Játék a földgömbbel: Egy ország, egy mese

"Gyere, ülj le mellém! Pörgesd meg a földgömböt, tedd rá az ujjad, és állítsd meg valahol.
Amelyik országra rámutatsz, oda repítelek egy történet szárnyain!"

Már nagyon régóta reklámozom és tesztelgetem ezt a mesemondó műsort, sőt, tulajdonképpen a Népmesék nyomában a világ körül kihívást is ezért kezdtem el csinálni - de, lássatok csodát, ez volt az első alkalom, hogy konkrétan meg is rendelték tőlem! Nagy izgalommal készültem az Óbudai Platán Könyvtárba, hogy meglássam, élesben is tudok-e bárhonnan mesét mondani, ahol rábök valaki a földgömbre.

Tudok.


A Platán Könyvtár nagyon barátságos helyszín, ahol kedves könyvtárosok fogadtak; volt alkalmam dedikálni a könyveimet, kaptam finom teát, és már be is volt rendezve a szoba a mesemondáshoz, kis székekkel és földgömbnek való asztalkával (a földgömböt én vittem magammal, és bár elsőre csak olyat találtam, amin még Szovjetunió volt, végül sikerült Győrben előásnom egyet, amelyik legalábbis a kilencvenes évek közepére datálható). Amikor megérkeztek a gyerekek, kettesével jelentkezhettek önként, az egyikük pörgetni, a másikuk pedig rábökni. A műsorban hivatalosan kétszáz mese szerepel, minden önálló országhoz egy, plusz néhány bónusz az óceánokhoz és nagyobb tengerekhez, meg egyes országok látványosan kilógó területeihez (pl. Grönland, Hawaii, stb.). Elárulom, hogy Jolly Joker-mesékkel is készültem, ha hirtelen kihagyna az agyam valamelyik történetnél - ezek a mesék a hozzájuk tartozó népeknek, vagy népszerű típusuknak köszönhetően nagyobb területeket is képesek lefedni, ha szükség van rájuk (pl. Törpeszarvas ügyel Malajziáért, Bruneiért, és Indonéziáért).

Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hol landolnak majd a gyerekek.

Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy 97%-ban az óceánra fognak bökni (és fel is készültem mesékkel), kis segítőtársaim nagyon lelkiismeretesen bemérték maguknak a szárazföldeket, és igyekeztek azokat eltalálni. Elsőre pont Indiát sikerült, ami mesemondói szempontból elég egyszerű eset, sok indiai mesém van. Hogy rövidebbet válasszak (nem csak a kicsi gyerekek miatt, hanem azért is, mert ez a műsor akkor mókás, ha sokat pörgetünk benne), arról meséltem, hogy régen az elefántok tudtak repülni, és jól elkacarásztunk azon, hogy ez mennyi bajjal járhatott. Az élénk felütés után a következő delikvensnek sikerült valahová a belső-ázsiai hármas határra böknie, amit közös megegyezéssel Tádzsikisztánnak nyilvánítottunk. Hálát adtam gondolatban a Berkeley-i Selyemút-ház lelkes mesemondó csapatának, akik bőségesen elláttak engem belső-ázsiai mesékkel. Ráadásul a gyerekeknek sikerült véletlenszerűen belőniük a saját korosztályukat is: a tádzsik mese egy nagyon mókás kis történet egy öreg házaspárról, akik véletlenül medvebarlangba tévednek, és végül ők ijesztik meg a medvéket és nem fordítva.
Belső-Ázsia után pörgött a földgömb tovább, és Koreában kötöttünk ki (az ujjacska mind Észak- mind pedig Dél-Koreát lefedte, a népmesék pedig ritkán tesznek különbséget). Itt alkalmam volt elővenni egyik régi nagy kedvencemet, a Mesék Szellemeit, amelyből megtudtuk, miért jó az, ha a mesék szabadon utaznak a világ körül. A gyerekek nem csak lelkesen szurkolták végig a mesemondó kalandjait, de ráadásul a végén le is vonták a tanulságot: "Te is ezért mesélsz most nekünk!"
A régi kedvenc után, legnagyobb örömömre, új kedvencet is avathattam: mintha olvasott volna a gondolataimban, az egyik kislány eltalálta Ugandát, ahonnan éppen a napokban olvastam egy zseniálisan jó sztorit. A történetben szereplő király saját állatkertet létesít, de az állatok csak sínylődnek benne. Ezen a ponton elbeszélgettünk a gyerekekkel, hogy mikor jó egy állatkert az állatoknak - olyan okos dolgokat mondtak, mint például "kapnak rendesen enni", "van elég helyük", "nincs túl sok ember", és "megvannak az elengedhetetlen létszükségleteik" (helló, Herminone Granger). A király a mese végére megszereti az érintetlen természetet, és szabadon engedi az állatait. Nagyon klassz mese, állandó darab lesz a repertoáromban.
Az utolsó körben egy kisfiú az USA-ra, ezen belül is Floridára bökött. Kihasználtam az alkalmat, hogy elmeséljem Az ördög és a gezerigók mókás és megható történetet. Az egyik kedvenc mesém, a Hősök és pimaszok könyvbe is beválogattam.

Szerencsés, változatos műsor alakult ki a nagy földgömbpörgetésből, és részemről remekül éreztem magam; a gyerekek lelkesek voltak, végtelenül okosak, és szívvel-lélekkel beleélték magukat a mesékbe. A szívem csücske ez a játék. Remélem, sok helyre lesz még alkalmam elvinni magammal...

Könyvtáras-ottalvós II: Az isteni sarjak már a spájzban vannak

Tavaly nagy lelkesedéssel blogoltam a miskolci Herman Ottó Gimnázium által szervezett könyvtári bentalvós Halloween buliról, és aztán egész évben szurkoltam, remélve, hogy megint meghívnak majd. Idén korán lett karácsony: pont egy évvel a tavalyi látogatás után ismét landoltam este a Herman könyvtárában. És ezúttal nem csak meséket vittem magammal.

Az idei téma a görög és római mitológia volt, azzal a céllal, hogy megágyazzunk (heh) a Percy Jackson könyvek olvasásának. Persze volt már pár fiatal, akik olvasták a könyveket és imádják őket, így megint csak azt tudom mondani: Isten áldja Rick Riordant, hogy megkönnyíti a mesemondók életét. Ilyen háttér előtt könnyű menőnek lenni.

Este hatkor érkeztem a könyvtárba, ahol már nagyban zajlott a zsibongás, arcfestés, hálózsákok húzkodása, gumicukor-osztogatás, stb. Az iskola egy másik részében még folyamatban volt a halloweeni program, így a legtöbb gyerek rémisztőre pingált arccal szaladgált ki-be. A tavalyi csapat nagyon megörült nekem, és én is nekik; mellettük találkoztam sok újonccal is, akikhez tavaly nem volt szerencsém. A pizzarendelés kisebb akadályba ütközött (a pizzázó nem volt hajlandó pizzát kiszállítani ennyi éhes kamaszra), így amíg a könyvtárosok hősies lendülettel nekiálltak melegszendvicseket alkotni, addig én elkezdtem a mesemondást.

A sort Mómosz nyitotta meg; a kritika, szarkazmus, és gúny istenével nem nagyon lehet mellélőni (nem véletlenül szerepel a kamaszokról szóló mesegyűjteményem borítóján). Ahhoz képest, hogy milyen rövid történet, sokaknak megragadta a fantáziáját, és az esti programok folyamán többször is elcsíptem olyan megjegyzéseket, hogy "ez nagyon Mómoszos volt" meg "tudom, hogy most Mómosz szól belőlem..." Szamoszatai Lukianosz büszke lenne rájuk. A következő három történet szintén a kamaszoknak szóló mesegyűjteményből került elő: "Prométheusz néni" bemutatta, hogyan élnek tovább a görög mítoszok a modern görög folklórban (itt egy furfangos öregasszony lopja el a tüzet Istentől), Mésztra története bemutatta, mi történik azzal, aki feldühíti a Természet istennőjét (Démétér ráküldi az Éhséget), Pomona és Vertumnus pedig a római mitológiát képviselte, hogy olyat is halljanak (mellette pedig egy nagyon bájos történet). A mesélés végeztével a fiatalok azt a feladatot kapták, hogy írják le, melyik történet tetszett nekik a legjobban, és miért. A cetlik magukért beszéltek.

A mesélés végeztével az idősebb ottalvók egy kis csapatával félrevonultam a társalgóba szerepjátékot játszani. Tavaly csak hirtelen felindulásból rögtönöztem egy kalandot, de idén már felkészülten érkeztem, kockákkal, karakterlapokkal, kalanddal. Mivel a mitológia volt a téma, összedobtam egy kezdőknek való Scion kalandot, és minden olümposzi istenséghez alkottam egy karaktert (a Scion világában, Percy Jacksonhoz hasonlóan, a karakterek egy istenség és egy halandó félvér gyerekei). A hét játékos kiválaszthatott magának egy-egy karaktert, elnevezhették, és megtölthették személyiséggel. A játék elején még hatalmas volt az izgalom, és sok a kiabálás, de aztán látványos gyorsasággal belerázódtak a játékrendszerbe, és magába a szerepjátszásba is. Onnantól pedig, hogy elkezdődött a kaland, nem volt megállás.

Hosszú lenne ez a bejegyzés, ha felsorolnék minden zseniális dolgot, ami a háromórás játék folyamán történt. A csapat úgy vetette magát a játékba, mint béka a vízbe. Az egyik kedvenc dolgom a világon, amikor a szemeim előtt kezd el egy rakás játékos igazi csapattá formálódni; amikor elkezdenek figyelni egymás erősségeire, teret adnak egymás ötleteinek, és kitalálják, hogyan tudnak hatékonyan megoldani nehéz feladatokat. Amikor Zeusz fia beadja a halandóknak, hogy ő egy nagyon fontos hollywoodi színész, és amikor visszakérdeznek, milyen filmekben szerepelt, Hermész fia odavágódik a háttérből, és rögtönöz egy nagyon hihető választ. Amikor Árész lánya és Hermész fia közösen találják ki, hogyan lehet repülőt vezetni. Amikor Héphaisztosz lánya echolokációval beméri, hol vannak a szirének (miután mindenkinek csinált profi füldugót), Poszeidón fia pedig befagyasztja őket. Amikor Artemisz lánya megtalálja a varázsnövényt, Athéné lánya pedig gyógyszert kever belőle. Amikor Artemisz lánya összeparancsolja az állatokat, hogy Zeusz fia rájuk nézzen a mágikus szemüvegével, és meglássa, melyik volt valaha ember... Ez utóbbi húzás egyébként különösen zseniálisra sikerült. A kaland Kirké szigetén játszódott, ahová a csapatnak észrevétlenül be kellett jutnia, és kimenteni négy, állattá változtatott fiatalt. Az állatokat még csak-csak összeterelték, de nem tudták, melyikük elvarázsolt ember, és melyikük nem. Erre támadt a csapatnak az az ötlete, hogy használják Zeusz és Athéné "bűnösség látása" képességét - azzal érveltek, hogy az ember lehet bűnös vagy ártatlan, de az állat nem is fog látszani a radaron, mert az állatok nem esnek az emberei "bűn" és "ártatlanság" koncepciója alá. Ezzel az ötlettel nem tudtam vitába szállni, és remek filozófiai eszmefuttatás született belőle.

A legszebb pillanatok a kockadobások körül történtek. Mivel a Scion rendszerében minden dobás egy marék tízoldalú dobókockával történik, vittem magammal egy adagot, azzal, hogy egyet-egyet mindenki megtarthat. Amikor azonban dobni kellett valamire, mindig egy csomó kockára volt szükség, így a játék végére kialakult az a remek rítus, hogy aki éppen a tettek mezejére lépett, az kitartotta a kezét: "Öt kockát kérek!" A többiek pedig mind beletették a sajátjukat. Még azt is megtanulták, kinek a kockájára szabad ráfújni, és kiére nem.

Amellett, hogy remekül ment a csapatnak a játék (még ha esetenként nagyon hangosak is voltak az izgalomtól), külön-külön is ráéreztek a karaktereik ízére. Repkedtek a jobbnál jobb beszólások.

Poszeidón fia: "Én tudok beszélni vízi állatokkal!"
Athéné lánya: "A róka attól nem lett vízi állat, hogy bedobtad a tóba!"

Hermész fia: "Megmondom a hotel portásának, hogy mi mindig is itt laktunk. Becsszó."

Héphaisztosz (pirotechnikus) lánya: "Mi az, ami olyan mint egy repülő, de lehet rá felvinni robbanóanyagot?"
Zeusz fia: "Magánrepülő."

Zeusz fia: "Én okleveles vegyész vagyok."
Athéné lánya: "Pffft. Okleveles."

KM: "Sikerült a varázslat, tudsz beszélni a nyúllal. Három kérdést tehetsz fel."
Artemisz lánya: "MEGSIMOGATHATLAK?!"
Poszeidón fia: "Rágós vagy?"

Árész lánya: "Szirének! Be kell dugnunk viasszal a fülünket!"
Héphaisztosz lánya: "Viasz az nincs. C4 nem lesz jó?"

Poszeidón: "Magamhoz szólítom a halakat. Kedves halak! A segítségetekre van szükségünk!"
Hermész fia: "Gyorsan, ugorjatok bele ebbe a bográcsba!"

Árész lánya: "Nekem nincs Orvoslás képességem, de van Természetfeletti Törés-zúzás. Azzal milyen orvos lehetek?"
"Csontkovács."

A játék éjfél körül ért véget (sikeresen megoldották a küldetést), pont akkor, amikor a csapat másik fele befejezte a Percy Jackson film nézését. Miközben mi játszottunk, a többiek még csillagképeket is keresgéltek kinn az udvaron, így elalvás előtt akadt még egy feladat: El kellett mesélnem Perszeusz mítoszát, a hozzá tartozó csillagképekkel együtt. Immár mindenki pizsamában, hálózsákban telepedett le, és mivel későre járt az idő, igyekeztem egy rövidített verziót összehozni a sztoriból. Hathatós segítséget kaptam: azok a fiatalok, akik már ismerték a történetet, gyakorlatilag velem együtt mondták, mi történt, mi fog történni, és figyelmeztettek a részletekre is, amiket esetleg kifelejtettem. Mivel így egy kicsit "belsős" sztorizássá alakult a dolog, félúton újra kellett kezdenem a mesélést, hogy a nem-mitológia-rajongók is tudják követni, de ennek ellenére nagyon jópofa, hangulatos zárása volt az estének. És így visszamenőleg is jó volt látni, hogy nem én vagyok az egyetlen gyerek a gimiben, aki szerette a mitológiát...

A bentalvás "alvás" részét a polcok között, a Történelem és Földrajztudomány" szekciók által körülvéve töltöttem egy kényelmes matracon. Reggel sajnos korán el kellett indulnom haza, de szerencsére finom házi süteménnyel, és sok mosollyal indítottak útnak.

Klassz volt, na. Most megint szurkolhatok jövő ilyenkorig...

"Tudod mit, inkább inspirálj minket" - a kiskamaszok és a szerepjáték

A múlt heti bejegyzés után valószínűleg mindenkinek a könyökén jön ki a szerepjáték, de ezt akkor is elmesélem, mert borzasztóan cuki volt.

Tegnap Tiszaújvárosban jártam egy önismereti táborban, amit alsós gyerekeknek szerveztek. Eredetileg mesélni hívtak, de mivel a délelőtti és a délutáni foglalkozásra is több óra állt rendelkezésre, felajánlottam, hogy viszek szerepjátékot - az közös mesélésnek is remek, és még önismereti elemei is vannak. Nem beszélve a csapatmunkáról. Tizenhárom gyerek volt, akiket két csapatra osztottunk, korosztály szerint. A múlt heti programhoz hasonlóan vittem ajándék kockákat, karaktereket, és megint csak az Uncaged Anthology jól bevált kalandjaiból meséltem.

Első Csapat (4 lány, 3 fiú, 13-14 évesek): Menekülés az Erdőből. A csapatot felfogadja egy kis erdei falu, hogy nyomozzák ki, miért menekülnek az állatok az erdőből; a falusiak az erdőben gyűjtött különleges bogyókból készült szörpből élnek (nevezzük gumibogyó-szörpnek), és nem mernek szüretelni a veszély miatt. Kis csapatunk neki is vágott a kalandnak, nagyon okos módon az állatok nyomait követték visszafelé. Útközben belefutottak néhány kisebb, növényszerű szörnyetegbe, akiket legyőztek - majd végül találkoztak a driáddal, aki az erdőt jött felgyújtani, hogy a benne élő különleges, eukaliptusz-szerű fák magjai ki tudjanak kelni (mert hogy az erdőtüzeket az emberek évek óta megakadályozzák, ártva ezzel a fáknak). A csapat elsőnek meg akarta támadni a nimfát, de aztán meggondolták magukat, és inkább tárgyalásokba bocsátkoztak - elérték, hogy másnap délig haladékot kapjanak, hogy a falu népét biztonságban ki tudják költöztetni. Visszatérve a faluba sikerült megnyugtatniuk a pánikoló helyieket, és megígérni nekik, hogy segítenek új otthont keresni. Eddig a kaland egészen hasonlított a múlt heti egyik csapat megoldásához - ám nincs két egyforma csapat, és nincs két egyforma történet sem.
Ettől a ponttól volt igazán csodás figyelni a játékosok működését. Először is segítettek egy éjszaka alatt összepakolni a falusiaknak - és közben komolyan és részletesen átbeszélték, hogy ha egy éjjel el kellene elmenekülniük otthonról, mit kellene mindenképpen magukkal vinniük. Még arról is gondoskodtak, hogy van-e mindenkinek szekere vagy lova, és a nyomkövetőik segítségével arrafelé vezették a menekültek karavánját, amerre a menekülő állatok nyomai is mentek, gondolva, hogy ahol az állatok már biztonságban vannak, ott az emberek is jó helyen lesznek (erre egyik előző csapatom se gondolt!). Este letáboroztak egy mezőn, őrséget állítottak, és tettek róla, hogy a falusiak a körülményekhez képest jól töltsék az éjszakát. Így haladva pár nap alatt elértek egy másik erdőt a hegyek tövében, amiről közös munkával kiderítették, hogy tündérek élnek benne. A dalnok és a varázsló javaslatára felkeresték a tündéreket, és megállapodást kötöttek velük az emberek nevében - mégpedig olyat, amin én is eltátottam a számat.
A falu népe tulajdonképpen egy második otthont hozott létre az erdőben, hogy valahányszor az eredeti erdő leég, itt tudjanak élni, amíg az meg nem újul, és vissza nem térhetnek - vándorló falu lettek, két otthonnal. A tündéreknek meg kellett ígérniük, hogy nem vágnak ki fákat, nem bántják az állatokat, és az erdő védelmére sietnek, ha veszély fenyegeti - cserébe a tündérek megengedték, hogy itt is szüretelhessék a gumibogyót (de csak kézzel), és megígérték, hogy az állatok sem bántják őket. Hogy így megköttetett az alku, a csapat elkezdett azon ötletelni, hogyan lehet fenntartható falut építeni az erdőben, ami nem igényel kivágott fákat. Beszélgettek a száraz tűzifa gyűjtéséről, zsúptetős, ágak közé épített házakról, földbe ásott házakról, nemezsátrakról, újrahasznosított bútorokról, vegetáriánus ételekről... egy egész kis fenntartható öko-falut terveztek a menekülteknek. Teljesen le voltam nyűgözve.

Második Csapat (3 lány, 3 fiú, 11 évesek): A tenger hangja. Mivel ez a korosztály még kicsi ahhoz, hogy a Gyűrűk Urát vagy pláne a Trónok Harcát vegye viszonyítási alapul, cserébe a Karib-tenger Kalózait jól ismerték, ide egy tengeres-hajózós kalandot választottam. Ők voltak az eddigi legfiatalabb szerepjátékos csapatom - ami többek között abban is megmutatkozott, hogy a fiúk és a lányok az asztal két oldalán ültek, és zajlott közöttük némi rivalizálás (ami remekül illeszkedett a kaland világába). A történet szerint egy kikötőváros (némileg undok) polgármestere felbérelte őket, hogy nyomozzák ki, miért tűntek el a halak a tengerből. Hajó után kutatva egy fogadóban két veszekedő kapitányt találtak, egy férfit és egy nőt, akik azon kaptak hajba, hogy melyiküknek van jobb hajója, és hogy a férfiak vagy a nők jobb tengerészek-e. A csapat rövid úton felbérelte mindkettőjüket, és így lett egy Fiú Hajó és egy Lány Hajó. Amellett, hogy mindkét csapat saját hajót akart, az érvelésükben közrejátszott az is, hogy ha az egyik hajót megtámadja valami, akkor a másikra át lehet majd szállni. Neki is vágtak a nyílt tengernek, és mivel már előre borzasztóan lelkesek voltak, természetesen nem hagyhattam ki, hogy találkozzanak egy krakennel. Az óriáspolip véletlenszerűen a lányokat támadta meg - mire a fiúk azonnal a segítségükre siettek. Itt rögtön két, számomra nagyon emlékezetes és sokatmondó pillanatra is sor került.
Az első az volt, hogy a dalnok használni próbálta a "Maró Gúny" (Vicious Mockery) nevű varázsigéjét - ez abból áll, hogy kicsúfol egy ellenfelet, amitől az sérül. A csapat először "fogyatékosnak" akarta nevezni a krakent, de hamar úgy döntöttek, hogy ilyet még egy szörnyetegre se mondunk gúnyból, ezért végül a dalnok, hosszas húzódozás után, "ronda tyúknak" titulálta az óriáspolipot. Ekkor veregette meg a vállát a csapat lovagja: "Tudod mit, inkább inspirálj minket!" Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egy játékos megpróbálkozott volna a gúnyolódós varázsigével. A gyerekek pontosan érezték, hogy a bántó szavaknak ereje van (erre hívja fel a figyelmet a játék), és inkább egy pozitív varázslatot választottak helyette. A második klassz pillanat az volt, amikor a csata végeztével a dalnok meg akarta gyógyítani az egyik lányt, ehhez azonban kézrátétel volt szükséges. A játékos közölte, hogy akkor a karaktere átmegy a lányhajóra gyógyítani - majd, nem érve be ennyivel, felállt az asztaltól, átsétált a lányok oldalára, és pacsizott a másik játékossal.
A csapat, legyőzve a krakent, továbbhajózott, találkozott egy óriásteknőssel, majd végül eljutott a szirének vízalatti városába. Mire idáig jutottak, már teljesen megbomlott a fiú-lány választóvonal: aszerint szálltak át egymás hajójára, hogy éppen ki kivel értett egyet, cipelték egymást mászás közben, és általánosságban véve remekül működtek együtt. A szirénektől persze megtudták, hogy a halak azért tűntek el, mert az emberek túlhalászták a környező vizeket, és a goromba polgármester nem tartotta tiszteletben a szirének területeit sem. A csapat azonnal ráérzett, hogy diplomatikus megoldásra van szükség, és visszatértek a városba, hogy elmeséljék az embereknek, milyen kárt okoztak a tengerben. Nem érve be ennyivel, közösen eldöntötték, hogy a polgármestert le kell váltani - és olyan remekül dobták közösen a Meggyőzést, hogy ott helyben rá is beszélték a helyieket, válasszanak helyette mást. Sőt, tették hozzá, most válasszanak lányt, mert az úgy igazságos. Elő is került a város barátságos kocsmárosnője, akit megtettek új vezetőnek. A kocsmárosnő és a szirének királynője békét kötöttek, a csapatot pedig gazdag jutalomban részesítették.

Mindkét csapat remekül szerepelt, és öröm volt velük játszani. Ahhoz képest, hogy nem tudtam előre, hogy működnek majd ezek a diplomatikus küldetések ennél a korosztálynál, ugyanúgy ráéreztek a lényegre, mint az idősebb gyerekek, sőt, még egy fokkal kreatívabbak is voltak a megoldásaik. A csapatmunka során megfigyelték, ki miben jó, és klassz volt látni, ahogy egymásnak adták át a feladatokat aszerint, hogy milyen készségekre volt hozzájuk szükség. Sokat nevettünk, sokat beszélgettünk, és többen megjegyezték, hogy szeretnének majd később is játszani ilyet a barátaikkal - olyan sztorikkal, amiket már ők maguk találtak ki.

Könyvtáras-ottalvós

Vannak fellépések, amikre nem lehet nemet mondani. Amikor például megkérdeztek, hogy szeretnék-e benn aludni a Miskolci Herman Ottó Gimnázium könyvtárában, és Halloween alkalmából rémtörténeteket mesélni a kamaszoknak, muszáj volt azonnal igent mondanom. Benn aludni egy könyvtárban! Kár, hogy akkor nem volt ilyen, amikor én voltam kamasz. De legalább most pótolhattam.

Délután ötre érkeztem a könyvtárba, amikor még nagyban zajlott a Halloween-ünnepség előző szakasza. A diákok csoportokban dolgoztak, hogy megalkossák a suli szörnyeit; minden csapat szörnyet tervezett, rajzolt, történetet alkotott, majd egyenként bemutatták a végeredményt a háromtagú (szintén diák) zsűrinek. Már itt éreztem, hogy jó helyen vagyok: A rajzok és az ötletek színesek voltak és szórakoztatóak, vécé mellé pisilő fiúkat büntető kísértet-takarítótól a büfét kirabló szörnyetegig. A csapatok pluszpontokat kaphattak minden jelmezért, amik között szintén volt egy-két lenyűgöző darab (és jó sok arcfesték).

Amíg a zsűri elmélkedett, addig következtem én a meséimmel. A könyvtár szabad terének közepén rengeteg babzsák tornyosult, rajtuk keresztül-kasul heverő boszorkányokkal és zombikkal; még a villanyt is lekapcsoltuk, így lett igazi a hangulat. A szörnyeteg királykisasszony meséjével indítottam (ki mondta, hogy a magyar népmesék nem Halloween-kompatibilisek?), utána következett közkívánatra Hoichi és a kísértetek japán legendája. A két mese után a fiatalabb korosztály hazavonult, az idősebbek pedig leadták a pizzarendelést, majd nekiálltak tököt faragni. Közben szólt a zene, repültek a lufik, előkerültek a sütőtökös muffinok, és úgy egyáltalán remek volt a hangulat. Egészen egyedi sütőtök-költemények születtek, amiket aztán kivittünk az udvarra, hogy teljes gyertyás pompájukban is megcsodálhassuk őket.

A pizza és a töklámpások után ismét mesemondás következett. Mivel ezt a korosztályt lehetetlen megijeszteni, elővettem Mary Culhane és a hulla történetét; ezt nemrég járattam be Erdélyben, és elég gusztustalan és hátborzongató ahhoz, hogy élvezetes legyen (plusz vagy egy bátor női főhőse). Mellécsaptam még Szigmund és Szinfjötli vikinges-férfarkasos legendáját is, hogy teljes legyen a szörnyfelhozatal. És ha már a szörnyeknél tartottunk, a vacsora után felállítottunk egy kivetítőt is, amin a Hotel Transylvania volt műsoron.

És még nem értek véget az esti könyvtári kalandok, sőt. Mivel akadtak, akik már látták a filmet, két polc közé bevackolva az érdeklődőknek spontán gyorstalpalót tartottam szerepjátékból. Kiszedtük a kockákat a Cluedo dobozából, és miután megegyeztünk, hogy látták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot, és tudják, mi fán terem a tünde (hehe), rögtön bele is vágtunk egy rövidebb kalandba. Azt imádom a kiskamaszokban, hogy nagyjából 5.4 másodperc alatt jönnek bele a szerepjátékba, és onnantól kezdve én szórakozom a legjobban a kreatív megoldásokon és a mindent elsöprő lelkesedésen. A nyári táboros élmény után ezúttal sem kellett csalódnom. Három kalandozónk életveszélyes csapdákon jutott át, trollokkal küzdött meg, váratlan varázslatoknak esett áldozatul, és lemeccselt jó néhány törpe-tünde konfliktust, de az utolsó pillanatban (értsd: két perccel takarodó előtt) azért sikerült megoldaniuk a küldetést. Születtek azonnali poénok, ment a csapatmunka, és semmi kétségem nincs felőle, hogy maradandó lesz az érdeklődés az új mesemondói műfaj iránt...

Ahhoz képest, mekkora buli volt a könyvtári Halloween, a csapat becsületére legyen mondva, röviddel éjfél után mind elvonultak aludni a polcok közé rakott kis babzsák-fészkeikbe (némi hálózsákban mászkálás és zseblámpázás után). Hajnali hatig csend volt és nyugalom, és pedig nagyon jót aludtam valahol az Idegennyelvű szekcióban. Reggelire megettük a maradék muffint és banánt (volt, aki a pizzát is), és mindenkit útnak indítottunk az első órájára.


Minden iskolai könyvtárnak kéne ilyet szerveznie. Ahhoz képest, hogy felnőttként és dolgozni mentem oda, én éreztem magam a legjobban.

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.

Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...

Különleges Könyvek - Mesekarnevál Tatabányán

A mesemondók nem könyvből mesélnek.
De könyvről igen!

Február 18-án a tatabányai József Attila Városi és Megyei Könyvtár Mesekarneválján léptem fel. Először került sor a rendezvényre, de a szervezők nagy lelkesedéssel és fantáziával vágtak bele, és remek műsort állítottak össze, a gyerek- és a felnőtt helyszínre egyaránt. Voltak kis ajándékcsomagok, jelmezes gyerekek, forró kakaó és kalács, és minden egyéb, ami egy könyvtári mesés rendezvényt szerethetővé tud varázsolni. Bár a vasárnap reggel álmosan indult, mire én dél körül megérkeztem, már a közönség is szépen kezdett gyülekezni.

A Mesekarnevál szervezői a Különleges Könyvek című mesecsokrot rendelték meg tőlem - aminek külön örültem, mert viszonylag ritkán van alkalmam elővenni és leporolni ezt a műsort. A rendelés örömére néhány új mesét is válogattam hozzá, amiket régóta szerettem volna már kipróbálni - meg olyanokat is, amikre némi kutakodás után most bukkantam rá. Végül aztán a közönség arcát figyelve és röptében válogatva mindegyik fajtából jutott egy-egy az egyórás előadásba.

A közönség gyerekekből és a szüleikből állt; nagyjából negyvenen lehettek, és mivel a nagyon kicsik hazamentek aludni meg ebédelni, ezért tökéletes tündérmese-hallgató közönség gyűlt össze, a leghálásabb korosztályból. Egy új mesével nyitottam, ami egy régi kedvenc mesetípusom Fülöp-szigeteki változata - és egyben az új kedvenc variációm is az adott témára. A mese címe Pablo és a Királykisasszony, és a "három vásárfia" mesetípusba tartozik - három királyfi ment meg közösen egy királylányt (egyikük, Pablo, a mindentudó varázskönyve segítségével), és aztán kitör közöttük a vita, hogy melyikük veheti feleségül. Ezen a ponton szeretem megkérdezni a közönséget, ők hogyan döntenék el a kérdést, és a zseniális válaszok ezúttal sem maradtak el: Az volt a kedvencem, amikor az egyik kisfiú megszólalt, hogy "inkább adjunk mind a háromnak csokit..." Az a vicces, hogy ahány meseszöveg, annyiféle vége van ennek a történetnek, így tulajdonképpen mindenkinek igaza volt. A Fülöp-szigeteki mese esetében a sztori tovább bonyolódik, és a királyfiaknak még egy próbát kell kiállnia (ezt is javasolta valaki a hátsó sorból), amelyben végül nem az erő, hanem az empátia győz.
A második történetet, Kanári Királyfi meséjét Italo Calvino gyűjteményébpl már régóta szerettem volna kipróbálni, és végül most adódott rá alkalom. Ebben a mesében azt szeretem, hogy a királykisasszony használja benne a varázskönyvet és a varázserőt, és magát menti meg a toronyból (aztán a királyfit is). A sort végül, hazai ízekkel, egy régi kedvenc mesém zárta, egy szigetközi történet garabonciásokról és az ő varázserejű könyveikről. Mert ha varázskönyvekről van szó, akkor a garabonciások nem maradhatnak el. Természetesen.

A közönség végig élénk és figyelmes volt; nagyon tetszett nekik, hogy az olvasás képessége a régi időkben önmagában is varázserőnek számított (garabonciás deákok, ugye), sőt, a mesék apró részleteire is nagyon odafigyeltek. Az egyik kisfiú a végén kézzel-lábbal integetve hívta fel magára a figyelmet, és kijavított, hogy nem mondhatom, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak," mert az egyik királyfinak volt varázspálcája, ami feléleszti a halottakat, és ezért a királyfiak sose fognak meghalni - Boldogan élnek, örökké. Ezzel nem tudtam vitába szállni.