleges a szóbeli mesemondás, és mitől jön létre az a különleges "közös tér", amiben mesélő és hallgató együtt létezik. A holland Frank Belt és Paul Groos a FEST nemrég megalkotott kompetencia-modelljét emelték új szintre, és dolgozták ki részletesebben, melyik kompetenciák milyen lépcsőfokok szerint tanulhatók. (Ez persze továbbra sem jelent kötelező tanmenetet, csupán közös kreatív gondolkodást arról, milyen sok lehetőség van a mesélők szakmai fejlődésére). Végül, de nem utolsó sorban a norvég Mimesis Heidi Dahlsveen tartott lenyűgöző előadást arról, hogyan hatott a digitális világ a mesemondásra az elmúlt két évben. Az előadás a performance és a workshop határán egyensúlyozott, és minden percét élveztem. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert Heidi Európa egyik legismertebb mesemondó mestere.

Az előadások után következett a nap valódi fénypontja: látogatás a nemrég felújított Andersen Múzeumba. Mivel a felújítási munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, akciós áron lehet látogatni az épületet, és mi még a készülő kulisszák mögé is bepillanthattunk egy kicsit. Ezen a ponton megjegyzem, hogy kifejezetten utálom az Andersen-meséket (gyerekkoromban mindig szanaszét bőgtem és nyomorultul éreztem magam miattuk), de a múzeum még számomra is nagyon izgalmas élmény volt. Egyrészt Andersent magát rengeteg humorral és finom iróniával mutatja be, másrészt pedig a japán építész által tervezett csodás terekben egy csomó interaktív elemet helyeztek el. Lehet érintőképernyőn játszani Andersen rajzaival, megnézni, hozzánk jönne-e a kivetített királykisasszony, megcsodálni magunkat a császár képzeletbeli új ruhájában (miközben a tükör másik oldalán mások látnak minket), vagy üldögélni a Kis Hableány vízalatti birodalmában. Meglátogathattuk a gyerekek számára készült termet is, amitől mindannyian hátast dobtunk: tele volt apró házakkal, gyerekméretű jelmezekkel, horgolt péksüteményekkel, fából faragott hintóval, és mindennel, amitől azonnal mindannyian újra gyerekek akartunk lenni.

A péntek estét elegáns, gyertyafényes gourmet ünnepi vacsora zárta. A dán szervezők ünnepélyesen átadták a konferencia lángját a jövő évi litván találkozó szervezőjének. Boroztunk, beszélgettünk, nevezzünk, még énekeltünk is; zengett a terem a mesemondók jókedvétől.

Szombaton már szállingóztak hazafelé az emberek, de délelőttre azért maradt még program. Én úgy döntöttem, Trine Krarup háromórás workshopjára ülök be, ami a mesemondás és a környezetismeret, környezetvédelem témájáról szólt. Sajnos nem tudtam végig ott maradni, mert a délutáni fellépésre kellett összekészülődnöm, de az eleje nagyon érdekes beszélgetés volt a mesemondók szerepéről egy környezettudatos társadalom építésében. A workshop második fele inkább arról szólt, hogyan juthatnak el a mesemondók a megfelelő közönségekhez.

A konferencia hivatalosan az ebéddel ért véget. Búcsúzkodtunk, beszélgettünk még egy kicsit. Sokan hazaindultak, de sokan maradtak is: a konferenciával párhuzamosan ugyanis egész héten zajlott a városban egy nagy dán mesemondó fesztivál, és a szervezők meghívtak minket az utolsó napra. Ebéd után egy közeli művelődési házban gyűltünk össze egy többnyelvű, jó hangulatú, teltházas International Story Hour előadásra. Öten léptünk fel: Susanne Schoppmeier Németországból, aki egy "okos lány" népmesét mesélt; Kathleen Rappolt szintén a németektől, aki az ugató egér és a furfangos madár meséivel örvendeztetett meg minket; a litván Milda Varnauskaite, aki egy egészen lenyűgöző litván legendát keltett életre (és akinek a mesemondói stílusába azonnal beleszerettem); Mattia Di Pierro Olaszországból, aki egy helyi manószerű lény kalandjairól mesélt; és végül jómagam, aki a nagybányai Virághegy mondáit vittem magammal. A közönség lelkes volt és vidám, és a virágos történetet nagyon sokan megköszönték nekem.

A délutánt egy kávézóban beszélgetve töltöttük Pintér Zsolttal és Kántor Szilviával, akik a Meseszó egyesületet és a 2023-as FEST konferencia magyar szervezőcsapatát képviselték. Nagyon klassz beszélgetés volt. Innen vonultunk át egy kávézóba, ahol a fesztiválon részt vevő dán és a maradék nemzetközi mesemondók társaságában isteni panini szendvicseket vacsoráztunk, lármás beszélgetés közepette. És az este itt még mindig nem ért véget: a fesztivál záró előadására a kikötő egyik épületében, egy jelmez-múzeum rendezvénytermében került sor. Felváltva hangzottak el dán és angol nyelvű történetek. A dánokat régi mesemondó barátnőm, Annemarie Krarup fordította nekem suttogva, amikor épp nem ő maga mesélt. Többek között volt szerencsénk hallani Maria Junghaus-t, aki a konferencia főszervezőjeként egész héten rohant és intézkedett, hogy mindenkinek minden kívánsága meglegyen. Maria egyébként mellesleg zseniálisan jó mesemondó is. Az angol nyelvű előadók között szerepelt Paul Groos, aki egy holland legendát mesélt az ördögről, nagyon mókásan és lendületesen, illetve a mindig elegáns olasz Paola Balbi, aki a teremtő anyaistennő szerelmeivel szórakoztatott bennünket. Részemről úgy döntöttem, mivel a konferencián többször szóba kerültek az amerikai mesék, mondok közülük egyet, így Az ördög és a gezerigók történetével járultam hozzá a műsorhoz.

Késő este sétáltunk haza, kissé kerülő úton, a szállodához. Úgy elrepült a konferencia négy napja, hogy szinte észre sem vettük. Teljesen feltöltődve, boldogan zuhantam ágyba: két év után úgy hiányzott az európai mesemondók színes közössége a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Akármennyire hasznos is a digitális világ, nem tudja pótolni a személyes találkozásokat.

Vasárnap még folytatódtak a dániai kalandjaim, de az már egy következő bejegyzésre tartozik.