2016. december 30., péntek

Az év könyvekben - 2016

A tavalyi bejegyzéshez hasonlóan idén is összeszedtem az év olvasmányélményeit. A Goodreads és a Moly.hu statisztikái szerint idén kicsivel több, mint 100 könyvet olvastam el (nem számítva a disszertációhoz felhasznált irdatlan mennyiségű szakkönyvet). Ez nagyjából húszezer oldalt jelent, bár meg kell jegyezni, hogy a reális oldalszám nyilván kisebb, az illusztrációk és a kétnyelvű kiadványok miatt.

És akkor most lássuk a fénypontokat:

Népmesék, mítoszok, legendák

Idén januárban indult útjára a Népmesék nyomában a világ körül blogsorozatom. Az év során tizennyolc bejegyzést ért meg, de mivel előre olvastam, valójában 26 könyvet faltam be hozzá az év folyamán (tegnap fejeztem be Ausztráliát). A blogbejegyzések előre meg vannak már írva, csak publikálásra várnak.
Mivel a nyár nagy részét a következő könyvem írásával töltöttem - magyar népmeséket fordítottam angolra - sok magyar népmesés kötet is felkerült az olvasmánylistára, referencia gyanánt (és kutatásként a Feminista Magyar Népmesék blogsorozathoz). Összesen 14 ilyen könyvet olvastam ki. 
Kiemelkedő volt a nem-blogoláshoz olvasott gyűjtemények között George MacPherson skót hagyományos mesemondó sorozata (Highland Myths and Legends, Celtic Sea Stories, The Old Grey Magician), amely nem csak tele volt zseniális, varázslatos skót népmesékkel, de ráadásul egy csomó olyan történetet is tartalmazott, melyek fényében más, ismertebb legendák új értelmet nyertek. George maga gyűjtötte a történeteket hosszú és lenyűgöző mesemondó pályafutása során, a huszadik század korai éveitől kezdve. 


Jó dolgok és újdonságok

Az év egyik legnagyobb sikere a szememben Rachel Manija Brown és Sherwood Smith regénysorozata volt, Stranger ill. Hostage címmel (a harmadik rész, Rebel, őszre jelent volna meg, de sajnos csúszásban van). Sokáig tudnék áradozni róla; dióhéjban annyit, hogy olyan disztópiás, mutánsos westernről van szó, ahol a sokféleség magától értetődő, és nem az képezi a konfliktusok fő forrását. Üdítő volt látni, hogy egy magányos token meleg/latino/fekete/ázsiai szereplő helyett az egész gárda sokszínű, soknyelvű, sokféle beállítottságú, sokféle jellemű, és árnyaltan kidolgozott karakterekből állt. Plusz hatalmas bónusz pontot kapott a könyv azért, ahogyan megoldotta a szokásos tinédzser szerelmi háromszöget... A két író hölgy lendületes, izgalmas, részletesen kidolgozott világot alkotott mindenféle jópofa mutáns állatokkal, élvezhető prózával, és dicséretes reprezentációval, amit nem dörgöltek az ember orra alá. Mindenkinek nagyon ajánlom. 
Egy másik sorozat, ami nagyon megfogott, Ugron Zsolna két történelmi regénye volt (Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai). Nagyon tetszett a nyelvezetük, és szívesen merültem el a részletes leírásokban is (tudom, hogy ez utóbbi nem mindenkinek az esete, de én nagyon szeretem őket). Sokat utána kellett olvasnom annak, hogy mi "igaz" a történetekből és mi nem, de ezt is a könyvek javára írom, mert sikerült felkelteniük az érdeklődésem egy olyan korszak iránt, amiről eddig nem nagyon olvastam. A szerző sok empátiával ír asszonysorsokról, és képes olyan szereplőket is megszerettetni az emberrel, akik eleinte ellenszenvesek (avagy fordítva). Alig várom, hogy olvashassam nyáron a következő részt. 
Idén jelent meg az El Ministerio del Tiempo-hoz, kevenc spanyol tévésorozatomhoz kapcsolódó első regény is, El tiempo es el que es (Az idő az, ami). Három olyan epizód történetét foglalta magába, amiket pénz vagy idő hiányában a sorozat nem tudott képernyőre vinni - ám mindhárom történet beleillett a tévében látott időrendbe, és utaltak is rájuk oda-vissza (ezt hívják transmedia storytelling-nek). Nagyon szórakzotató olvasmány volt, remélem, lesz még belőle. A spanyolok remekül kezelik az időutazást és a saját történelmüket. 

Némi non-fiction

Hosszas várakozás után a nyáron beszereztem Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyvét, és egy szuszra ki is olvastam. Nagyon mélyen megérintett, azóta is sokat gondolkodom rajta (meg néha sírtam is egy kicsit). Külön lenyűgözött, hogy a hősök mennyire sokfélék voltak - a könyv nagyon erősen árnyalta annak a képzetét, hogy kit nevezünk "hazafinak" vagy "igaz magyarnak." Tanítani kéne gimnáziumban. Szégyen, hogy a könyvben szereplő emberek nagy részéről sohasem hallottam még. 
Szintén hosszas kerülgetés után szántam rá magam az idén Adrienne Mayor Az ókor régészei c. könyvének elolvasására - és kellemesen csalódtam benne. Aggódtam, hogy valami féltudományos mű, rengeteg spekulációval - de helyette egy alaposan jegyzetet, forrásokkal ellátott, spekulációkkal óvatosan bánó tudományos kötetet kaptam, ami érdekes és izgalmas dolgokat vetett fel azzal kapcsolatban, mit gondoltak görög és római elődeink a földből kiforduló ősemlős- és dinoszaurusz-csontokról. Nagyon tetszett; lendületből rögtön elolvastam a második, amerikai indián hagyományokkal foglalkozó részét is (The first fossil hunters). 

Képregények

Idén újult erővel tértem vissza a képregényolvasáshoz is. Az év fénypontja toronymagasan a Saga című sorozat volt, amit már régóta ajánlgatott mindenki, és végül beadtam a derekam. Megérte; azonnal felkerült kedvenc képregényeim (és kedvenc olvasmányaim) örökös toplistájára. A top háromba biztosan. 
Kedvenc sorozataim körül a Ms. Marvel és a Hawkeye képregények újabb köteteit szereztem (és faltam) be az idén; mindkettő továbbra is nagyon szerethető, szép és részletes látványvilágú, izgalmas, és helyenként nagyon elgondolkodtató. Remélem, sokáig kitartanak még. Fájó szívvel mondtam búcsút a Fables sorozatnak (na, ők vannak a toplista tetején) az utolsó, 150. kötettel. 
Végül pedig, bár nem egészen képregény, ide sorolom az év egy másik kiemelkedő olvasmányélményét, a Dinotopia sorozatot is (A land apart from time, The world beneath, First flight, Journey to Chandara). Tudom, hogy későn érkezem, mert a könyveknek évtizedes rajongótábora van már, de én valamiért csak az idén találkoztam velük először - ami nagy kár, mert gyerekkori énem teljesen beléjük habarodott volna. A könyvek egy olyan világot tárnak fel, ahol emberek együtt élnek dinoszauruszokkal egy elveszett kontinensen. Két kötet úgy van felépítve, mint egy 19. századi útinapló - jegyzetekkel, térképekkel, napi feljegyzésekkel, és rengeteg, rengeteg csodálatos, színes illusztrációval (néhol kicsit a Mesél az erdő stílusára emlékeztetett). A szerző aprólékosan kiépíti, majd be is mutatja a kontinens különböző részeinek kultúráit, és a dinotópiai közösségek mindennapi életének részleteit (onnan kezdve, hogy hogy néz ki belülről egy dinoszaurusz-keltető, egészen odáig, hogy milyen eszközökkel takarítják az utcákról a dinoszaurusz-trágyát). Külön tetszett, hogy a szerző rengeteg féle emberi kultúrát kombinált össze (mivel a kontinenst hajótöröttek találhatják csak meg), és a szereplők is nagyon sokfélék voltak. 

Ami rossz volt 
(de legalábbis nem nyűgözött le)

A film miatt olvastam el Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, de nem győzött meg (bár a film még így is jobb X-men volt, mint az új X-men filmek). Úgy éreztem, hogy erőltetetten gótikus és misztikus akart lenni, de kevés volt mögötte a tartalom ("Nézd! Fura fotók! Hú!"). Lehet, hogy a folytatások erősebbek, de az első kötet nem győzött meg, hogy tovább olvassak. 
Hasonlóan csalódás volt a Second Mango című regény - főleg azért, mert maga az alapötlet nagyon bájos volt, és nagyon szerettem volna, ha jól van megírva (trópusi fantasy világ, zsidó szokásokra alapozva a szokásos kelta-keresztény helyett, egy leszbikus királynővel aki feleséget keresni indul el a nagyvilágba). Sajnos a szöveg és a történetvezetés sikeresen lerombolta a szerethető alapötletet. 
Hasonlóan nagyon, nagyon akartam szeretni a Rejected Princesses könyvkiadását is. Minden okom megvolt rá, hogy imádjam a könyvet - mennyire jópofa már, hogy olyan női sztorikat gyűjt össze, akikből sohasem lenne Disney hercegnő, mert túl véresek, vagányak, árnyaltak, vagy egyébiránt alkalmatlanok a cukormázra (és aztán megrajzolja mindet Disney stílusban). Sok olyan nőt vonultat fel, akikről érdemes tudni, és teszi ezt olvasmányos, emészthető formában, alapos kutatással a háttérben... Az egyetlen dolog, ami megtorpedózta a szememben a könyvet, az a stílusa volt. Nem bírtam az erőltetetten poénkodó szöveget, ami néhol annyira kúl akart lenni, hogy belerondított egyébként érdekes, szívszorító, vagy elgondolkodtató történetekbe is. Amúgy érdemes elolvasni, maguk a történetek miatt, de nem lett a kedvencem. 

2016, könyvek szempontjából, eléggé jó év volt. Reméljük, 2017 még ennél is jobb lesz...

2016. december 29., csütörtök

Lamantinok karácsonyra

Nagyon régóta szerettem volna élőben látni lamantint (horgolni már kiválóan tudom őket), és mivel Floridába utazni lamantin-nézőbe elég drága mulatság, azt kértem karácsonyra, kiránduljunk el a közeli Columbus állatkertjébe. Mert ott vannak lamantinok. A Jézuska úgy döntött, jól viselkedtem az idén, és karácsony másnapján útra keltünk a híres Columbus Zoo felé.

Ilyenkor télen az állatkert egy része zárva tart (Afrikát és Ausztráliát csak részben lehet látogatni, gondolom a többiek fáznak), de így is volt bőven látnivaló. Valami fura frontnak köszönhetően két kemény mínuszokkal teli nap között valahogy kifogtunk egyet, amikor majdnem húsz fok volt, így kényelmesen sétálhattunk egész nap, és az állatok is elég aktívnak bizonyultak. Először természetesen magukat a lamantinokat kellett megtekinteni, akik saját házban laknak (sőt, saját ajándékboltjuk is van, ahol azonnal be is szereztem egy méretes plüss lamantint) (pontosabban kaptam karácsonyra). Minden példány menekült, vagyis nem fogságban születtek és nem szórakoztatás céljából fogták be őket; a két kicsi árván maradt miután az anyjukat elütötte egy motorcsónak, a foltosnak pedig a farkát rongálta meg egy propeller. Az évek során az állatkert több lamantint is rehabilitált már, de páran, mint például foltoska, sohasem kerülhetnek vissza a vadonba.

Persze azonnal hátat fordítottak a fényképezőgépnek
(pedig nem fürge állatok)

A nevekből látható, hogy a névadásért felelős dolgozók eléggé
kockák (a másik kettő Jedi és Junebug)

A lamantin nózi a legjobb nózi, fogni is lehet vele

A lamantin lényege: Vízben lebeg és salátát kajál
Én mindenesetre nagyon boldog voltam a karácsonyi ajándékkal

Plüss lamantin és bronz lamantin

Persze más állatok se maradtak ki a karácsonyból
Ez a kígyó például dobozt kapott

Láttunk repülő rókákat

A majomházban nagyban zajlott a kurkászás

Wolverine barátunk pedig éppen ebédelt
Annak ellenére, hogy a nyári állatok téli álmot aludtak, azért bőven akadt mit nézni, el is repült vagy négy-öt óra, mire észbe kaptunk. A karácsonyi kiruccanás második felében meglátogattuk a Book Loft-ot, Columbus híres, harminckét szobás könyvesboltját, ahol új könyveket lehet vadászni potom áron, ha elég időt tölt benne az ember (nincs karácsony könyv nélkül, ugye). A kört a város legfelkapottabb német éttermében zártuk, kolbásszal és káposztával, a (nem viccelek) Kossuth utcában.

Kellemes, lamantinos karácsony volt.

2016. december 28., szerda

Tanulságos mesék a karácsonyfa alá

(Eltelt a karácsony, kezdem behozni az ünnepi lemaradásaimat.)

A farmon történt mesélésen kívül csak egy fellépésem volt az év vége előtt - egy közeli egyetem, a Lourdes University kért fel, hogy meséljek szokásos félévzáró gálájukon a "lifelong learning" program diákjainak. Ez a program havi rendszerességgel szervez előadásokat és tanfolyamokat nyugdíjasoknak, akik szeretnének új dolgokat tanulni, vagy új tudományterületeket felfedezni. A gála egy kulturális előadásból, ebédből, és az én egyórás műsoromból állt; nagyjából nyolcvanan ültek a közönségben, jóllakottan és kíváncsi mosollyal az arcukon.

A kérés az volt, hogy a mesék valamilyen formában tanuláshoz, tanításhoz kapcsolódjanak. Jó kihívás volt, és bonyolultabb, mint első hallásra tűnhet; úgy döntöttem, felfűzöm Elizabeth Ellis klasszikus Haha-Aha!-Aaah-Ámen rendszerére, hogy szép, kerek egész legyen belőle. Így született meg Stories by the wayside (Történetek az út mentén) című új mesemondó programom, mely végül az alábbi történetekből állt össze:
Az ember, aki a szerencséjét kereste (Ezen dolgoztam a legtöbbet; olyan mesetípus, ami a világon szinte mindenhol létezik, de majd' minden verziójában más vége, más állomásai, és sokszor más tanulságai is vannak. Elolvastam pár tucat mesét a típusból, és összeraktam belőlük a saját - kicsit hosszabb és színesebb - verziómat. Remekül működött, és a hallgatóság jókat derült rajta).
A mester és egy csésze víz (Ez egy pár perces, nyúlfarknyi tanmese, amit a nyáron tanultam gey Budapestre látogató szingapúri mesemondótól. Arról szól, miért fontos, hogy meséken keresztül tanítsuk az embereket.)
A szegények kertje (Kazah népmese arról, hogy egy fiú elkölti minden, kertészetre szánt pénzét, hogy megmentsen egy sereg befogott madarat. A madarak cserébe varázslatos kertet ültetnek neki, ami gyümölccsel lát el minden szegény embert.)
Anait királynő (Az egyik nagy kedvenc mesém, Örményországból, és az egyik első, amit annak idején angolról magyarra fordítottam. Egy szegény lányról szól, aki addig nem megy feleségül a királyfihoz, amígy az el nem sajátít valamilyen mesterséget - ami később kapóra is jön, hogy megentse az ifjú király életét. Jó volt visszatérni a meséhez; ennek is elolvastam néhány különféle változatát, míg kézre nem állt a meséléshez.)
A kétperces sárkány (Jó volt lezárásnak - csattanós és vicces egyszerre.)

Az előadás remekül sikerült, a közönség érdeklődő és lelkes volt, és a mesék majdnem pontosan kitettek egy órát. Az egyetlen zökkenő a kazah mesénél történt - először is többen zavart arcot vágtak az elején Kazahsztán említésénél (nem tudom, hogy a -sztán akasztotta-e meg őket, vagy csak azt hitték-e eddig, hogy az egy kitalált ország), majd volt egy kisebb felhördülés, amikor a mesében szereplő kán, hallván a szegények varázslatos kertjéről, kijelentette, hogy "építsük falat köréje, és a szegényeket ne engedjük be!" (Alighanem azt hitték, hogy Tudodkin, az új elnökjelöltön poénkodom, pedig nem én politizáltam, az eredeti mesében is így van...). Mókás volt, mert csak utólag esett le, mire reagáltak, ember segítségével, aki a közönségben ült, és testközelből figyelte meg a reakciókat. Én megnyugodtam benne, hogy ha ez a legnagyobb bajuk az előadással, akkor jól végeztem a munkámat. Akinek meg nem inge, ugye.

Akár megrendelik újra ezt a műsort a jövőben, akár nem, mindenképpen érdemes volt összerakni. Lett belőle egy remek saját verzióm a szerencsekereső mesére, és Anait királynőt is sikerült újra meglátogatnom...

Mesemondás malacólban

A "fura helyek, ahol meséltem" egyre bővülő listájára december tizedikével felkerült az illusztris fialtató kutrica tétel is (megnéztem, magyarul imigyen fordítódik a farrowing house, vagyis az a kunyhó, ahol az anyakocák lemalacolnak). Malac ugyan szerencsére egy sem volt benne, volt viszont cserébe fűtés, amit több okból is nagyon tudtam értékelni - egyrészt, mert itt az ohiói befagyott pokolban jelenleg farkasordító hideg van, másrészt pedig, mert jelmezben voltam: Egy 1930-as évekbeli bevándorlót személyesítettem meg, témához illő virágmintás otthonkában.
(Fotók hamarosan)

A helyszín a város szélén található Carter Történelmi Farm volt (a megyei múzeum kihelyezett része), az alkalom pedig a szokásos évi Ünnepi Hagyományok Napja. Az volt a feladatom, hogy karácsonyi népmeséket kutassak fel és adjak elő mindazokból a kultúrákból, ahonnan jelentős számú bevándorló érkezett Bowling Green környékére a 20. század elején (amikor a farmot létesítették). A lista, amit a múzeum összeírt nekem, jó pár tételből állt: Fel kellett készülnöm angol, ír, skót, holland, német, lengyel, magyar, skandináv, Appalache-i, és magyar mesékből is. Jó projekt volt, elszöszöltem vele egy darabig; végül mindegyik kultúrához sikerült legalább kettő (egy gyerekbarát és egy felnőttesebb) karácsonyi népmesét előásnom.

A kép a farm egy korábbi rendezvényén
készült, de a háttérben látható a kutrica
Maga a rendezvény több helyszínen zajlott. A farmhoz tartozó történelmi lakóházban (igen, errefelé az 1930-as lakóház "történelmi", ne tessék röhögni) volt karácsonyfadísz-készítés, élő zene, élő Mikulás, sütemény, forralt bor (pontosabban forralt cider, hogy a gyerekek is ihassák), meg általános ünnepi hangulat. A szántóföldek túlsó végében volt egy sátor, ahol tűzzel és forró levessel / csokival várták a látogatókat, akiket aztán erdei túrára vittek (nem tudom, hányan kockáztatták meg a túrát a kemény mínuszokban, én nem jutottam el odáig). A harmadik helyszín voltam én, a kézműves kunyhóvá alakított kutricában.
(Milyen jó szó már. Kutrica, kutrica, kutrica.)

Az első körben, rögtön a kezdés után egy rakás nagyon zsizsik gyerekkel volt dolgom. Először a Ködkaput meséltem, ami tavaly óta az egyik nagy karácsonyi kedvencem, angol népmese, vannak benne tündérek meg beszélő állatok, a gyerekeknek nagyon bejött. Másodjára, mivel két lelkes kisfiú ült az első sorban, a Jégország királyát meséltem el. Ennek a végére már kissé fel-alá hengeredtek a gyerekek a padokon, úgyhogy a mese végeztével szélnek is eresztettem őket - fesztiválos környezetbenn amúgy is fél óta a figyelési maximum.
A második mesélésre a nap végén, zárás előtt került sor. Eddigre a nagyon apró gyerekek már hazamentek, úgyhogy eleinte felnőtt közönségem volt; később betévedt egy-két tinédzser meg kiskamasz is, de összességében sokkal nyugisabb volt a hangulat. A felnőttek lelkesen sorolták, hogy nekik milyen felmenőik vannak (és döbbenetes módon egyetlen angol sem volt közöttük). Elsőként Rübezahl almáit meséltem, ami az egyik kedvenc német karácsonyi mesém; másodjára Almafa Apót, ami angol mese ugyan, de cserébe szó van benne a forralt almaborról és a hozzá kapcsolódó karácsonyi szokásokról. Harmadjára két hölgy kérte, hogy meséljek holland karácsonyi mesét - itt egy új történetet vettem elő, amelyben egy házsártos gazda karácsony éjjel is dolgozik a földjein, és ezért büntetésből felrepül a Holdba (ahol azóta is láthatóak a körvonalai). Az eredeti népmese "Istenkáromlás" címmel futott a gyűjteményben, mint elrettentő példa azoknak, akik nem ülik meg az ünnepet, de kis színezéssel egészen remek sztori kerekedett belőle.

A hideg ellenére a rendezvény és a mesélés is jó hangulatban telt. Külön bónusz, hogy másnap reggelre leszakadt a városra fél méter hó, úgyhogy hivatalosan is megünnepeltük az ősz utolsó napját...

2016. december 17., szombat

A kagylók mindenre jók (Népmesék nyomában a világ körül 18. - Nauru)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Nauru szigetével végül búcsút intünk Mikronéziának, és egyben a 2016-os évnek is: A következő bejegyzés január 7-én várható!


Legends, traditions, and tales of Nauru
A transcript of a series of lectures delivered by Native Teachers
Timothy Detudamo
University of the South Pacific, 2008.

Ennek a könyvnek elkelt volna egy Bevezető, meg egy tisztességes szószedet. Utóbbi volt ugyan, de olyan mérhetetlenül hasznos definíciókat tartalmazott, mint pl. "egy bizonyos típusú fegyver" (ebből volt vagy hat), vagy "egy bizonyos típusú hal" (kösz). A mesékbe ékelt dalokat vagy rigmusokat egyáltalán nem fordították le. Kíváncsi lettem volna arra is, kitől gyűjtötték a meséket, vagy mikor, vagy hogyan... de sajnos nem derült ki. Ami hasznos volt, az a könyv közepén a Legendák és a Mesék fejezetek közé ékelt Életmód fejezet volt, ami leírta a naurui mindennapi élet alapvető mozzanatait. Ezek legalább abban segítettek, hogy a történetek egyes részeit jobban megértse az ember; olyan érdekes dolgokat is megtanultam belőle, mint például hogy Naurun a fogmosás nagyon komoly dolog, minden étkezés előtt vagy után az emberek levonulnak a tengerpartra sós vízzel fogat tisztítani...

Fénypontok

Nauru madártávlatból
Nagyon szépségesnek találtam a naurui teremtésmítoszt. A világ egy kagylóból született, aminek a felső héját óriások emelték fel égboltozatnak. Szerepelt egy égig érő fa is, amire felmászva az egyik istenség leveleket és gallyakat rázott a tengerbe - ezekből lettek a szigetek. Amelyik levél színével felfelé esett a vízbe, az termékeny földdé vált, ami viszont a fonákjával felfelé, azon nincs édesvíz és nem él meg semmi...
Érdekesen gondolkodott az újjászületésről Itijo és Araiman legendája. A halottakat egy nagy kagylóba helyezték; három nappal később kisbaba formájában ismét életre kelt az eltemetett (akit a felesége nevelt fel). Amikor a feleség megunta a rendszeres babázást, és felnőttként akarta visszakapni a férjét, túl sokáig hagyta a kagylóban; azóta nem működik a varázslat...
A túlvilágról is különleges képzeteik voltak a nauruiaknak. A halál után a lélek egy sziklakapun ment keresztül; ha életében bűnt követett el, a sziklák összelapították. Ha valamelyik tabu ellen vétett, a kapun túl egy hibiszkuszfa kapta el az ágaival, és lógatta fejjel lefelé.
Az egyik kedvenc mesém a kötetben Eakeno története volt: Egy istenség szemet vetett egy csinos, ám boldog házasságban élő lányra, és horgászbottal pecázta ki magának a hölgyeményt (a horgot az égből eresztett alá, mindenféle ajándékokkal). Az elrabolt lánynak végül a férje, egy rák, és két kanári segített megmenekülni.
Cápákkal is elég sokat találkoztam a kötetben - volt egy anya, akinek mind a négy fia cápává változott, és egy híres harcos is, Oenani, akinek négy sor éles foga volt. Fregattmadarak is akadtak szép számmal, de bavigációs jel helyett főleg zsákmányként.

Kapcsolatok

Naurun találkoztam a "kezdetben az emberek nem tudtak szülni" mesetípus eddigi legjobb változatával (úgy látom, ez a motívum elég elterjedt egész Óceániában, kíváncsi vagyok, mi lehet az alapja). Deragoe története egy fiatal világjáróról szólt, akit egy istennő segített az útján, míg el nem jutott Nauru szigetére, ahol az asszonyok nem tudtak szülni (pontosabban minden várandós nőn két öregasszony cápafogakkal hajtott végre császármetszést). A kalandos utazás végén Deragoe feleségül vett egy helyi lányt, és a szülés mellett mellesleg főzni is megtanította a bennszülötteket.
Egy másik gyakori motívum, ami ismét visszaköszönt, az a trükk volt, amikor valaki kagylókat tesz a szemhéjára, hogy a sötétben úgy tűnjön, mintha ébren lenne, így tévesztve meg az emberevő szörnyeteget (ez esetben boszorkányt), aki álmában akarja megenni.
Pandóra mítoszához volt hasonló az a történet, ahol az első istenség lezárt kosarakat hagyott hátra az óriásoknak, akik azonban kíváncsiságból egymás után kibontották mind a hármat; az első kettőben élelem volt és kincsek, ám a harmadikból mindenféle bajok és betegségek szakadtak az emberiségre. Természetesen itt is volt legenda a kókuszdió születéséről; a kókuszpálma itt is egy eltemetett férfi (harcos) sírjából fakadt.
Nagyon szimpatikus volt az égigérő paszuly naurui verziója (Egigu Fája). Itt egy lány mászott fel az égbe, és találkozott az égitestek öreganyjával, aki egy kagylóba rejtette a fiai elől. A lány végül a Holdhoz ment feleségül, és a hold foltjain látszik, ahogy a férje magához öleli őt.
(A meséből még bélyeg-sorozat is készült, lásd balra)

Hova tovább?
A Salamon-szigetekre. Pápua Új-Guinea után ismét visszatérünk Melanéziába.

2016. december 10., szombat

Kiribati tündérmesék (Népmesék nyomában a világ körül 17. - Kiribati)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK vadonatúj Facebook oldalán is! Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Előre megjegyztem, hogy Kiribati nem egy sziget, hanem egy sok kis szigetből álló ország.


Tales of Kiribati
Iango Mai Kiribati / Stories from Kiribati
Peter Kanere Koru, Ginette Sullivan
Institute of Pacific Studies of the University of the South Pacific, 1986.

Ismét egy rövidke kötetet sikerült csak beszereznem - mindössze kilencven oldalas, vagyis annak is inkább csak a fele, mert az előzőekhez hasonlóan ez is kétnyelvű kiadvány. Összesen nyolc mese található benne, három mesemondótól. Mindhárman nők, egyébként, és nem csak a fényképük szerepelt a tőlük gyűjtött mesék előtt, hanem egy-egy rövid életrajz is; amennyire rövidke a könyv, annyira igényes kiadás. Minden oldalon a bal hasáb kiribatiul (?), a jobb hasáb pedig angolul van, és a szöveget itt-ott rajzolt illusztrációk és fekete-fehér fényképek szakítják meg, bemutatva a szigetek kultúrájának jellegzetes elemeit.

Fénypontok

Két kedvenc mesém volt a nyolcból. Az egyik a Kinibura és az Oroszlánok névre hallgatott, és egy fiúról szólt, akit oroszlánok fogadtak örökbe és neveltek fel. Különösen tetszett benne az a rész, amikor a vadonból visszatérő hétéves fiút a húga tanította meg beszélni. Az oroszlánok továbbra is segítették a nevelt fiukat, sőt, az egész családját, mindenféle mágikus módokon.
Kiribati címere
A másik mese, ami bejött, az Atutababa és a három nővér című volt, melyben Atutababa, egy gonosz boszorkány, csapdába csalt három lányt (mindhármukat Ikuikunak hívták: Első Ikuiku, Középső Ikuiku, és Utolsó Ikuiku). A lányoknak mindenféle kalandok árán sikerült csak megmenekülnie az emberevő banyától. Egyszer például egy fára másztak fel előle - és miközben a banya vágta a fát, a lányok a lombok közül pisiltek lefele, hogy a fa növekedjen és gyógyuljon vágás közben. Máskor meg egy hatalmas kócsag (már megint a kócsagok...) mentette meg a lányokat. Kalandos történet volt, és talán az egyetlen, amin nem éreztem európai beütést.
(Egyébként a könyv borítóján is ez a mese látható)

Kapcsolatok

Pawpaw gyümölcs
A legtöbb történeten érezni lehetett némi európai avagy amerikai hatást. Voltak bennük például oroszlánok, medvék, gyémánt gyűrűk, és égbe nyúló paloták... Volt egy "vitéz szabólegény" változat, ahol egy legény két óriást tett lóvá a szokásos trükkökkel (kőből vízfacsarás, stb.), meg egy "mágikus menekülés" is (ami népszerűnek tűnik a világnak ezen sarkában). Utóbbi annak ellenére, hogy a szokásos "Rózsa és Ibolya" formát követte, eléggé helyi ízű volt - a fiúra kiszabott egyik feladat például az volt, hogy verjen le egy papaját a király fájáról, de nem sikerült neki, mert egy hatalmas százlábú kuksolt a gyümölcsön. Ebben a mesében egyébként ördög vagy démon helyett a Kártyák Királya, valamiféle mitikus, játszani szerető szellemlény volt a főgonosz.

Hova tovább?
Nauru szigetére.

2016. december 3., szombat

Vitorlással mesétől meséig (Népmesék nyomában a világ körül 16. - Marshall-szigetek)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Továbbra is Mikronézia szigetvilágában kalandozom. 


Stories from the Marshall Islands
Bwebwenato Jan Aelon Kein
Jack A. Tobin
University of Hawaii Press, 2002.

Eddig ez volt talán a kihívás legnehezebb olvasmánya. Nem mintha különösebben hosszú lett volna (az oldalszám csalóka, mert sok mese két nyelven, angolul és marshalliul (?) is benne van a kötetben), cserébe viszont a végleteking tudományos igényű. Kilencven népmese, mítosz, és legenda található benne, és mindegyikhez bőséges lábjegyzetek, kommentek, zárójelek és zárójeleken belüli szögletes zárójelek tartoznak. Rengeteg nyelvészeti információt zsúfolt a szerző magukba a meseszövegekbe, ami néha érdekes (pl. az ég színe napkeltekor és naplementekor: mel), máskor viszont kifejezetten zavaró. Ennek ellenére rengeteget tanultam a könyvből a Marshall-szigetek kultúrájáról, történelméről, szokásairól, valamint - megint csak - flórájáról és faunájáról is.

Fénypontok


Vitorlás, fregattmadárral
Nagyon tetszettek a hajózással, navigálással kapcsolatos legendák. Az egyik például arról szólt, hogy egy Loktanur nevű asszonynak tizenkét fia volt, akik versenyt eveztek egy közeli szigetig. A tizenegy legidősebb fiú nem akarta magával vinni az anyját, mert nagy batyut hurcolt magával, és féltek, hogy lelassítja őket. A legkisebb fiú hívta csak meg a fedélzetre - és ekkor kiderült, hogy a batyu valójában a világ első árboca és vitorlája. A mese részletesen leírja, hogyan szerelték össze, és hogyan tanította meg az anya vitorlázni a legkisebb fiát, aki természetesen ezek után minden bátyját maga mögött hagyta.
Egy másik legendának a navigálás kezdeteiről szintén női főhőse volt, Litarmelu nevezetű, akit egy titokzatos hajóban érkező titokzatos férfiak tanítottak meg tájékozódni a tengeren. A mese hosszú volt, és abból állt, hogy a lányt csukott szemmel vontatták fel-alá a szigetek között, majd néha felébresztették, és meg kellett állapítania, hol vannak éppen - a hullámokból, a víz állásáből, színéből, stb. A nagyon részletes és érdekes történet célja eredetileg az volt, hogy továbbadja a tájékozódási pontokról szóló évszázados tudást. Egyébként több ilyen történet (ikid - mese-ének) is volt a kötetben, amik felsoroltak minden apróságot, amit a tengerjáró népek megfigyelnek - itt ugrálnak a delfinek a vízből, itt fészkelnek a fregattamadarak, itt van egy polip formájú szikla, stb.
Volt egy nagyon érdekes töréntelmi legenda is, ami a bennszülöttel oldaláról mesélte el egy 1883-ban megfeneklett amerikai hajó történetét. Külön jó volt, hogy a szerző mellékelte a hajónaplót a történet másik felével... (a találkozás egyébként, az amerikai tengerészek pánikolása ellenére, barátságosan zajlott).
A fregattmadár fontos
navigációs jel
Több verzióban is szerepelt a könyvben egy Apály című történet, melyben két asszony megsütött egy polipot - mire a polip gigantikus méretű anyja előjött a tengerből bosszút állni, de a két asszony kemény küzdelemben legyőzte és feldarabolta. Érdekes volt az a mese is, ahol egy démon felvette egy asszony alakját, és a férjnek el kelett döntenie, a két egyforma feleség közül melyik az igazi... az érdekes az volt a sztoriban, hogy (egyértelmű jelek ellenére, pl. a démon nem tudott tüzet rakni) rosszul választott, és az igazi feleség sokáig száműzetésben élt, míg ki nem derült az igazság.
Nagyon tetszett a kezdő teremtésmítoszban az a mozzanat, amikor két istenség a teremtés után hosszas munkával színesre tetoválta az összes élőlényt. Mindig mondogatják, hogy az eszkimóknak mennyi szava van a hóra - ugyanebből a teremtésmítoszból most megtanultam, hogy a Marshall-szigeteken a kókuszpálma és a kókuszdió minden egyes növekedési fázisára más nevet használnak. Természetesen itt is volt helyi trickster, Etao nevezetű.

Kapcsolatok


Maui november óta
már Disney hős is
A legérdekesebb kapcsolat, amit a könyvben találtam, nem hasonlóság volt, hanem egyenesen látogatás: Egy legenda arról szólt, hogyan látogatta meg Maui, a híres-neves polinéz trickster, a Marshall-szigeteket, hogyan versenyzett helyi varázslókkal... és végül hogyan ölték meg. Ritkán látok olyat, hogy egy nép trickstere felbukkanna egy másik nép meséiben. Nyilván volt kulturális eszmecsere a sok tengerész között az évszázadok során (meg gondolom az sem véletlen, hogy itt Maui húzza a rövidebbet). Természetesen a marshalliaknak is megvolt a maga "tenger alól szigeteket halászó" legendája, úgyhogy nem maga Maui volt az egyetlen polinéz kapcsolat.
Ebben a könyvben is volt egy "varázslatos menekülés" jelenet az Anidep legendája című mesében (anidep egyébként nem név, hanem egy labdajáték). Itt a menekülő lány kókuszdiókat dobált hátra a válla felett, amikből hangyák özönlöttek ki. Mivel a démon nagyon szerette a hangyákat, mindig megállt egyenként összecsipegetni őket... (mint a magyar boszorkányok a mákkal, vagy a kelta tündérek a sóval).
A fiú, aki találkozott Jebróval című mesében egy halászfiú összefut a Fiastyúk (Jebro) csónakjával a tengeren (hét egyforma halász ül benne), és ajándékba kapja tőlük az örök élet titkát - amit nem mondhat el senkinek. Amikor megszegi a parancsot, látványosan megöregszik, és porrá omlik össze. Sok hasonló mese létezik szerte a világon.
A Maldív-szigeteki mesegyűjteményben találkoztam történetekkel, melyekben egy démon-asszony egyik szigettől a másikig tudta nyújtani a nyakát, hogy embereket faljon fel - itt is volt egy hasonló (Az asszony Kole szigetéről), ahol a saját fiai menekültek a démon elől, miközben darabokat harapott ki a szigetekből.
Volt emellett egy teljesen random, fára mászó polip is az egyik mesében ami ezt a városi legendát juttatta az eszembe.

Hova tovább?
A Kiribati Köztársaságba.