2011. december 27., kedd

Mesés másnap

(Karácsony másnapja. Nem ittam. Vagyis ittam, de nem annyit. Pffft.)

Mivel ma szünet van, és szép volt az idő, Katával elhatároztuk, hogy elmegyünk a Metropolitan múzeumba. Az apropót egy időszaki kiállítás szolgáltatta, mely a csábító "Mesemondás a japán művészetben" nevet viselte. Ennek természetesen nem lehetett ellenállni, úgyhogy hajnali tizenegykor ki is perdültünk az ágyból, és felzötyögtünk a metrón a Central Parkig.
Mivel a múzeumi kávézó nem túl csábító, ellenben méregdrága ételeket árul csak, úgy döntöttünk, teli hassal megyünk nézelődni; megálltunk egy McDonald's-ban a Wall Street mellett, hogy táplálkozzunk. A Meki két emeletes volt, és az ajtó felett egy fülkében egy kis fehér zongorista klimpírozott egy nagy fekete zongorán. Bizony. Meki élőzenével. Rendeltem magamnak egy trappistás-gombás hamburgert (köszi Kancsil, tényleg király volt! :) és felmásztunk az emeletre az "Orchidea terembe", ami úgy állt egy Mekinek, mint tehénen a gatya, és egy darab orchidea nem volt benne, de mi nagyon jól szórakoztunk. Az ajtó mellett elhelyezett tábla tanúsága szerint még a Travel Channel is forgatott itt. Nem csoda.

A múzeumban közepes méretű tömeg tolongott: kevesebb, mint legutóbb, de azért voltak épp elegen. Leadtuk a kabátokat, szereztünk jegyet, és nekivágtunk az épületnek. Előtte céltudatosan bekarikáztuk azokat a kiállításokat, amiket mindenképp látni akarunk, azután elindultunk a listán lefelé. Ez a terv az első emeleten borult fel, ahol belebotlottunk egy történelmi karikatúra-kiállításba; jó egy órát böngésztük kuncogva a 18. századi francia-angol karikatúrákat (leginkább egymásról), az újságokból kivágott divat-paródiákat, a politikai szösszeneteket és mindenféle fura, vicces és groteszk állatot, a 16. századtól napjainkig.
A kis kitérő után végül az ázsiai gyűjteményen átsuhanva megtaláltuk a japán kiállítást is - sok erőmbe került megállni, hogy tócsát ne nyálazzak a padlóra. A kiállítás tulajdonképpen abból áll, hogy csodálatos aprólékossággal illusztrált japán tekercsek vannak kigöngyölve a tárolókban, alattuk pedig a nyomtatott angol szöveg arról, miről is szól a történet. Ott volt az összes nagy klasszikus: a Heike klán története, Genji szerelmei, Urashima Taro, és a sárkányölő lány; és voltak persze olyanok is, amikről eddig nem hallottam, pokoljáró szerzetesek, háborúzó állatok, és egy végtelenül édes mese egy egércsaládról. Gondosan végigbogarásztuk az egész kiállítást, és sokat jegyzeteltem; fotózni sajnos tilos volt.
A japánok után Kata kedvéért átmentünk a vadonatúj Reneszánsz portrék kiállításra is. Itt jóval több ember tolongott, sok képhez egyáltalán nem is fértünk hozzá, így aztán volt időnk arról filozofálni, miért vannak itt tízszer annyian, mint a japánoknál. Remek teóriákat állítottunk fel. A kiállítás maga érdekes volt ugyan, de egy bizonyos mennyiség felett az ember már egyszerűen nem tud több hölgy-profilt és szigorú szemű firenzei nemest befogadni, még akkor se, ha nagyon igyekszik.
A fenn maradó nyúlfarknyi időt gondosan be kellett osztanunk: elkocogtunk a szomszéd galériába megnézni a Met vadonatúj közel-keleti állandó kiállítását. Lenyűgöző és gyönyörű. A falakon sok aprólékosan illusztrált kódexlap is látható; amikor felfedeztem, hogy a Sáhnáméból (fehér hajú perzsa herceg) és a Falnamából (színes szárnyú angyalok) egyaránt vannak itt oldalak, tapadtam az üveghez, mint a tengeri csillag, és visongtam boldogan. Itt már lehetett fotózni, ami egy idő után eszembe is jutott, úgyhogy íme pár kép:

Egy szép tőr, piros drágakőszemű sárkánnyal


Aprólékosan faragott boltívek


Elképesztően szép könyvecske:


Szép kék színek, amik élőben türkizek voltak


És a kedvencem, egy mulya tekintetű hárpia


Persze ez a galéria is megért volna önmagában jó fél napot; mivel nem volt jó fél napunk, leginkább fel-alá lézengtünk, és rácsodálkoztunk arra, ami épp az utunkba esett, nem volt nehéz, körül voltunk véve lenyűgöző dolgokkal.
Időközben elkezdték ránk zárni a múzeumot; nem tessékeltek ki senkit, de amikor elhagytunk egy-egy termet, bezárták mögöttünk az ajtót. Még így is órákba kerül, gondolom, mire összefogdosnak minden turistát. Addig is beszöktünk az egyiptomi kiállításba és végigfutottunk rajta a kifelé szállingózó tömeg ellen úszva (nagyon pórias okunk volt rá, ott van az egyetlen WC amit lokalizálni tudtunk), és közben azon gondolkodtunk, mi lesz, ha bezárnak minket a múmiák közé éjszakára.
Nem zártak be; mivel a múzeumbolt még nyitva volt, oda is vetettünk egy pillantást, és turkáltunk a méregdrága művészeti albumok között, amíg el nem jött a záróra ideje.

Így zárult a múzeumi kirándulás, de a napnak még nem volt vége. Az volt a terv ugyanis, hogy átmegyünk egy Bitter End nevű helyre pár utcával lejjebb - mesemondó versenyt hallgatni.
Bizony. Nem csak Johnson City-nek van ám Story Slam-je, hanem, meglepő módon, New York City-nek is. A The Moth nevű mesemondó mozgalom minden nagyobb amerikai városban szervez Story Slam-eket időnként. A honlapon csak annyit írtak, gyere és mesélj, beugró nyolc dolcsi, és érkezz egy órával korábban, hogy legyen helyed. Haha, gondoltuk, és odaértünk 75 perccel korábban. Egy sarokkal a Bitter End előtt kissé meglepődtünk, hogy vajon ez az őrült tömeg miért áll itt sorba, biztos valami karácsony utáni leárazás. Hát nem.
Az irdatlan hosszúságú, mintegy 300 embert számláló sor a mesemondásra várt.
Nem kaptam szikrát.
Végigkocogtunk a sor mentén a kocsmáig, hogy biztosak legyünk a dolgunkban (egy élelmes mozgó gyrosos már ki is használta a helyzetet, de elég biztosak voltunk benne, hogy nem az utcai junk food lett hirtelen ennyire népszerű) és belestünk az ablakon. Jó helyen jártunk: benn már szerelték a színpadot, állították a mikrofont, és miután az abéak minden sarkából bemértük a helységet teljes terjedelmével, gyors fejszámolást végeztünk, és arra jutottunk, nagyjából ötven embert lehet bezsúfolni oda, lapjával. Ami azt jelentette, hogy a maradék kétszázötven feleslegesen állt sorba (hacsak nem számoljuk a gyrost). És a sor a szemünk láttára nőtt tovább. Ha esetleg nem hinnétek el, lefotóztam, íme:


Sőt, le is videóztam, mert nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Íme:
video

Hát, sajnos, ez a szomorú története annak, hogy nem jutottam be a Moth mesemondásra. Nem számoltunk azzal, hogy a nagy számok törvénye alapján New Yorkban még karácsony másnapján este is akad 300 olyan ember, aki mesemondást akar hallgatni, és hajlandó három órán keresztül fagyponton sorba állni érte. Ez mindenesetre felemelő tudat. Kata azt is hozzáfűzte, hogy azért ne keseredjek el, mert matematikailag Johnson City-ben tizenöt résztvevő jobb százalék, mint New Yorkban háromszáz. A matekkal ugye nem lehet vitatkozni.
Sarkon fordultunk, hazajöttünk, csináltunk vacsorát, és filmeket néztünk. Legközelebb bekészülök egy sátorral a sorban álláshoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése