És elkezdődött... (NaNoWriMo Challenge Sneak Peek...)

Bejegyzés Hameln városának nagykönyvében:

Krisztus születésének 1284. évében
Hameln városából száz és harminc
Ott született gyermeket szólitott magával
A Furulyás a hegy mélyére

Réges-régi történet ez; soha senki nem lelt rá magyarázatot. János és Pál napján, Június 26-án, a reggeli üvegablak-ég alatt, a Furulyás a szines ruhában és a piros kalapban a Poppenberg oldalában lévő hasadékhoz vezette a gyerekeket; tiszta dallam szállt a mezők felett, visszaverődött a hegy oldaláról, és amikor az utolsó kisfiú és a pendelyes kislány is eltűnt a föld alatt, a barlang bejárata összezárult mögöttük.

És sötét lett, nyirkos és barátságtalan sötét; apró lábak lépteinek zaja visszhangzott a sziklák között, és a furulya ezüst hangja, mint ezernyi apró csengettyű, mint a domboldalon legördülő csermelyek mint a fülemüle és a pacsirta és a szél a jégcsapok között és az esőcseppek a piros háztetőkön mint az üveggolyók amik szétgurultak és a tavaszi első cinege és egy átkozottul hangos csattanás, és a dal véget ért.
- Az istenit! – hördült fel a Furulyás, és a visszhang cifrázta helyette is – Hogy az az istenverte, kib...
- Elnézést, uram, de megkérném szépen tessék vigyázni a szájára, gyerekek vannak körülöttünk...

(...)

- Hát te meg ki a fittyfene vagy? – kérdezte a Furulyás bosszúsan.
- A polgármester lánya – felelte a csontos tünemény – Kirsa.
Az árnyékos szemöldökök összeértek.
- Hogy kerülsz ide?
Polgármester lánya Kirsa megvonta a vállát, többször is gyors egymásutánban.
- Gondolom, ahogy a többi gyerek.
- Mégis, hány éves vagy te?
Nagyon-nagyon halk volt a válasz.
- Huszonkettő. És fél.
- Az ki van zárva – a férfi megrázta a fejét; a forró viasz az ujjára csorgott a gyertyáról – az istenit!
- Ssss, gyerekek előtt nem szabad ilyet mondani – emlékeztette Kirsa anyáskodóan – Eltanulják.

(...)

Furulyás kinyitotta, majd becsukta a száját, és az egész procedúrát megismételte még néhányszor (anélkül, hogy tudatára ébredt volna, milyen groteszkül fest a gyertyafényben). A homlokára tolta a piros kalapot, és végignézett a gyerekeken. Nemrég még a puha ágyacskákban aludtak, vagy a reggeli tejecskéjüket itták, vagy tudja a fene, mit szoktak az ekkora kölykök reggelente csinálni... most meg itt tobzódtak, ki tudja mennyien, örökre elszakitva az otthonuktól, mert a felnőttek, akik közé születniük kellett, ostobák voltak, végeláthatatlanul ostobák és önzők és... gorombák.
Furulyás sóhajtott egyet, és a barlang hűen sokszorositotta a sóhaját.
- Gyerünk, indulás. Hosszú út áll még előttünk.