Cape Clear Mesemondó Fesztivál: A hunok már a szigeten vannak

Igazából nagyon mókás azt mondani, hogy dolgozni mentem Cape Clear varázslatos kis szigetére, de ez az igazság: Az első osztályú vendéglátásért cserébe természetesen mindannyian keményen megdolgoztunk. Három nap leforgása alatt fejenként hat fellépésünk volt, mindegyik remek hangulatú, és végtelenül barátságos.

A fesztivál hivatalos programja már pénteken délelőtt elkezdődött, jórészt ír nyelvű mesemondó körökkel, hogy azoknak is jusson mesélés, akik nem angolul akarták hallgatni. Az első össznépi előadásra kora délután került sor, "Hallgasd meg az összes mesemondót!" címmel, a kikötői klub barátságos nagytermében. Több, mint száz ember zsúfolódott be a térbe, sőt, voltak, akik kinn is rekedtek - nekik önkéntes mesemondók meséltek egy közeli sátorban. Az első sort csillogó szemű, jórészt vörös hajú gyerekek alkották, a tömeg nagy részét pedig felnőttek, a világ minden tájáról (beleértve olyan messzi tájakat is, mint Kanada és Új-Zéland). Cape Clear közönségében az a nagyszerű, hogy mindannyian hosszú utat tesznek meg, hogy jelen lehessenek, és ennek megfelelően kívánni sem lehetne lelkesebb, nyitottabb hallgatóságot náluk.

Északi kikötő, klub a jobb oldalon

A koncertet John Spillane ír zenész nyitotta meg, akivel most találkoztam először, de azonnal megtaláltuk a közös hangot az ír zene és a legendák keresztmetszetében. A koncerten írül énekelt, és vele énekelt a közönség is, főleg a gyerekek, amit külön bájos volt hallgatni. A zenés bevezető után Daniel Morden következett, walesi mesemondó, akivel már a kompon lespannoltam, lévén, hogy borzasztóan érdekelték a magyar népmesék, és osztoztunk a mítoszok iránti lelkesedésünkben is. Daniel egyszerre magával ragadó és humoros előadó; egy klasszikus Aesopus-meséből, melyben egy gyászoló asszony megszökik a temetőőrrel, sikerült csodaszép szerelmes történetet kreálnia. Utána következtem én; mivel tíz percem volt, az egyik kedvenc Pályuk Anna-mesémet vettem elő, a Csudakút címűt. A közönség jókat kuncogott rajta, és többen meghatódtak azon, hogy nekünk is vannak tündéreink, és egyes legendák szerint tőlünk is elköltöztek. Utánam következett Lyn Ford, aki a saját családja (Affrilachian, vagyis Appalache-i afrikai-amerikai és indián) hagyományából szokott humoros és bölcs népmeséket mesélni. Ezúttal egy tréfás mesét hozott magával arról, hogyan leckéztetett meg valakit egy beszélő hal, mert nem ment vasárnap templomba. A vidám hangulat folytatódott Joe Brennan előadásával is, aki a Szamárfülű Király egy ír verzióját hozta magával a saját háza tájáról, Donegal megyéből. A műsor végére megint Daniel került, ezúttal egy líraibb, borongósabb haiti mesével (amit csak az tört meg, hogy feltett egy találós kérdést - "Isten adott az emberiségnek két üveget, egy édeset és egy keserűt, mik ezek?" - és valaki bekiabált hátulról, hogy "Guiness és Heineken!"). A műsort John zenéje zárta, és a közönség vidáman távozott, hogy felkészüljön az esti előadásra.

Iskola a háttérben, előtérben az "öltöző"

A fesztivál fénypontját az esti koncertek jelentik. Ezeket egy régi, egyterű iskolaépületben tartják a hegytetőn, ahonnan remek kilátás nyílik a szigetre és a tengerre egyaránt. Az esti sötétben az épületet lámpásfüzérekkel világítják meg; az ösvényt feketeszeder-bokrok szegélyezik, amikről vidáman csemegéztek a korán érkezők. Az előadás szünetében ingyen bor kapható (pénzért poharat is adnak), valamint kecsketejes fagyi és tea.
A péntek esti koncerten fejenként húsz perc jutott minden előadóra. A kompon valahogyan szóba került Attila, a Hun, és hirtelen felindulásból úgy döntöttem, róla fogok mesélni a nagyjából százötven fős, feszülten figyelő nemzetközi közönségnek. Először megkérdeztem őket, hallottak-e már Attiláról, és majdnem minden kéz a magasba lendült; majd megkérdeztem azt is, ki az, aki jót hallott róla, amire kuncogás és pontosan nulla jelentkező volt a válasz. Nem egyedi eset, hogy külföldi, főleg nyugati közönségek Attilát csak mint mitikus szörnyeteget ismerik, ezért is szeretek különösen olyan sztorikat mesélni, amiben történelmi alakként van jelen (A láthatatlan ember gyerekkorom nagy könyve volt). Előadtam tehát az Attila és a mutatványosok című legenda általam kiszínevezett verzióját, amit anno még a mesemondó diplomaelőadásomhoz raktam össze Amerikában. Klassz élmény volt nézni, ahogyan a közönség menet közben értékelte át mindazt, amit eddig a hunokról tudott. Régészként is büszke voltam a végeredményre.
A koncert másik fénypontja az volt, hogy Daniel Morden halált megvető bátorsággal úgy döntött, előad egy magyar népmesét egy magyar mesemondó füle hallatára. Hozzátenném, hogy én bátorítottam erre a húzásra, mert borzasztóan szeretek magyar meséket hallani külföldi mesélők szájából. Ezúttal sem kellett csalódnom: Daniel az Álomlátó fiú meséjét nem csak részletgazdagon és lelkesen, de remek humorral is adta elő (helyenként visítva röhögtem rajta). Egyetlen problémája az volt, hogy szorgos gyakorlás ellenére sem tudta kiejteni azt, hogy "vasorrú bába", ezért valahányszor szóba került a boszorkány, mindig megállt, és integetett nekem, hogy kiabáljam be. A mese végére remek kis játék kerekedett ebből a mozzanatból.

A koncertet szokás szerint John Spillane zenéje nyitotta meg, és az is zárta. Mivel a közös éneklés az íreknél nem maradhat el, a péntek estét az Óró, sé do bheatha 'bhaile című népdallal zártuk, amit addig ismételgetett a lekes közönség, míg a zenésznek kis híján leszakadt a keze a gitározástól, én meg kis híján röptében megtanultam írül.
És ez még csak az első nap volt.