Amikor ír mesemondók potyognak az égből...

(Akik tiszteletére megtaláltam a rég elveszett í betűt is, tessék értékelni:)

Tegnap este tízkor csörrent meg a mobiltelefonom, és a szokásos első perces zavarodás után sikerült is kihámoznom, ki van a vonal túlsó végén. Richard Marsh. Amikor az embert megkérdezi egy ír vándor mesemondó, hogy beugorhatna-e holnap délután egy kávéra, csak kétféle válasz létezik (legalábbis az én szótáram szerint):
Ösztönös válasz: IGEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN!!!!!!!!!!!
Szofisztikált válasz (visitás nélkül): Természetesen!
Egyébiránt ma Homecoming van; fene tudja mitől olyan nagy ügy, de már kora reggel részeg volt az egész campus. Régi diákok, szülők, vendégek és egyebek tobzódtak szabadon fel és alá, kész őrültekháza; szerencsére tudtam, hogy a Gallows Hill-en tutira nem lesz tömeg, mert mesemondó gyűlés lett hirdetve (keserű vigyor). Richard kora délután érkezett, egy nagy hátizsákkal és széles mosollyal; volt néhány keresetlen szava az országra úgy általában (problémái akadtak a csomagszállitással meg a szürke kutyussal). Bevettük magunkat a Gallowsra, ahol már várt minket a tea, kávé és sütemény (miért szóljak a szervezőknek, hogy sohasem jön senki mesét hallgatni, ha minden szombaton ingyen ellátnak egy egész heti süteménnyel?:)
Ha elkezdeném felsorolni, miről beszélgettünk délután egytől este ötig, azt hiszem, ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Nagy erőfeszítések árán visszanyeltem a késztetést, hogy Csizmáskandúr-szemeket meresszek rá, és kislányos hangon azt nyüszítsem: "Mesélj nekem a Fiannáról!!!" Beszélt róluk ő anélkül is... vérbeli mesemondó lévén az első pillanattól kezdve dőlt belőle a szó, téma téma után, történet történet után, és nem untam soha egy pillanatra sem. Sütemény és tea mellett úgy beszélgettünk az ír hősökről, mintha közös ismerőseink lennének, fél szavakból is értve egymást... megosztottuk tapasztalatainkat hálás és hálátlan közönségekkel kapcsolatban, megegyeztünk hogy a gyerekek a véres meséket szeretik a legjobban ("A közönség igényeihez kell igazodni. Tizenegy éves fiú osztály? Hőslegendák, vér és belezés.") Okosabb lettem jó néhány információval az írországi mesemondás jelenlegi állását illetően. Richard random módon kotort elő a hátizsákjából mindenféle kincseket (egy középkori kódex másolatát gyönyörű betűkkel; egy régi ír papírpénzt Medb királynő képével; egy kis medált ami Finn Mac Coolt ábrázolta; egy képet Oisinról a fehér lovon - na itt olvadtam pocsolyává a padlón...). Az első kör tea/kávé után kiültünk a gyönyörű őszi napsütésbe az Akasztófadomb elé, és amíg Richard pipázott, megvitattunk még néhány kulcsfontosságú kérdést (többek között türelmesen segített, hogy végre rendesen ki tudjam mondani a fenianek neveit - éljen! - aztán elmagyarázta, hogy mi a másik hatvanhárom mód, ahogy ejteni lehet őket... úgy tűnik az írek minden megyében más nyelvet beszélnek...:) Amikor már alaposan megéheztünk, szépen átkocogtunk a Cave-be ebédet/uzsonnát/vacsorát/miafenét enni. Közben megtárgyaltuk, milyen remek filmeket lehetne forgatni... gyakorlatilag bármelyik ír legendából (ő Cú Chulainn-ra szavazott, akit én nem zártam a szívembe annyira - a csapatmunka híve vagyok, nem a szuperhősöké - én meg Finn-re, természetesen) és elszidtuk az összes modern fantasy-írót, aki kiforgatta a kedvenc legendáinkat... a társalgás tett némi kitérőt mindenféle egyéb témák felé (pl. hogy Richard egyik barátja Janice Joplinnal zenélt). Ebéd után visszasétáltunk a Gallows Hill-re még több teára és sütire (csodálatos módon ezúttal elfelejtették elvinni a tálcát, amiért nagyon hálás voltam), és még több mesére (sebtében összerkatunk egy Darwin-díjas listát a legbutább módon meghalt ír hősökről - az első helyet az a fickó vitte el, aki a Győzedelmes melléknéven futott, és tragikus végét az okozta, hogy rohamozás közben lefejelte az ajtófélfát...). Mire észbe kaptunk, Richardnak indulnia kellett vissza a buszállomásra. Búcsúzóul megajándékozott a könyvével meg a CDjével, plusz egy meghívással, hogy ha Dublinban járok, keressem fel (plusz hogy beajánl a dublini nemzetközi mesemondó fesztiválra...:)
Azt hiszem, egy nagyon klassz délutánt tudhatok magam mögött. Gyakrabban is potyoghatnának ír mesemondók az égből...

(Hab a tortán - vissza a koleszba: a könyvében szerepel egy történet, amitől szó szerint a szék alá estem. Nem írom le, mert valószínűleg másoknak nem okoz akkora katarzist, mint nekem - lényeg a lényeg, egy általam ismert, sokszor mesélt és nagyon szeretett tragikus szerelmi történet - Diarmuid és Gráinne, ha valakinek mond ez valamit - számomra eddig ismeretlen befejezése. Lényeg, hogy miután a szerelmespár meghal, a 16 éves lányuk visszatér, hogy megbosszulja őket... és egymaga szétrúgja az egész Fianna... hm, szóval értitek. A sztori csúcspontján kettéhasít egy széttörhetetlen pajzsot... komolyan, ez olyan élmény, mint amikor tíz éve imádsz egy filmet/könyvet, és egyszercsak csinálnak hozzá egy folytatást... csak sokkal jobb annál:) és valódi ballada, nem utólag ragasztották a sztorihoz. Wow.)