Thanksgiving 2 - Útban az óriások földjére

(Úti zene: Treasure Planet OST - I'm Still Here, Nine Days - Story of a Girl, Brother Bear OST - I'm On My Way - meg persze a szokásos :)

Ezúttal úgy döntöttem, kipróbálom a vonatozást is. Errefelé nem olyan divatos, mint nálunk; az amcsik valamiért jobban szeretik a buszt, és folyton szidják az Amtrakot, mert van, hogy tiz percet is késik! Mag mert kevesebb helyen áll meg, mint a szürke kutyus. Mindegy, gondoltam, a Hálaadás miatt Greyhoundra már nem volt jegy, hát mindent ki kell próbálni egyszer.
A hartfordi vasútállomás picike, régimódi (kovácsoltvas kerités és társai), és egyetlen vágánya van. A hajnali szürkületben kisebb tömeg tolongott a peronon, mindenki utazott a családhoz az ünnepekre; a vonat pontosan érkezett, ettől aztán mindenki jobb kedvre derült.
Az itteni vonatok, bár kivülről egy kis ablakokkal ellátott ezüstös konzervdobozra hasonlitanak, belül egészen olyanok, mint a mieink. Úgy értem, nem különösebben tisztábbak vagy kényelmesebbek, mint nálunk egy IC vagy egy EC. A kalauzok hármasával járnak, és mindenkinek kis cetlit tesznek a feje fölé, hogy tudják, ki hol száll le, és időben felébresszenek mindenkit aki elalszik. A vezető bemond mindenféle dolgokat, pl. hogy ne hagyjunk csomagot az előtérben, hogy van kávé, meg hogy vigyázzunk a leszállásnál mert lesz egy rés az ajtó meg a peron között. Szóval kényelmi szempontból elég kellemes út volt (összesen 5 vagy 6 órát ültem vonaton, eléggé kibirható).
Philadelphiában át kellett szállni. Nem sokat láttam a városból, csak néhány felhőkarcolót az ablakon át, meg a "City of Brotherly Love" graffittit egy ház hátsó falán, két "Screw you" firka közé ékelve. A pályaudvar viszont lenyűgözően hatalmas volt, tulajdonképpen egy óriási, több mint 150 éves hodály, csillárokkal meg padokkal, visszhangzott az egész, és németjuhászos rendőrök sétáltak a büféasztalok között. Ott aztán várakoztam egy órát a csatlakozásra (közben éhemben megvolt az első amcsi McDonald's élmény - a cheeseburger sokkal satnyább mint otthon).
A Philadelphia - Harrisburg vonatról azután már volt is mit nézni. Kisütött a nap, és ahogy elhagytuk a várost, elénk tárult az indián nyárban fürdő pennsylvaniai vidéki táj; piros és sárga árnyalatú erdők tükröződtek zöldes tavakban és kavicsos patakokban, és nagy, lankás zöld legelők terültek el a sinek mindkét oldalán. Felhőszerű birkanyájak és fekete-fehér foltos tehenek legelésztek rajtuk elszórva; időről időre farmokat láttunk, a hozzájuk tartozó magas silótornyokkal, és a kilométer hosszúságú száritókötelekkel, melyekről hálóingek és fodros szoknyák meg kertésznadrágok lógtak. Nagy ragadozómadarak lebegtek kiterjesztett szárnyakkal a kék ég hátter előtt... egyszóval, nagyon költői volt az egész. Keresztülrobogtunk mindenféle kis városokon; Darien, Merion, Radnor (csak nekem tűnik úgy mintha ezeket egy fantasy regényből szedték volna?), Elizabethtown (puszi Orlando Bloon nózijára, élete legrosszabb filmje volt), és még vagy négy-öt kimondhatatlan nevű település.
A vonaton utazott egy amish család; apuka nagy szürke szakállal, fekete ruhában és kalapban, anyuka pedig sötétzöld ruhában a hozzá tartozó fehér köténnyel és főkötővel, kedvesek voltak és mosolygósak.
Amikor leszálltam a harrisburgi pályaudvaron, Bob már várt rám. Mary, a felesége a kocsiban maradt, hogy vigyázzon az egyéves unokára, aki békésen szuszogott a babaülésben, épp a délutáni álmát aludta... miközben a házuk felé robogtunk, azonnal elindult a beszélgetés, mesemondás, kérdezgetés, észre sem vettük, hogy telik az idő. Útközben átkeltünk a Susquehanna folyón, és Bobnak persze rögtön el kellett mesélnie, hogy amikor John Smith (igen, a Pocahontas-os fószer) erre járt felfedezni, azt irta a naplójába, hogy ezen a helyen óriások laktak. Ez persze azért volt mert maga John Smith volt vagy 150 centi magas, meg mert ez a vidék az egyik legtermékenyebb mikroklima a keleti végeken, és az indiánokank volt miből nagyra nőni. A legszebb az egészben, hogy Bob ezt emlitette már, amikor tavaly találkoztam velük . jópofa volt belegondolni, hogy egy éve még nem gondoltam volna, hogy most itt leszek és megnézhetem a helyet magamnak élőben... a Susquehanna egyébként kb. akkora, mint két Duna, és nagyon szép.
Végül aztán megérkeztünk abba a csendes kis kertvárosba, ami a Hálaadás idejére a második otthonommá alakult.
Folytatása következik.