2018. szeptember 30., vasárnap

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.


Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...


2018. szeptember 29., szombat

Jótündér keresztanyák (Népmesék nyomában a világ körül 97. - Franciaország)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Folktales of France
Geneviève Massignon
University of Chicago Press, 1968.

Ez a remek gyűjtemény 70 mesét tartalmaz, Franciaország tájegységei szerinti fejezetekbe rendezve. Ezúttal nem a jól ismert, királyi udvarokban és irodalmi szalonokban újraírt, giccses francia tündérmesék kerülnek terítékre, hanem a nép ajkáról gyűjtött, valódi hagyományos történetek, sokszor kissé keszekusza, mesemondó megjegyzéseivel megtűzdelt formában. A könyv elején hosszas előszót olvashatunk a francia népmesekutatás kezdeteiről (és a kutatók közötti keserű ellentétekről), valamint egy rövidebb bevezetőt a francia mesehagyományról, és a gyűjtemény meséinek érdekességeiről. A könyv végén található bibliográfia, motívumindex, típusmutató, szószedet, és minden meséhez külön jegyzetek is.

Fénypontok

La Ramée története egyszerre volt döbbenetes és szórakoztató. Klasszikus királylány-megnevettető mesetípus, de itt ajándék helyett az egér, a tücsök, és a galacsinhajtó bogár mind önszántukból csatlakoztak a szegény legényhez, és nem csak megnevettették a királylányt, de megmentették a legényt attól, hogy felfalja egy elefánt (ühüm), és komoly hasmenést is okoztak a királylány kezéért versengő vetélytársnak... Aú.
Hamar kitűnt, hogy majdnem minden mesében varázslatos keresztanya kísérte a hőst vagy a hősnőt; sok helyen ez a keresztanya jótündér volt, de Szűz Mária is gyakran felbukkant ebben a szerepben. Nagyon tetszett például a Békamenyasszony/Macskacicó egyik változata, amelyből kiderült, hogyan lett béka a lányból. Aranyhaj ugyanis eredetileg Szűz Mária keresztlánya volt, aki megszökött egy királyfival, és Mária bosszúból békává változtatta - ám a királyfi hű maradt hozzá, és Mária segítségével teljesítette a rá bízott feladatokat (a bátyjaival versenyezve), amíg vissza nem kapta a kedvesét. Szintén nagyon tetszett a Három dezertőr meséje a Pireneusokból, ami Fortunatus egy nagyon szépen kidolgozott, hosszú és élvezetes változata volt - a három testvér a három varázstárgy segítségével háromszor nyerte el a királykisasszony kezét, de az minden alkalommal kifosztotta őket, míg meg nem bűnhődött a mohóságáért - a végén a legkisebb fiú pedig feleségül vette annak a kísértetkastélynak az úrnőjét, ahol eredetileg a varázslatos tárgyakat találták.
A Ravasz lány / Bazsalikomlány meséjének különösen kegyetlen változata volt Fanfinette és a királyfi, ahol a lány először elkerülte, hogy a királyfi erőszakkal ágyba vigye, majd túlélt egy rakat gyilkossági kísérletet, meggyőzte a királyi udvart, hogy a királyfi két gyereket szült (valójában azoknak a lányoknak a gyerekei voltak, akiket a királyfi megerőszakolt), és amikor hozzákényszerítették a királyfihoz, cselt eszelt ki, hogymegússza a házasságot. A végén sajnos összeházasodtak, ami böki a csőrömet, de a mese többi része egyszerre volt rettenetes és szórakoztató.
Cserébe végtelenül bájos volt A négy jóbarát (Kisliba, Fekete Cica, Göndör Bárány, és Vemhes Tehén) meséje, akik Brémai muzsikusok módjára együtt indultak világot látni, ki-ki gyógyírt keresve a saját bajára (Kislibának például fejfájása volt), míg egy magányos házikóra nem bukkantak egy magányos anyókával. Az anyóka befogadta a négy állatot, és boldogan éltek együtt.
A kötet záró meséje egy korzikai történet volt egy Ördögnek ígért fiúról, aki, miután kiszedte a szüleiből, mi is történt a születése előtt, mindenféle trükközések helyett egyszerűen megküzdött az ördöggel, és párbajban győzte le.

Kapcsolatok

Több ismerős mesetípus is felbukkant a kötetben. Nagyon tetszett például a Hétfejű sárkányt megölő hős, aki egy gulyáslegény volt, harminchat színű kabátban és fehér pálcával a kezében. Volt varázslatos menekülés (több is), szépség és szörnyeteg, ellopott aranyalmák (ez esetben narancsok), álomlátó fiú (aki püspök lett), Hüvelyk Matyi, Ördög három arany hajszála, Csizmás kandúr (aki feleségül vette a király két lányát egyszerre), királylány a koporsóban (Jean of Bordeaux), Rumpelstiltskin (Mimi Pinson), és Rigócsőr király is (akinek semmi oka nem volt az átverésre, mert a királylány eleve hozzá akart menni, de mindegy).
Mivel francia terepen járunk, akadt egy Piroska-változat (Boudin-Boudine), itt lány helyett fiúval, és felfalás helyett nagymamával, aki seprűvel kergette el a farkast a környékről. A kiskakas és a gyémánt fél krajcár eddigi egyik legjobb verziója volt Félcsirke, akit annyit bántottak otthon a tyúkok, hogy világgá ment, és a végén barátaival - Vízzel, Tűzzel, és Farkassal -  saját királyságot kapott. A Lány és a tolvaj meséje egy újabb verzió volt a hősnőt éveken keresztül kísértő gonosztevőről, aki végül elnyerte méltó büntetését. A "forró vizet a kopaszra!" mese itt kismalac helyett szorosan együttműködő férjjel és feleséggel szerepelt, ami külön tetszett; a Mindentlátó királylány meséjét pedig Elisa királykisasszony képviselte, akinek a harisnyatartójában bújt el végül a hangyává változtatott hős.
Ami a trickstereket illeti, itt maga Isten verte át az ördögöt azzal, hogy a vetemény alját/tetejét ajánlotta neki. Volt klasszikus róka-farkas mese is, behazudott keresztelővel és léken keresztül való horgászással.

Hova tovább?
Luxemburgba!

2018. szeptember 22., szombat

A hegyek és a tenger között (Népmesék nyomában a világ körül 96. - Monaco)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Már megint vért izzadtam, hogy egy pici országhoz könyvet találjak, de azért sikerült...


Monaco
The beauty spot of the Riviera
Thomas Henry Pickering
Kessinger Publishing, 2010.

A kötetet eredetileg 1882-ben adták ki; útikönyvnek készült Monacóba látogató viktoriánus turisták részére. A szerző a kötet elején megjegyzi, hogy egyesek szerint Monaco kizárólag a kaszinóból áll, de nyilván csak azok lehetnek vakok az ország szépségeire, akik egyetlen nap alatt akarják letudni a látogatást, és a kaszinóból ki sem teszik a lábukat. Ez, feltehetően, ma is így van. A kötet leírja a kis ország természeti és kulturális szépségeit, sétákat és útvonalakat javasol, bemutatja a kaszinót, a várost, a gazdaságot, és többek között Monacó történelméről és a hozzá kapcsolódó legendákról is említést tesz. Innen sikerült az alábbi pár történetet összebogarásznom.

A történetek

Monaco kapcsolata a görög mitológiához Héraklész munkáiban rejlik: A legenda szerint Héraklész, Gérüón ellopott marháit hajtva hazafelé, megállt, és megalapította a város kikötőjét. A szerző azt is említi, hogy a főníciai kereskedők Melkartot tisztelték itt (akit szintén Héraklésszel azonosít). A leghíresebb helyi legenda Szent Dévote vértanúé, Monaco védőszentjéé, akinek testét Korzikáról szállították át, hogy Monacóban helyezzék nyugalomra; ő máig nagy népszerűségnek örvend a környéken. Szó esik továbbá egy szerelmes történetről Anna, egy keresztény fogoly lány és Hárún, egy szaracén előkelő között; végül a lány megtérítette a szerelmét, és együtt kezdtek új életet, míg vezetője nélkül a szaracén sereg elvonult a környékről. Borongósabb legenda szór cserébe a yorki hercegről, III. György öccséről, aki Monacóban halt meg; amikor hajóján a zászlót félárbocra eresztették, hogy halálát jelezze, egy titokzatos, fehér ruhás asszony a tengerbe vetette magát a parti sziklákról. Emlékét azóta is őrzi a helyi hagyomány. Roquebrune városkájáról pedig azt mesélik, hogy eredetileg a hegytetőn állt, de egy földcsuszamlás letaszította a hegyoldalon, és csak egy szerzetes hathatós imáinak köszönhető, hogy félúton megállt.



Hova tovább?
Franciaországba!

2018. szeptember 15., szombat

Az ördög volt a tettes (Népmesék nyomában a világ körül 95. - Vatikán)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Sokat töprengtem rajta, a Vatikánt hogyan fogom ebben a sorozatban megoldani, de mivel már korábbi kötetekben is bőven akadtak szentekről szóló legendák, végül adta magát, hogy a katolikus hagyományból szemezgessek egy kicsit. 


Legenda Aurea
Jacobus de Voragine
Helikon, 1990.

A Legenda Aurea (Aranylegenda) évszázadokon keresztül Európa egyik legnépszerűbb olvasmánya volt; a 13. és 15. század közötti időből több, mint 1000(!) kéziratban ismerjük. Jacobus de Voragine domonkos rendi érsek gyűjtötte egybe a szentek legendáit, az évkörnek megfelelően sorba rendezve adventtől adventig. A könyvet eredetileg felolvasásra szánta kolostoroknak és segédanyagként prédikációkhoz. A teljes kéziratban szereplő szentek száma változó, 180 és 234 között mozog; az általam olvasott magyar fordításban 110 fejezet szerepel, némelyik több szentet is magába foglal, a nem szenthez tartozó vallási ünnepek leírásait azonban kihagyták belőle a rövidebb terjedelem kevdéért. A történetek jó részében a mártírságé a főszerep - a könyv előzékenyen azt is tudtomra adta, hogy a Legenda lapjain 81 különböző kínzás variálódik (ijesztő mértékű kreativitással). A kötet történelmi forrásmunkának enyhén szólva nem tekinthető (látványosan dobálózik például a római császáruk uralkodásának dátumaival), egyáltalán nem bánik jól a nőkkel és a zsidókkal, cserébe viszont rengeteg olyan népmesei elemet, toposzt, és ismert legendát tartalmaz, melyek alaposan beépültek az európai szájhagyományba is.

Fénypontok

Tetszett az a történet, melyben egy szent és az (álruhás) ördög tett fel egymásnak találós kérdéseket. Érdekes módon kétszer is előfordult, egyszer Szent András, egyszer pedig Szent Bertalan legendájában. A válaszok néha meglepően szépek voltak: Amikor az ördög megkérdezte, mi a legnagyobb csoda, amit Isten egy kis dologban valaha is alkotott, András azt válaszolta: "Az arcok különbözősége és szépsége. Erre a kicsiny arcra a test minden érzését ráhelyezte Isten." Szent Bertalan ugyanerre a keresztfa helyét válaszolta, de az ördög (nő képében) kijavította, hogy márpedig az ember feje az, mert amilyen kicsi, benne foglaltatik egy egész világ. Szent Bertalan arra, hogy mi az, ami az emberben a leginkább a sajátja, azt felelte, a nevetés képessége az. Arra viszont, hogy milyen messze van az ég a földtől, András csak annyit mondott: Kérdezd az ördögöt, ő biztosan megmérte, amíg lezuhant..."
Kép innen
Élvezetes volt Szent Julianna legendája, melyben a szent életű hölgyemény leteperte, és láncokkal kegyetlenül elpáholta az ördögöt. Szintén jót mulattam Vespasianus császár történetén, akinek az orrlikában darazsak laktak, amiket egy Albanus nevű hírnök űzött ki Jézus nevében. Ez valahogy kimarad töriórán... mint ahogy az is, hogy Nero lenyelt egy békát, majd kihányta, és azt hitte, gyereket szült, és hogy erről a békáról nevezték el a Lateránt (latuerat rana).
Bájos volt Szent Jeromos szelíd oroszlánjának a története, aki a kolostor szamarára vigyázott, és kétségbe esett, amikor a szamarat ellopták. Az egyik kedvenc pillanatom viszont az volt, amikor Szent Kozma és Damján vértanúsága után felbukkant "egy emberi hangon kiáltozó teve," és megmondta, hová temessék el őket.
Természetesen sok ismert szent-legenda felbukkan a gyűjteményben: Szent Miklós adománya (amiből a Mikulás-nap származik), az Angyalvár legendája (ahol Szent Mihály arkangyal a római pestis végét jelezte), Szent György és a sárkány, Attila találkozása Szent Leo pápával, Szent Péter "Quo vadis, domine?" pillanata, Szent Kirstóf, az óriás, Szent Márton és a koldus, és Roland lovag utolsó csatája is. Cserébe néhány ismert motívum ebből a könyvből hiányzik: Szent Bálint legendájában szó sincs semmiféle szerelmesekről, Szent Patrik legendájában nem szerepel sok ismert ír hagyomány, és Szent Erzsébet történetéből is kimaradt a rózsacsoda.

Kapcsolatok

Burmában találkoztam azzal a mesetípussal, melyben egy ember megesküszik, hogy a kölcsönkért aranyat már visszaadta a hitelezőjének, és esküje igaznak bizonyul (az aranyat a sétabotjába rejtette, és megkérte a hitelezőt, fogja meg egy pillanatra). Itt azonban, Szent Miklós nevében, a csaló elnyerteméltó büntetését. Szintén felbukkant már, Macedóniában, az a Szent Miklós-legenda, melyben egy gazda a szent képére hagyta a vagyonát, és a szentet fenyegette meg, amikor kirabolták, hogy szerezze vissza a pénzt. Szent Félix legendájában bukkant fel az a nagyon elterjedt toposz, melyben a szent rejtekhelyének bejáratát szorgos pókok szőtték be, hogy úgy tűnjön, nem járt arra senki. Egy Appalache-i meséből köszönt vissza a jelenet, amikor Szent Agathon apát kolostorában két szerzetes megpróbált összeveszni, de nem tudák, hogy kell, és akarva-akaratlanul túl kedvesek voltak egymáshoz.
Sárkányölés is látványos rendszerességgel történt a legendákban - Szent György mellett győzött le sárkányt Szent Szilveszter, Szent Fülöp, Szent Margit, Szent Márta, Szent Donát, és Szent Máté is. Margitot állítólag le is nyeli a sárkány, majd kipukkad, és a szent szűz előlép a gyomrából (de ezt már igazán a szerző sem hitte el). Szent Márta sárkánya nem más, mint a Rhône folyóban élő Tarrasque, egy vízi szörnyeteg, mely "üldözőire egy holdnyi körzetben rálövelli ürülékét."
Szent Patrik legendájában található egy szép, klasszikus pokoljárás-történet, látványos kínzásokkal, és némi mennyi látogatással a végén.
A könyvben szerepelnek a klasszikus mitológia egyes alakjai is, általában az ellenség szerepében (Diana például többször is szentek életére tör). Szent Antal legendájában viszont egy segítőkész hippokentaur és egy faun mutat utat Szent Pál cellájáig. Oidipusz király története köszönt vissza Júdás születésének (és anyjával való házasságának) legendájából.
Mindig is a Monty Python zsenialitásának tudtam be a Brian élete "alamizsnát az ex-leprásnak!" jelenetét - erre tessék, Szent Márton legendájában itt a sztori, hogy egy vak és egy béna koldus menekülni próbált a szent körmenete elől, nehogy véletlenül meggyógyuljanak, és elveszítsék a keresetüket... de a szent csak azért is meggyógyította őket. Na bumm.

Hova tovább?
Monacóba!

2018. szeptember 8., szombat

Talpraesett hősnők, váratlan fordulatok (Népmesék nyomában a világ körül 94. - Olaszország)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


Italian Folktales
Italo Calvino
Mariner Books, 1992.

Ez a könyv minden tekintetben klasszikusnak nevezhető. Calvino azzal a céllal válogatta, hogy a Grimm mesékhez hasonló, átfogó gyűjteményt hozzon létre Olaszország számára is. Kétszáz mese került a kötetbe, melyek a legismertebb népmesetípusok legszebb, legérdekesebb olasz változatait képviselik (bár akad közöttük ritka, tipikusan olasz mese is). A Grimm hagyománynak megfelelően Calvino nem csak szerkesztője, hanem újramesélője is a történeteknek; csodás érzékkel és szépséges stílussal adja vissza őket, csiszolva itt-ott a részleteken. Minden meséhez jegyzet is tartozik, származási hellyel, eredeti forrással, és megjegyzésekkel, melyekben a szerző leírja, mit változtatott az alapul vett szöveghez képest. Arra is figyelt, hogy Olaszország különböző pontjairól, sőt határon túli olasz nyelvterületekről is válogasson, hogy még inkább bemutassa az olasz mesevilág sokféleségét. Ennek a Grimm-féle nagy ívű tervnek a mellékterméke, hogy sok mesében megmaradtak a "korabeli" durvaságok, mint az asszonyverés, az erőszak, meg a kegyetlen mesei büntetés, de ennek ellenére a legtöbb mese nagyon szép, színes világot tár az olvasó elé.

Fénypontok

Több olyan klasszikus is szerepel ebben a könyvben, amiket már régóta szeretek és mesélek. Ilyen például Kanári királyfi, melyben a toronyba zárt lány egy varázskönyv segítségével megmenti magát és a szerelmét is. A Nap Lánya is klasszikus, amelyben senki sem ismeri fel, hogy a lány különleges, amíg halandó nők utána nem próbálják csinálni a sok tüzes mutatványt, amivel elkápráztatja a királyi udvart. Egyik nagy kedvencem a Szirén feleség, akit a férje a tengerbe vet, és a szirének fogadják maguk közé; egy másik pedig Grattula-Beddattula, a szicília Hamupipőke-verzió, ahol Ninetta először kirabolja a királyfit, majd férjül követeli.
A különlegesebb mesék közé tartozott A hínárkoszorús ember, egy mindenki által lenézett naplopó, aki egy óriáspoliptól (Calvino találmánya, eredetileg tengeri sárkány volt) mentette meg a király lányát. Komplett detektívregényhez volt hasonlatos A gróf szakálla, melyben messzi földről hívtak haza egy furfangos fiút egy faluba, hogy leleplezze, miféle boszorkány lopja éjjelente a teheneket. Az a mese elleben elég szokatlan, amiben egy szegény legény egy halott ember karjával győzött le egy csomó varázslót... Mesemondóként a szívem csücske volt a Papagáj, aki izgalmas meséket mondott egy egyedül hagyott kereskedőlánynak, hogy ne vegye észre, hogy a király el próbálja csábítani (és a végén persze királyfivá változott maga is).
Rengeteg mesében akadtak furfangos lányok és asszonyok. Az egyik kedvencemben egy lány feleségül ment egy Férfihoz, aki csak éjjel bukkant fel, mert nappal teknős volt, és körbe kellett gyalogolnia a világot, hogy megtörje az átkot. Amíg távol volt, a felesége tartotta otthon a frontot, mindenféle kéjenc férfiak átverésével. A lány, akit eladtak a körtékkel egy boszorkányt győzött le, és királyfit nyert el jutalmul (a mi Rebekánkhoz hasonlóan). A sárkány és az elvarázsolt kanca történetében egy ló (elvarázsolt hölgy) mentett meg egy királylányt a sárkánytól, és sok más viszontagságtól. Az egykezű gyilkos történetében egy gonosz bandita kergetett egy királylányt egy fél életen át, míg végül sarokba szorította - a lány pedig, mivel senki sem jött a segítségére, agyonlőtte az üldözőjét. Teljesen más módszert alkalmazott Balszerencse, a lány akinek a kezei között minden balul sült el: Addig-addig édesgette magához a saját goromba Szerencseistennőjét, míg az megszépült. Nagyon jókat kuncogtam A zárda és a kolostor sztoriján, amelyben vicces kedvű apácák és szerzetesek szívatták egymást, és mindig az apácák maradtak fölényben.
Néhány mesének meglepő tanulsága volt, például hogy A pénz mindenre képes, melyben egy gazdag herceg bizonyította, hogy pénzzel mindent ellehet érni - és igaza lett. Szent József híve egyedül a szenthez imádkozott egész életében, és amikor nem akarták beengedni a Mennyországba, József megfenyegette Szent Pétert, hogy "viszi az asszonyt meg a gyereket," és máshová költözik.
Tipikusan olasz mese volt Nick Fish, vagyis Cola Pesce szicíliai legendája, a legendás búváré, aki eltűnt a tengerben, amikor megpróbálta kideríteni, mi rejtőzik Szicília alatt. Hasonlóan egyedi, és egyik instant új kedvencem Szent Antal ajándéka, melyben a szent egy rakoncátlan malac segítségével lopott tüzet az embereknek a Pokolból.

Kapcsolatok

Mivel a könyv direkt ismert mesetípusok olasz verzióit gyűjti, hosszú lenne felsorolni, mi minden szerepelt benne. Leginkább minden.
Néhány ritkább típust örömmel üdvözöltem - volt nővéreit megmentő lány (kettő is! Ezüstorr, Katángszedők), Bazsalikomlány (itt Majoranna), állatok nyelvén értő fiú (aki itt nem verte el a végén a feleségét, hanem pápa lett), Piroska (aki szögekkel teli pogácsát adott a farkasnak), Halhatatlanság Országa, Nyúlpásztor (amiben úgy lehetett elnyerni a királylányt, hogy anyi fügét adtak neki, amennyit már nem tudott megenni), Három kutya (akik hűségesen segítették a gazdájukat), Hófehérke (akit it Giricoccolának hívtak, és a Hold házában bújt el gonosz nővérei elől), Polüphémosz (A Firenzei), Tündérek ajándéka (A két púpos), Salamancai varázslóiskola, Holle anyó (itt macskákkal! anyó helyett), Állatsógorok (itt a Disznók, a Madarak, és a Halottak királyaihoz adták feleségül a három királylányt), Aranyat köpő királyfiak (Az aranytojást tojó rák), Rabló fiai (itt három kereskedőfiú versenyzett mesemondásban), és Csizmás Kandúr (több is; egyikük Babszem-tündér volt, egyikük pedig rókalány). Akadt ezen kívül egy páfrányvirág-legenda is.
Más olasz gyűjteményekből, többek között a Pentameronból volt ismerős Csipkerózsika és a gyerekei (a klasszikus, álmában-megerőszakolós verzió), és a Kézműves király is (akit egy királylány gyúrt magának tésztából).  Érdekes módon akadt egy majdnem teljes Perszeusz-legenda is, A varázsló feje címmel. Mostanában olvasott különleges görög mesékből volt ismerős a Vadon Királya (aki felnevelt egy árva lányt és segített neki férjet szerezni), Az első kard és az utolsó seprű (melyben két király fogadott, hogy az egyik legidősebb fia vagy a másik legkisebb lánya nyeri-e el a francia koronát - nyilván az utóbbi győzött), és a Galamblány (ami magába foglalta a Drágakő-hegy mesetípusát is). Máltáról volt ismerős Liombruno, akit a szelek segítettek megszerezni a királykisasszonyt, San Marinóból pedig Szent Péter édesanyja, aki itt sem jutott ki a pokolból.
Az ügyeletes trickster Giufá volt, egyszerre kópé és bolond, akinek sok közös vonása volt Naszreddinnel és a Jack mesékkel.

Hova tovább?
A Vatikánba!

2018. szeptember 6., csütörtök

Cape Clear Mesemondó Fesztivál: Tisztességes történetek

A fesztivál második és harmadik napja szinte ugyúgy nézett ki: Délelőtt és kora délután egyéni előadások voltak, este pedig közös koncertek.

Szombat délelőtt került sor az első, másfél órás közös mesélésre - Joe Brennan és én osztoztunk a klub színpadán. Még azzal együtt is, hogy több koncert zajlott párhuzamosan, alaposan megtelt a helyszín. Az előadásnak a misztikusan tág "From my place to yours" (Az én otthonomtól a tiédig) címet adtuk, mivel már hónapokkal ezelőtt felfedeztük, hogy egyikünk sem az a fajta, aki előre megtervezi, pontosan mit is fog majd mesélni háromnegyed órában. Az elgondolás az volt, hogy Joe ír meséket mesél, én meg magyarokat, a többi pedig majd menet közben kialakul.
Ki is alakult. Kiderült, hogy Joe és én ugyanolyan mértékben vonzódunk a szép, klasszikus nép- és tündérmesékhez, amik nem csak remekül kiegészítették egymást, olyan programot alkotva, amit meg sem tervezhettünk volna jobban, de ráadásul körülbelül ugyanolyan hosszúak is voltak, így mindkettőnkre pontosan háromszor került sor. Sőt, teljesen véletlenül le is ütöttem az egyik sztorit Joe kezéről, amikor olyan mesét húztam elő a kalapból, amit épp ő akart következőnek elmondani.
Részemről a kedvenc történeteimet vettem elő. Elmeséltem Tündér Ilona álmát, amit nem először vittem már Írországba, de - talán a tündérek miatt - megint csak nagy sikere volt. Utána kedvem szottyant a Vidám királyfihoz is (szintén Pályuk Anna mese) - ez volt az, amit lenyúltam Joe elől, aki épp Rumpelstiltskin egy másik, hasonló verziójára gyúrt. Úgy esett, hogy végül én zártam a koncertet is, mégpedig a Tündértó titkával, mert az mindig elvarázsolja a romantikára vágyó szíveket, belefér tíz percbe, és még arra is alkalmat ad, hogy meséljek egy kicsit a csallóközi tündérvilágról.
Joe meséit öröm volt hallgatni - különösen tetszett, hogy előadott egy ír verziót a Mindentlátó királylányra, sőt, egy kis mitológiát is csempészett a felhozatalba Balor történetével. Joe egyébként népmesegyűjteményt is írt, amit rögtön be is szereztem (könyvet cseréltünk), ajánlom mindenkinek.
Liz Weir, aki a műsorunkat konferálta, megjegyezte a végén, hogy ezek "tisztességes történetek" (proper stories) voltak - mesék, a szó minden értelmében, varázslatos hangulattal egy varázslatos helyszínhez.
(Fotók a fesztivál FB oldaláról)

A szombat esti koncert a fesztivál fő-fő eseménye. Megint csak az iskolaépületben került rá sor; nem mondhatom, hogy túlléptük volna a tűzvédelmi előírást, ezért természetesen teljesen kizárt, hogy kétszáz helyett majdnem háromszáz ember zsúfolódott össze a nézőtéren, és az is csak a képzelet szüleménye, hogy akik kinn rekedtek az esőben, azok székeket toltak a falhoz, és fürtökben hajoltak be az ablakokon. Maradjunk annyiban, hogy nagy volt a hangulat, és még inkább a tetőfokára hágott, amikor Diarmuid azzal konferált fel minket, hogy mindenkiről egy-egy versszakot költött a Wild Rover dallamára. Az enyém arról szólt, hogy kimondhatatlan a nevem.
Ismét húsz perc jutott minden mesélőre, ezért úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér, és Attila után elmeséltem Csaba királyfi legendáját is (némi énekléssel, mert ha már egyszer megtanultam általánosban, hogy Feljött a hold a Tiszára, akkor miért ne). Utólag derült ki, hogy többeket megríkattam a történettel. Szerencsére a többiek visszahozták a nevetést a műsorba; erre az estére csatlakozott hozzánk Con Ó Drisceoil énekes költő is, aki teljes pókerarccal dalolt nekünk arról, hogyan próbálta meg eltenni a felesége szörnyű, Raszputyin nevű macskáját láb alól. A dal felénél már fetrengtünk, ő pedig méltóságteljes komolysággal pislogott ránk a színpadról, amikor a visítástól olykor félbe kellett hagynia a dalt. Nem voltam elég gyors hozzá, hogy megkaparintsam egy cédéjét, de mindenkinek ajánlom.

Vasárnap délelőtt Lyn Forddal osztoztam a színpadon - ami külön megtiszteltetés, tekintve, hogy az első mesemondók között volt, akiket kezdő koromban megcsodáltam (lassan tizenegy évvel ezelőtt!). Közös megegyezéssel úgy határoztunk, hogy a műsornak a Trickster Power címet adjuk. Lyn meséinek nagy része abból az afrikai-amerikai/indián hagyományból ered, amiből a Rémusz bácsi meséi címen elhíresült történeteket is merítették, és ebből kifolyólag telis-tele van szerethető bajkeverőkkel, mint például Nyúl Koma. A műsort ő kezdte meg Nyúl és Majom párbajával, és onnantól kezdve felváltva meséltünk. Részemről elővettem A gyevi bírót, aminek refrénjébe a közönség is lelkesen bekapcsolódott (és jókat kuncogtak Mátyás király proklamációján). Másodjára egy érdekes kísérlettel rukkoltam elő: Nemrég megalkottam a saját verziómat A pletykás asszonyok című magyar népmesére. A történet az én szám íze szerint arról szól, hogy az asszonyok információt osztanak meg egymással, és közönsen próbálják meg kitalálni, mi a teendő akkor, ha valakinek a férje tojást tojt, és hogyan lehet a krízist fű alatt orvosolni. A pletykálásról szóló meséből a női összefogás meséje lett, a poénok remekül ültek, és még másnap is kaptam rá dicséretet, mennyire jól sikerült a történet. Erre külön büszke vagyok. Amikor harmadszorra is rám került a sor, eszembe jutott, hogy Írországban vagyok, és van egy oszét trickster-történet, amit eddig kizárólag Európának ezen a két végpontján találtam meg - az ír Fianna-legendákban, és a Nartok között. Elmeséltem tehát a közönségnek a Nartok kalandját, Szirdon csínytevéseivel, és boldogan láttam, hogy ők is annyira élvezik a sztorit, amennyire én - és azt is, hogy messziről érkezett, mégis ismerős. Nem terveztem, hogy magyar meséken kívül mást is mesélek majd, de ez a történet oda kívánkozott, abba a pillanatba. Lyn meséi közül Nyúl Dala tetszett legjobban, egy cserokí mese, amelyben Nyúl akkor is énekelt, amikor már fülét-farkát elvették tőle, mert a szívéből jött a dal. Egyszerre volt vicces és megható történet - a trickster-mesék legjobb szokása szerint.
Ja, és még azt nem is említettem, hogy a fellépés helyszíne a Tír na nÓg nevű épület volt a Déli Kikötőben. Tír na nÓg az Örök Ifjúság Szigete a kelta legendákban, és én már 13 éves koromban arról ábrándoztam, hogy egyszer eljutok oda. Sikerült.

Még a köd is elvonult az utolsó napra

A vasárnapot délutáni koncerttel zártuk, mert a közönségnek el kellett érnie a hatórai kompot. Még egyszer utoljára összegyűltünk hát az iskolában, és mesékkel búcsúztunk a hétvégétől. Részemről a Bús királyfi meséjével vezettem fel a Felhőkön járó fiú történetét - ez a mese arról szól, hogy az álmok valóra válnak, és valahányszor Írországban állok sznípadon, mindig megbizonyosodom róla, hogy igaz. A közönség velem együtt hatódott meg a mesén, és mivel én voltam az első mesélő, utána kényelmesen ülhettem a teámmal és a sütimmel, és hallgathattam a többiek varázslatos történeteit. A koncertet John zenéje nyitotta és zárta; a lírai nyitó dalt nagyon a szívembe zártam, az utolsót pedig szokás szerint mindannyian együtt énekeltük.

A fesztivál hagyományai közé tartozik az is, hogy az utolsó koncert után mindenki - fellépők, szervezők, és másnap utazó turisták - lekíséri a kikötőbe a távozó közönséget, és a mólóról integetünk utánuk. Ez így nagyon szép és megható is lenne, de természetesen az írek nem hagyják ennyiben: Amikor lelkes közönségünk hajóra szállt, zsebkendő helyett mindenki előkapott egy-egy vég vécépapírt, és könnyes szemekkel énekeltük utánuk, hogy "Húzzatok haza, naplopók!" ("Go home, ya bums" - az Auld lang syne dallamára), amíg el nem tűntek a távolban - ők pedig szeretetteljes obszcén gesztusokkal viszonozták a búcsúztatást.

Vasárnap este zárt körű vacsorát kaptunk, szervezők, fellépők, és önkéntesek, a helyi csomában. Beszélgettünk, ittunk, énekeltünk és meséltünk, és felemlegettük a fesztivál legemlékezetesebb pillanatait. Családi vacsora volt, családi hangulatban; másnap reggel várt minket a komp, hogy visszavigyen a szárazföldre, és vele együtt a valóságba is. A delfinek a visszaúton sem maradtak el, és a szervezők könnyes szemmel, hosszú fehér papírcsíkokkal integettek utánunk.

Cape Clear-t örökre a szívembe zártam. A mesemondó fesztiválok világában nincs hozzá hasonló.

Cape Clear Mesemondó Fesztivál: A hunok már a szigeten vannak

Igazából nagyon mókás azt mondani, hogy dolgozni mentem Cape Clear varázslatos kis szigetére, de ez az igazság: Az első osztályú vendéglátásért cserébe természetesen mindannyian keményen megdolgoztunk. Három nap leforgása alatt fejenként hat fellépésünk volt, mindegyik remek hangulatú, és végtelenül barátságos.

A fesztivál hivatalos programja már pénteken délelőtt elkezdődött, jórészt ír nyelvű mesemondó körökkel, hogy azoknak is jusson mesélés, akik nem angolul akarták hallgatni. Az első össznépi előadásra kora délután került sor, "Hallgasd meg az összes mesemondót!" címmel, a kikötői klub barátságos nagytermében. Több, mint száz ember zsúfolódott be a térbe, sőt, voltak, akik kinn is rekedtek - nekik önkéntes mesemondók meséltek egy közeli sátorban. Az első sort csillogó szemű, jórészt vörös hajú gyerekek alkották, a tömeg nagy részét pedig felnőttek, a világ minden tájáról (beleértve olyan messzi tájakat is, mint Kanada és Új-Zéland). Cape Clear közönségében az a nagyszerű, hogy mindannyian hosszú utat tesznek meg, hogy jelen lehessenek, és ennek megfelelően kívánni sem lehetne lelkesebb, nyitottabb hallgatóságot náluk.

Északi kikötő, klub a jobb oldalon

A koncertet John Spillane ír zenész nyitotta meg, akivel most találkoztam először, de azonnal megtaláltuk a közös hangot az ír zene és a legendák keresztmetszetében. A koncerten írül énekelt, és vele énekelt a közönség is, főleg a gyerekek, amit külön bájos volt hallgatni. A zenés bevezető után Daniel Morden következett, walesi mesemondó, akivel már a kompon lespannoltam, lévén, hogy borzasztóan érdekelték a magyar népmesék, és osztoztunk a mítoszok iránti lelkesedésünkben is. Daniel egyszerre magával ragadó és humoros előadó; egy klasszikus Aesopus-meséből, melyben egy gyászoló asszony megszökik a temetőőrrel, sikerült csodaszép szerelmes történetet kreálnia. Utána következtem én; mivel tíz percem volt, az egyik kedvenc Pályuk Anna-mesémet vettem elő, a Csudakút címűt. A közönség jókat kuncogott rajta, és többen meghatódtak azon, hogy nekünk is vannak tündéreink, és egyes legendák szerint tőlünk is elköltöztek. Utánam következett Lyn Ford, aki a saját családja (Affrilachian, vagyis Appalache-i afrikai-amerikai és indián) hagyományából szokott humoros és bölcs népmeséket mesélni. Ezúttal egy tréfás mesét hozott magával arról, hogyan leckéztetett meg valakit egy beszélő hal, mert nem ment vasárnap templomba. A vidám hangulat folytatódott Joe Brennan előadásával is, aki a Szamárfülű Király egy ír verzióját hozta magával a saját háza tájáról, Donegal megyéből. A műsor végére megint Daniel került, ezúttal egy líraibb, borongósabb haiti mesével (amit csak az tört meg, hogy feltett egy találós kérdést - "Isten adott az emberiségnek két üveget, egy édeset és egy keserűt, mik ezek?" - és valaki bekiabált hátulról, hogy "Guiness és Heineken!"). A műsort John zenéje zárta, és a közönség vidáman távozott, hogy felkészüljön az esti előadásra.

Iskola a háttérben, előtérben az "öltöző"

A fesztivál fénypontját az esti koncertek jelentik. Ezeket egy régi, egyterű iskolaépületben tartják a hegytetőn, ahonnan remek kilátás nyílik a szigetre és a tengerre egyaránt. Az esti sötétben az épületet lámpásfüzérekkel világítják meg; az ösvényt feketeszeder-bokrok szegélyezik, amikről vidáman csemegéztek a korán érkezők. Az előadás szünetében ingyen bor kapható (pénzért poharat is adnak), valamint kecsketejes fagyi és tea.
A péntek esti koncerten fejenként húsz perc jutott minden előadóra. A kompon valahogyan szóba került Attila, a Hun, és hirtelen felindulásból úgy döntöttem, róla fogok mesélni a nagyjából százötven fős, feszülten figyelő nemzetközi közönségnek. Először megkérdeztem őket, hallottak-e már Attiláról, és majdnem minden kéz a magasba lendült; majd megkérdeztem azt is, ki az, aki jót hallott róla, amire kuncogás és pontosan nulla jelentkező volt a válasz. Nem egyedi eset, hogy külföldi, főleg nyugati közönségek Attilát csak mint mitikus szörnyeteget ismerik, ezért is szeretek különösen olyan sztorikat mesélni, amiben történelmi alakként van jelen (A láthatatlan ember gyerekkorom nagy könyve volt). Előadtam tehát az Attila és a mutatványosok című legenda általam kiszínevezett verzióját, amit anno még a mesemondó diplomaelőadásomhoz raktam össze Amerikában. Klassz élmény volt nézni, ahogyan a közönség menet közben értékelte át mindazt, amit eddig a hunokról tudott. Régészként is büszke voltam a végeredményre.
A koncert másik fénypontja az volt, hogy Daniel Morden halált megvető bátorsággal úgy döntött, előad egy magyar népmesét egy magyar mesemondó füle hallatára. Hozzátenném, hogy én bátorítottam erre a húzásra, mert borzasztóan szeretek magyar meséket hallani külföldi mesélők szájából. Ezúttal sem kellett csalódnom: Daniel az Álomlátó fiú meséjét nem csak részletgazdagon és lelkesen, de remek humorral is adta elő (helyenként visítva röhögtem rajta). Egyetlen problémája az volt, hogy szorgos gyakorlás ellenére sem tudta kiejteni azt, hogy "vasorrú bába", ezért valahányszor szóba került a boszorkány, mindig megállt, és integetett nekem, hogy kiabáljam be. A mese végére remek kis játék kerekedett ebből a mozzanatból.

A koncertet szokás szerint John Spillane zenéje nyitotta meg, és az is zárta. Mivel a közös éneklés az íreknél nem maradhat el, a péntek estét az Óró, sé do bheatha 'bhaile című népdallal zártuk, amit addig ismételgetett a lekes közönség, míg a zenésznek kis híján leszakadt a keze a gitározástól, én meg kis híján röptében megtanultam írül.
És ez még csak az első nap volt.

Cape Clear Mesemondó Fesztivál: Kis sziget a mesék óceánján

Ha választanom kellett volna egyetlen európai mesemondó fesztivált, ahol színpadra léphetek, egészen biztos, hogy Cape Clear-t választottam volna. Nos, az álmok néha valóra válnak: Idén meghívást kaptam, hogy előadóként részt vegyek a 25. Cape Clear Nemzetközi Mesemondó Fesztiválon. És álmodni sem lehetett volna jobb élményt nála.

Hosszú út vezetett a fesztiválszínpadig - és ezt most nem költői értelemben mondom, hanem konkrétan. Először Budapestről Dublinba repültem (köszönet a dublini Magyar Nagykövetség támogatásáért!), ahol Jack Lynch mesemondó jóbarátom fogadott tárt karokkal, és szállásolt el könyvekkel telezsúfolt padlásán két éjszakára. Dublinban vártunk be ugyanis egy másik meghívott előadót, Lyn Fordot, aki régi jó ismerősöm, és Amerikából érkezett a fesztivál előtti reggelen. Mindannyian kocsiba zsúfolódtunk, és megtettük a közel hat órás utat Dublintól Baltimore-ba, Cork megye déli partjára. A táj szépséges volt, és természetesen három mesemondónak egy kis zárt térben mindig akad sürgős megbeszélnivalója, így az idő gyorsan repült - olyannyira, hogy az ötórai kompot, hogyúgymondjam, kövér gázzal értük csak el a mólóról (mondjuk az sem segített, hogy menet közben néha ráraboltunk egy-egy antikváriumra). Minden jó, ha jó a vége: A kompon töltött egy óra a jeges eső és a hullámok ellenére már előre jelezte a fesztivál hangulatát. Aki nem fellépő volt a fedélzeten, az közönségként csatlakozott hozzánk, és miközben szőlőt csemegéztünk és mesékről társalogtunk, a kompot egy csapat delfin kísérte, ki-kibukkanva a hullámok közül.


Cape Clear Írország legdélebbi pontja. Festői szépségű kis sziget, viszonylag könnyen gyalog is körbejárható, és amikor épp nem a világ mesemondóit tömöríti magába, alig száz lakója van. Ennek megfelelően a kikötőben rögtön megtalálható a kocsma, a bolt, és a temető is. Az elsődleges nyelv az ír. A mesemondó turizmuson kívül a szigetet leginkább madarászok látogatják, akik különleges ornitológiai ritkaságok nyomában érkeznek ezekre a partokra. A delfineken és a madarakon kívül akadnak fókák, bálnák, teknősök, és természetesen meredek sziklák tetején egyensúlyozó tehenek is (én csak fókát és tehenet láttam).
Fa kevés nő a sziklákon, cserébe viszont vannak végtelen hanga- és vadvirágmezők, a smaragdzöld legelőket pedig sövények választják el egymástól, melyeken sűrűn nő a zamatos fekete szeder. Ott tartózkodásunk öt napja alatt mindössze pár órára sütött ki a nap, az idő többi részében a sziget festői, langyos kelta ködbe burkolózott.

Fellépő mesemondóként egy B&B-ben kaptunk szállást. Itt már vártak ránk a fesztivál lelkes szervezői, akik nem csak csodálatosan kidolgozott programokat nyomtak a kezünkbe, de ráadásul háromfogásos vacsorát is főztek - először az érkezésünk örömére, majd a hétvége összes többi estéjén is. Teljesen el voltunk kényeztetve. Mindenkinek jutott saját szoba, napi háromszori étkezés, nem kevés finom bor, és természetesen tea literszámra. Amikor épp nem felléptünk, a B&B nappalijában ültünk, iszogattunk (ki mit), és beszélgettünk mindenről, ami éppen az eszünkbe jutott.

A mesemondó fesztivál ideje alatt turisták százai érkeznek erre a távoli kis szigetre. Biztonsággal állítható, hogy ha szembejön az emberrel valaki a kanyargós utakon, az vagy szervező, vagy közönség, és ennek megfelelően az egész helynek végtelenül barátságos, családias hangulata volt. Nem lehetett úgy befordulni egy sarkon, vagy csokit venni a kisboltban, hogy valaki ne lapogatta volna meg az ember vállát, és mondta volna, hogy "tetszett a meséd tegnap este!" A fesztiválhoz egy rakat fiatal önkéntes is tartozott, akiket sárga kabátjukról és széles mosolyukról lehetett felismerni. Ők szedték a jegyeket, rendezték be a termeket, és gondoskodtak róla, hogy minden gördülékenyen menjen. Rajtuk kívül a rendezvény szíve-lelke volt még Mary, a taxisofőr, aki vasvillaszemekkel gorombított le mindenkit, aki nem állt haptákban az érkezésekor, és halált megvető bátorsággal hajszolta fel enyhén rozoga autóját az ötven fokos emelkedőn a kikötői sziklák felett.


Cape Clear egyik helyi lakosa, Diarmuid Ó Drisceoil is tevékenyen részt vett a szervezésben. Amikor épp nem minket konferált fel, vagy a programot igazgatta, arra is maradt ideje, hogy a látogatóknak idegenvezetést tartson a szigeten. Az egyik ilyen sétához nekem is sikerült csatlakoznom. Jó két óráig tartott, míg az Északi Kikötőből átsétáltunk a Déli Kikötőbe, és közben meghallgattuk a helyi halászok, hírességek, és emlékezetes figurák történeteit, Szent Ciarántól a 20. század kereskedőiig. A sétához Geoff Oliver biológus is csatlakozott, aki lépten-nyomon megállt, hogy érdekes növényeket, állatokat, köveket mutasson nekünk. A nap is pont kisütött arra a két ótáta, így a történetek mellett a tájban is gyönyörködhettünk.

Mesemondó fesztiválhoz tehát elképzelni sem lehetne Cape Clear-nél tökéletesebb helyszínt; három nap alatt mindannyian, újoncok és visszatérők egyaránt, halálosan beleszerettünk a kis szigetbe. És akkor a mesemondásról még nem is beszéltem...

(Foly. köv.)

2018. szeptember 1., szombat

San Marino gyerekei (Népmesék nyomában a világ körül 93. - San Marino)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körülAki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

San Marino leghíresebb népmesegyűjteménye Walter Anderson tollából született a 20. század elején. Az egész kötetet sajnos nem találtam meg, de rábukkantam egy válogatásra, ami 10 mesét tartalmaz belőle.


Novelline Popolari Sammarinesi
Walter Anderson
Republica di San Marino 2000.

A rövid válogatás San Marino-i és standard olasz dialektusban is közli a meséket. Az eredeti könyv 118 mesét tartalmazott, melyet Anderson az 1920-as években tanítók és diákok segítségével gyűjtött, és közölt tükörfordításban. Részemről töredékes olasztudásom, magabiztosabb spanyoltudásom, egyetemi latin tanulmányaim, és a Google Translate segítségével olvastam el a szövegeket. A meséknél megjelölték a forrást is az eredeti mesemondó személyében - mivel iskolai gyűjtésről van szó, a legtöbb "forrás" 8-13 éves volt. Ennek megfelelően a mesék is rövidek és velősek, és néha egész meglepőek.

Fénypontok


Nagyon érdekes volt a Szent Péter anyukájáról szóló legendamese, amelyben a zsugori asszony egész életében egyetlen zellerlevelet ajándékozott csak a szegényeknek, azt is véletlenül. Péter ennek ellenére megpróbálta bekönyörögni a Mennyországba, de az asszony annyira harsányan hirdette, hogy ő a szent fia miatt megérdemli a mennyeket, hogy Isten inkább visszaküldte a Pokolba. Sokkal szebb véget ért cserébe a Madonna háza című mese, mely pont úgy indult, mint Jancsi és Juliska, otthonról elkergetett gyerekekkel - csak itt épp Szűz Mária házikójára bukkantak az erdőben, és ott nőttek fel boldogan.
Egy kicsit Vaszilissza babájára emlékeztetett a mese, ahol egy kislány kenyér helyett játékbabát vásárolt, és a nővérei összeszidták érte. Amikor azonban reggel tisztába akarta tenni a babát, a pelenkában aranypénzekre bukkant.

Kapcsolatok

Az ügyeletes trickster a róka volt (itt nőnemű) - volt egy változat például a Vert viszi a veretlent mesére. Akadt egy Három kismalac variáció is, csak itt a szalma- és a vasházikó dőlt össze, és varázslatos módon az üvegház maradt épen. Szintén ismerős volt a Hétfejű varázsló meséje, amelyben egy fiú három bárányát elcserélte három kutyára, és a kutyák segítségével győzte le az ellenfelét. Akadt helyi Babszem Jankó is, Fagiuolo néven, aki tolvajnak állt, és meggazdagodott belőle.

Hova tovább?
Olaszországba!