A szerda délután és a csütörtök délelőtt nagy része Kim kézről kézre adásával telt, beszélgetéssel, teázással, bútorok tologatásával, ház körüli rögtönzött idegenvezetéssel és miegymással. A hálaadási ebéd már szerda este készülni kezdett, és hála Mary csodás szervezőkészségének és hajthatatlan irányitásának, elkerültünk minden Mr. Bean - féle pulykát-a-mikróba mutatványt. A hálaadási ebéd a család számára is kivételes módon ebédlőasztalnál zajlott...
Ó tudom tudom tudom eszebe jutott mire emlékeztetett a ház meg az ebédlő!!!!!
(Homlokára csap, székről lefordul aú visszamászik)
Aki kitalálja kap fotót róla! Hajrá hajrá! Tudom hogy legalább négy ember van odakinn aki biztosan tudja!!! :D
(Isteni szikra vége)
Szóval, ebédlőasztal, hálaadás. Baba nem nagyon akarta kivárni az asztali áldás végét, úgyhogy anyuci és nagybácsi felváltva meg- megszakitották a közös kézfogást, hogy a szájába tömjenek egy falatot hangtompitás céljából. Bob művészien megkomponált rögtönzött beszéde sajnos félbeszakadt, amikor az éhes család "most már elég volt" felkiáltással nekiesett a Mary által feltálalt étkeknek, figyelmen kivül hagyva a beszéd folytatását. Volt pulyka (már nem volt pulykaformája) és a hozzá való töltelék; édesburgonya, krémes kukorica, canberry puding, párolt spárga, krumplipüré és sütőtökpite. A család másfél napos munkájának gyümölcsét sikerült röpke tiz perc alatt elfogyasztanunk; utána aztán degeszre tömött hassal ültünk az asztal körül, beszélgettünk, és vártuk, hogy Kim baba is befejezze a lakomázást.
Délután a hagyományos hálaadási tradició szerint leültünk a tévé elé megnézni a new york-i Macy's parádét. Hm. Giccsparádét. Ott lenni biztos nagy élvezet, de tévében nézve csak az undi része maradt meg: 600 csirlider csinos formációban; rezesbandák végeláthatatlan sorokban; köztük meg gigantikus lufik mindenféle rajzfilmekből (Shoopy-nak én is örültem azért). Voltak zenekarok is; a Lifehouse meg a Good Charlotte eléggé jó volt, de az élő Barbie és Ken párostól kis hiján mindannyian kidobtuk a taccsot, főleg amikor énekelni kezdtek. A néhai krokodilos fickó kislánya is énekelt, egy felfújható lakatlan sziget tetején, ami számomra már súrolta a szürrealizmus határait... nézni mindenesetre roppant szórakoztató volt, főleg Bob és Peter elmésen cinikus megjegyzéseivel tarkitva...
Susan, baba és én tettünk egy délutáni sétát a környező utcákban, mert még mindig gyönyörű napos őszi idő volt, egy azok közül a csodás pillanatok közül, amikor a Nagy Szellem megteremtette a pillangókat, hogy megőrizze az őszi táj szineit tavaszig... (ez nem az én legújabb költői agymenésem, hanem egy indián legenda, na).
És ilyen nagy családi semmittevésben aztán el is ment a nap. Miután mindenki nyugovóra tért (több-kevesebb altatódal és cumiztatás kiséretében, ami az ifjoncot illeti), én is nekiláttam az esti melónak, és folytattam a könyvespolcok végigtúrását. Elsősorban tricksterekre vadásztam (vérfarkas-rajongásom időszaka minden előzetes figyelmeztetés nélkül átcsapott a szokásos egyhetes kampányszerű tricksterimádatba - csak azt nem tudom mit csináljak most a sok jó kis zúzós-farkasos zenével... mindegy) szóval azt hiszem, a lehető legjobb helyen keresgéltem. Legalábbis az a hely, ahol az ember rábukkanhat egy 300 oldalas Coyote-mesegyűjteményre, csak jó lehet...
Éjszaka a random módon nyomtatni kezdő nyomtató társaságától eltekintve nem sok minden történt; reggel pedig arra ébredtem, hogy újdonsült pótcsaládomnál már nagyban zajlik az élet. És megkezdődött a Fekete Péntek, az Egyesült Államok legforgalmasabb bevásárlóünnepe.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Épp ma olvastam, hogy egy indián legenda szerint az égi vadászok megöltek egy medvét, s a medve vére az őszi égből az erdő fáira hullott. Ezért válik ősszel sok növény levele pirossá. Mások sárgák lesznek, mert az égi lakoma során a medvehúsból lecsöpögő zsír sárgára festi őket. :)
VálaszTörlés