2011. december 23., péntek

Elfoglaljuk a Wall Street-et

Ma csak a WTC-ig zakatoltam be a városba. Először megjártam egy gigantikus Barnes & Noble könyvesboltot, de egy szendvicsen kívül (ebédidőre értem be) nem vettem semmit, mert szégyenletesen hiányzott belőle minden könyv ami érdekelt volna. A röpke ebéd végeztével vettem egy hátra arcot, és lesétáltam a Broadwayen a Wall Street környékére. Csodás napsütéses idő volt (nem lesz ideát fehér karácsony, én már látom; bár a tegnap éjjelből ítélve jégeső formájában még kaphatunk hideget), és mivel a dolgozó embereknek munkaidő van, nem is volt nagy a tömeg.
Először is lefotóztam a bikát, ami az Occupy mozgalomra való tekintettel körbe van vonva kordonnal, de ez nem akadályozza meg abban, hogy turisták tömegeit vonzza, akik a testi épségüket kockáztatva álldogálnak az úttesten a kocsik között, és csattogtatják a digitális fényképezőgépeket. Én csak az út túloldaláról fotóztam: bika, karácsonyi koszorúval és turistákkal körítve.
A bikánál sokkal mókásabb volt a Wall Street tövében üldögélő bácsi, akit szintén lefotóztam. Meanwhile on Wall Street jeligére. Nyilván nem ő a 99%, vagy errefelé a csövesek is szivarral és iPaddel járnak.


A napi első célpontom a Smithsonian New York-i indián múzeuma volt, azon a kis téren, ahol annak idején megvásárolták a város területét a gonosz fehérek 24 dollárért. A régi vámház épületében található. Így néz ki most:

És így nézett ki régen, az összehasonlítás kedvéért:

A múzeum maga egy grandiózus épület, de meglepően kevés benne a tartalom: három kiállítást jártam végig egy óra alatt, és ki is fogytam a néznivalókból. Az a három viszont elsőrangú volt, ahogy az elvárható a Smithsoniantől. Az egyik a Pueblo indiánok történetéről szólt a 19. század közepétől napjainkig; volt rengeteg régi fotó, és minden felirat többes szám első személyben volt fogalmazva, az indiánok szemszögéből. Innen folyosó vezetett a múzeum állandó kiállításáig (Infinity of Nations), ami egyetlen hatalmas gyűjtemény ruhákkal, fegyverekkel, szobrokkal, edényekkel, és mindenféle érdekes csecsebecsével, földrajzi elhelyezkedés szerint, Patagóniától az inuitokig. Ma különösen lusta voltam fotózni; ízelítőnek itt egy halacskás edény és egy meglepően európai menyasszonyi ruha, ami mögött egy érdekes történet van egy new york-i indián lányról.


A harmadik kiállítás modern művészet volt, annyira nem hozott lázba; találtam még egy eldugott sarokban egy pici szobát is, ami a New York City-ben élő indiánokat mutatta be egy kislány szemszögéből; szó volt többek között az építőmunkásokról is, akik a felhőkarcolókon dolgoztak. Belestem a könyvtárba is (meglepődtem, mert először azt hittem, múzeubolt, csak aztán vettem észre, hogy könyvtári címke van a könyveken... és nem kellett előre se kutatási engedély, se külön belépő). Összeszedtem egy ölre való színes szórólapot, amikben további érdekességeket olvastam a helyi indián törzsek életéről és történetéről, és megtapogattam egy bölénybőrt, aminek meglepően puha szőrméje volt. Ezek után megtaláltam a valódi múzeumboltot is, ami hasonlóan nagy kínálattal rendelkezett könyvekből. Végül csak egyet vettem; már találkoztam vele két évvel ezelőtt is Washingtonban, de nem vettem meg, és azóta motoszkált az agyamban. Naplókból és egyéb történelmi forrásokból összeállított kis kötet; tíz olyan nőnek az emlékiratai, akik foglyok voltak különböző indián törzseknél. A legkorábbi a 17., a legkésőbbi a 19. századból származik, és leírják a harcokat, emberrablásokat, az indián táborok életét, és a megmenekülést is. Kíváncsi leszek rá.

A múzeumot végigjárva tovább sétáltam a metróig: Katával és barátaival moziba készültünk menni, és bár még volt két órám, ideje volt elkezdeni felfelé csorogni Manhattanen keresztül. Ehhez először lesétáltam a kikötőig, hogy metróállomást találjak; a kikötőben utcai mutatványosok szórakoztatták a közönséget, akiket mindig szívesen nézek és hallgatok. Most épp öt fekete srác ugrált és pörgött a nézők gyűrűjében, és néha-néha elsütöttek egy-egy meglepően rasszista viccet a saját rovásukra; Katával már négy éve is megtapasztaltuk, hogy ez itt a show része, kíváncsi vagyok, szociológusok mit szólnának hozzá.

A metró eldöcögött velem a Macy's-ig; jó háromnegyed órával korábban érkeztem a kelleténél, úgyhogy egyrészt megálltam az aluljáróban utcai zenészeket hallgatni (itt csak a legjobbak élnek meg), másrészt pedig bóklásztam egy kicsit a környéken. Visszakeveredtem a szerepjáték-boltig, ahol már jártam korábban; most a körbeszaladás helyett volt időm böngészni az eldugottabb polcokon, és találtam is mindenféle nagyon érdekes dolgot, a réges-régi "Szerepjáték" nevű szerepjáték-kezdeményektől kezdve a vadiúj agyszüleményekig, amik között volt a Supernatural-től a Doctor Who-n keresztül a Trónok Harcáig minden. Botrányos módon régi World of Darkness-t egyáltalán nem árultak, és az eladó sem volt túl készséges a dologgal kapcsolatban; a többi vevő viszont annál inkább, a bolt jó fej nerdökkel volt tele. Végül nem vettem semmit, de sokat okultam a felhozatallal kapcsolatban. A mozi felé sétálva betértem egy képregényboltba is (ha már nerd, legyen kövér), és beújítottam a Fables karácsonyi külön kiadását, meg egy új X-men sorozat elejét.
Katával és kínai kollégáival a mozi előtt talákoztunk; szereztünk olcsó jegyeket a Sherlock Holmes második részére. Mindannyian jól szórakoztunk; akárki akármit mond, nekem tetszett a film. Mire végeztünk, már csak fel kellett ülni a metróra és jönni haza; így is tíz óra lett, mire hazaértünk. Megyek is aludni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése