Északvidék 2017. - Jutalomjáték és búcsúzás

Szombat reggel mindenki egy kissé kóvályogva ébredt (jórészt az előző esti koncertnek és az azt követő borozgatásnak köszönhetően), de megérte kivonszolni magunkat az ágyból, és gyorsan legurítani a hotel szörnyű reggelijét.

A délelőttöt Nancy Wang és Robert Kikuchi-Yngojo, közismertebb nevükön az Et-Noh-Tec tandem mesemondó duó workshopjával kezdtük: Kulturális kisajátítás a mesemondásban, avagy ki mit mesélhet, hogyan, honnan, és miért (vagy miért nem). Ez nekem hazai terep, de mesemondóknak, főleg az idősebb generációnak, gyakran szörnyen kényes téma, így nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan áll majd hozzá a multikulturális (japán-kínai-filipínó) hátteréről híres duó. Hosszasan beszélgettünk a "mesélhetem-e vagy sem?" kérdésköréről. Néhány példát is megrágtunk külön-külön, és korántsem az volt a végső döntés, hogy "senki ne meséljen semmit, ami nem a saját kultúrája" - abban mind egyetértettünk, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Annak ellenére, hogy néhány résztvevő eleinte berzenkedett a téma ellen, a workshop nagyon jól sikerült, és udvarias, tisztelettudó keretek között zajlott. Cserébe szörnyen viccces volt, hogy ült közöttünk egy fehér-amerikai srác, aki ékes japán fejpántot viselt, mivel nemrég jött vissza egy japán utazásról - és annak ellenére, hogy Robert és Nancy pont elmagyarázták, hogy ők mindketten ötödik generációs, tősgyökeres amerikaiak, a srácnak sikerült mély japán meghajlással elbúcsúznia tőlük... (Juj.)
A délelőtt második workshopját Ingrid tartotta, aki a mesék kreatív evolúciójáról beszélt. Élvezetesen alkalmazta az evolúció elméletét a szájhagyományból származó történetekre, és egy csomó gyakorlatot is kitalált nekünk arra, hogy kreatív ötletekkel, szokatlan nézőpontokkal színesítsük a repertoárunkat.

A délutáni workshopokat sajnos átaludtam (bujkált bennem valami betegség, plusz fel kellett valahogy töltődnöm az esti programokra). Ahogy a többiektől megtudtam, lezajlott egy kerekasztal-beszélgetés a mesék igazságáról, és annyira jól sikerült, hogy még sokáig emlegetni fogják. A téma persze korántsem olyan egyszerű, mint gondolná az ember, főleg, amikor személyes sztorikról van szó... (Néha azt is nehéz megállapítani, a családi anekdotákból mi igaz és mi nem) (Kérdés: Mesélhet-e az ember szívszaggató és tanulságos történetet kedvenc nagynénjéről, ha sohasem volt neki szívszaggató és tanulságos nagynénje?...).
Vacsora után, de még az esti koncert előtt, sor került a konferencia szokásos éves partijára is. Ezek általában fél-háromnegyed órás, bolondos programok szoktak lenni, hogy a résztvevők játékos keretek között lazíthassanak egy hosszú nap után, és mozogjanak egy kicsit az esti koncertek előtt. Mivel idén a Mesemondás, mint Szuperképesség volt a konferencia témája, Jeff megkért, hogy szervezzem meg a partit. Úgy döntöttem, hogy két egyszerű játékot kombinálok bele a fél órába: Egyrészt kivágtam rövid részleteket mindenféle szuperhősös zenékből, és a közönségnek ki kellett találnia, melyik hősökhöz kapcsolódnak (volt Black Sabbath Iron Man, természetesen, meg NananananaBatman!), másrészt pedig vittem magammal mesemondó kockákat, és bátor vállalkozóknak a kockák alapján kellett mindenféle új szuperképességeket kitalálniuk, és eladniuk a közönségnek (harminc másodperc alatt). Természetesen, mivel mesemondókkal játszottunk, nagyon mókás megoldások születtek, és mindenki jókat kacarászott két zene között. A parti annyira jól sikerült, hogy még másnap reggel is többen odajöttek hozzám elújságolni, milyen remekül szórakoztak.

Szombat este került sor az én mesélésemre is: Mivel kisorsolták a nevemet, lehetőséget kaptam rá, hogy egy egész órás fringe előadást tartsak. A Rózsák a hegykben műsort vittem magammal, mert szerettem volna, ha felvétel készül róla, élő közönséggel, és ehhez Northlands pont remek közeget szolgáltatott. Nagyjából huszonöt-harminc fő zsúfolódott be a terembe (még a falak mentén is ültek), és két kamerát is sikerült felállítanunk. Az előadás nagyon jól sikerült. Azért szeretek mesemondóknak mesélni, mert nem csak magát az élményt értékelik, de a történetet is, illetve azt a munkát, ami mögötte van... többen feltettek kérdéseket a végén arról, hogyan szerkesztettem a meséket kerek egésszé, és honnan ástam elő a különböző részleteket. Még néhány új mesét is sikerült begyűjtenem azok közül, amiket az én legendáim juttattak mások eszébe.

A koncert után persze hullafáradt voltam, de mivel ez volt az utolsó este a konferencián, még nem volt megállás. Megint csak betódultunk mindannyian Loren Niemi hotelszobájába, ahol előkerültek a sörök és borok, és egy láda füstölt lazac is... (Pete Griffin alaszkai mesemondó jóvoltából). Hajnali kettőig beszélgettünk, barátkoztunk, meséltünk, és tervezgettünk; senkinek sem akaródzott aludni a nagy sztorizásban. Ez volt a hatodik látogatásom a Northlands konferencián 2008 óta, és olyan érzés volt, mintha családi találkozót rendeztünk volna. Közben új barátokat is szereztem a régiek mellé.

Hiányozni fog ez a társaság; feltétel nélkül befogadtak, amikor kezdő voltam, és az elmúlt években a mesemondó családommá nőtték ki magukat. Northlands messze a legbarátságosabb konferencia, amin valaha jártam. Most egy ideig távol leszek majd Wisconsintól - de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozástunk.