2007. november 30., péntek

Téli bunda

Most már hivatalos: holnaptól december van, minden szempontból tél, és a helyi öltözködési szokások kezdenek teljesen valótlan szinezetet ölteni.
Az időjárás: hideg. Nagyon hideg. Hétágra süt a nap, de a múlt héten már havazott, fúj a szél, a tócsák befagytak, reggel látszik a lehelet és én például bélelt csizmában és nagykabátban járok órára (sál meg kesztyű meg minden).
A legtöbb helyi diák még mindig strandpapucsot és rövidgatyát visel. Nem vicc. Azon tanakodom, vajon a világnak ezen a felén a fényerősséghez mérik-e a ruházatot, és nem a hőmérséklethez... vagy mi van?! Mert amikor a teásbögrét szorongatva pirosra csipett orral reggel beesem órára, még rájuk nézni is rossz. A fázósabbja strandpapucs helyett balettcipőt visel. Slussz.

Freestyle kiegészités

Jellemző hogy mennyire álmos voltam tegnap, kifelejtettem a legjobb részt a hiphop-este leirásából...
Az egyik téma amit a közönség feldobott a "versenyzőknek", a nők helyzete volt, amiről ők aztán vigan hányták a rimet percekig, mig végül az egyik csaj kipattant a tömegből, egyiküktől elmarta a mikrofont, és úgy beolvasott nekik rimben-ritmusban, hogy a fülük kettéállt. Valszeg ő sem először csinált már ilyesmit (a mozgásáról ne is beszéljünk... nézzetek meg néhány profi hiphop videót).
Yo sister.

Inkvizició - a helyzet fokozódik

Eljött a pillanat, amikor Richelieu és a Borgia klán beszálltak a buliba. A játék kezd izgalmas lenni... (pápai felhivás: "Aki bármiféle kapcsolatban áll a Borgia klánnal, bé-ó-er-gé-i-a, az vigyázzon magára...").
Valaki névtelen iratokat szórt szét a teremben amik a nemrég megégetett Giordano Bruno-t dicsőitik - veszélyes eretnek járkál szabadlábon soraink között. Amennyiben valaki nem árulja be az Inkvizició fejénél hétfőig bezárólag, úgy elkezdik vallatni a Szent Hivatal tagjait... (Bellarmine biboros: "Nem vonakodom kinzást alkalmazni...")
Sűrűsödik a cselekmény.

"It's 10% luck, 20% skill, 15% concentrated power of will..."

Egyszer mindent ki kell próbálni (kivéve a már jól ismert kivételeket...:). Ma este, mivel nagyon-nagyon tanulnunk kéne, Katával felkerekedtünk, hogy meglessük a Temple of HipHop nevű rendezvényt az Underground Café-ban.
A café barátságos kis hely az ebédlő alagsorában, szines falakkal, hangulatvilágitással, isteni tejszines teával (amit Kata most mutatott be nekem, és szerelem volt első kóstolásra). Általában nyugis zug, de ma este tömve volt emberekkel, akik elfoglaltak minden lehetséges ülő- és állóhelyet; a maradék felületet elfoglalták a hangfalak és a keverőpult, és már nagyban dübörgött a zene. A "szinpadon" két srác ült gitárral, a zene tőlük származott, és egy harmadik, mikrofonnal a kézben.
Na mármost be kell vallanom hogy eddig nem nagyon rajongtam a hiphopért úgy általában, meghallgattam néhány számot és slussz. Amit ma este hallottunk, klassz volt meg minden, ritmusra főleg, de főleg az tetszett, hogy diákok csinálták esti szórakozásból, és amikor az énekesnő is csatlakozott a bandához, kis hiján lepetéztünk: az egyik első hetes PRIDE vezetőnk volt, nagyhangú bohócforma csaj, aki a ma esti teljesitménye alapján összecsomagolhatná Beyoncát meg Rhiannát fél kézzel (igen igen nehéz olyan afroamerikai énekesnőt találni akinek nincs hangja de azért a sóbiznisznek néha sikerül). Amikor már belemelegedtünk a dolgoba, a zenekar összecsomagolt és lelépett, és akkor kezdődött az igazi móka. Freestyle.
A két srác aki kiugrott a szinre az első mellé valószinüleg nem ma kezdte a szakmát, de az is lehet, hogy igy születtek (sőt mi több valőszinű hogy jó adag ebből az ember vérében van, no racism intended). Dőlt belőlük a szó, amiből persze nem sikerült sokat elkapni, de azt még mi is értettük, hogy itt bizony kemény ritmus van, és rimek, és akármennyire rögtönzés is a dolog, hibát csak nagyon ritkán vétenek, és amit mondanak, az többé-kevésbé összefüggő is. A közönség dobott fel nekik témákat, vagy egymással versenyeztek, de nem álltak meg soha egy pillanatra sem, és látszott rajtuk, hogy minden pillanatát élvezik.
Motoszkált bennem egy adag Bones-féle késztetés, hogy antropológiai szempontból véleményezzem a látottakat, de ez a doktornőnek sem jött be, szóval inkább csöndben maradtam (ld. The Man in the Wall, Bones 1x06). És lelkesedtem. Biztos vannak odakinn sokan akik ezt már rég tudták, de mivel a hiphop eddig számomra nem volt benn a tananyagban, rám az újdonság varázsával hatott a dolog... szóval rá kellett jönnöm, mennyi gyakorlat és tudás és tehetség kell a freestylehoz. Átkozottul sok... és az előbbinél is nagyobb lelkesedéssel azt is felfedeztem, hogy az emberiség legősibb zenei hagyományai nem a komolyzenében élnek tovább, hanem a rapben és a hiphopban... ez itt, kéremszépen, formulákból álló rögtönzött előadás, lásd Homérosz, és dalpárbaj lásd Vejnemöjnen, és komédia big-time, és minden ami szabad és kreativ és szórakoztató és olyan spontán hogy az ember évek alatt sem tudná megtanulni.
Yo.

2007. november 27., kedd

Senki többet?...

Nahát, nahát, csalódtam bennetek. Pedig nem sok házat találni ami ennyire tele lenne csillogó és érdekes holmikkal...
Valaki nagyon mérges lesz rátok...

2007. november 26., hétfő

Új pápa

Visszatértünk a suliba, és máris feldobták a magas labdát: a múlt előtti péntek óta eltelt 16 évben meghalt 2 pápa, és ma választanunk kellett egy újat - ezúttal magunk közül.
(Igen, a Galileo játékról van szó)
A Kalandmester minden játékost, aki biboros karakter(ekk)el rendelkezik, levitt a könyvtárszobába; azután közölte, hogy "ebéd egykor, vacsora hatkor", és ránk zárta az ajtót.
No kidding.
20 biboros csücsült a könyvtárban egymást méregetve; 2/3 többség kell egy legális pápához, nem számitva a saját szavazatát, ami azt jelenti, hogy 14 cetlin kell ugyananannak a névnek szerepelnie. 2 jelölt volt: egy tőlünk (aka konzervativ oldal aka Inkvizició), egy pedig a mérsékeltektől, szóval esélytelen volt, hogy bármelyikünk nyerjen...
Az első három szavazás megbukott; addigra már mindenki ideges volt és frusztrált és egymás torkát marta (én nagyon élveztem, egészen korhűnek hatott). A dolgot tovább bonyolitotta, hogy a csapat egyik fele szivesen kihagyta volna a délelőtti óráit a pápaválasztás javára, ezért aztán összevissza hintáztatták a szavazást, hogy elhúzódjon.
Végül nekünk kellett feladni; mivel nem akartunk egyből visszalépni a másik jelölt javára, azt tettük, amit vlsz. nagyon sok valódi konklávé is a történelemben: ráböktünk egy semleges biborosra aki egész idő alatt meg se szólalt, és közöltük, hogy őt akarjuk kompromisszumnak. Ebben aztán mindenki megnyugodott. Tommy még pislogott egy darabig, azután megvont a vállát - egyik pillanatról a másikra pápa lett belőle. Tanárúr szabadon engedett minket - és még az óráinkat se késtük le. Sajnos.
Mindenki üdvözölje a világ első amerikai focista pápáját...

Thanksgiving 6 - Fekete Péntek

A Hálaadás utáni pénteket Fekete Péntekként emlegetik, mert ilyenkor elszabadul a pokol minden bevásárlóközpontban és boltban - az amerikaiak nagy százaléka ilyenkor kezdni meg a karácsonyi ajándékok beszerzését, hatalmas leárazások vannak, és már hajnali négykor kinyit minden.
Ami engem és a trickster-családot illeti: felkeltünk, megteáztunk és megreggeliztünk, majd útnak indultunk, hogy kiránduljunk egyet (Peter otthon maradt diplomadolgozatot irni, úgyhogy még babástul is befértünk egy kocsiba).
Gyönyörű, tiszta és hideg idő volt, hétágra sütött a nap. Első utunk a piacra vezetett, ahol friss zöldséget és süteményeket vásároltunk (én meg körbehordoztam Kimet, akit mindenki megcsodált). A piac egy nagy fedett épület volt sok asztallal; tiszta és szines, sok-sok pultnyi cukorkával, virágokkal és mindennel, ami egy valódi piachoz kell, kivéve a tengeri kajákat, mert azok nem voltak frissen az előző napi ünnep miatt. Perecet is vettünk meg kiflit, hogy legyen mit rágcsálni a kocsiban (és legyen mivel összemorzsázni a babaülést).
Ily módon felszerelkezve újfent útnak indultunk, átkeltünk a folyón (szép volt mint mindig); közben Bob elmesélte a két szomszádos város közti ősi ellentét történetét (még mostanában sem mennek semmiért a szomszédba). Következő állomásunk a Thousand Villages nevű bolt volt - ez egy üzletlánc, ami mindenféle fejlődő országokból vásárol fel művészi tárgyakat és eladja őket. Magyarán szólva egzotikus és dekorativ és nagyon érdekes és teljesen haszontalan dolgok tárháza - valódi mennyország a gyűjtögetők számára. Szinek és országok szerint csoportositva számtalan karácsonyfadisz, játék és Betlehem töltötte meg a csarnokot az összes elképzelhető méretben, szinben és formában. Én magam angyalkákra és egyéb apró karácsonyfadiszekre vadásztam, a többiek pedig... tulajdonképpen mindenre, karácsonyi ajándék cimén. Meg is ebédeltünk, mielőtt elhagytuk volna az épületet, és csak kora délután keveredtünk ki belőle (utóbb kiderült, hogy sikerült elhoznunk egy plusz szatyornyi cuccot is, amiről az eladónő azt hitte, hozzánk tartozik...).
Folytattuk a kirándulást, és hamarosan amish területre értünk; ezt onnan lehetett tudni, hogy egyre gyakrabban kocogtak lovaskocsik az út szélén, és a száritóköteleken főkötők meg múlt századi ruhák lógtak, és fekete kalapos, szakállas bácsik rollereztek az utcákon (a roller megengedett közlekedési eszköz számukra). Bob történeteket mesélt az amishokról, és nem a kocsi ablakából bámultam a foltmunkákkal teleaggatott házakat - úgy tűnt, minden második család patchworkot árul, és nem is akármilyeneket. Amikor már jó ideje utaztunk keresztül mindenféle szép vidékeken, tehénkés legelőkön és kisvárosokon, a család fagyit kezdett követelni, és újból besoroltunk egy piac parkolójába.
Ezen a piacon sokkal több volt a látnivaló - többek között amish ruhák, még több patchwork, és egyéb nem ételnemű látnivalók. Meg persze fejenként egy hatalmas adag csokifagyi, amiből a baba is kivette a részét. Én magam nem tudtam kihagyni, hogy huginak is vegyek egy kis főkötőt, csak mert a tömegben fel-felbukkanó amish gyerekek olyan aranyosak voltak benne...
Délután volt már; hazatértünk hát, kipakoltunk a kocsiból. A nap hátralévő részét a ház lelkes körbefényképezésével töltöttem, Bob pedig tessék-lássék fötörgette a levélszőnyeget a kertben.
Estére pedig rákot igértek. Megmondtam nekik, hogy nem rajongok a tengeri kajáért; azt mondták, nem baj, mindent ki kell próbálni egyszer. A rák szerencsére már halott volt mire egy nagy barna papirzacskóban megérkezett (nem sebesült, nem beteg, halott). Leteritettük a konyhaasztalt újságpapirral, és Mary kirakosgatta a felszerelést - úgy nézett ki a konyha, mintha boncolni készülnénk. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Egy rákon kb. fél kanálnyi hús van, de ahhoz aztán szét kell szedni az egész állatot. Bob szép türelmesen, lépésről lépésre megmutatta, hogyan kell ezt a komoly feladatot végrehajtani; eleinte maga a rák anatómiája nyűgözött le, és örültem, hogy büntetlenül játszhatok a kajával. Mert mindenki más is azt csinálta; hamarosan irtó nagy kosz keletkezett az egész konyhában, mindenki könyékig úszott a szószban, rákdarabok röpködtek a kalapácsok nyomán, és azon tanakodtunk, mennyire elkeseredett lehetett az az ember, aki kitalálta, hogy a rák ehető... a második állatkát aztán már sikerült viszonylag önállóan elfogyasztanom. Kb. egy óráig takaritottuk a nagy mészárlás nyomait (a család együttesen vagy másfél tucatot evett meg).
Beszélgetéssel meg pakolással telt az este; végül aztán mindenki nyugovóra tért; és nem volt más hátra az ünnepből, mint hajnalban felülni egy vonatra, és megtenni az utat hazafelé.
(Rájöttem, hogy nagyon szeretek utazni)
Nem tudom, milyan egy átlagos amerikai Hálaadás egy "normális" családi körben - de az én első Thanksgivingem szuper volt.

2007. november 25., vasárnap

Thanksgiving 5 - Hálaadás és feladvány

A szerda délután és a csütörtök délelőtt nagy része Kim kézről kézre adásával telt, beszélgetéssel, teázással, bútorok tologatásával, ház körüli rögtönzött idegenvezetéssel és miegymással. A hálaadási ebéd már szerda este készülni kezdett, és hála Mary csodás szervezőkészségének és hajthatatlan irányitásának, elkerültünk minden Mr. Bean - féle pulykát-a-mikróba mutatványt. A hálaadási ebéd a család számára is kivételes módon ebédlőasztalnál zajlott...

Ó tudom tudom tudom eszebe jutott mire emlékeztetett a ház meg az ebédlő!!!!!
(Homlokára csap, székről lefordul aú visszamászik)

Aki kitalálja kap fotót róla! Hajrá hajrá! Tudom hogy legalább négy ember van odakinn aki biztosan tudja!!! :D

(Isteni szikra vége)

Szóval, ebédlőasztal, hálaadás. Baba nem nagyon akarta kivárni az asztali áldás végét, úgyhogy anyuci és nagybácsi felváltva meg- megszakitották a közös kézfogást, hogy a szájába tömjenek egy falatot hangtompitás céljából. Bob művészien megkomponált rögtönzött beszéde sajnos félbeszakadt, amikor az éhes család "most már elég volt" felkiáltással nekiesett a Mary által feltálalt étkeknek, figyelmen kivül hagyva a beszéd folytatását. Volt pulyka (már nem volt pulykaformája) és a hozzá való töltelék; édesburgonya, krémes kukorica, canberry puding, párolt spárga, krumplipüré és sütőtökpite. A család másfél napos munkájának gyümölcsét sikerült röpke tiz perc alatt elfogyasztanunk; utána aztán degeszre tömött hassal ültünk az asztal körül, beszélgettünk, és vártuk, hogy Kim baba is befejezze a lakomázást.
Délután a hagyományos hálaadási tradició szerint leültünk a tévé elé megnézni a new york-i Macy's parádét. Hm. Giccsparádét. Ott lenni biztos nagy élvezet, de tévében nézve csak az undi része maradt meg: 600 csirlider csinos formációban; rezesbandák végeláthatatlan sorokban; köztük meg gigantikus lufik mindenféle rajzfilmekből (Shoopy-nak én is örültem azért). Voltak zenekarok is; a Lifehouse meg a Good Charlotte eléggé jó volt, de az élő Barbie és Ken párostól kis hiján mindannyian kidobtuk a taccsot, főleg amikor énekelni kezdtek. A néhai krokodilos fickó kislánya is énekelt, egy felfújható lakatlan sziget tetején, ami számomra már súrolta a szürrealizmus határait... nézni mindenesetre roppant szórakoztató volt, főleg Bob és Peter elmésen cinikus megjegyzéseivel tarkitva...
Susan, baba és én tettünk egy délutáni sétát a környező utcákban, mert még mindig gyönyörű napos őszi idő volt, egy azok közül a csodás pillanatok közül, amikor a Nagy Szellem megteremtette a pillangókat, hogy megőrizze az őszi táj szineit tavaszig... (ez nem az én legújabb költői agymenésem, hanem egy indián legenda, na).
És ilyen nagy családi semmittevésben aztán el is ment a nap. Miután mindenki nyugovóra tért (több-kevesebb altatódal és cumiztatás kiséretében, ami az ifjoncot illeti), én is nekiláttam az esti melónak, és folytattam a könyvespolcok végigtúrását. Elsősorban tricksterekre vadásztam (vérfarkas-rajongásom időszaka minden előzetes figyelmeztetés nélkül átcsapott a szokásos egyhetes kampányszerű tricksterimádatba - csak azt nem tudom mit csináljak most a sok jó kis zúzós-farkasos zenével... mindegy) szóval azt hiszem, a lehető legjobb helyen keresgéltem. Legalábbis az a hely, ahol az ember rábukkanhat egy 300 oldalas Coyote-mesegyűjteményre, csak jó lehet...
Éjszaka a random módon nyomtatni kezdő nyomtató társaságától eltekintve nem sok minden történt; reggel pedig arra ébredtem, hogy újdonsült pótcsaládomnál már nagyban zajlik az élet. És megkezdődött a Fekete Péntek, az Egyesült Államok legforgalmasabb bevásárlóünnepe.

Thanksgiving 4 - Az Odú

(Minden tiszteletem J.K. Rowlingé, de ezt a nevet most kölcsön kell kennem, copyright meg minden, és thumbs up a forditónak)

"Dolgokat gyűjtünk" ez igy fogalmazodott meg Bob által, amikor beléptem az ajtón. És jó is volt, hogy szólt, különben észre sem vettem volna. A házat a "dolgok" alatt. Példáult a falat.
Bob múzeumigazgató volt fénykorában, plusz az egész család egy ideig indiánok között élt; ebből következően egy mesemondó-múzeumigazgató-indiánrajongó hibrid háza nem is lehet más, mint... múzeum. Padlótól plafonig. Nem teszek ki a netre mások lakásáról képeket (pedig körbefotóztam alaposan), ha jók lesztek mutatok belőlük offline.
Szóval, idézzétek magatok elé a Weasley-család otthonát, az Odút (ugye annak forditották?... Burrow volt angolul), a maga zegzugos szobáival, váratlan beugróival, nyikorgó lépcsőivel és összevissza nyiló ajtóival. Most pedig töltsétek meg mindennel, ami csak az eszetekbe jut, és én garantálom, hogy nekik volt belőle legalább kettő. Lényeg hogy szines legyen, érdekes és "hétköznapi értelemben véve" értéktelen. Indián bölcsők a falakon; maszkok; porcelán órák amik mind más időt mutattak; indián kosarak, megtöltve vietnámi ruhákkal (ja igen, ha nem emlitettem volna, a babával együtt hazahordták az egész vietnámi kultúrát is, a hatalmas faragott szerencseteknősig bezárólag), fából faragott játékok a német játékkészitőktől; kachina bábuk, agyagedények, fényképek minden korból és helyről; egy szobában négy vagy öt különféle csillár és rejtett állólámpák, furcsa üvegedények rejtett csokoládétartalékokkal, iránytűk, festőállványok, hangszerek garmadái (dobok Lappföldtől Afrikáig), maszkok minden elépzelhető kultúrából, lepkegyűjtemények, virágcserepek, kakukkos órák, himzett faliszőnyegek, babák népviseletben, kis totemállatok, székek és sámlik amik között nincs két egyforma, teáskészletek és szamovárok, különböző népviseletek a falakra aggatva, sárkányok minden méretben, szinben és formában, kalapok, fésűk, gyöngysorok, tükrök, kaleidoszkópok, ja és persze könyvek, könyvek és könyvek. És könyvek. Mindezt koronázzátok meg egy gigantikus plüss bölénnyel, és kaptok egy halvány képet róla, milyen világban éltem három napig. Ki-be jártam a szobákba és a zegzugos rejtett beugrókba, és mivel a falakon egyetlen szabad négyzetcentiméter sincs, volt mit felfedezni. És szerintem az összes cuccnak a negyedét sem láttam.
A nyári cuccoknak, persze. Mert a téliek a pincében voltak. Elképzelhetitek, mekkora lehet egy ilyen család karácsonyi dekorációkészlete. Én láttam. Nagy (gyűjtőszenvedélyük egyik központját a betlehemek képezik). Szóval nyári stuff le, téli stuff fel. Segitettem nekik bútorokat mozgatni, mely folyamat során hógömbök, fali szökőkutak, viharlámpások bukkantak elő majd tűntek el új helyeken, teknős-szobrok népes familiái változtattak lakhelyet, és asztalok nőttek ki a falból (Ujuóla asszony háza, ha valaki olvas még olyan klasszikusokat, mint A Végtelen Történet). Amiről azt hittem, ablak, arról kiderült, hogy festmény (csillagképeket ábrázoltak, de nem sikerült az egész sorozatot megtalálnom), ha nem vigyáztam, csengőfüzérekbe botlottam vagy papirsárkányokba ütöttem a fejem, és a szobanövényekhez már nem mertem közel menni...
A pincében (miután leköltöztettük a bölényt, volt időm felfedezni, és Bob nagy lelkesedéssel mutatott meg mindent) laktak a kevésbé sokra értékelt dolgok, mint pl. indián ruhák, feltekert bölény- és fókabőrök (utóbbinál megkérdeztem, hol van belőle a selkie-tündér, erre Bob azt mondta, psssszt, Mary még meghallja...:), gyönggyel himzett tarka övek és pici, fából faragott téli városok, meg az embernagyságú négyemeletes babaház. Ja, és a jelmezes szekrény. Az összes törzsi ruhával, indián szoknyákkal, harci öltözékekkel, eszkimó nyári ruhával (két sor prémszegély), lapp népviselettel és egyéb mesemondó felszereléssel. És némi száraz bölénytrágya. Amit az indiánok megvesznek, mert ők pipába szokták tömni (és itt az elmés válasz a "már megint milyen sz*rt szivsz?" kérdésre...).
Engem a könyvtárszobában szállásoltak el, ami nagyban csökkentette az alvással töltött óráim számát. Amikor az embert padlótól-plafonig polcok veszik körbe, csurig tömve mesegyűjteményekkel (ország szerint nagyjából ábécésorrendben, bár az indiánok egy külön szekrényt foglaltak el), akkor a legkisebb gondja az alvás... hajnalig túrtam a polcokat, egy mese ebből, egy mese abból, és persze egy szép hossszú lista, hogy el ne feledjem, amikor legközelebb könyvtárba megyek (szülők háta mögött kacsint kacsint).
És persze ott van a kert. Amit térdig érő aranysárga levéltakaró borit, mert Bob nem takaritott össze, abból az elmés megfontolásból, hogy miért gereblyézzen ötször, ha egyszer is lehet. A sárga avarban fából faragott kerti manók laknak, kicsi lámpások, egy télire lefedett kerti tó, egy hinta, és a fáknak is arca van... (nem vicc. Na jó, faragva van, de akkor is...)
Huh, ennyi. A többit a fantáziátokra bizom.

2007. november 24., szombat

Thanksgiving 3 - Az öreg trickster és családja

Bob az a fajta derűs öregúr, aki mindenkit azonnal levesz a lábáról - legyen szó pincérnőről, amish asszonyról a piacon, vagy jegyeladónőnél a pályaudvaron. Egyszerűen a vérében van. Az ember könnyen nevet, amikor vele beszélget. És persze a vérében van a mesemondás is; mindenről történetek jutnak az eszébe, és el is mondja őket, úgyhogy mire észbe kapsz, már túl vagy egy kötetnyi mesén, és még el sem értél a lényegig... "Nekem elhiheted, mesemondó vagyok, és a mesemondók mindig az igazat mondják. Nem mindig a tényeket, de mindig az igazságot..."
Mary, a felesége szintén mesemondó; meseterápiával és gyógyitással foglalkozik. Határozott és talpraesett, és szigorúan csak családi körben bolondozik. Jó párost alkotnak a férjével; azon kivül, hogy együtt mesélnek, versenytáncosok is voltak valaha, többek között. Plusz Mary az egyetlen aki képes parancsolni az öreg tricksternek. Általában. A "fogd be végre a szád" még nem mindig működik...
Susan, a lányuk, gyógypedagógus, mozgássérültekkel foglalkozik. Negyven körül van, és idén nyáron örökbe fogadott egy vietnami kisbabát, Kimet, aki most a család szeme fénye, központja és tengelye. Tündéri pici baba, fekete mandulaszemekkel és 6 foggal. Susan talpraesett, nagyhangú, vidám nőszemély, és imádja a kislányát.
Peter, a fiuk, tipikus aggelgény, a morgós, sörösdobozzal üldögélő fajtából - épp a sokadik diplomadogáját irja, igy egész nap más dolga sincs, mint Kimet kényeztetni, tutujgatni, és teljes mértékben elrontani a nagymama nevelésre tett kisérleteit. Egyébként jó humorú és kedves fickó.
Hát, ez a család. Közvetlenek voltak, kedvesek, beszédesek; nem zavartatták magukat különösebben egy vendég miatt, ment minden a maga útján, leginkább úgy bántak velem, mint egy harmadik tesóval. Kicsit különcök, kicsit furák - éppen csak annyira, hogy az ember három nap alatt végleg megszeresse őket...

Thanksgiving 2 - Útban az óriások földjére

(Úti zene: Treasure Planet OST - I'm Still Here, Nine Days - Story of a Girl, Brother Bear OST - I'm On My Way - meg persze a szokásos :)

Ezúttal úgy döntöttem, kipróbálom a vonatozást is. Errefelé nem olyan divatos, mint nálunk; az amcsik valamiért jobban szeretik a buszt, és folyton szidják az Amtrakot, mert van, hogy tiz percet is késik! Mag mert kevesebb helyen áll meg, mint a szürke kutyus. Mindegy, gondoltam, a Hálaadás miatt Greyhoundra már nem volt jegy, hát mindent ki kell próbálni egyszer.
A hartfordi vasútállomás picike, régimódi (kovácsoltvas kerités és társai), és egyetlen vágánya van. A hajnali szürkületben kisebb tömeg tolongott a peronon, mindenki utazott a családhoz az ünnepekre; a vonat pontosan érkezett, ettől aztán mindenki jobb kedvre derült.
Az itteni vonatok, bár kivülről egy kis ablakokkal ellátott ezüstös konzervdobozra hasonlitanak, belül egészen olyanok, mint a mieink. Úgy értem, nem különösebben tisztábbak vagy kényelmesebbek, mint nálunk egy IC vagy egy EC. A kalauzok hármasával járnak, és mindenkinek kis cetlit tesznek a feje fölé, hogy tudják, ki hol száll le, és időben felébresszenek mindenkit aki elalszik. A vezető bemond mindenféle dolgokat, pl. hogy ne hagyjunk csomagot az előtérben, hogy van kávé, meg hogy vigyázzunk a leszállásnál mert lesz egy rés az ajtó meg a peron között. Szóval kényelmi szempontból elég kellemes út volt (összesen 5 vagy 6 órát ültem vonaton, eléggé kibirható).
Philadelphiában át kellett szállni. Nem sokat láttam a városból, csak néhány felhőkarcolót az ablakon át, meg a "City of Brotherly Love" graffittit egy ház hátsó falán, két "Screw you" firka közé ékelve. A pályaudvar viszont lenyűgözően hatalmas volt, tulajdonképpen egy óriási, több mint 150 éves hodály, csillárokkal meg padokkal, visszhangzott az egész, és németjuhászos rendőrök sétáltak a büféasztalok között. Ott aztán várakoztam egy órát a csatlakozásra (közben éhemben megvolt az első amcsi McDonald's élmény - a cheeseburger sokkal satnyább mint otthon).
A Philadelphia - Harrisburg vonatról azután már volt is mit nézni. Kisütött a nap, és ahogy elhagytuk a várost, elénk tárult az indián nyárban fürdő pennsylvaniai vidéki táj; piros és sárga árnyalatú erdők tükröződtek zöldes tavakban és kavicsos patakokban, és nagy, lankás zöld legelők terültek el a sinek mindkét oldalán. Felhőszerű birkanyájak és fekete-fehér foltos tehenek legelésztek rajtuk elszórva; időről időre farmokat láttunk, a hozzájuk tartozó magas silótornyokkal, és a kilométer hosszúságú száritókötelekkel, melyekről hálóingek és fodros szoknyák meg kertésznadrágok lógtak. Nagy ragadozómadarak lebegtek kiterjesztett szárnyakkal a kék ég hátter előtt... egyszóval, nagyon költői volt az egész. Keresztülrobogtunk mindenféle kis városokon; Darien, Merion, Radnor (csak nekem tűnik úgy mintha ezeket egy fantasy regényből szedték volna?), Elizabethtown (puszi Orlando Bloon nózijára, élete legrosszabb filmje volt), és még vagy négy-öt kimondhatatlan nevű település.
A vonaton utazott egy amish család; apuka nagy szürke szakállal, fekete ruhában és kalapban, anyuka pedig sötétzöld ruhában a hozzá tartozó fehér köténnyel és főkötővel, kedvesek voltak és mosolygósak.
Amikor leszálltam a harrisburgi pályaudvaron, Bob már várt rám. Mary, a felesége a kocsiban maradt, hogy vigyázzon az egyéves unokára, aki békésen szuszogott a babaülésben, épp a délutáni álmát aludta... miközben a házuk felé robogtunk, azonnal elindult a beszélgetés, mesemondás, kérdezgetés, észre sem vettük, hogy telik az idő. Útközben átkeltünk a Susquehanna folyón, és Bobnak persze rögtön el kellett mesélnie, hogy amikor John Smith (igen, a Pocahontas-os fószer) erre járt felfedezni, azt irta a naplójába, hogy ezen a helyen óriások laktak. Ez persze azért volt mert maga John Smith volt vagy 150 centi magas, meg mert ez a vidék az egyik legtermékenyebb mikroklima a keleti végeken, és az indiánokank volt miből nagyra nőni. A legszebb az egészben, hogy Bob ezt emlitette már, amikor tavaly találkoztam velük . jópofa volt belegondolni, hogy egy éve még nem gondoltam volna, hogy most itt leszek és megnézhetem a helyet magamnak élőben... a Susquehanna egyébként kb. akkora, mint két Duna, és nagyon szép.
Végül aztán megérkeztünk abba a csendes kis kertvárosba, ami a Hálaadás idejére a második otthonommá alakult.
Folytatása következik.

Thanksgiving 1 - Az alapötlet

Mivel egy Amerikában töltött év szükségszerűen magába kell hogy foglaljon 1 db igazi amcsi Hálaadást is, szerda hajnalban (amint kitört az ötnapos szünet) felcuccoltam, és útnak indultam, hogy egy ismerős mesemondó családnál töltsem az ünnepet. Bob és a felesége tavaly jártak Magyarországon, és egy napot együtt töltöttem velük - ők voltak az első hús-vér hivatásos mesemondók, akikkel találkoztam. Amikor megtudták, hogy nincs hová mennem az ünnepek alatt, kitört rajtuk a nagy amerikai "senki ne töltse az ünnepeket egyedül" mozgalom, és meghivtak, amit én lelkesen el is fogadtam. Az elkövetkező bejegyzések ezt a kalandot fogják részletezni.
(Mielőtt elfelejtem: lelkes antropológus módjára megváltoztattam a neveket, hogy megóvjam a megfigyelt alanyok személyi jogait. Csak hogy tudjátok.)

2007. november 23., péntek

Eletjel

Ha esetleg aggodna valaki: nem tuntem el, csak elutaztam Thanksgivinget unnepelni egy mesemondo csaladhoz Pennsylvaniaba. Hihetetlen hely, amint hazaerek tele fogom irni a blogot; izelitonek csak annyit, hogy az egesz haz egy muzeum (foleg indian) es aki tovabbi leirast szeretne az csapja fel a Harry Pottert a Weasley-lak leirasanal (Amikor ezt megemlitettem Bobnak, azt mondta, hogy Hat igen, jart itt valami no fura brit akcentussal, es alaposan korulnezett...)
Tovabbi reszletek szombat este varhatok.
Happy Thanksgiving!

2007. november 19., hétfő

Tellabration!

Na, ma délután feltettük a koronát a hétvégi Tellabration sorozatra. Nagyterem, szinpad, mikrofon, kutyafüle, és még közönségünk is volt, jó ötven ember, négyévestől... fölfelé. Lassan sötétedett odakinn, benn pedig jó meleg volt, és vidám hangulat, és egy nagy szines szőnyeg leteritve a mesemondók részére.
Jane kezdte a sort, a szokásos dalocskával és a rövid mesével, ami eléggé leterhelte a gyerekeket ahhoz, hogy abbahagyják a futkározást. Utána jöttem én.
Körülbelül egy órával indulás előtt sikerült kitalálnom, mit akarok mesélni; mindenképp magyart szerettem volna, olyasmit, ami közel áll a szivemhez, és ami az ittenieknek is tetszene. Végül a Helka és Kelén mellett döntöttem, és örülök neki, mert bejött. Elég bonyolult és szines történet, sokat kivesz az emberből, ezért a szinészkedést vissza kell hozzá venni a minimumra - amit amúgy is szeretek, mert igy az ember szép kényelmesen leülhet a gyerekek közé, és koncentrálhat arra, hogy elmesél egy történetet. Jól sikerült, szerették; csillogó szemeket láttam meg mosolygó arcokat (a székek alatt is, mert a gyerekek, ünneplő ruha ide vagy oda, bizony elhasaltak egy idő után:)
Tom Lee zárta a sort, egy régi klasszikussal (a hét fivér, aki hollóvá változik). Már egy hete azt hallgatom, hogy Tom Lee igy, meg Tom Lee úgy, ő itt a helyi nevezetesség (úgy is mondhatnánk, hogy Connecticut egyetlen hivatásos mesemondója - ő ebből él meg). Mindenki már előre el volt tőle ájulva.
Hát profinak profi az biztos. A tetejébe jó fej is, és van humora; a gyerekek pedig egyenesen imádják. A repertoárja kb. fedi az enyémet (a honlapjából itélve), otthon van legendákban, mitoszokban, beutazta a világot, és gyönyörűen utánajárt a meséinek. A ma esti sztorit gyönyörűen, minden sietség nélkül adta elő, megfelelő mennyiségű humorral és szinészettel vegyitve. Igazi, vérbeli mesemondó.
(Most, hogy ennyi creditet adtam neki, már biztos sejtitek ti is, hogy én nem ájultam el... vicces, mert magam sem tudom, miért nem. Nagyon rendben van a fickó, de nem okozott olyan hűűűha élményt, mint pl. Gail a tegnapi fellépésen. Létezik olyan fogalom, hogy túl profi?... vagy csak a meseválasztással volt bajom... én az a fajta vagyok aki nem szereti ha olyan mesét hall amit már... nagyon sokszor hallott. Lehet, hogy egyszerűen csak akkor érzek hűűűha-élményt, ha a sztori is a meglepetés erejével hat... vagy lehet, hogy csak irigy vagyok, mert mindenki a lábai előtt hevert, mielőtt a száját kinyitotta volna...? Mindegy, van mit tanulnom tőle, az biztos.)
A mesélés végeztével jött a tapsvihar, meg a beszélgetés, meg a gratulációk. Emberek jöttek oda hozzám gratulálni a meséhez, meg megkérdezni, ki vagyok és honnan jöttem (és megdicsérni a kockás kabátomat). Jólesett, hogy kaptam visszajelzést, ez azt jelenti, tényleg tetszett nekik az előadás. Beszélgettünk meg ismerkedtünk még egy darabig a többi mesemondóval, aztán feloszlott a társaság.
(A legaranyosabb a pici szőke lány volt a félig kibomlott copfokkal, aki odajött hozzám és egy foghijas mosollyal feltartotta nekem a kisujját - én is feltartottam az enyémet, kisujjat ráztunk, aztán nyelvet nyújtott rám és elszaladt:)
Nah, életem első Tellabration hétvégéje ezennel hivatalosan is lezárult. Készüljetek, mert jövőre otthon rendezzük meg!

2007. november 18., vasárnap

Gyereksereg

Gyönyörű napsütéses őszi reggel, és mesélés a vasárnapi iskolában. A templom dugig tele volt, ennyi embert még életemben nem láttam vasárnapi misén; mi egy kisebb teremben várakoztunk, hogy véget érjen, és a gyerekeket áttereljék hozzánk, készen a mesemondásra. Sütit reggeliztünk, teszteltük a mikrofont, azután egyszerre csak elkezdtek icipici emberkék beözönleni az ajtón, szép rendezett sorokban, felnőttek kezébe meg egymásba kapaszkodva, és gyanakodva pislogtak rám (Jane-t már ismerik). Óvodától ötödik osztályig, plusz néhány felsős aki odatévedt. Kathleen felkonferált (nagy örömét lelte a teljes nevem feolvasásában), és egyszerre tengernyi csillogó szemmel és turcsi orral találtam szembe magam.
Nagyon hálás közönség voltak; lefogadom, hogy ilyen mesét nem hallottak még, mindenesetre nagyon lelkesen fogadták (persze egyfolytában mozogtak, mint a zsizsikek, de ennél a korosztálynál ez a teljesen normális állapot). A garabonciások még mindig tarolnak ("Have you ever heard of dragon riders?" "YEAH!").
Jane meséje után még maradt némi időnk, amit arra forditottunk, hogy a gyerekek kipróbálhatták a mikrofont (nagyon vonzotta őket a lehetőség. Amerikaiak. A vérükben van.). Mivel közeleg a Thanksgiving, mindenki felmászhatott egy székre (hogy elérjék a mikrofont) és elmondhatta, hogy ő miért hálás. Tündériek voltak; nagy erőfeszitésembe került leküzdeni az ijesztően erős késztetést, hogy összevissza puszilgassam őket (pedig én aztán nem vagyok hive a nyalakodásnak). A "hálás vagyok a szülaimért, tesóimért, unokatesóimért, családomért" tipusú megnyilatkozások között előfordult néhány valódi gyöngyszem is; egy édes pici szőke kislány hálát adott a lámákért úgy általában, egy göndör hajú kisfiú a csokitortáért, egy pici öltönyös úriember pedig "a cukorért és a technológiáért" (na itt olvadtam el).
Azt hiszem, sikeres reggel volt. Két óra múlva megyek vissza a délutáni, családi körre.
Emlitettem már, hogy a Tellabration milyen klassz dolog?

Miss Cleo kicsi boltja

Második este a sorozatban: Cull Books névre hallgató könyvesbolt, este 6, felnőtt közönség.

A fenti sor semmit nem árul el arról, milyen hihetetlenül remek estét töltöttünk ma el Miss Cleo kicsike és mesébe illően barátságos birodalmában.
Miss Cleo-ról kiderült, hogy egy fiatal, széles mosolyú, szines afrikai ruhába csomagolt fekete hölgyemény, aki a haját ezer fonatban hordja, és könnyen nevet. Amikor megérkeztem, még nagyban készülődött a rendezvényre; ennek ellenére volt ideje kinyitni nekem magát a boltot is, hogy körülböngészhessek egy kicsit.
Nemsokára megérkezett az est harmadik mesemondója is, Gail Zeiba, a férjével együtt. Elegáns, udvarias, szépen öltözött "európaias" házaspár voltak, és be kell vallanom őszintén, első látásra nem sikerült felfedeztem Gail-ben a mesemondót (azután persze jött a nagy hűűűűha-élmény, de csak szépen, sorjában).
Természetesen ahogya mindenki előre megjósolta, több mesemondó volt, mint amennyi közönség, és mint ahogy ezt valamennyien előre tudtuk, ez a tény az égvilágon senkit nem zavart (Gail férjén és Cleo nővérén kivül egész pontosan 2 ember bukkant még fel, nem számitva a Bús Királyfit, de hát ő ugye mindenhol ott van).
Az estét kötetlen és lelkes beszélgetéssel és jelentős mennyiségű rágcsa elfogyasztásával kezdtük. Meséltem magamról (lefutottuk a szokásos "hogy kerülsz te ide" köröket), ők meséltek magukról (Gail gyerekkönyvtáros és mesemondó, Miss Cleo pedig könyvesboltos, tanár és gyógyitó-mesemondó), megosztottuk egymással korábbi fellépéseink élményeit, meg néhány személyes adatot is (mint pl. hogy milyen meséket szeretünk és miért - Miss Cleo az afro-amerikai hátteréről mesélt, Gail pedig arról, hogy ő meg a férje hogyan lettek olasz állampolgárok). Aztán persze szó esett minden másról is - borokról, iskolákról, satöbbi. Amikor a kétfős közönség beözönlött és elfoglalta a helyét, mi is leültünk, és a Tellabration hivatalosan is elkezdődött.
Miss Cleo kezdett egy minden mesemondó számára kedves klasszikussal (A Király Aki Nem Tudott Betelni a Mesékkel - tudjátok, az a fajta sztori, ahol a mesemondónak húznia kell az időt, és elkezdni mesélni, hogyan hord el egy hangya egyenként pár tonna búzát...). Utána jöttem én, szokás szerint a nevem magyarázatával kezdtem (ezt a részt valamiért mindenki roppant murisnak tartja - egyébként nem bánom), és elmeséltem "a garabonciásos mesét" (aki tudni akarja mi az, az várja meg, mig hazamegyek, vagy vegye kézbe Tőke Péter Szerencsés Aranyász cimű szigetközi mesegyűjteményét, le a kalappal előtte). Megint viharos sikere volt (Mallorn-san, ne tessék kuncogni...:)
És akkor jött (tudjátok, mindig ez a legjobb rész a történetben)... és akkor jött Gail. És mesélni kezdett. És nem mondom el, mit mesélt, mert önző módon én akarok lenni az akitől majd halljátok egyszer, mert ez a történet... (mindenki helyettesitse be az általa ismert szalonképes vagy szalonképtelen superlativusok teljes sorozatát). Annyit elárulok, hogy irodalmi alkotás, és a szerzője nem más, mint Ursula K. Le Guin (tudjátok, Szigetvilág, sárkányok, Gedo Senki). A sztori felétől mindkét kezem a szám előtt volt hogy ne kezdjek el visitani, és megteltek a szemeim könnyel, és levegő után kapkodtam, és közben megfagyott bennem a vér is, mert Gail olyan jól, de olyan jól mesélt, hogy az valami elképesztő. És rögtön ki is derült róla, hogy mesemondó a javából, a csintalan, tricksteres, asztalon ülős-lábat lógatós, meséből kikacsintós fajta. Pedig ez a történet horror és dráma a javából. Ha rangsorba kéne tennem, ott lenne a csúcson Mr. Death, a Sárkányherceg, a Vörös Kovács, Captain Wedderburn és a többiek mellett.
Szerencsére nem nekem kellett következőként szóhoz jutnom. Miss Cleo nővére úgy döntött, hozzájárul az esthez, és ő is mesél valamit (terjedelmes, turbános fekete asszonyság volt). Egész életében egy hartfordi iskolában tanitott hátrányos helyzetű gyerekeket. Volt miről mesélnie. És bár csakis az igazi élményeit mondta, és semmi "mesemondó gyakorlata" nincs, lenyűgözve hallgattuk mindannyian.
Azután megint Miss Cleo jött egy másik igaz és megható történettel, majd megint Gail egy svéd mesével, amit Heather Forest-től kapott (na itt zártam igazán a szivembe). Azután megint én, és mivel addigra teljesen felpörögtem az összes klassz mesétől és a hangulattól, természetesen kedvenc vörös hajú lányom és Mr. Death kivánkozott ki belőlem másodiknak. Gail ismerte már, a többiek nem; azt kell mondanom, bár féltem amerikaiaknak mesélni, hogy legalább akkora sikere volt, mint otthon. Ja, és remekül éreztem magam mesélés közben. És egy asztalon ültem (tudom hogy nem hangzik lényegesnek, de imádok asztalon ülve mesélni). Gail fejezte be az estét egy zsidó népmesével (Bölcsesség és Szerencse).
Mikor a közönség távozott, mi ottmaradtunk még; megettük a maradék süteményt, és beszélgettünk az elhangzott mesékről, megvitattuk őket, gratuláltunk egymásnak, és úgy általában, remekül éreztük magunkat (plusz szokás szerint elhangzott sok kisebb történet is a beszélgetés hevében). Végül aztán késő lett, ideje volt elindulni haza; cimeket cseréltünk, és mindenki ment a maga útján (Gail-ék hazahoztak), vidáman, elégedetten és azzal a jóleső fáradtsággal, ami a végigmesélt esték sajátja.

2007. november 17., szombat

Mesemondás Darfurért

Első hivatalos fellépés az USA-ban! Plakáttal, szórólappal, belépőjegyekkel. Éljen, éljen.
Carolyn délután szedett fel, és miközben az E.O. High School felé kocsikáztunk (amiről azt kell tudni, hogy helyileg a University of Connecticut campusához tartozik), mesélt nekem mindenféle érdekeset Connecticutról. Nem igazán szereti a várost (az egész családja egy nagy farmon él egy szomszédos faluban), és azon a véleményen volt, hogy ez az állam túl szép ahhoz, hogy az ember csak a Trinity camopust lássa belőle - amivel mélységesen egyet tudok érteni, főleg a ma délutáni kiruccanás fényében. Az erdők tarkák, a folyók és tavak tiszták és kékek, és mivel szép napsütéses idő volt, megcsodálhattam minden kedves kis falut, amin keresztülmentünk.
Carolyn-nak egészen különleges és elképesztő mesetára van; a legtöbb történet vagy a Polgárháborúhoz, vagy állatokhoz kapcsolódik. Útban az egyetem felé megmutatta nekem a barlangot, ahol egy sebesült tábornokot bújtattak a háború alatt (látni lehetett az autóútról); kicsivel arrébb pedig egy másikat, ahol Connecticut utolsó farkasa élt a kölykeivel, és elmesélte a hozzá fűződő kalandos vadászat történetét is (és hogy hogy irtották ki a végén szegény farkast - a tényen sokat enyhit, hogy egy egy elleni közelharcos küzdelem volt). Mutatott egy tavat, ami körül sasok fészkelnek, és amikor megérkeztünk az egyetem campusára, megemlitette, hogy lakik egy fehér szarvas a környező erdőkben, ami néha betéved a campusra, és a helyi indiánok szellemállatnak tartják.
Egész idáig azt hittem, a Trinity egy hatalmas egyetem. Hát nem az. A UCONN campusa körülbelül akkora, mint az egész győri belváros, parkolóstul és mindenestül. Egészen egyszerűen egy komplett város, sportcsarnokkal, szinházzal, lakóteleppel és komplett mezőgazdasági épületekkel plusz egy erdővel és egy genetikai kutatólaborral és... még több épülettel.
Carolyn házában vacsoráztunk a farmon - az egész család (férj, 3 lány, 1 fiú) benne van az amerikai polgárháborús hagyományőrzésben, szóval az egész ház úgy nézett ki, mintha az ember az Elfújta a szél egyik jelenetében járna, a jenki zászlótól egészen a falon függő régimódi lámpásig.

A rendezvényről: a Tellabration keretein belül szerveztek jótékonysági mesemondó estet egy alapitvány javára, akik Darfur részére gyűjtik a pénzt. Öten voltunk mesemondók, plusz egy nő, aki a darfuri helyzetről tartott előadást. A nézőközönség sorai enyhén szólva hiányosak voltak (néhány tucat ember jött csak el), de mi nagyon jól éreztük magunkat, plusz gyakorlásnak sem volt rossz a hétvégére. A garabonciásos népmesét meséltem, és egy az egyben imádták, azt hiszem, elsütöm még néhányszor a közeljövőben... kezd szépen működni angolul. Volt egy afrikai mesemondónk, aki népmesét mesélt, meg két nő, akik személyes anekdotákat (bár az egyik sztori gyanúsan hajazott a rátóti csikótojásra). Carolyn meséje egy igaz történet volt egy Déli fiúról akiből hires kovács lett.
Mindent egybevetve, egy klassz estét tudhatunk magunk mögött (és kaptam egy meghivást is egy másik rendezvényre). Pénzt nem sokat szereztünk, de a kicsi is több a semminél.
Stories make the world go around.

2007. november 16., péntek

És mégsem mozog a Föld!

Ma szavazott a Szent Hivatal Galileo műveiről és a világról úgy általában. Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát: az erőszak, alattomosság és... hm, határozott fellépés felülemelkedett az észérveken. Ja, és a pénz. Mivel megvásároltunk három kardinálist, nem csoda, hogy az esetek többségében meg is nyertük a szavazást...
Ime a kinyilvánitott igazságok:
1. A Föld egy helyben áll, nem mozog, nem forog.
2. Az égi szférák változatlanok, tökéletesek és örökkévalók.
3. Az univerzum végtelen (ezt sajnos elvesztettük)
4. Copernicus eretnek volt.
5. Galileo műveit nem szabad publikálni.
6. Galileo maga eretnek-gyanús, alaposabb kihallgatásra itéltetett.
Mindent összevetve az Inkivizició elsöprő győzelmet aratott, besepert minden jutalom-püspököt, és még a Halálos Lottót is megúszta: egy tagunk múlt csak ki, ő is nálunk született újjá.
Éljen, éljen.
(Még szerencse, hogy sok pénzünk volt, mert a csapat változatlanul nem jeleskedik észérvek terén, viszont hangosabban visitanak mint bárki más. A tanulságot mindenki vonja le maga.)

Modernségek

(Contains major modern art bashing. Don't like, don't read)
(Nyomokban sértő megjegyzéseket tartalmazhat a modern művészettel kapcsolatban. Aki érzékeny rá, ne olvassa)
(Ez is mennyivel jobban hangzik angolul)

Rachna, a tánctanárunk parancsba adta, hogy menjünk el a ma esti gálára, és élményeinket irásos formában nyújtsuk be félév végén osztályozásra. Elmentünk.
A Trinity "szokásos őszi táncgálája" az egyetem és az ország általános multikulti szellemében zajlott, ami ez esetben annyit tesz, hogy a modern művészet áthág minden határt és kultúrát...
Volt néhány elvont, balett-szerű előadás, amit az ember szivesen elnézeget egy jó darabig, mert szoknyák suhognak, derekak hajladoznak meg emberek ugrálnak szépen és magasra. Néha lustán elméláztunk rajta, hogyan képes a nő azt a lábát oda rakni, de hát ettől táncos a táncos.
Az idei diákprodukció nagyon klassz volt - lányok táncoltak szines csikos harisnyában őszi levelek között remek zenére, az egésznek jópofa hangulata volt, és látványos dolgokat csináltak (vlsz. nem egészen kezdők).
Rachna kathak-előadását valami barbár félbevágta, sirt is miatta szegény. Pedig ameddig eltáncolta, addig fenomenális volt... főleg, mert néhány mozdulatot már éreztünk előre:)
Az est fénypontja egy Koreából érkezett, nagyon-nagyon megvilágosult művész volt, akinek a meditáció a szakterülete. Az előadás alapvetően két részre oszlott, alább közlöm a bővitett forgatókönyvet:
1. fekete kiskosztümbe passzirozott terjedelmes nő egyre magasabb hangot ad ki (10 perc)
2. fehér ruhás művész egy gyékényszőnyeget lógat a kezében, majd leejti, kissé előregörnyed, és tesz egy lépést (25 perc)
Művészet ide, rejtett mondanivaló oda, az én ingerküszöböm is véges...

Pozitiv kritika

Richard ma irt a szombati teadálutánról a mesemondó listára. Az eddigi legviccesebb kiritkám:)
"Csengével találkozni olyan élmény, mintha fejbe kólintanának egy varázspálcával."
Na erre kössetek gombot.
(Lehet hogy nem sikerült teljesen elfojtani a lelkesedésemet az ír legendák iránt?... gyakorolni fogom tükör előtt)

2007. november 14., szerda

Készülődés a hétvégére

Ma voltam próbálni a templomban, ahol hétvégén két fellépésem is lesz (összesen egyébként négyszer mesélek: egy pénteken, egy szombaton, és kettő vasárnap - és ezek mind "rendes" fellépések, nem mesemondókból álló közönség előtt... felköthetem a gatyámat:)
Az Asylum Hill Congregational Church névre hallgató kedves vörös téglás épületet 1865-ben emelték (igen, itt minden Mark Twain-ről szól...), és elég nagy. Nagyon nagy. Mert hogy tartozik hozzá egy komplett művelődési ház, vasárnapi iskola, több emelet, kórusterem, tantermek, meg vagy három külön szentély. És egy mesemondó szoba. És egy szinházterem, úgy mellesleg. Amikor bevonultunk (Kathleen és Jane is jöttek próbálni), először a saját fotóm kacsintott szembe - egy plakáton szerepelt, ami a vasárnapi rendezvényt reklámozta. Hűha. Sebaj, még van három napom felkészülni! :)
Bevettük magunkat a vasárnapi iskola szines üvegablakos termébe, és próbáltunk - lemértük az időt, az akusztikát, meg úgy általánosságban próbáltunk úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál... (jókat nevettünk közben). Mikrofonra viszont szükség lesz, mert kb. 90 gyerek fog hallgatni minket...
Alig várom.

A varázslóiskola könyvtára

Ma betévedtem a könyvtárba (érdekes módon sokkal kevesebb időt töltök könyvtárazással, mint otthon... talán az online adatbázisok miatt...), és sokkoló élményben volt részem: megtaláltam a Folklore szekciót. Ha vulgáris kifejezések nélkül akarom érzékeltetni a dolgot, azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon nagy.
Igazából nem a mérete a megdöbbentő (ahhoz már lassan kezdek hozzászokni, itt minden larger than life), hanem a tartalma. Mint a kisgyerek a cukorkásboltban, leesett állal álltam a polcok előtt, és végighúztam az ujjaimat a könyvek gerincén; a legtöbbjük nagyon régi kiadás, elég kopott, arany- meg ezüstbetűs, régikönyv-szagú, és a legcsodálatosabb cimeket viselik amiket csak elképzelhet az ember. Wise Women of the Dreamtime, Southern Storytellers, Tales From the Cloud Walking Country, Griots and Griottes (ők afrikai mesemondók), Treasury of British Folklore, Sons of the Sixth Sun... minden új cimnél halkan "hűűűű" meg "haaaa" hangokat adtam ki, és amikor felmértem a gyűjtemény terjedelmét, egy "%!@+&%" hang is elhagyta a számat. Ha kilenc életem lenne se jutnék a végére, ez a szomorú tény, állapitottam meg egy sóhajjal, arréb léptem, és sikerült beleütköznöm a "Vámpirok, vérfarkasok és egyéb hiedelemlények" polcba. Na ott aztán a lábaim végképp felmondták a szolgálatot. Olyan volt az egész, mint a Harry Potter - kastély Legendás Lények tankönyvtára.
Veszek félévi hideg élelmet, letáborozom a polcok a között, és elő sem jövök tavaszig. Ez a nagy terv.
(Sajnos még az egy életemhez mérten is kevés időm van, ha év végéig át akarom rágni magam rajta...)

2007. november 13., kedd

Újabb házi

Most mondja valaki, hogy nem vagyok stréber: sikerült egy nappal azelőtt elkezdenem a házi feladatot, hogy a tanár feladta volna...
Ma megkaptuk a félév végén beadandó dolgozat témáját klasszikán; 4 verzióból lehet választani. Szokás szerint megint van egy kreatív feladat: írj valamit Ovidius szerelmi életéről... azt hittem, menten leesem a szék alá. A NaNoWriMo-szösszenet keretein belül ugyanis tegnap kezdtem dolgozni rajta...
(Jelenleg úgy néz ki, egy novellafüzér lesz a dologból. Végre átléptem a 10000 szavas első küszöböt...)
(Most nem fogom elkövetni azt a hibát, amit Lukianosszal - annyira kreativ leszek amennyire csak leket...)
(Kezdek félni hogy a tanár olvas a gondolataimban...)

Szószedet

Érdeklődésetekre válaszul:
A Csenge-Magyar szószedetet úgy hivják, hogy Istenek és Harcosok, és Lady Augusta Gregory írta;) Angolul online is elérhető. Fianna rocks!

2007. november 10., szombat

Amikor ír mesemondók potyognak az égből...

(Akik tiszteletére megtaláltam a rég elveszett í betűt is, tessék értékelni:)

Tegnap este tízkor csörrent meg a mobiltelefonom, és a szokásos első perces zavarodás után sikerült is kihámoznom, ki van a vonal túlsó végén. Richard Marsh. Amikor az embert megkérdezi egy ír vándor mesemondó, hogy beugorhatna-e holnap délután egy kávéra, csak kétféle válasz létezik (legalábbis az én szótáram szerint):
Ösztönös válasz: IGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN!!!!!!!!!!!
Szofisztikált válasz (visitás nélkül): Természetesen!
Egyébiránt ma Homecoming van; fene tudja mitől olyan nagy ügy, de már kora reggel részeg volt az egész campus. Régi diákok, szülők, vendégek és egyebek tobzódtak szabadon fel és alá, kész őrültekháza; szerencsére tudtam, hogy a Gallows Hill-en tutira nem lesz tömeg, mert mesemondó gyűlés lett hirdetve (keserű vigyor). Richard kora délután érkezett, egy nagy hátizsákkal és széles mosollyal; volt néhány keresetlen szava az országra úgy általában (problémái akadtak a csomagszállitással meg a szürke kutyussal). Bevettük magunkat a Gallowsra, ahol már várt minket a tea, kávé és sütemény (miért szóljak a szervezőknek, hogy sohasem jön senki mesét hallgatni, ha minden szombaton ingyen ellátnak egy egész heti süteménnyel?:)
Ha elkezdeném felsorolni, miről beszélgettünk délután egytől este ötig, azt hiszem, ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Nagy erőfeszítések árán visszanyeltem a késztetést, hogy Csizmáskandúr-szemeket meresszek rá, és kislányos hangon azt nyüszítsem: "Mesélj nekem a Fiannáról!!!" Beszélt róluk ő anélkül is... vérbeli mesemondó lévén az első pillanattól kezdve dőlt belőle a szó, téma téma után, történet történet után, és nem untam soha egy pillanatra sem. Sütemény és tea mellett úgy beszélgettünk az ír hősökről, mintha közös ismerőseink lennének, fél szavakból is értve egymást... megosztottuk tapasztalatainkat hálás és hálátlan közönségekkel kapcsolatban, megegyeztünk hogy a gyerekek a véres meséket szeretik a legjobban ("A közönség igényeihez kell igazodni. Tizenegy éves fiú osztály? Hőslegendák, vér és belezés.") Okosabb lettem jó néhány információval az írországi mesemondás jelenlegi állását illetően. Richard random módon kotort elő a hátizsákjából mindenféle kincseket (egy középkori kódex másolatát gyönyörű betűkkel; egy régi ír papírpénzt Medb királynő képével; egy kis medált ami Finn Mac Coolt ábrázolta; egy képet Oisinról a fehér lovon - na itt olvadtam pocsolyává a padlón...). Az első kör tea/kávé után kiültünk a gyönyörű őszi napsütésbe az Akasztófadomb elé, és amíg Richard pipázott, megvitattunk még néhány kulcsfontosságú kérdést (többek között türelmesen segített, hogy végre rendesen ki tudjam mondani a fenianek neveit - éljen! - aztán elmagyarázta, hogy mi a másik hatvanhárom mód, ahogy ejteni lehet őket... úgy tűnik az írek minden megyében más nyelvet beszélnek...:) Amikor már alaposan megéheztünk, szépen átkocogtunk a Cave-be ebédet/uzsonnát/vacsorát/miafenét enni. Közben megtárgyaltuk, milyen remek filmeket lehetne forgatni... gyakorlatilag bármelyik ír legendából (ő Cú Chulainn-ra szavazott, akit én nem zártam a szívembe annyira - a csapatmunka híve vagyok, nem a szuperhősöké - én meg Finn-re, természetesen) és elszidtuk az összes modern fantasy-írót, aki kiforgatta a kedvenc legendáinkat... a társalgás tett némi kitérőt mindenféle egyéb témák felé (pl. hogy Richard egyik barátja Janice Joplinnal zenélt). Ebéd után visszasétáltunk a Gallows Hill-re még több teára és sütire (csodálatos módon ezúttal elfelejtették elvinni a tálcát, amiért nagyon hálás voltam), és még több mesére (sebtében összerkatunk egy Darwin-díjas listát a legbutább módon meghalt ír hősökről - az első helyet az a fickó vitte el, aki a Győzedelmes melléknéven futott, és tragikus végét az okozta, hogy rohamozás közben lefejelte az ajtófélfát...). Mire észbe kaptunk, Richardnak indulnia kellett vissza a buszállomásra. Búcsúzóul megajándékozott a könyvével meg a CDjével, plusz egy meghívással, hogy ha Dublinban járok, keressem fel (plusz hogy beajánl a dublini nemzetközi mesemondó fesztiválra...:)
Azt hiszem, egy nagyon klassz délutánt tudhatok magam mögött. Gyakrabban is potyoghatnának ír mesemondók az égből...

(Hab a tortán - vissza a koleszba: a könyvében szerepel egy történet, amitől szó szerint a szék alá estem. Nem írom le, mert valószínűleg másoknak nem okoz akkora katarzist, mint nekem - lényeg a lényeg, egy általam ismert, sokszor mesélt és nagyon szeretett tragikus szerelmi történet - Diarmuid és Gráinne, ha valakinek mond ez valamit - számomra eddig ismeretlen befejezése. Lényeg, hogy miután a szerelmespár meghal, a 16 éves lányuk visszatér, hogy megbosszulja őket... és egymaga szétrúgja az egész Fianna... hm, szóval értitek. A sztori csúcspontján kettéhasít egy széttörhetetlen pajzsot... komolyan, ez olyan élmény, mint amikor tíz éve imádsz egy filmet/könyvet, és egyszercsak csinálnak hozzá egy folytatást... csak sokkal jobb annál:) és valódi ballada, nem utólag ragasztották a sztorihoz. Wow.)

2007. november 8., csütörtök

És elkezdődött... (NaNoWriMo Challenge Sneak Peek...)

Bejegyzés Hameln városának nagykönyvében:

Krisztus születésének 1284. évében
Hameln városából száz és harminc
Ott született gyermeket szólitott magával
A Furulyás a hegy mélyére

Réges-régi történet ez; soha senki nem lelt rá magyarázatot. János és Pál napján, Június 26-án, a reggeli üvegablak-ég alatt, a Furulyás a szines ruhában és a piros kalapban a Poppenberg oldalában lévő hasadékhoz vezette a gyerekeket; tiszta dallam szállt a mezők felett, visszaverődött a hegy oldaláról, és amikor az utolsó kisfiú és a pendelyes kislány is eltűnt a föld alatt, a barlang bejárata összezárult mögöttük.

És sötét lett, nyirkos és barátságtalan sötét; apró lábak lépteinek zaja visszhangzott a sziklák között, és a furulya ezüst hangja, mint ezernyi apró csengettyű, mint a domboldalon legördülő csermelyek mint a fülemüle és a pacsirta és a szél a jégcsapok között és az esőcseppek a piros háztetőkön mint az üveggolyók amik szétgurultak és a tavaszi első cinege és egy átkozottul hangos csattanás, és a dal véget ért.
- Az istenit! – hördült fel a Furulyás, és a visszhang cifrázta helyette is – Hogy az az istenverte, kib...
- Elnézést, uram, de megkérném szépen tessék vigyázni a szájára, gyerekek vannak körülöttünk...

(...)

- Hát te meg ki a fittyfene vagy? – kérdezte a Furulyás bosszúsan.
- A polgármester lánya – felelte a csontos tünemény – Kirsa.
Az árnyékos szemöldökök összeértek.
- Hogy kerülsz ide?
Polgármester lánya Kirsa megvonta a vállát, többször is gyors egymásutánban.
- Gondolom, ahogy a többi gyerek.
- Mégis, hány éves vagy te?
Nagyon-nagyon halk volt a válasz.
- Huszonkettő. És fél.
- Az ki van zárva – a férfi megrázta a fejét; a forró viasz az ujjára csorgott a gyertyáról – az istenit!
- Ssss, gyerekek előtt nem szabad ilyet mondani – emlékeztette Kirsa anyáskodóan – Eltanulják.

(...)

Furulyás kinyitotta, majd becsukta a száját, és az egész procedúrát megismételte még néhányszor (anélkül, hogy tudatára ébredt volna, milyen groteszkül fest a gyertyafényben). A homlokára tolta a piros kalapot, és végignézett a gyerekeken. Nemrég még a puha ágyacskákban aludtak, vagy a reggeli tejecskéjüket itták, vagy tudja a fene, mit szoktak az ekkora kölykök reggelente csinálni... most meg itt tobzódtak, ki tudja mennyien, örökre elszakitva az otthonuktól, mert a felnőttek, akik közé születniük kellett, ostobák voltak, végeláthatatlanul ostobák és önzők és... gorombák.
Furulyás sóhajtott egyet, és a barlang hűen sokszorositotta a sóhaját.
- Gyerünk, indulás. Hosszú út áll még előttünk.

NaNoWriMo

Be kell vallanom, komoly irói hátrányban szenvedek: szükségem van valamire, ami rákényszerit az irásra. Mert hogy egyfolytában pörög az agyam, az hagyján; de le is kéne ülni irni egyszer... vissza kell szoknom rá, hogy nem várhatom meg mindig, amig az utolsó részletet is kigondoltam előre...
Na, erre való a NaNoWriMo (National Novel Writing Month). Aranyos kis ötlet, tegnap bukkantam rá. Az alapötlet a következő: November 1-től November 30-ig meg kell irni egy minimum 50000 szóból álló regényt. A szlogen szerint: "A regényirás egynapos esemény: 'Egy nap majd megirom...'" Vagyis a lényeg az, hogy az ember leül egy puszta alapötlettel, és ir. És ir. És ir. És minden visszaolvasást, javitást és szerkesztést Decemberre hagy.
Elsőre persze elég meredeknek meg feleslegesnek tűnt a dolog (komolyan, van fogalmuk róla, mennyi szemetet lehet 50000 szóban összeirni?! Miért pazaroljam egy hónapomat ilyesmire?!). Azután jobban belegondoltam... Ime az érvek:
1. BULI! (Az ember feliratkozik a honlapra, és szépen pötyögteti, mennyi szónál tart, és fél szemmel figyeli a többieket... és leveleket kap olyan támogatóktól, mint pl. Neil Gaiman, oh yeah)
2. Egyszerűen szükségem van a motivációra. Lehet, hogy a versenyhelyzetre is (bár itt az egyetlen verseny az idővel szemben zaljik, és a lényeg a végén: ha átlépted az 50000-es határt, nyertél)
3. Bár imádok kutatómunkát végezni, azért néha hiányzik a spontán irás (az a fajta, amivel az Alheit és társai készültek... na persze ha kutattam volna többet akkoriban, nem hagytam volna veszendőbe menni olyan kulcsfontosságú részleteket, mint pl. hogy Peire Vidalt a saját korában vérfarkasnak tartották... micsoda csemege...vaú)
4. Remek lehetőség arra, hogy mozgásba helyezzek egy ötletet, ami már foglalkoztat egy ideje - mivel inkább kreativitáson mint bármiféle történeti hátteren alapszik, itt tényleg csak az elszántságomra van szükség.
5. Ha az ember spontán ir, olyasmire is rávetemedik, amit hosszabb fontolgatás során esetleg elvetne... aztán még az is kiderülhet, hogy mégis jó.
6. Ami "fontosnak és komolynak és valódinak" eddig nem ültem neki, az várhat még egy hónapot.
7. Emlitettem már, hogy BULI? :D
Szóval mai nap, 7 nap hátránnyal, belevetettem magam a lelkes és felszabadult pötyögésbe, és most, miközben a pötyögés szünetében a blogra pötyögök, 2400 szónál áll a számlálóm. Postolok egy kis kóstolót, csak. Mert. Nem teccik, kérem, ne olvassa :D A többieknek meg jó szórakozást. További porciók offline kérhetők.
(Emlitettem, hogy köteles vagyok reklámozni a dolgot? Igy biztositja az ember, hogy nem adja fel félúton. Milyen ciki belebukni, ha sokan tudnak róla... nah, Publish Post. Kezdődjék a móka.)

2007. november 7., szerda

Hány balfék van még ezen a hajón?...

(P.c. verzió, cenzúrázva)

Az Inkvizióció a vesztébe rohan... az előadás jól sikerült, és egészen addig barátságos is volt a hangulat Cesi herceg partiján, amig a hülye csapattársaim el nem kezdtek veszekedni az ellenkező párttal... kész csapatromboló tréning, senki nem hallagott meg senkit, kis hiján tettlegességig fajult a dolog. Ott próbáltam menteni a menthetőt ahol csak tudtam, de sajnos a diplomácia a hangerő miatt hamvába holt. Ráadásul a három idióta csirlider akikkel egy csapatban vagyok öt perc alatt leglább tiz olyan mondatot ejtett ki a száján, amiért megégethetnénk saját magunkat... (pl. a Herceg kérdése: "És ha három pápa van egyszerre, akkor kinél van az Igazság?" csirlider: "Hát mind a háromnál!"... itt vertem a homlokom az asztalba... először...) Ha megfeszülök se hallgatnak meg, és ez idegesit egy cseppet, mert, mindenféle nagyképűséget félretéve, nekem van a legtöbb hátterem ehhez az egészhez... óra után próbáltam a lelkükre beszélni, hogy ha minden szóra vakon visszatámadnak, az összes indeterminate ellenünk fog fordulni és úgy veszitünk ahogy csak lehet... erre előálltak a brilliáns válasszal, hogy akkor most hamisitunk eretnek iratokat, és kivégezzük az ellenkező frakciót. Hatalmas ötlet.
1. Kicsit sem lesz gyanús ugyebár, hogy azt javasoljuk, kutassuk át X.Y. táskáját hátha van nála eretnek irat, és jééé, tényleg lesz;
2. Ha sikerül is kiiktatni egy embert, nyilvánvaló lesz, mit csináltunk, és mindenki más megutál minket...
Gyűlölöm a lánycsapatokat. Remélem a játék felénél meghalok és a fiúk között születek újjá (van rá némi esély, ha a tanár kihúzza a nevem a Grim Reaper Lottery nevű kedves kis sorsoláson...)

(Van egy olyan halvány sejtelmem, hogy a jelenlegi helyzet elég közel áll a történelmi valósághoz... sajnos...:)

Mert az Inkviziciónak is van humora...

Univerzum eladó! Univerzumot tessék! Vadonatúj modlel, sosem használt, sosem tesztelt, garantáltan időtálló, korszerű! A legújabb fejlesztés!
Csak önöknek, csak most: egyet fizet, milliót vihet, ameddig a készlet tart! (persze jobban jár, ha csak egyet vásárol, mert tárolása végtelen nagyságú teret igényel, és nem mindenki rendelkezik egynél több kihasználatlan végtelennel ugyebár...)
Rendelje meg most, és kápráztassa el barátait, látogatóit saját csodálatos Új Világmodelljével!
A teljes készlet tartalmaz:
- 1 db NAPot (kisebb gyártási hibák, foltok előfordulhatnak, de attól még kiválóan működik, sőt mi több, magától forog a tengelye körül!)
- 1 db MERKÚRt és 1 db VÉNUSZt (utóbbi egész, fél, negyed vagy fekete kiszerelésben - ha most rendel, egy nagyobb és egy kisebb sorozatot kap ajándékba!)
- 1 db FÖLDet (a világ legnagyobb körhintája, garantáltan emlékezetes élmény marad! Napi egy teljes fordulat, és évi egy ingyen út a Nap körül! Vállakozó szellemű vásárlók részéle ajánljuk a különleges Kepler verziót, elliptikus pályákkal! Ha ön hajlamos a szédülésre és tengeribetegségre, nem kell aggódnia - garantáltan nem fog érzékelni semmiféle mozgást! A kockázatok és mellékhatások tekintetében olvassa el a mellékelt tájékoztatót, vagy kérdezze meg személyi gyógyszerészét, gyóntatóját vagy ördögűzőjét)
- 1 db HOLD (Szinte új, alig használt, boritója enyhén kopottas - féláron szereljük a Földhöz!)
- 1 db MARS
- 1 db JUPITER plusz 4 hold (nem valószinű, hogy valaha látni fogja őket, de irott igazolást adunk róla, hogy ott vannak... egy pillanat... nem, sajnos már eladtuk őket Cosmo De' Medicinek. Elnézésüket kérjük.)
- 1 db SZATURNUSZ
- milliónyi csillag 88 csinos konstellációba rendezve - ha most rendel, ajándékba adunk még néhány milliót, melyeket ön nem lát ugyan, de éppen ezért oda helyez, ahová akarja; kiválóan alkalmasak lehullott csillagok pótlására)
- 1 db HASZNÁLATI UTASITÁS, Égi Hirnök cimmel, a modell alkotójától (mivel a régi útmutató, bizonyos Biblia, már nem felel meg a valóságnak)

Ha még a Szent Hivatal döntése előtt leadja rendelését, egy ingyen teleszkópot kap ajándékba (ha esetleg nem tudná: a teleszkóp a kaleidoszkóp egy új formája, melyben szinek helyett csillagokat meg holdakat lát az ember - kiváló ajándék gyerekek számára!)

És aki mindezt elhozza önöknek: Galileo Galilei, az Illúziók Nagymestere!

(A modellt az Egyház még nem hagyta jóvá. Vegye meg, vigye haza, próbálja ki, tesztelje le, és ha hibásnak vagy ne adj' Isten hamisnak bizonyul... az Inkvizició majd gondoskodik róla...)

2007. november 6., kedd

Maratoni házi feladat...

Mondtam én, megmondtam előre, hogy ezekben a hülye amcsi iskolákban a lelket is kihajtják az emberből, nincs egy pillanatnyi nyugtunk, mindig csak a házi feladat meg a készülés meg a magolás... tessék, ime a legújabb gaztett: a klasszika-tanárnak sikerült 22 órányi tömény házi feladatot kiszabnia a diszes társaságra. Komolyan mondom, megáll az ész. Mintha a többi órára nem kéne készülnünk. Mit képzel ez magáról? Mert az még oké, hogy felad olvasmányokat meg beadandó dolgozatokat...
Na de az EGÉSZ RÓMA SOROZAT?!

:D
(sok-sok szivecske ide az iskolának. Titus Pullo tananyag lett.)

2007. november 5., hétfő

RPG és mise gumimacikkal

Azt kell mondanom, az eddigi egyik legjobb estémet töltöttem ma a Trinityn. Együtt vacsoráztunk a szokásos kis csapattal (Michael, Rachel, Xavier és én); közben jót beszélgettünk, és miután Xavier vagy fél órán át hajtogatta, hogy neki most már aztán igazán mennie kell tanulni, csapatostul átvonultunk az Akasztófadombra, megtartani a régóta tervezett szerepjáték partit.
A Changeling intro mindig nagy móka, de ez a csapat különösen ott volt a szeren. Lelkesen és gyorsan mindannyian kreáltak maguknak egy karaktert, és már benne is voltunk a játékban; két perccel később, mig levegő után kapkodtam a nevetéstől, Michael karaktere már macskává volt változtatva, és Rachel próbálta lefejteni Xavier arcáról; újabb két perccel később lefordultam kanapéról, majd összekapartam magam, és szorgosan jegyzetelni kezdtem a elszólásokat a jövő nemzedékek számára... nagy móka volt ezzel a csapattal játszani (Changelingben jártas személyek kedvéért: Michael macska-Pooka, Rachel Satyr, Xavier Eshu, szivecske ide - a legszebb az volt, hogy már mielőtt tudták volna micsodák, ösztönösen kijátszották a karaktereket - Michael hazudott mint a vizfolyás és ott szivatta a többieket ahol érte, Xavier ösztönből tájékozódott és mesélt, Rachel meg anyáskodó módon vigyázott a bandára:) Mikor már a könnyeink potyogtak, véget ért a játék; időközben befutott Fabio is, aki vigyorogva hallgatta a fejleményeket. Michael és Rachel hazamentek, mi meg nekiálltunk befejezni a magunk olvasnivalóját... amikor a végére értem a sajátomnak (és meguntam hogy Fabio egyfolytában felém pislog) megkértem Xaviert hogy kisérjen vissza a koleszhoz, mert úgyis arra megy; útközben aztán kapott egy telefont, hogy a kezdődik ám az esti mise, mire sarkon fordultunk, és felkapaszkodtunk a katedrálishoz.
A mise az egyik oldalkápolnában volt, abban, ahol a testvériségek szines zászlói lógnak, piros és arany, zöld és ezüst, tiszta Harry Potter. Kicsike kápolna, de nagyon magas, kőfalakkal és gótikus ablakokkal; a mise is rövid volt és kedves, a pap érthetően és elég élvezetesen prédikált, és eltekintve a ténytől, hogy nem tudom az imákat angolul, az egész dolog vidám volt és kellemes. Mise után gumimacit ettünk a kápolnában és gyümölcslevet ittunk; Xavier meg én körbemásztuk a faragott fa padokat a főhajóban; eddig sohasme néztem meg őket közelebbről, de azt hiszem holnap visszamegyek egy fényképezőgéppel, mert az összes tele van faragványokkal, és órákat lehetne ott eltölteni (találtam többek között 2 keresztes lovagot, 1 római katonát, egy Athénét, egy lantot pengető dalnokot, Szent Györgyöt a sárkánnyal, egy sárkányt magában, mindenféle vitorlás hajókat, egy indiánt, sőt még egy mesemondót is...). Egészen elvarázsolt egy hely, főleg éjszakai világitásban.
Vidám, barátságos, nyugis este volt. Remélem, lesz még néhány hasonló...

2007. november 4., vasárnap

Lassú hétvége

Szép nyugis hétvége zajlik ideát. Sokáig alvás szombaton; késői reggeli/ebéd olvasással, egyedül (Kata meg Gyula leléptek a hétvégére). A mesemondó gyűlésen résztvevők száma szokás szerint nulla; ez egy egész tálca süteményt jelent, négy bögre forró teát, meg három nyugodt órát az Akasztófadombon, amit arra használtam fel, hogy bepótoljam az antropológia olvasmányokat. Kicsivel később befutott Rachel; másfél óra kötetlen beszélgetés következett a barátkozás jegyében, még több tea, nevetgélés, ilyesmi. Anime klub, 4 epizód Mushi-shi, a csapattagok halk horkolásával aláfestve, mivel szokás szerint csak Al meg én maradtunk ébren. Licsicukor, csokis ropi, almalé (Mushi-shi egyre gyönyörűbb, és szerencsére még 10 epizód hátra van). Korai vacsi, további olvasás; visszaséta a szobába, pihi. Óraátállitás, kiadós szunya, reggel további olvasás, Skpe és MSN szünetekkel. Ebéd, üldögélés a parkban egy fa alatt, félálomban a gyönyörű őszi napsütésben, némi zenével. Jesters találkozó, nevetgélés, rajtaütések tervezgetése (végül is nem veszek bennük részt, a kamerás mókában vállaltam szerepet). Most meg itt ülök, irogatok és olvasok; este szerepjáték a vidámparkos társasággal.
Kellenek néha az ilyen hétvégék.

2007. november 3., szombat

Családi vacsi

A november végi Tellebration fellépésre való készülés szellemében ma családi vacsira voltam hivatalos Jane-hez (aki a fentebb/lentebb emlegetett mesemondó kör egyik tagja, és együtt lépünk majd fel). A rendezvény szervezője volt még hivatalos ("mondd Picur, én is lehetek hivatalos?..." - te jó ég, Pompom kisért engem...) rajtam kivül.
Nem tudok betelni az amerikai otthonokkal - olyan barátságos hangulatuk van... Jane, Kathleen, Jane férje, és a férj fia (Jeremy) alkották a társaságot. Beszélgettünk, meséltünk; főképp Magyarország iránt érdeklődtek, egész este nem fogytak ki a kérdésekből, és úgy tűnt, a válaszaimnak is sikere van... mire eljöttünk, már egészen feloldódott a hangulat, és nagyon jól éreztem magam, hogy eltölthettem egy vacsorát családi, és nem kollégiumi körben, tiszta felüdülés volt.
És (dobpergés, történelmi pillanat) lazac volt vacsorára. És ettem belőle. Életemben először. Nagy erőfeszités árán legyűrtem a késztetést, hogy beledugjam az ujjamat és úgy kóstoljam meg (bocs, Finn, majd legközelebb). Volt hozzá rizs meg mindenféle saláta... és nem is volt olyan rossz. Sőt. Desszertnek pumkin pie volt, fahéjas, isteni finom, meg is örököltem a megmaradt felét, itt csücsül az ablakban (ami jelenleg hűtőszekrényként funkcionál).
Mindent összevetve, egy nagyon kellemes és barátságos estét töltöttem Jane-nél; egy részét persze arra forditottuk, hogy megbeszéljük a fellépés részleteit (és persze egy alkalmat sem hagytam ki, hogy részleteket tudjak meg a többi mesemondóról...)

2007. november 2., péntek

A Sötét Oldal

(Nap zenéje: Linkin Park - In The End)
Mivel semmiképpen nem szeretném, hogy kedves olvasóim hamis illúziókba ringassák magukat, és eddigi bejegyzéseimet olvasva úgy gondolják, én itt az örök napsütés birodalmában élek, ahol nem történik soha semmi rossz, úgy gondoltam, e szép őszi péntek délután összegyűjtöm mindazon rossz dolgokat, melyek körülvesznek engem ebben a csúnya gonosz való világban. Mert ugye azért a Trinitys diákok élete nem csak játék és mese, és ha eddig olybá tűnt volna, hogy minden szép és jó, akkor ideje visszaszállnom a földre, és kipréselni magamból némi realizmust a nagy lelkesedés közepette. Igérem,megteszek minden tőlem telhetőt, hogy semmit ne hagyjak ki, és lehetőleg a legapróbb kényelmetlenség is helyet kapjon a felsorolásban.
Ime tehát a Lista, egy bogács-csokor a kételkedőknek, 13 pont, csak hogy stilszerű legyen:

1. Heti minimum két e-mail a Campus Safety-től, hogy diákokat raboltak ki a környéken, mindenféle simaszkos emberek akik késsel fenyegetőztek. A diákok egyedül voltak, sötétedés után, kivül a campuson.

2. Az international diákok egyikeként még mindig a kasztrendszer legalján vagyok, igy arra kényszerülök, hogy mindenféle freakekkel meg csodabogarakkal töltsem az időmet, mint például a többi international, az anime club és a komédiások, és legnagyobb bánatomra és őszinte elkeseredésemre a csirliderek változatlanul nem állnak szóba velem. Csalódottságomat azzal leplezem (mint pl. ma is), hogy élénk beszélgetésbe merülök a srácokkal az ebédlő egy félreeső asztalánál, és háromnegyed órán keresztül gurulok a nevetéstől, ami nyilván csak az elfojtott érzelmek tünete.

3. Hajnali fél háromkor megszólal a tűzjelző, és az udvaron kell fagyoskodnunk, amig a tűzoltók meg nem győződnek róla, hogy senki nincs veszélyben.

4. Annyi házink van mint a devla, és látástól mikulásig olvasni kell, ha az ember nem akar lemaradni. És fel kell készülni minden olyan unalmas vacakra, mint pl. antropológia vita, vagy a Galileo-per.

5. Teljes öt percet kell gyalogolni a kolesz és az ebédlő között.

6. Már hajnali egykor bezár a könyvtár, ami nagyban korlátozza a tanulási lehetőségeinket.

7. Senki nem tudja rendesen kimondani a nevem, azok pedig, akik keserves erőfeszitések árán megtanulják, lépten nyomon utánam orditanak, valahányszor találkozunk, "Ssssenge, Ssssenge, Ssssenge" mint valami lápi madár.

8. Még mindig tizenkilenc fok van a koleszszobában, és a radiátor nyilván csak zenei aláfestés céljából zúg.

9. Az egyetem pocsék környéken van, és a kis csillogó szemű latino gyerekek el vannak nyomva az iskolákban. A Nutmegesek pedig még mindig azt próbálják lenyomozni, sorozatgyilkos vagyok-e, úgyhogy az én kis latinóm még várat magára (további részletek Kata blogján).

10. Nincs rendes csokoládé.

11. Minden szombat este legalább negyed órát kiabálnak emberek az ablakunk alatt. Van, hogy húsz percet is.

12. Senki nem szól, ha rosszul ejtek ki valamit - túlságosan el vannak foglalva annak csodálatával, hogy beszélem a nyelvüket. Ja, és minden angolul van.

13. Jövő tavasszal haza kell utaznom.

Don't Panic

Amikor az ember éppen az igazak álmát alussza egy utolsó pillanatban beadott dolgozat és egy bemagolt ötoldalas beszéd izgalmai és fáradalmai után, az utolsó dolog amire vágyik az, hogy hajnali fél háromkor megszólaljon a tűzjelző. Hát ez történt.
Értem én, hogy hangosnak kell lennie, mert a kollégisták néhány üveg pia és/vagy némi fű után elég mélyen képesek aludni, meg aztán legyen fényeffekt is a biztonság meg a tolerancia kedvéért - de esküszöm, ami minket ébresztett ma hajnalban, az a halottakat is felkeltette volna. A fülsiketitő sziréna és a villogó, vakitó kék fény a szobában azonnal beinditotta a túlélési ösztönt (én ugyanis nem voltam itt, amikor próbariasztást játszottak a múlt héten): egy vérfagyasztó sikoltás kiséretében repülőrajtot vettem az ágyból, egy elegáns piruettel magamra kaptam minden ruhát amit értem, és már rohantunk is lefelé a lépcsőn, ékes káromkodások uszályát vonva magunk után. Az egész épület zengett, lábak dobogtak a folyosókon, és ez egész összhatás leginkább a felrobbani készülő Halálcsillag belsejét idézte. Hatásosnak hatásos figyelmeztetés, elég nehéz nem észrevenni, de véleményem szerint nagyban aláássa a nyugodt és rendezett kivonulás lehetőségét...
Szivroham-közeli állapotban álldogáltunk az épület előtt (kivülről egészen halknak tűnt), toporogtunk a hidegben, szedtük a szenteket az égből, és azonnali vérbosszút esküdtünk az ellen a szerencsétlen idióta ellen, aki rágyújtott a szobában (mert hogy tűz az nem volt, ha eddig nem emlitettem volna). Ennél jobb közösségépitő tréninget még sohasem tapasztaltam; az alatt a tizenöt perc alatt, amig a tűzoltók megjöttek és átfésülték az épületet tűz, tettesek és szabályszegő benntlakók után kutatva, mi odakinn az udvaron eggyé kovácsolódtunk a gyűlöletben, és válogatott kivégzési módokat vettünk fontolóra. A nép haragját az is fokozta (a pizsamában fagyoskodás mellett), hogy egy téves riasztás költségeit az egész kollégiumnak közösen kell megtéritenie - saját bőrünkön tapasztaltuk a kollektiv büntetés hatását.
Végül aztán megszűnt a szirénázás, és a vállukon baltákat egyensúlyozó tűzoltók visszatessékeltek minket az épületbe; mivel még mindig tombolt bennünk az adrenalin, elaludni persze nem sikerült egyhamar...

(Összehasonlitásképp ugyanez az otthoni tizemeletes koleszban, naponta kétszer: "Hé, valaki kapcsolja már le azt a rohadt tűzjelzőt!"... és mindenki marad a helyén, azt az egy személyt kivéve, aki kislattyog a folyosóra, és hatástalanitja a gyengén pittyegő életmentő figyelmeztetést...)

Mit keres a vidra a sarokban?

Hát, végtére is, télre mégsem illik a pillangó... és mivel mától hivatalosan is tél van, választanom kellett valamit ami hasonlóan vidám, gondtalan és kiváncsi. És gyerekes. Ime.

2007. november 1., csütörtök

Három a magyar igazság...

Nah kéremszépen akkor még egyszer, a rend kedvéért:

Február 22-23, Timpanogos Storytelling Conference, Orem, Utah

Április 4-6, Sharing the Fire Storytelling Conference, Nashua, New Hampshire

Április 25-27, Northlands Storytelling Conference, Green Lake, Wisconsin

Bizonyám, és mind a hármon elő fogok adni...:) És igen, a februári egészen új, most kaptam a levelet, hogy meghivott előadó lettem, és még fizetnek is érte.
És igen, ez valószinűleg nem azért van, mert csodálatos tehetségem hire előttem jár, és elérte az Újvilágot is, hanem mert összeraktam egy csinos kis ajánlót, egy jó programot, és néhány mesemondó ismerős volt olyan szives hogy referenciát adjon rólam. Azt hiszem, tudok élni ezzel a tudattal.

(Megjegyzés 1: Neki is ülök összerakni a programot, hogy egészen nagyon penge legyen, mire előrukkolok vele; persze a nagyja már megvan az ajánló óta, csak ki kell dolgozni a lényeget. És kitalálni hogy a sok varázslatos magyar népmese és legenda közül melyik négyet zsúfoljam bele a programba... szavazokat, javaslatokat a Megjegyzések rovatba várjuk.)

(Megjegyzés 2: Akik számára nem világos a dolog: ez a három legnagyobb nemzeti/nemzetközi mesemondó konferencia az USA-ban, leszámitva St. Louist, ahová szintén elmegyek, de csak kibicelni. Jonesborough nem konferencia, hanem fesztivál. A különbség abban rejlik, hogy mig egy fesztiválon nonstop mesemondás zajlik, addig egy konferencián workshopok, előadások, beszélgetések és prezentációk zajlanak, jóllehet a legtöbb mesélőnek a prezentáció nem tartozik a kedvenc szavai közé. Ja, és mindhárom esetben olyan előadókkal szereplek együtt, akiket Jonesborough-ban a közönség soraiból bámultam...:)

Kezdődjék a mesékkel teli Téli fél év... Samhaintól Beltaine-ig.
(Azt hiszem ennek az évnek aztán minden cseppjét kihasználom:)