2017. május 27., szombat

Rák Anyó bölcs, és bátor is (Népmesék nyomában a világ körül 39. - Trinidad és Tobago)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

A mai nappal megkezdjük utazásunkat a Karib-tenger szigetei között.


Crick-Crack!
Trinidad and Tobago Folk Tales
Eaulin Ashtine
U.W.I. Extra-Mural Department, 1966.

A kötetben összesen kilenc népmese található. Egy helyi szerző gyűjtötte és írta le őket, saját bevallása szerint azért, hogy a trinidadi gyerekek ne csak Grimm meséket, hanem a saját kultúrájuk meséit is megismerhessék. A legtöbb történetben afrikai és más dél-amerikai kultúrák elemei is előfordulnak, sőt, európai párhuzamokat is lehet találni - hűen tükrözik tehát a karibi országokra jellemző kulturális keveredést. Mindegyik élvezetes olvasmány volt, és érezhető, hogy élőszóban még jobban működnének.

Fénypontok

Fregattmadár
Az egyik kedvenc mesém a kötetben a Hogyan szerezte a pelikán a csőrét című volt, amiben a helyi fauna több madara - a fregattmadár, a szula, és természetesen a pelikán - is fontos szerepet játszott. A mese szerint a csőr eredetileg a gőgös fregattmadáré volt, de a többiek egyesült erővel elcsalták tőle. (Fregattmadaras mesékkel egyébként Óceániában is találkoztam már).
A Fiatal Nelson és az Öreg Nelson két bika története; az öreg erőszakkal az uralma alá hajtja az egész legelőt, és megöl minden bikaborjút, hogy soha senki ne lépjen a helyére. Egy vemhes tehénnek az erdei állatok segítenek elmenekülni és elrejtőzni, így a fiatal bika megszülethet, és felnőve legyőzhezi a zsarnokot.
A Hogyan vesztette el az aguti a farkát című mesében a Kutya megpróbált beszökni egy szarvas állatoknak rendezett partira, de Aguti leleplezte, és ezért a kutya bosszúból leharapta a farkát.

Kapcsolatok

Dél-Amerikai mesékből volt ismerős a Hogyan tört el Teknős páncélja című mese, amelyben Teknős annyira madár akart lenni, hogy kölcsönzött tollak segítségével szállt fel az égbe. A Hogyan veszette el Rák Anyó a fejét című mesében egy gonosz öreg boszorkány elrabolt egy kislányt, és csak akkor volt hajlandó elengedni, ha a lány kitatlálta a nevét (mint a Rumpelstiltskin-mesékben). A nevet egyedül Öreg Rák Anyó tudta; ő segített a kislánynak elmenekülni. A név egyébként En-Bois-Chinan volt, ami egy keserű kérgű fa neve.
Szintén rákokról szólt a Hogyan törött el Rák páncélja, ami valójában egy nagyon, nagyon bájos verzió volt arra a mesetípusra, amit mi Holle Anyóként ismerünk - csak itt egy szorgos lány és egy lusta lány helyett egy kedves rák (Mamselle Sweet) és egy morcos rák (Mamselle Sour) szerepelt. Ezt a mesét megvettem kilóra.
A helyi ügyeletes trickster Compare Rabbit (Nyúl koma), aki általában Tigris koma eszén szeret túljárni. Az egyik legjobb sztori az volt, ahol elhitette a tigrissel, hogy egyetlen pillantással meg tud aszalni bárkit...

Hova tovább?
Grenadába (ami nem tévesztendő össze Granadával, vagy Szent Vincenttel és a Grenadine-szigetekkel, ami majd az utána következő állomás lesz)

2017. május 20., szombat

Ananszi színre lép (Népmesék nyomában a világ körül 38. - Suriname)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

It's Anansi time!!!


Suriname folk-lore
Melville J. Herskovits - Frances S. Herskovits
Ams Press, 1969.

A könyv, amit Surinaméhoz választottam, először 1936-ban jelent meg, és lazán másfél kilót nyom (közel 800 oldal). Magán viseli az idők nyomát ("Notes on the culture of the Paramaribo Negroes"), de maga a néprajzi leírás eléggé korrekt, és mentes mindenféle ítélkezéstől (kerüli például a "babona" kifejezést, amit tudtam értékelni). A kötet Suriname afrikai származású lakosságának kultúrájáról, hiedelmeiről, és meséiről szól - közel 150 történetet közöl két nyelven, tükörfordításban, bőséges lábjegyzetekkel, és a bevezetőben felsorolt mesemondókkal. Sok mesét több verzióban is felgyűjtöttek a kötethez, amiket egymás mellett olvashatunk.
A bevezető tele volt figyelemre méltó dolgokkal, mint például a fejkendők megkötésének több száz formája (mindegyikhez tartozik jelentés, olykor egész történet is), a mati (leszbikus kapcsolatok ünneplésére rendezett "születésnap"), a trefu (étellel kapcsolatos tabuk, amiket a gyerekek a szüleiktől örökölnek), az ember különféle lelkei, vagy a szellemek és istenségek, akik egy-egy személyhez tartoznak (és érdekes módon lehetnek afrikai, de helyi indián eredetűek is). A kötet végén találós kérdések, szólások és közmondások, és a mesékbe fűzött énekek kottái találhatók.

Fénypontok

Ezzel a kötettel megérkeztünk Ananszi (Anansi) birodalmába! A mesék több, mint fele szólt a pók-tricksterről, és az egész mese-fejezet helyi kifejezéssel élve az Anansi-tori kategóriába tartozott ("a pók meséi," vagyis népmesék). Nagy örömömre több olyan Ananszi-mese is volt a könyvben, amiket eddig nem hallottam/olvastam. Ott volt például A hazugság többet árt, mint a fegyver, ahol Ananszi egy király hírnevét lejáratva mutatta be, mennyire igaz a közmondás. Vagy a Majom édeset pisil című történet, ahol Ananszi azt hazudta Tigrisnek, hogy majompisit érdemes inni... (szegény Majom nem járt vele jól). Jópofa volt a Paprikaevő verseny is, ahol Ananszi egy királylány kezéért versengett erőspaprika-evésben, vagy a Lábas lábos, ahol Ananszi felesége járt túl a pók eszén, és bűvölte meg a konyhai edényeket, hogy neki vigyenek ennivalót mohó férje helyett. Zseniális volt az a mese, ahol Ananszi amerikainak adta ki magát, hogy megvendégeljék (külön jókat kuncogtam a fonetikusan leírt amerikai akcentuson). Ennek párjaként olyan is akadt, ahol egyenesen angyalnak öltözött (tetszett a Pókangyal mentális képe).
Persze Ananszi szereplése nélkül is akadtak jó sztorik. Tetszett például a Kecskeleves című, ahol Kutya és Tigris közösen fogtak egy kecskét vacsorára, de Kutya megsajnálta, és segített neki megszökni. Az Állatok hálája mese ezúttal azzal is meg volt fűszerezve, hogy a jótevő nem csak két állatot, de egy másik embert is megmentett, aki persze "hálából" azonnal elárulta, és az állatok mentették meg aztán a kivégzéstől.

Kapcsolatok

Orlando Jones, mint (zseniális) Anansi az
Amerikai Istenek sorozatban
Az ismertebb, klasszikus trickster-mesetípusok közül rengeteg előfordult a gyűjteményben. Volt például elmaradhatatlan Kátránybábu, kötélhúzás Elefánt és Bálna között (mindkettő azt hitte, Ananszival versenyez), Mágikus szikla (amit Ananszi kihasznál a saját javára, de megszív a végén), Tigrisen lovaglás (klasszikus Rémusz bácsi), Víz alatti és víz feletti lakoma (a Róka és a Gólya mintájára, csak itt Teknőssel és Ananszival), Fogságból szabadulás helycserével (megint csak Rémusz bácsi), és Tigris megevett szervei (ez felbukkant az Amerikai Istenekben is). Természetesen megint csak volt versenyfutás, ezúttal Teknős és Szarvas között, sőt, megint felbukkant a Madarak versenye is, ahol Kolibrinak sikerült a legmagasabbra repülnie (ezzel Óceániában is találkoztam már). Volt verzió Midasz király szamárfüleire (itt Ananszi suttogta el, hogy a Fáraónak szakálla van), és Filomena haiti meséjére is, amit több mesemondótól hallottam már (mostoha gonoszsága a saját édeslányaira üt vissza).
Külön érdekes volt, hogy találam egy verziót az ördög-szeretőre, ami Louisiana-i mesékből (Marie Jolie) már ismerős volt - csak itt az öccse mentette meg a lányt a gonosz kígyótól, amihez véletlenül feleségül ment. Nem ez volt az egyetlen tündérmese, aminek találtam helyi verzióját a könyvben; volt Hamupipőke, Rózsa és Ibolya, Csodálatos segítők (Szélike királykisasszony), Tizenkét holló (avagy jelen esetben tizenkét arapapagáj), Szépség és Szörnyeteg, Rumpelstiltskin (Akantiudu), Királykisasszony jegyei, sőt, az Olaszországból ismert Kanári Királyfi is.

Hova tovább?
Megérkeztünk a Karib-tengerhez. Trinidaddal és Tobagóval folytatódik az utazás!

2017. május 17., szerda

Még egyszer a hegyek között - Speak Story Series, Shepherdstown, West Virginia

Keresve sem találhattam volna tökéletesebb utolsó fellépést az amerikai kalandhoz.

Adam Booth, egy kedves barátom szervezi a "Speak Story Series" nevű előadás-sorozatot, melynek keretei között országosan elismert mesemondók lépnek fel Shepherdstown bájos kis városában, a helyi egyetem és közösség támogatásával. Adam nemrég olvasta a készülő népmese-gyűjteményem kéziratát, és az ötleten felbuzdulva meghívott, hogy vegyek részt az idei sorozatban. Olyan szerencsém volt, hogy a félév vége és a hazautazás között még pont akadt néhány napom, amikor el tudtam vállalni a kiruccanást Ohióból West Virginiába.
(Akinek már szól aza a bizonyos dal a fülében, attól előre bocsánatot kérek)

Hétfő délután érkeztem repülővel Baltimore-ba, ahonnan Adam kocsival vitt tovább. Jó egy órát utaztunk az Appalache hegyei között. Sütött a nap, zöldek voltak az erdők, és én jókedvűen elmerültem még egyszer, utoljára, szeretett Appalachiám látványában. Átkeltünk két folyón, a Potomacon és a Shenandoah-n, és végül megérkeztünk Shepherdstown bájos városkájába.
Ha azt mondom, hogy a hely festői, még mindig nem mondtam eleget. A város egy apró egyetem köré épült, és minden megvan benne, ami egy ideális déli-amerikai kisvároshoz szükséges: Apró könyvtár, apró kertecskék, és egy sor boltocska a "történelmi" (kétszáz éves!) főutca épületeiben. Külön látszott, hogy erősen liberális a helyi lakosság: Volt biciklibolt, teázó, organikus gyógynövénybolt, kézműves-műhely, cukrászda, szusizó, és két virágbolt is, egymás mellett. Engem egy helyi család kiadó házikójában szállásoltak el, egy szépséges virágoskert és az erdő széle között. A fesztivál szervezőbizottsága még aznap este elvitt (értsd: elsétált velem) vacsorázni a Blue Moon Cafe nevű helyi éttermbe, amit egy volt benzinkútból építettek át, és amelynek árnyas kertjén keresztül csobogott a városka patakja.

Mindkét fellépésem ugyanazon a (keddi) napon történt. Reggel kilenckor Adam jött értem, és elfuvarozott egy helyi magániskolába a gyerek-előadásra. A Morgan Academy egy kicsike kis épület az erdőben, ami összesen hetven diákot számlál, öttől tizennégy éves korig. Alternatív, gyakorlati oktatási modellje van, amivel azonnal szembesültünk is: Amikor besétáltam, három nagy alumínium kádat pillantottam meg az iskola folyosóján. Mint kiderült, a gyerekek kiskacsákat keltettek bennük... Tanárok és diákok egyaránt lelkesedéssel fogadtak; nem én voltam az első mesemondó, aki megfordult náluk.
A mesélés maga érdekes rendszer szerint zajlott. Az összes diákot egyszerre ültették be a nagyterembe, piciktől a tinikig; az első mese után a piciket elvitte a tanító néni, majd a második után az elsősök is elköszöntek, így az utolsó két mesére csak a "nagyobb" gyerekek maradtak ott. Eleinte izgultam egy kicsit, hogy mit mesélek egy ennyire vegyes közönségnek, de szerencsére nagyon udvarias, figyelmes kis csapatnak bizonyultak. Úgy döntöttem, magyar népmeséket válogatok; azokat biztosan nem hallották még, és szélesebb korosztályt tudnak lekötni, mint a direkt kicsitknek/nagyoknak válogatott történetek. A Mindentlátó királylánnyal kezdtem (azt a picik is szeretik), majd a Jégország királyával folytattam, ami egészen lenyűgözte őket. Mire csak a nagyobban maradtak, elmeséltem a Szépen szóló pelikánmadarat (megkérdezve előre, hogy oké-e egy félelmetesebb történet, mire harsány IGEEEN volt a válasz). Itt akár be is fejezhettem volna; a program szerint már csak az volt hátra, hogy válaszolgassak a gyerekek kérdéseire. Remek kérdések voltak. Volt, aki azt szerette volna tudni, hogy más népeknél is léteznek-e ezek a mesék; volt, aki azt kérdezte, honnan hallottam őket, vagy azt, hogy milyen mély volt a verem az elvarázsolt várban... végül az egyik kislány rákérdezett, hogy melyik a legismertebb népmese Magyarországon, mire megemlítettem a Fehérlófiát. Zanzásítva nehéz lett volna elmagyarázni, így rápillantottam a tanárra, hogy van-e még időnk, mire lelkesen bólogatott, és megkérdezte a gyerekeket, szeretnének-e még egy mesét hallani. Zengő IGEN volt a válasz. A Fehérlófia remekül működött, nagyon élvezték; a végére visszajött Adam is, akivel rögtön meg is tárgyaltuk, hogy ez a mese létezik az Appalache-i hagyományban is, a Jack-mesék között (ami külön lenyűgözte a gyerekeket).
Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a gyerekek megkérdezték, hogyan mondják magyarul, hogy "happily ever after" (mert az egyszervoltot magyarul mondtam). Erre elmagyaráztam nekik, hogy a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" szó szerint mit jelent; szokás szerint kissé ledöbbentek a magyarok realizmusán. Cserébe, amikor a Fehérlófia végén azt mondtam, hogy "they lived happily ever after," az egyik kisfiú bekiabálta, hogy "until they died!!!"
Amikor elköszöntem, az igazgatónő lelkendezve közölte, hogy én voltam a legjobb mesemondó, akit valaha hallottak (majd rögtön bocsánatot kért Adamtől, aki ott állt mellettem), és elárulta azt is, hogy nem volt még, hogy a gyerekek még egy mesét kértek volna. Borzasztóan büszke voltam magamra. Mesemondói szemmel a "mesélj még egyet!" a legnagyobb kitüntetés.

Az esti előadás az egyetem színháztermében zajlott, és elsősorban felnőtteknek szólt (bár volt néhány gyerek is a közönségben, tízévestől felfelé). Itt Pályuk Anna-népmeséket adtam elő, a hamarosan megjelenő könyvemre való tekintettel (és mert azok a kedvenceim, na). Több, mint száz fő ült a nézőtéren, és legalább öten magyarok, vagy magyar származásúak voltak - erre nem számítottam pont West Virginiától, de nagyon megmelengette a szívemet. Még korábban, a két fellépés között Adam elvitt ebédelni, ahol egy magyar származású úriember is csatlakozott hozzánk; remek thai kaja felett beszélgettünk hosszasan Magyarországról, és a magyar mesékről. Az úr (Jim) természetesen eljött az esti koncertre is.
Az egy órás programba összesen négy mese fért bele (részletesen és kényelmesen). A Csodakúttal indítottam, ami egyszerre bájos és mókás történet, és remekül bejáratta a közönséget (akik amúgy is lelkes mesehallgatók a koncertsorozatnak köszönhetően, és ösztönösen merültek bele a hangulatba). Másodjára a Vidám királyfi került sorra, ami a egyik új kedvencem Anicától, és nemrég kezdtem fellépéseken mesélni (tulajdonképpen a Rumpelstiltskin nőbarátabb verziója). Harmadszorra Tubavirág kisasszonyt meséltem. Korábban a szervezők említették, hogy egy hét múlva kertész-fesztivál lesz a városban, ahol az emberek bemehetnek egymás kertjébe, és megcsodálhatják a virágokat; ennek örömére meséltem Tubavirágot, és nem csalódtam a hatásban. Amikor az apa kitépi a rózsákat a kertben, az egész közönség egyszerre hördült fel... A sort a Széttáncolt cipellők meséje zárta. Ez az egyik első mese volt, ami miatt megszerettem Pályuk Annát, és amikor van időm rendesen kibontani, egészen lenyűgöző történet.
Az előadás végén a szervezők ajándékkosárral köszönték meg, hogy eljöttem hozzájuk; volt benne süti, póló, könyvek, és csodálatosan megírt üdvözlőlapok. A kölcsönös köszöngetés után volt idő arra is, hogy kérdezzen  közönség; legalább egy tucat kérdésre válaszoltam a mesékkel, a mesemondással, és Magyarországgal kapcsolatban. Egy úriember utólag elárulta, hogy ez volt a legjobb közönségreakció, amit eddig a sorozatban látott, mivel mások egy-két kérdést szoktak csak kapni... A kérdések megint csak vegyesek, de érdekesek voltak. Volt, aki azt akarta tudni, melyik a legősibb történet a repertoáromban; mások a mesék sötétebb elemeiről kérdezgettek, vagy arról, hogy miért pont hét feje van a sárkánynak.
A kérdések után lehetőség volt rá, hogy a vendégek megvásárolják a könyvemet. Végül tizenhat példány kelt el, ami elég csinos eredmény egy fellépéstől (és külön örültem, hogy nem kell hazahurcolnom a könyveket). Mindenki dedikáltatta is a példányait, és a magyar származású vendégek külön odajöttek beszélgetni hozzám.

Bár három nap volt csupán, erre az utazásra sokáig emlékezni fogok. A szervezők a tenyerükön hordoztak, a városkát azonnal a szívembe zártam, és keresve sem találhattam volna barátságosabb közönséget. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig. Remélem, egyszer visszatérek majd.

2017. május 13., szombat

Jaguárok erdeje (Népmesék nyomában a világ körül 37. - Guyana)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Guyana legends
Folk tales of the indigenous Amerindians
Odeen Ishmael
Xlibris Corporation, 2011.

A kötetben ötven mese található Guyana bennszülött indián hagyományaiból (a különféle bennszülött népek a lakosság 10%-át teszik ki). Remekül válogatott gyűjtemény; egyik történet sem túl hosszú, túl rövid, vagy túlságosan bonyolult, és az ötven együtt szépen képviseli az ország változatosságát, hegyvidékektől tengerpartig, esőerdőtől szavannáig. Kicsit sajnáltam, hogy az egyes történeteknél nem tüntették fel az adott törzset vagy kultúrát, és azt is, hogy az illusztrációnak használt fekete-fehér fotók eléggé rossz minőségűek - de még így is értékeltem, hogy kaptunk valami vizuális kapaszkodót a mesékben szereplő állatokhoz, tárgyakhoz, helyszínekhez. A könyv végén szószedet is van.

Fénypontok

Azt hiszem, a kedvenc történetem a kötetből az egyszerűségében is megrendítő Denevérhegy legendája volt. Itt egy óriási emberevő denevért egy öregasszony győzőtt le a saját élete árán, megmentve a környék összes lakóját.
Nagyon tetszett még A lány, aki egykor majom volt című mese - itt klasszikus állat-menyasszonyos történettel volt dolgunk... egészen addig, amíg a férj rosszul nem kezdett bánni a feleségével, aki erre gyerekestül elmenekült tőle. A folyóparton megakadva a családját hívta segítségül, és a majmok a túlsó partról közös erővel lehajlítottak egy fát a folyó fölé, hogy a lány vissza tudjon térni hozzájuk. Hasonlóan erős női hőse volt Az asszony, aki legyőzött két tigrist című mesének is (tipikus, hogy hazatérve senki sem hitte el a hőstettét).
Mókás mese volt Kororomanna és a Hebuk története - a hebuk erdei szellemek, jelen esetben kicsik, szőrösek, és olyan bozontos szemöldökük van, hogy ha felfelé akarnak nézni, a fejükre kell állniuk. A mesékben ritkán voltak barátságosak, de olykor-olykor segítettek a rászorulóknak.
Néprajzi szempontból érdekes a haiarri gyökér legendája - a növény eredetileg fiú volt, azzal a csodálatos képességgel, hogy ha vízbe tették, a halak elkábultak és a felszínre úsztak tőle (a növénynek ma is hasonló hatása van, halászok használják). Külön értékeltem, hogy akadt egy nagyon bájos legenda a tengeri tehén születéséről is.

Kapcsolatok

Rengeteg hasonlóságot találtam a múlt héten bemutatott venezuelai kötet meséivel; nem utolsó sorban azért, mert több nép, akiktől a meséket gyűjtötték, a határ mindkét oldalán megtalálható. Volt például égből aláereszkedő, de félúton beszoruló terhes asszony; mindenféle gyümölcsöt termő Világfa; lányok által megszabdított Nap; halászhoz feleségül menő vízi istennő; legenda az amazonasi tündérrózsa születéséről; még egy özönvíz-mítosz is akadt. A Világfáról szóló legendák különösen részletesek és érdekesek voltak; egyszerre szóltak az élelem elosztásának fontosságáról, az élet tiszteletéről, és arról is, milyen pusztító hatása lehet annak, amikor a fát önző okokból kivágják.
Észak-amerikai indián legendákat idézett két, a tűz ellopásáról szóló történet. Az egyikben Kajmán szájából lopa ki a kolibri emberek és állatok számára az éltető tüzet, míg a másikban egy fiú csente el egy hegyi szellemtől, és adta át a barátainak, amikor elfáradt a futásban. Szintén ismerős volt már Brazíliából a Tigris repülő szemeiről szóló mese, valamint néhány dél-amerikai történetből a Yawarri halálra éhezteti magát, ahol Teknős tartott éhezőversenyt Oposszummal, az utóbbi vesztére (ez az Andok országaiban Rókával és Keselyűvel fordul elő, és általában megfagyással jár).
Már megint nem múlt el gyűjtemény versenyfutás nélkül - ezúttal Tigris (avagy Jaguár) és Teknős versenyeztek - és nem csak futásban de utána vadászatban és testfestésben is. Utóbbi külön tetszett: Teknős nagyon szépre pingálta Tigrist, míg Tigrisnek csak zöldes-barnás foltokat sikerült festeni a páncélra. Ez volt az egyetlen próba, ahol Tigris önként, mindenféle átverés nélkül elismerte a vereségét.
Az ügyeletes helyi trickster Koneso, a nyúl.

Hova tovább?
Surinaméba!

2017. május 6., szombat

Föld feletti tenger, víz alatti világ (Népmesék nyomában a világ körül 36. - Venezuela)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Kuai-Mare
Mitos aborígenes de Venezuela
Maria Manuela de Cora
Editorial Oceanida, 1957.

Nagyon csinos, választékosan megírt kötet, kultúránként fejezetekre bontott mítoszokkal és legendákkal. Alapos történeti és levéltári kutatásokból, valamint ma is élő indián közösségek szóbeli hagyományaiból származnak a történetek, és azt hiszem, sokat elárul róluk, hogy mire a könyv végére értem, telis-tele voltak az oldalak emlékeztető cetlikkel. Úgy néz ki a példányom, mint egy sündisznó... A könyv végén bibliográfia és szószedet is található, de ami ennél is fontosabb, rengeteg lenyűgöző mesét, mozzanatot találtam a kötet lapjain.

Fénypontok

Rögtön a könyv elején megfogott a guarauno indiánok világképe: Az eget "Fenti Tenger"-ként emlegették, melynek kékje a víz, a felhők pedig a víz feletti hegyek és szigetek. Egy teremtésmítosz szerint innen ereszkedtek le kötélen az égben lakó emberek, hogy élvezzék a föld gyümölcseit - amíg egy terhes asszony be nem szorult a két világ közötti lyukba, és el nem vágta a látogatók útját... (ilyen beszorulásos sztorit egyébként több indián népnél láttam már). A Fenti Tenger tükörképe a víz alatti világ, Nabarao szellem birodalma, ahol ugyanúgy vannak erdők, hegyek, és emberek, mint nálunk és felettünk. Volt a könyvben egy nagyon szép mese Nabarao egy lányáról, aki földi fiút szeretett, és magával vitte, hogy megmutassa neki az otthonát. Amikor aztán az emberek világába jött a férjével, egy fekete kutya követte, ami valójában cápa volt, és nem volt hajlandó halat enni, mert a halak mind a rokonai voltak.
Szintén lenyűgözött a taurepan-arekuna-kamarakoto mítoszok Világfája, melyen a föld összes gyümölcse egyszerre érik. Több legenda is szólt róla - onnan, hogy valaki rátalált, egészen addig, hogy valaki ledöntötte (ezeknek a világfáknak már csak ez a sorsa). Szintén ezekből a kultúrákból származott a kötet egyik legklasszabb meséje, a Kétfejű kondor, melyben egy halandó férfi az égi nagy keselyű lányát vette feleségül. Klasszikus mesei módon az após mindenféle próbáknak tette ki a vejét, viszont itt mind nagyon színesen oldódott meg: Tavat kiszárítani a szitakötők, sziklát porlasztani a hernyók, tetőt építeni a szövőmadarak, padot ácsolni a hangyák segítettek neki.
Hasonlóan zseniális volt a Río Negro törzseitől származó legenda a Jó Szellem és az Elektromos Angolna csatájáról. A Jó Szellem elleni lázadásban részt vevő állatok megbüntetésére született az Ember, aki csak azokkal a fajokkal (keselyű, karvaly, varangy, stb.) nem táplálkozik, akik a harcban a jó oldalon álltak.
Szépséges chaima mítosz szólt a Guácharo cseppkőbarlangról, ahol ezernyi zsírfecske (guácharo) társaságában élnek tovább a halottak lelkei, cseppkőbe és kristályba zárva. Nem kevésbé érdekes, de jóval hátborzongatóbb volt az utolsó fejezet, ami a Kanaimáról, a bosszúállás és vérbosszú szelleméről szólt.

Kapcsolatok

Érdekes guarauno történet volt A nap ura, melyben egy bátor lány lopta el a napot egy zsugori férfitól, és amikor a nap túl gyorsan járta be az eget, odakötözte egy teknőshöz, hogy lassuljon le... A mese első fele észak-amerikai indián legendákra emlékeztetett (Holló ellopja a Fényt), míg a második arra, amikor Maui meglasszózta a Napot. Hasonló módon volt mese arról is, hogy valaki a Sötétséget tartotta fogva, amíg véletlenül ki nem engedték (Brazíliából olvastam hasonlót). Több népmeséből is ismerős volt A szúnyog, aki emberré változott, hogy hessegetés nélkül szívhassa a felesége vérét; végül a gonosz férjet elégették, de a hamvaiból milliónyi új rovar született. Kolumbia után itt is találkoztam olyan (tamanaco indián) özönvíz-legendával, melyben a moriche-pálma terméséből teremtették újra az emberiséget. És jó szokás szerint megint volt harapós hüvely is, ismét piranhák laktak benne, mint a paraguayi változatban...

Hova tovább?
Guyanába!

2017. május 2., kedd

Északvidék 2017. - Jutalomjáték és búcsúzás

Szombat reggel mindenki egy kissé kóvályogva ébredt (jórészt az előző esti koncertnek és az azt követő borozgatásnak köszönhetően), de megérte kivonszolni magunkat az ágyból, és gyorsan legurítani a hotel szörnyű reggelijét.

A délelőttöt Nancy Wang és Robert Kikuchi-Yngojo, közismertebb nevükön az Et-Noh-Tec tandem mesemondó duó workshopjával kezdtük: Kulturális kisajátítás a mesemondásban, avagy ki mit mesélhet, hogyan, honnan, és miért (vagy miért nem). Ez nekem hazai terep, de mesemondóknak, főleg az idősebb generációnak, gyakran szörnyen kényes téma, így nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan áll majd hozzá a multikulturális (japán-kínai-filipínó) hátteréről híres duó. Hosszasan beszélgettünk a "mesélhetem-e vagy sem?" kérdésköréről. Néhány példát is megrágtunk külön-külön, és korántsem az volt a végső döntés, hogy "senki ne meséljen semmit, ami nem a saját kultúrája" - abban mind egyetértettünk, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Annak ellenére, hogy néhány résztvevő eleinte berzenkedett a téma ellen, a workshop nagyon jól sikerült, és udvarias, tisztelettudó keretek között zajlott. Cserébe szörnyen viccces volt, hogy ült közöttünk egy fehér-amerikai srác, aki ékes japán fejpántot viselt, mivel nemrég jött vissza egy japán utazásról - és annak ellenére, hogy Robert és Nancy pont elmagyarázták, hogy ők mindketten ötödik generációs, tősgyökeres amerikaiak, a srácnak sikerült mély japán meghajlással elbúcsúznia tőlük... (Juj.)
A délelőtt második workshopját Ingrid tartotta, aki a mesék kreatív evolúciójáról beszélt. Élvezetesen alkalmazta az evolúció elméletét a szájhagyományból származó történetekre, és egy csomó gyakorlatot is kitalált nekünk arra, hogy kreatív ötletekkel, szokatlan nézőpontokkal színesítsük a repertoárunkat.

A délutáni workshopokat sajnos átaludtam (bujkált bennem valami betegség, plusz fel kellett valahogy töltődnöm az esti programokra). Ahogy a többiektől megtudtam, lezajlott egy kerekasztal-beszélgetés a mesék igazságáról, és annyira jól sikerült, hogy még sokáig emlegetni fogják. A téma persze korántsem olyan egyszerű, mint gondolná az ember, főleg, amikor személyes sztorikról van szó... (Néha azt is nehéz megállapítani, a családi anekdotákból mi igaz és mi nem) (Kérdés: Mesélhet-e az ember szívszaggató és tanulságos történetet kedvenc nagynénjéről, ha sohasem volt neki szívszaggató és tanulságos nagynénje?...).
Vacsora után, de még az esti koncert előtt, sor került a konferencia szokásos éves partijára is. Ezek általában fél-háromnegyed órás, bolondos programok szoktak lenni, hogy a résztvevők játékos keretek között lazíthassanak egy hosszú nap után, és mozogjanak egy kicsit az esti koncertek előtt. Mivel idén a Mesemondás, mint Szuperképesség volt a konferencia témája, Jeff megkért, hogy szervezzem meg a partit. Úgy döntöttem, hogy két egyszerű játékot kombinálok bele a fél órába: Egyrészt kivágtam rövid részleteket mindenféle szuperhősös zenékből, és a közönségnek ki kellett találnia, melyik hősökhöz kapcsolódnak (volt Black Sabbath Iron Man, természetesen, meg NananananaBatman!), másrészt pedig vittem magammal mesemondó kockákat, és bátor vállalkozóknak a kockák alapján kellett mindenféle új szuperképességeket kitalálniuk, és eladniuk a közönségnek (harminc másodperc alatt). Természetesen, mivel mesemondókkal játszottunk, nagyon mókás megoldások születtek, és mindenki jókat kacarászott két zene között. A parti annyira jól sikerült, hogy még másnap reggel is többen odajöttek hozzám elújságolni, milyen remekül szórakoztak.

Szombat este került sor az én mesélésemre is: Mivel kisorsolták a nevemet, lehetőséget kaptam rá, hogy egy egész órás fringe előadást tartsak. A Rózsák a hegykben műsort vittem magammal, mert szerettem volna, ha felvétel készül róla, élő közönséggel, és ehhez Northlands pont remek közeget szolgáltatott. Nagyjából huszonöt-harminc fő zsúfolódott be a terembe (még a falak mentén is ültek), és két kamerát is sikerült felállítanunk. Az előadás nagyon jól sikerült. Azért szeretek mesemondóknak mesélni, mert nem csak magát az élményt értékelik, de a történetet is, illetve azt a munkát, ami mögötte van... többen feltettek kérdéseket a végén arról, hogyan szerkesztettem a meséket kerek egésszé, és honnan ástam elő a különböző részleteket. Még néhány új mesét is sikerült begyűjtenem azok közül, amiket az én legendáim juttattak mások eszébe.

A koncert után persze hullafáradt voltam, de mivel ez volt az utolsó este a konferencián, még nem volt megállás. Megint csak betódultunk mindannyian Loren Niemi hotelszobájába, ahol előkerültek a sörök és borok, és egy láda füstölt lazac is... (Pete Griffin alaszkai mesemondó jóvoltából). Hajnali kettőig beszélgettünk, barátkoztunk, meséltünk, és tervezgettünk; senkinek sem akaródzott aludni a nagy sztorizásban. Ez volt a hatodik látogatásom a Northlands konferencián 2008 óta, és olyan érzés volt, mintha családi találkozót rendeztünk volna. Közben új barátokat is szereztem a régiek mellé.

Hiányozni fog ez a társaság; feltétel nélkül befogadtak, amikor kezdő voltam, és az elmúlt években a mesemondó családommá nőtték ki magukat. Northlands messze a legbarátságosabb konferencia, amin valaha jártam. Most egy ideig távol leszek majd Wisconsintól - de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozástunk.