Thanksgiving 6 - Fekete Péntek

A Hálaadás utáni pénteket Fekete Péntekként emlegetik, mert ilyenkor elszabadul a pokol minden bevásárlóközpontban és boltban - az amerikaiak nagy százaléka ilyenkor kezdni meg a karácsonyi ajándékok beszerzését, hatalmas leárazások vannak, és már hajnali négykor kinyit minden.
Ami engem és a trickster-családot illeti: felkeltünk, megteáztunk és megreggeliztünk, majd útnak indultunk, hogy kiránduljunk egyet (Peter otthon maradt diplomadolgozatot irni, úgyhogy még babástul is befértünk egy kocsiba).
Gyönyörű, tiszta és hideg idő volt, hétágra sütött a nap. Első utunk a piacra vezetett, ahol friss zöldséget és süteményeket vásároltunk (én meg körbehordoztam Kimet, akit mindenki megcsodált). A piac egy nagy fedett épület volt sok asztallal; tiszta és szines, sok-sok pultnyi cukorkával, virágokkal és mindennel, ami egy valódi piachoz kell, kivéve a tengeri kajákat, mert azok nem voltak frissen az előző napi ünnep miatt. Perecet is vettünk meg kiflit, hogy legyen mit rágcsálni a kocsiban (és legyen mivel összemorzsázni a babaülést).
Ily módon felszerelkezve újfent útnak indultunk, átkeltünk a folyón (szép volt mint mindig); közben Bob elmesélte a két szomszádos város közti ősi ellentét történetét (még mostanában sem mennek semmiért a szomszédba). Következő állomásunk a Thousand Villages nevű bolt volt - ez egy üzletlánc, ami mindenféle fejlődő országokból vásárol fel művészi tárgyakat és eladja őket. Magyarán szólva egzotikus és dekorativ és nagyon érdekes és teljesen haszontalan dolgok tárháza - valódi mennyország a gyűjtögetők számára. Szinek és országok szerint csoportositva számtalan karácsonyfadisz, játék és Betlehem töltötte meg a csarnokot az összes elképzelhető méretben, szinben és formában. Én magam angyalkákra és egyéb apró karácsonyfadiszekre vadásztam, a többiek pedig... tulajdonképpen mindenre, karácsonyi ajándék cimén. Meg is ebédeltünk, mielőtt elhagytuk volna az épületet, és csak kora délután keveredtünk ki belőle (utóbb kiderült, hogy sikerült elhoznunk egy plusz szatyornyi cuccot is, amiről az eladónő azt hitte, hozzánk tartozik...).
Folytattuk a kirándulást, és hamarosan amish területre értünk; ezt onnan lehetett tudni, hogy egyre gyakrabban kocogtak lovaskocsik az út szélén, és a száritóköteleken főkötők meg múlt századi ruhák lógtak, és fekete kalapos, szakállas bácsik rollereztek az utcákon (a roller megengedett közlekedési eszköz számukra). Bob történeteket mesélt az amishokról, és nem a kocsi ablakából bámultam a foltmunkákkal teleaggatott házakat - úgy tűnt, minden második család patchworkot árul, és nem is akármilyeneket. Amikor már jó ideje utaztunk keresztül mindenféle szép vidékeken, tehénkés legelőkön és kisvárosokon, a család fagyit kezdett követelni, és újból besoroltunk egy piac parkolójába.
Ezen a piacon sokkal több volt a látnivaló - többek között amish ruhák, még több patchwork, és egyéb nem ételnemű látnivalók. Meg persze fejenként egy hatalmas adag csokifagyi, amiből a baba is kivette a részét. Én magam nem tudtam kihagyni, hogy huginak is vegyek egy kis főkötőt, csak mert a tömegben fel-felbukkanó amish gyerekek olyan aranyosak voltak benne...
Délután volt már; hazatértünk hát, kipakoltunk a kocsiból. A nap hátralévő részét a ház lelkes körbefényképezésével töltöttem, Bob pedig tessék-lássék fötörgette a levélszőnyeget a kertben.
Estére pedig rákot igértek. Megmondtam nekik, hogy nem rajongok a tengeri kajáért; azt mondták, nem baj, mindent ki kell próbálni egyszer. A rák szerencsére már halott volt mire egy nagy barna papirzacskóban megérkezett (nem sebesült, nem beteg, halott). Leteritettük a konyhaasztalt újságpapirral, és Mary kirakosgatta a felszerelést - úgy nézett ki a konyha, mintha boncolni készülnénk. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Egy rákon kb. fél kanálnyi hús van, de ahhoz aztán szét kell szedni az egész állatot. Bob szép türelmesen, lépésről lépésre megmutatta, hogyan kell ezt a komoly feladatot végrehajtani; eleinte maga a rák anatómiája nyűgözött le, és örültem, hogy büntetlenül játszhatok a kajával. Mert mindenki más is azt csinálta; hamarosan irtó nagy kosz keletkezett az egész konyhában, mindenki könyékig úszott a szószban, rákdarabok röpködtek a kalapácsok nyomán, és azon tanakodtunk, mennyire elkeseredett lehetett az az ember, aki kitalálta, hogy a rák ehető... a második állatkát aztán már sikerült viszonylag önállóan elfogyasztanom. Kb. egy óráig takaritottuk a nagy mészárlás nyomait (a család együttesen vagy másfél tucatot evett meg).
Beszélgetéssel meg pakolással telt az este; végül aztán mindenki nyugovóra tért; és nem volt más hátra az ünnepből, mint hajnalban felülni egy vonatra, és megtenni az utat hazafelé.
(Rájöttem, hogy nagyon szeretek utazni)
Nem tudom, milyan egy átlagos amerikai Hálaadás egy "normális" családi körben - de az én első Thanksgivingem szuper volt.