2011. december 29., csütörtök

Múzeumi sárkányvadászat

Mivel a hétfői látogatásunk a Metropolitan-be eszembe juttatta, hogy mennyi mindent nem láttam még, úgy döntöttem, visszatérek a múzeumba egy egész napra, bóklászni. Ezúttal egyedül mentem, mert Kata dolgozik; és hogy célt adjak a céltalan bóklászásnak, adtam magamnak egy feladatot is.

Sárkányokra vadásztam.

A játék nagyon egyszerű: kell hozzá egy Met belépő meg egy fényképezőgép.

A feladat: találj annyi sárkányt, amennyit csak tudsz.

A szabályok:
1. Ha valamit sárkánynak hívnak, akkor az sárkány. Akkor is, ha nem néz ki sárkánynak.

2. Ha valami sárkánynak néz ki, akkor sárkány. Hacsak nincs valami más lényként azonosítva (értsd: a sárkánynak kinéző, "mitikus lény porcelánon" megjelölésű kép sárkánynak számít.)

Ennyi. Nyitásra oda is értem a múzeumba; hat és fél órát töltöttem a küldetés teljesítésével.

A végeredmény:
126 kiállítási tárgyon találtam sárkányt. Mivel egy tárgyon sok esetben több sárkány is jelen lehet, a Metropolitan sárkánypopulációja alsó hangon is 200 körülre tehető.

A vadászatról csak annyit mondanék, hogy nagyon jó buli volt. Szisztematikusan vonultam végig a kiállításokon, tárolótól tárolóig; elég hamar kifejlődött a sárkányszenzorom, és csak akkor torpantam meg, ha sárkány vagy sárkányszerű forma került a látókörömbe. Meglepően jól elrejtett sárkányokat is megtaláltam viszonylag könnyen. Ezen felül pedig még izgalmas is volt a játék, kincskeresés-jellegű - minden újabb felfedezett sárkány óriási sikerélményt jelentett, főleg, ha olyan helyen bukkant fel, ahol egyáltalán nem vártam volna. Ilyenből pedig volt bőven.

Amíg nem kezdi el tudatosan keresni őket az ember, addig nem is döbben rá, hogy a sárkányok mindenhol ott vannak - az ókori Közel-Kelettől a 19. századig, Japántól Bizáncig, az iszlám művészettől a görög vázafestészetig. Egyetlen műfaj sem mentes tőlük: láthatók porcelánra festve, elefántcsontból, jádéból, kőből, fából faragva, agyagedényekre pingálva, páncélokra domborítva, zászlókra varrva, nyílhegyekbe öntve, kardpengékbe vésve, balta- és lándzsafejekbe kovácsolva, szőnyegekbe szőve, kódexekbe festve, gemmákba és pecsétnyomókba vésve, terrakottából égetve, gyöngyházzal kirakva, vízköpőként, puskákon, számszeríjakon, ládikákon, falikárpitokon, nyergeken, szentek és istenek alatt és felett, ruhákra hímezve, bronzba és aranyba öntve, színes téglákból kirakva, kardmarkolatként, edényfülként, iniciáléként, merőkanálként, és természetesen, nem utolsó sorban, az ajándékboltban is.

Rutinos sárkányvadászként az ember arra számít, hogy az ázsiai szekció lesz a legzsúfoltabb. És nem téved. Úgy tűnik, akármerre hajítanék el egy követ, mindenképp sárkányt találnék el vele (de a teremőrök már így is csúnyán néztek rám, a kődobálás nem segített volna a dolgon). Ott nem nagyon kell keresgélni. Az antikvitáshoz nem fűztem vérmes reményeket, de gyakorlott mesemondó lévén nem voltam teljesen tanácstalan: az "ahol Iaszón van, sárkány is van" elvet követve ott is sikerült néhány példányt levadászni. Az ókori Közel-Kelet meglepően sok eredményt hozott, bár erősen támaszkodnom kellett az 1. szabályra - nem a tárgyakat néztem, hanem a cetliket, mert magamtól egyik figurát sem azonosítottam volna sárkányként. Megérkezvén a középkorba viszont megint könnyű dolgom volt: Szent György lépten-nyomon felbukkant, és hozta magával az elmaradhatatlan ellenfelet is. De az kell mondanom, egy kiállítás sem volt teljesen sárkánymentes: többször át kellett vágnom például a giccsgalérián (ami 17.-19. századi művészetként fut, és tele van rózsaszín porcelán nippekkel, pfuj), és még itt is akadt egy kancsófülként rejtőző fenevad. Az iszlám művészet szekcióban több tőrmarkolaton is találtam pirosan csillogó szemű arany sárkánykákat, támadásra készen összetekeredve.
A múzeum feliratai nem minden esetben törték magukat, hogy megkönnyítsék a helyzetem: ezért kellett meghoznom a második számú szabályt, mely szerint ha valami sárkánynak látszik akkor az is. Sok esetben egyáltalán nem írták ki, mit ábrázol a tárgy, csak azt, hogy micsoda (övdísz, tőr, stb.); máskor elütötték a dolgot "mitikus állatalak" vagy "zoomorf szimbólum" vagy egyéb hangzatos jelzővel.

Apropó, ha már a mesemondásnál tartunk: nagy örömmel fedeztem fel a múzeumi programban, hogy délelőtt mesemondás van a gyerekeknek az alagsori könyvtárban. Nosza, oda is evett a fene, megálltam a hátsó sorban egy csomó totyis és a szüleik sorfala mögött. Hát. Nem voltam elragadtatva.
Egy ősz hajú hölgy (gondolom, a könyvtáros) ült a kis közönség előtt, egy képeskönyvet magasra tartva, és a Twelve Days of Christmas-t szavalta, olyan értetlen csodálkozással, mintha most hallaná életében először. A gyerekeket nyilván nem kötötte le. Amikor végül átvergődött mint a tizenkét napon, egy fiatalabb nő vette át a mese nem létező fonalát, aki egy másik képeskönyvet kinyitva elkezdett felolvasni a kínai újévről. Azt hiszem, egy olyan színvonalas intézmény, mint a Met, utánanézhetne annak, mit is jelent az, hogy mesemondás...

Egy szó mint száz, a sárkányvadászatot ajánlani tudom csak mindenkinek. Többek között azért is, mert motivál rá, hogy végigtalpalj a sok kilométer hosszú kiállításokon; benézel minden tárolóba, de nem ragadsz le az összes tárgynál; nem érzed úgy, hogy az információ elöntötte az agyadat, mert van valami, amire koncentrálhatsz. Nem kell feltétlenül sárkánynak lennie, de kezdőknek csak ajánlani tudom.
Főleg, ha gyerek is van a társaságban. Múzeumba menni gyerekkel trükkös dolog; fél szemmel figyeltem, a kis látogatók hogy veszik a Metropolitan lenyűgöző méreteit és kínálatát. Széles volt a skála: a kislánytól, aki a görög csarnokban lezöttyent mellém a padra, és közölte hogy "unom ezt az emeletet" - a fiúig, aki lelkesen magyarázta az anyukájának, hogyan készül a szamurájkard; a fiútól, aki hangosan ordított az anyjával, hogy "azonnal mondd meg, hol vagyunk!" - a másik fiúig, aki a kínai kertben vidáman visongva futott körbe, hogy "we are in Chinatown!". Persze a felnőttek is legalább ilyen változatosak voltak. Könyvet lehetne írni a múzeumban elcsípett párbeszédekből.

Végezetül pedig, mivel már annyit beszéltem a sárkányokról, íme néhány jól megérdemelt kép. Megkímélek mindenkit attól, hogy kirakjam mind a 126-ot...






















Akit érdekel a többi is, vagy kérdése van, csipogjon. Jó vadászatot mindenkinek!

2011. december 27., kedd

Mesés másnap

(Karácsony másnapja. Nem ittam. Vagyis ittam, de nem annyit. Pffft.)

Mivel ma szünet van, és szép volt az idő, Katával elhatároztuk, hogy elmegyünk a Metropolitan múzeumba. Az apropót egy időszaki kiállítás szolgáltatta, mely a csábító "Mesemondás a japán művészetben" nevet viselte. Ennek természetesen nem lehetett ellenállni, úgyhogy hajnali tizenegykor ki is perdültünk az ágyból, és felzötyögtünk a metrón a Central Parkig.
Mivel a múzeumi kávézó nem túl csábító, ellenben méregdrága ételeket árul csak, úgy döntöttünk, teli hassal megyünk nézelődni; megálltunk egy McDonald's-ban a Wall Street mellett, hogy táplálkozzunk. A Meki két emeletes volt, és az ajtó felett egy fülkében egy kis fehér zongorista klimpírozott egy nagy fekete zongorán. Bizony. Meki élőzenével. Rendeltem magamnak egy trappistás-gombás hamburgert (köszi Kancsil, tényleg király volt! :) és felmásztunk az emeletre az "Orchidea terembe", ami úgy állt egy Mekinek, mint tehénen a gatya, és egy darab orchidea nem volt benne, de mi nagyon jól szórakoztunk. Az ajtó mellett elhelyezett tábla tanúsága szerint még a Travel Channel is forgatott itt. Nem csoda.

A múzeumban közepes méretű tömeg tolongott: kevesebb, mint legutóbb, de azért voltak épp elegen. Leadtuk a kabátokat, szereztünk jegyet, és nekivágtunk az épületnek. Előtte céltudatosan bekarikáztuk azokat a kiállításokat, amiket mindenképp látni akarunk, azután elindultunk a listán lefelé. Ez a terv az első emeleten borult fel, ahol belebotlottunk egy történelmi karikatúra-kiállításba; jó egy órát böngésztük kuncogva a 18. századi francia-angol karikatúrákat (leginkább egymásról), az újságokból kivágott divat-paródiákat, a politikai szösszeneteket és mindenféle fura, vicces és groteszk állatot, a 16. századtól napjainkig.
A kis kitérő után végül az ázsiai gyűjteményen átsuhanva megtaláltuk a japán kiállítást is - sok erőmbe került megállni, hogy tócsát ne nyálazzak a padlóra. A kiállítás tulajdonképpen abból áll, hogy csodálatos aprólékossággal illusztrált japán tekercsek vannak kigöngyölve a tárolókban, alattuk pedig a nyomtatott angol szöveg arról, miről is szól a történet. Ott volt az összes nagy klasszikus: a Heike klán története, Genji szerelmei, Urashima Taro, és a sárkányölő lány; és voltak persze olyanok is, amikről eddig nem hallottam, pokoljáró szerzetesek, háborúzó állatok, és egy végtelenül édes mese egy egércsaládról. Gondosan végigbogarásztuk az egész kiállítást, és sokat jegyzeteltem; fotózni sajnos tilos volt.
A japánok után Kata kedvéért átmentünk a vadonatúj Reneszánsz portrék kiállításra is. Itt jóval több ember tolongott, sok képhez egyáltalán nem is fértünk hozzá, így aztán volt időnk arról filozofálni, miért vannak itt tízszer annyian, mint a japánoknál. Remek teóriákat állítottunk fel. A kiállítás maga érdekes volt ugyan, de egy bizonyos mennyiség felett az ember már egyszerűen nem tud több hölgy-profilt és szigorú szemű firenzei nemest befogadni, még akkor se, ha nagyon igyekszik.
A fenn maradó nyúlfarknyi időt gondosan be kellett osztanunk: elkocogtunk a szomszéd galériába megnézni a Met vadonatúj közel-keleti állandó kiállítását. Lenyűgöző és gyönyörű. A falakon sok aprólékosan illusztrált kódexlap is látható; amikor felfedeztem, hogy a Sáhnáméból (fehér hajú perzsa herceg) és a Falnamából (színes szárnyú angyalok) egyaránt vannak itt oldalak, tapadtam az üveghez, mint a tengeri csillag, és visongtam boldogan. Itt már lehetett fotózni, ami egy idő után eszembe is jutott, úgyhogy íme pár kép:

Egy szép tőr, piros drágakőszemű sárkánnyal


Aprólékosan faragott boltívek


Elképesztően szép könyvecske:


Szép kék színek, amik élőben türkizek voltak


És a kedvencem, egy mulya tekintetű hárpia


Persze ez a galéria is megért volna önmagában jó fél napot; mivel nem volt jó fél napunk, leginkább fel-alá lézengtünk, és rácsodálkoztunk arra, ami épp az utunkba esett, nem volt nehéz, körül voltunk véve lenyűgöző dolgokkal.
Időközben elkezdték ránk zárni a múzeumot; nem tessékeltek ki senkit, de amikor elhagytunk egy-egy termet, bezárták mögöttünk az ajtót. Még így is órákba kerül, gondolom, mire összefogdosnak minden turistát. Addig is beszöktünk az egyiptomi kiállításba és végigfutottunk rajta a kifelé szállingózó tömeg ellen úszva (nagyon pórias okunk volt rá, ott van az egyetlen WC amit lokalizálni tudtunk), és közben azon gondolkodtunk, mi lesz, ha bezárnak minket a múmiák közé éjszakára.
Nem zártak be; mivel a múzeumbolt még nyitva volt, oda is vetettünk egy pillantást, és turkáltunk a méregdrága művészeti albumok között, amíg el nem jött a záróra ideje.

Így zárult a múzeumi kirándulás, de a napnak még nem volt vége. Az volt a terv ugyanis, hogy átmegyünk egy Bitter End nevű helyre pár utcával lejjebb - mesemondó versenyt hallgatni.
Bizony. Nem csak Johnson City-nek van ám Story Slam-je, hanem, meglepő módon, New York City-nek is. A The Moth nevű mesemondó mozgalom minden nagyobb amerikai városban szervez Story Slam-eket időnként. A honlapon csak annyit írtak, gyere és mesélj, beugró nyolc dolcsi, és érkezz egy órával korábban, hogy legyen helyed. Haha, gondoltuk, és odaértünk 75 perccel korábban. Egy sarokkal a Bitter End előtt kissé meglepődtünk, hogy vajon ez az őrült tömeg miért áll itt sorba, biztos valami karácsony utáni leárazás. Hát nem.
Az irdatlan hosszúságú, mintegy 300 embert számláló sor a mesemondásra várt.
Nem kaptam szikrát.
Végigkocogtunk a sor mentén a kocsmáig, hogy biztosak legyünk a dolgunkban (egy élelmes mozgó gyrosos már ki is használta a helyzetet, de elég biztosak voltunk benne, hogy nem az utcai junk food lett hirtelen ennyire népszerű) és belestünk az ablakon. Jó helyen jártunk: benn már szerelték a színpadot, állították a mikrofont, és miután az abéak minden sarkából bemértük a helységet teljes terjedelmével, gyors fejszámolást végeztünk, és arra jutottunk, nagyjából ötven embert lehet bezsúfolni oda, lapjával. Ami azt jelentette, hogy a maradék kétszázötven feleslegesen állt sorba (hacsak nem számoljuk a gyrost). És a sor a szemünk láttára nőtt tovább. Ha esetleg nem hinnétek el, lefotóztam, íme:


Sőt, le is videóztam, mert nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Íme:
video

Hát, sajnos, ez a szomorú története annak, hogy nem jutottam be a Moth mesemondásra. Nem számoltunk azzal, hogy a nagy számok törvénye alapján New Yorkban még karácsony másnapján este is akad 300 olyan ember, aki mesemondást akar hallgatni, és hajlandó három órán keresztül fagyponton sorba állni érte. Ez mindenesetre felemelő tudat. Kata azt is hozzáfűzte, hogy azért ne keseredjek el, mert matematikailag Johnson City-ben tizenöt résztvevő jobb százalék, mint New Yorkban háromszáz. A matekkal ugye nem lehet vitatkozni.
Sarkon fordultunk, hazajöttünk, csináltunk vacsorát, és filmeket néztünk. Legközelebb bekészülök egy sátorral a sorban álláshoz.

2011. december 24., szombat

A beszélő állatok éjszakája

Minden mesemondó nagyon jól tudja, hogy a karácsony éjszaka sok szempontból különleges. Az egyik kevésbé ismert, ám a gyerekek körében különösen népszerű skandináv hiedelem úgy tartja, karácsony éjjel az állatok emberi nyelven tudnak megszólalni; erre az egy éjszakára minden évben megkapják az emberi beszéd képességét. Egyesek úgy mesélik, az állatok éjfélkor leborulnak a Kisjézus előtt és latinul dicsőítik, és felkelnek a méhek is, hogy elzümmögjék a 99. zsoltárt. A hiedelem onnan ered, hogy a hagyomány szerint Jézus egy istállóban született, állatokkal körülvéve, pont éjfélkor; amikor a világra jött, Isten megadta az istálló összes lakójának a beszéd képességét, hogy üdvözölhessék a Megváltót. Az állatok pedig beszélni kezdtek, és csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek az első pásztorok.
(Jelenet: pásztorok belépnek az istállóba; dermedt csend. Szamarak ártatlanul pislognak a sarokban. Egy tehén kérődzik egyet a rend kedvéért. Egy birka gyorsan becsukja a száját. József megköszörüli a torkát. "Ööö... jó estét?")
Aki jókor van jó helyen, érdekes dolgokat hallhat karácsony éjszaka. Néhány történetben az állatok hasznos tanácsokat adnak a kiszabott rövid időn belül; mások balszerencsét hoznak arra, aki kihallgatja őket (ha nekem is évi egy éjszakám lenne beszélni, én se örülnék, hogy valaki hallgatózik). A mesének köszönhetően a világ minden táján gyerekek százai állnak lesben éjszaka a kutya/macska/hörcsög/aranyhal felett, hátha szerencséjük lesz, és szóba elegyedhetnek velük. Sohasem lehet tudni.
Itt az ideje, hogy ti is kipróbáljátok!

Kívánok mindenkinek nagyon-nagyon Békés, Boldog, és Meghitt Karácsonyt!

Egy nappal karácsony előtt...

... New York City ugyanolyan, mint bármikor máskor. Talán egy picit zsúfoltabb, arra való tekintettel, hogy mindenki itt szeret karácsonyra shoppingolni, mert az trendi.

Továbbra is tartom az álláspontomat, hogy ebben a városban négy napot lehet egy huzamban ép ésszel kihúzni; nagy szerencse, hogy épp jön a nyugis itthonülős ünnepi hétvége. Ma már egészen őrült volt a belváros; a boltok környékén enyhe pánikhangulat uralkodott, és ha van valami, amit városi tömegnél jobban utálok, akkor az az ünnep előtti utolsó pillanatban bevásárló hisztis városi tömeg. De azért ma is a nyakamba vettem a várost, hogy ne maradjak ki az élményből.

Először is visszatértem a Strand-be bogarászni még egy kicsit, és most sem távoztam üres kézzel. A zsákmány: két remek új Mark Twain könyv (mivel az egyik kedvenc íróm, szorgosan gyűjtöm a műveit, csak otthon nehéz őket beszerezni). Az egyik a Tom Sawyer folytatása (tegye fel a kezét, aki tudta, hogy van ilyen - Tom Sawyer léghajón járja be a világot, majd detektívet játszik), a másik pedig egy Tales of Wonder nevű kötet, amiben kedvenc íróm a sci-fi műfajára vetemedik (ami, mivel a kötet a 19. század második felében íródott, egyben steampunk is). Ha Mark Twain és a sci-fi találkozik, abból rossz dolog nem lehet... Ezen kívül beszereztem még egy kevéssé ismert középkori görög eposzt, ami egy bizánci-arab félvér hősről szól, aki bal kezével sárkányokat irt, miközben jobb kezével védi a családja egyik felét a másik felétől. Életemben nem hallottam róla, de nagyon érdekesnek tűnik. A negyedik szerzemény Harald király sagája, szintén az Eposzok szekcióból - az egyik kedvenc viking történetem.

A Strand-ből ily módon feltöltekezve hosszabb gyalogútra indultam: felsétáltam a hetedik sugárúton a 14. utcától a 40. utcáig (pontosabban a Union Square-től a Times Square-ig). Jó hosszas gyaloglás volt, út közben egy rövidebb ebédszünettel megszakítva. A McDonaldsba sikerült beülnöm, nem utolsó sorban az ingyen Wifi miatt, hogy tudjak az otthoniakkal beszélni. Amikor befejeztem a csicsergést, a mellettem ülő bácsi felnézett, és megkérdezte, hogy én meg ki fia-borja vagyok ezzel az istentelen idegen nyelvvel. Mondtam, hogy magyar, mire a bácsi arca mélységes sajnálkozással telt meg: "Ó, szegény. Hallom, problémák vannak odahaza. Meg nacionalisták. Benne volt a New York Times-ban."
Országimázsra még van mit gyúrnunk.

Túlélési tipp New York-hoz: ne kérdezd meg egy sportboltban, hogy van-e Baltimore Ravens mezük. Úgy fognak rád nézni, mint a texasi láncfűrészes gyilkosra.
(Aki néz amerikai focit, az érti)

A hetedik sugárutat Fashion Avenue néven is emlegetik, nem véletlenül; ha nagyon sikkes dolgokat akarsz venni nagyon, nagyon, nagyon drágán, ide kell utazni (és itt található a Fashion Institute of Technology nevű menő iskola is). Mivel nem külföldi cserediákok pénzére szabták a dolgot, végül a Marshalls nevű helyen kötöttem ki, ami arról híres, hogy tavalyi márkás cuccokat lehet venni olcsón. Vásároltam magamnak egy türkizkék télikabátot; a ma reggeli hideg eszembe juttatta, hogy nem szeretnék megfagyni a télen.
Könyvekkel és kabáttal leterhelve andalogtam tovább a Times Square felé. A tömeg egyre sűrűbb és egyre türelmetlenebb lett; két utcával a tér alatt már egészen elviselhetetlen volt, mész vagy meghalsz jellegű. Félreálltam és kifújtam magam a Midtown Comics barátságos épületében, majd elsodródtam a sugárúttól; sajnos pont a nagy színházak és múzeumok között sikerült elindulnom, ami a tömeg sűrűségén nem sokat segített. Benéztem a Madam Tussaud meg a szomszédos freak-show múzeum ajtaján, de mindegyik túl drága volt, meg későre is járt már; inkább metróra ültem, ahol már csak lerogyni volt erőm, és visszatértem a WTC-hez, hogy bevárjam Katát. A sarkon egy Amish Market nevű helyen sikerült letáboroznom, aminek finom amish sütijei és remek amish Wifije volt. Mindkettőből részesültem; most pedig itthon ülök, és kezdem megint érezni a lábaimat. Most legalább a jövő hétig távol maradok a belvárostól.

2011. december 23., péntek

Elfoglaljuk a Wall Street-et

Ma csak a WTC-ig zakatoltam be a városba. Először megjártam egy gigantikus Barnes & Noble könyvesboltot, de egy szendvicsen kívül (ebédidőre értem be) nem vettem semmit, mert szégyenletesen hiányzott belőle minden könyv ami érdekelt volna. A röpke ebéd végeztével vettem egy hátra arcot, és lesétáltam a Broadwayen a Wall Street környékére. Csodás napsütéses idő volt (nem lesz ideát fehér karácsony, én már látom; bár a tegnap éjjelből ítélve jégeső formájában még kaphatunk hideget), és mivel a dolgozó embereknek munkaidő van, nem is volt nagy a tömeg.
Először is lefotóztam a bikát, ami az Occupy mozgalomra való tekintettel körbe van vonva kordonnal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy turisták tömegeit vonzza, akik a testi épségüket kockáztatva álldogálnak az úttesten a kocsik között, és csattogtatják a digitális fényképezőgépeket. Én csak az út túloldaláról fotóztam: bika, karácsonyi koszorúval és turistákkal körítve.
A bikánál sokkal mókásabb volt a Wall Street tövében üldögélő bácsi, akit szintén lefotóztam. Meanwhile on Wall Street jeligére. Nyilván nem ő a 99%, vagy errefelé a csövesek is szivarral és iPaddel járnak.


A napi első célpontom a Smithsonian New York-i indián múzeuma volt, azon a kis téren, ahol annak idején megvásárolták a város területét a gonosz fehérek 24 dollárért. A régi vámház épületében található. Így néz ki most:

És így nézett ki régen, az összehasonlítás kedvéért:

A múzeum maga egy grandiózus épület, de meglepően kevés benne a tartalom: három kiállítást jártam végig egy óra alatt, és ki is fogytam a néznivalókból. Az a három viszont elsőrangú volt, ahogy az elvárható a Smithsoniantől. Az egyik a Pueblo indiánok történetéről szólt a 19. század közepétől napjainkig; volt rengeteg régi fotó, és minden felirat többes szám első személyben volt fogalmazva, az indiánok szemszögéből. Innen folyosó vezetett a múzeum állandó kiállításáig (Infinity of Nations), ami egyetlen hatalmas gyűjtemény ruhákkal, fegyverekkel, szobrokkal, edényekkel, és mindenféle érdekes csecsebecsével, földrajzi elhelyezkedés szerint, Patagóniától az inuitokig. Ma különösen lusta voltam fotózni; ízelítőnek itt egy halacskás edény és egy meglepően európai menyasszonyi ruha, ami mögött egy érdekes történet van egy new york-i indián lányról.


A harmadik kiállítás modern művészet volt, annyira nem hozott lázba; találtam még egy eldugott sarokban egy pici szobát is, ami a New York City-ben élő indiánokat mutatta be egy kislány szemszögéből; szó volt többek között az építőmunkásokról is, akik a felhőkarcolókon dolgoztak. Belestem a könyvtárba is (meglepődtem, mert először azt hittem, múzeubolt, csak aztán vettem észre, hogy könyvtári címke van a könyveken... és nem kellett előre se kutatási engedély, se külön belépő). Összeszedtem egy ölre való színes szórólapot, amikben további érdekességeket olvastam a helyi indián törzsek életéről és történetéről, és megtapogattam egy bölénybőrt, aminek meglepően puha szőrméje volt. Ezek után megtaláltam a valódi múzeumboltot is, ami hasonlóan nagy kínálattal rendelkezett könyvekből. Végül csak egyet vettem; már találkoztam vele két évvel ezelőtt is Washingtonban, de nem vettem meg, és azóta motoszkált az agyamban. Naplókból és egyéb történelmi forrásokból összeállított kis kötet; tíz olyan nőnek az emlékiratai, akik foglyok voltak különböző indián törzseknél. A legkorábbi a 17., a legkésőbbi a 19. századból származik, és leírják a harcokat, emberrablásokat, az indián táborok életét, és a megmenekülést is. Kíváncsi leszek rá.

A múzeumot végigjárva tovább sétáltam a metróig: Katával és barátaival moziba készültünk menni, és bár még volt két órám, ideje volt elkezdeni felfelé csorogni Manhattanen keresztül. Ehhez először lesétáltam a kikötőig, hogy metróállomást találjak; a kikötőben utcai mutatványosok szórakoztatták a közönséget, akiket mindig szívesen nézek és hallgatok. Most épp öt fekete srác ugrált és pörgött a nézők gyűrűjében, és néha-néha elsütöttek egy-egy meglepően rasszista viccet a saját rovásukra; Katával már négy éve is megtapasztaltuk, hogy ez itt a show része, kíváncsi vagyok, szociológusok mit szólnának hozzá.

A metró eldöcögött velem a Macy's-ig; jó háromnegyed órával korábban érkeztem a kelleténél, úgyhogy egyrészt megálltam az aluljáróban utcai zenészeket hallgatni (itt csak a legjobbak élnek meg), másrészt pedig bóklásztam egy kicsit a környéken. Visszakeveredtem a szerepjáték-boltig, ahol már jártam korábban; most a körbeszaladás helyett volt időm böngészni az eldugottabb polcokon, és találtam is mindenféle nagyon érdekes dolgot, a réges-régi "Szerepjáték" nevű szerepjáték-kezdeményektől kezdve a vadiúj agyszüleményekig, amik között volt a Supernatural-től a Doctor Who-n keresztül a Trónok Harcáig minden. Botrányos módon régi World of Darkness-t egyáltalán nem árultak, és az eladó sem volt túl készséges a dologgal kapcsolatban; a többi vevő viszont annál inkább, a bolt jó fej nerdökkel volt tele. Végül nem vettem semmit, de sokat okultam a felhozatallal kapcsolatban. A mozi felé sétálva betértem egy képregényboltba is (ha már nerd, legyen kövér), és beújítottam a Fables karácsonyi külön kiadását, meg egy új X-men sorozat elejét.
Katával és kínai kollégáival a mozi előtt talákoztunk; szereztünk olcsó jegyeket a Sherlock Holmes második részére. Mindannyian jól szórakoztunk; akárki akármit mond, nekem tetszett a film. Mire végeztünk, már csak fel kellett ülni a metróra és jönni haza; így is tíz óra lett, mire hazaértünk. Megyek is aludni.

2011. december 22., csütörtök

Könyves nap

Ma Kata dolgozni ment, úgyhogy egyedül vágtam neki a városnak. A terv egyszerű volt: metrón eldöcögtem a Union Square-ig, vetettem még egy pillantást a karácsonyi vásárra, majd szép kényelmesen elkezdtem lefelé sétálni a Broadway-en. Elment vele az egész délután.



Rögtön a USquare alatt egy sarkon található a Forbidden Planet nevű remek kis nerd bolt. Itt kapható minden, ami szem-szájnak és Big Bang Theory-nak ingere; képregények, albumok, pólók, kütyük és mütyürök. A boltban kisebbfajta tömeg tolongott, ami az eladókat nem nagyon érdekelte; fütyörészve álldogáltak a sarokban, és nem zavartatták magukat. Én sem; vidáman bogarásztam a képregények között, rácsodálkoztam a különböző műanyag figurákra (ami itt nem kapható, az nem is létezik), és kuncogtam, mert az egyetlen beszélgetés, amit el tudtam csípni a nagy tolongásban, abból állt, hogy egy tinédzser srác magyarázta az öcsikéjének, hogy tegye szépen vissza az Aquaman képregényt a polcra, mert Aquaman egy lúzer.
Miután kiéltem nerd hajlamaimat, elsétáltam egy sarokkal lejjebb, ahol már óriási piros zászló hirdette a Strand nevű mennyországot: a világ legnagyobb antikváriumát. Itt aztán sikeresen eltűntem jó két-három órára.
A bolt gigantikus. Eddig azt hittem, a három emeletes pesti Alexandra nagy; hát, a Strand-nek a nyomába se ér. Maguk a polcok két ember magasak (hogy a tetejéről hogy vásárol bárki, az számomra rejtély) és valódi, nem lebecsülendő labirintust alkotnak; egy ponton komolyan megijedtem, hogy nem fogom megtalálni a kijáratot. A polcok szorosan állnak egymás mellett, csak egy-egy ember fér el közöttük; végeláthatatlan sorokat, sarkokat és zugokat alkotnak, több emelet magasságban és mélységben, témák szerint gondosan felcímkézve. A bejáratnál elég nagy volt a tömeg, de egyre ritkásabb lett, ahogyan haladtam felfelé és hátrafelé. Mindenhol eladók szaladgáltak, akik nagyon lelkesek és segítőkészek voltak; az alagsorban elcsíptem egyet, és megkérdeztem, hol találom a népmese szekciót. A srác éppen rágott valamit, és egy szót se szólt, csak szaladni kezdett, mint egy kis manó, alig bírtam a tömegben lépést tartani vele; néha-néha megállt és hátranézett, megvagyok-e még, aztán megint eltűnt cikkcakkban két könyvespolc között; végül rábökött az egyik polcra, és otthagyott, hadd turkáljak. Volt miben. Csak Arthur király egy fél szekrényt töltött ki; volt rengeteg görög mitológia, mindenféle népmesék; sárkány- tündér- és szörnylexikonok, mitológiai atlaszok, és egy külön szekrény az eposzoknak. Kétszer is végigmentem az egészen, hogy felmérjem, mi mindent nem fogok megvenni; másodszorra böngésztem épp a földön kuporogva, amikor csak kifordult a sorból egy Green Hero című kis könyv - tele Finn Mac Cool mesékkel. Aki ismer, az tudja, hogy évek óta tartó szenvedélyes szerelmi afférom van a Fiannával; a kis könyv jött velem haza, van kérdés, nincs kérdés, nyomás. Másztam vagy két emeletet, hogy szétnézzek a gyerekkönyvek háza táján is; itt sikerült szert tennem egyik kedvenc íróm, Gerald Morris két újabb könyvére, és teljes volt a boldogság. Az a szép (és egyben tragikus) A Strand-ben, hogy minden jóval olcsóbb, mint új korában, és ez rá is van írva; minden könyvre cetlit ragasztanak, amin rajta van az eredeti ár, meg a Strands ár, és a legtöbb könyv meglepően olcsó. Sok kicsi sokra megy. Nagyon sokra.
(Három könyv. Teljesen visszafogtam magam.)
A lépcsőfordulón állva néztem az alattam elterülő könyvespolcokat, és déja vu-m volt; nem tudom, mással is előfordul-e, vagy csak én vagyok ennyire stréber, de meglepően gyakran álmodom könyvesboltokkal. És azok a boltok, amikkel álmodni szoktam, pont úgy néznek ki, mint a Strand. Mivel nem hiszek benne, hogy az ember előre megálmodik dolgokat, ezzel csak azt akarom bizonyítani, hogy ez a bolt megegyezik minden könyvmoly álmaival.
Miután kitámolyogtam a boltból és tovább sétáltam lefelé, egy jelmezboltba botlottam. New York-i méretekben, természetesen. Hosszú, keskeny terem volt, végeláthatatlan; jobbra-balra beugrók nyílottak, mindegyik más címmel. Voltak jelmezek minden témában és korosztályban; Star Wars, hősök, lovagok, tündérek, boszorkányok (és mindnek a szexi változata is, természetesen); a teret mégiscsak a zombik és vámpírok uralták, előbbiek különböző darabjai meglepő helyeken bukkantak fel a többi jelmez között. Volt egy egész csinos Steampunk szekció is. Egy darabig kószáltam a jelmezek között; nem vettem semmit, de nagyon szórakoztató séta volt. Kifelé jövet még lefotóztam a kirakatot is; a karácsonyi oldala határozottan... zavarba ejtő volt.



Kirakatokat nézegetve sétáltam tovább lefelé a Broadway-en. Esőre állt, de nem esett; tömeg volt, mint mindig, de még így is jobban esett sétálni, mint metrózni. Beugrottam egy újabb útba eső könyvesboltba (Shakespeare & Co.), majd még egy híresebb antikváriumba (Housing Works Bookstore), aminek kávézója is volt, és egy helyes kis galériája. Nincs is jobb, mint kávéillatban régi könyveket nézegetni.
Lassan besötétedett; tettem még egy kisebb kitérőt. Az egyik mellékutcában található az Evolution, egy híresebb ásványbolt (jobb megnevezés híján). Nagyon jópofa kicsi hely; csontvázakat, kitömött állatokat, pillangókat, kagylókat, ásványokat és drágaköveket, meteoritokat és egyéb érdekes természettudományos dolgokat árulnak benne. Több emberi csont és csontváz is kapható volt az orvostanhallgatók kedvéért. Itt se vettem semmit, de bogarásztam (haha) egy jó ideig a kavicsok és egyéb érdekességek között. Mire kijöttem, már sötét volt, és ideje volt indulni haza, hogy elcsípjem Katát a WTC-nél; a Broadway sarkán megálltam icipici cupcake-eket vásárolni esti édességnek. Egy falat az egész, de annyi helyen láttam már a boltot, hogy meg kellett kóstolni. Egybehangzó véleményünk szerint finom volt, de, mint a luxus kaják általában, laktatónak nem nevezhető.
Korán érkeztem vissza a WTC-hez; Katára várva sétáltam egyet a háztömb körül. Betértem a Trinity katedrálisba; meglepően csendes volt ahhoz képest, hogy turisták tömege állt az ajtó előtt, és mind a Wall Street táblát fotózta. Én meg őket. A katedrális egyébként szép, bár furán mutat a sok felhőkarcoló között. A kertjében egy fa gyökerei állnak; a fa a 9/11 események alatt fordult ki a földből, és a gyökereit bronzba öntötték.




Visszafelé sétálva elhaladtam a tér mellett, ahol az Occupy Wall Street tábora volt nem is olyan régen; még mindig körbe van húzva kordonnal, és rendőrök állnak minden sarkon. A törvény és rend őreinek jelenléte azonban természetesen csak az egyszerű halandókra vonatkozik; Amerika kapitányt nem gátolta meg abban, hogy egymagában képviselje a lázadást a kerítés innenső oldalán.


Ennyi fért bele a mai napba; holnap az ellenkező irányba indulok majd el...