Tellabration!

Na, ma délután feltettük a koronát a hétvégi Tellabration sorozatra. Nagyterem, szinpad, mikrofon, kutyafüle, és még közönségünk is volt, jó ötven ember, négyévestől... fölfelé. Lassan sötétedett odakinn, benn pedig jó meleg volt, és vidám hangulat, és egy nagy szines szőnyeg leteritve a mesemondók részére.
Jane kezdte a sort, a szokásos dalocskával és a rövid mesével, ami eléggé leterhelte a gyerekeket ahhoz, hogy abbahagyják a futkározást. Utána jöttem én.
Körülbelül egy órával indulás előtt sikerült kitalálnom, mit akarok mesélni; mindenképp magyart szerettem volna, olyasmit, ami közel áll a szivemhez, és ami az ittenieknek is tetszene. Végül a Helka és Kelén mellett döntöttem, és örülök neki, mert bejött. Elég bonyolult és szines történet, sokat kivesz az emberből, ezért a szinészkedést vissza kell hozzá venni a minimumra - amit amúgy is szeretek, mert igy az ember szép kényelmesen leülhet a gyerekek közé, és koncentrálhat arra, hogy elmesél egy történetet. Jól sikerült, szerették; csillogó szemeket láttam meg mosolygó arcokat (a székek alatt is, mert a gyerekek, ünneplő ruha ide vagy oda, bizony elhasaltak egy idő után:)
Tom Lee zárta a sort, egy régi klasszikussal (a hét fivér, aki hollóvá változik). Már egy hete azt hallgatom, hogy Tom Lee igy, meg Tom Lee úgy, ő itt a helyi nevezetesség (úgy is mondhatnánk, hogy Connecticut egyetlen hivatásos mesemondója - ő ebből él meg). Mindenki már előre el volt tőle ájulva.
Hát profinak profi az biztos. A tetejébe jó fej is, és van humora; a gyerekek pedig egyenesen imádják. A repertoárja kb. fedi az enyémet (a honlapjából itélve), otthon van legendákban, mitoszokban, beutazta a világot, és gyönyörűen utánajárt a meséinek. A ma esti sztorit gyönyörűen, minden sietség nélkül adta elő, megfelelő mennyiségű humorral és szinészettel vegyitve. Igazi, vérbeli mesemondó.
(Most, hogy ennyi creditet adtam neki, már biztos sejtitek ti is, hogy én nem ájultam el... vicces, mert magam sem tudom, miért nem. Nagyon rendben van a fickó, de nem okozott olyan hűűűha élményt, mint pl. Gail a tegnapi fellépésen. Létezik olyan fogalom, hogy túl profi?... vagy csak a meseválasztással volt bajom... én az a fajta vagyok aki nem szereti ha olyan mesét hall amit már... nagyon sokszor hallott. Lehet, hogy egyszerűen csak akkor érzek hűűűha-élményt, ha a sztori is a meglepetés erejével hat... vagy lehet, hogy csak irigy vagyok, mert mindenki a lábai előtt hevert, mielőtt a száját kinyitotta volna...? Mindegy, van mit tanulnom tőle, az biztos.)
A mesélés végeztével jött a tapsvihar, meg a beszélgetés, meg a gratulációk. Emberek jöttek oda hozzám gratulálni a meséhez, meg megkérdezni, ki vagyok és honnan jöttem (és megdicsérni a kockás kabátomat). Jólesett, hogy kaptam visszajelzést, ez azt jelenti, tényleg tetszett nekik az előadás. Beszélgettünk meg ismerkedtünk még egy darabig a többi mesemondóval, aztán feloszlott a társaság.
(A legaranyosabb a pici szőke lány volt a félig kibomlott copfokkal, aki odajött hozzám és egy foghijas mosollyal feltartotta nekem a kisujját - én is feltartottam az enyémet, kisujjat ráztunk, aztán nyelvet nyújtott rám és elszaladt:)
Nah, életem első Tellabration hétvégéje ezennel hivatalosan is lezárult. Készüljetek, mert jövőre otthon rendezzük meg!