2013. szeptember 27., péntek

Rakugo - Japán mesék sok nyelven

És még mondja valaki, hogy az iskola a mesemondás rovására megy.
Tegnap reggel érkezett az email, több forrásból, hogy az egyetemi Japán Klubnak különleges vendége van: egy japán rakugo mesemondó, aki nem csak hogy ide tévedt a turnéja során, és este fellép a nagyközönség előtt, hanem ráadásul workshopot is tart, és mindezt teljesen ingyen. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni, úgyhogy a tankönyveket csinos ívvel sutba vágva átszáguldottam a campuson, hogy még legyen helyem a workshopra.
Nem kellett volna aggódnom: még egy olyan kockákkal teli egyetemen is, mint BG, viszonylag kevés ember gyűlik össze egy csütörtök délutánon japán meséket tanulni. Pedig sokat vesztettek, akik nem jöttek el. Először jártam A Hiroko Nakamoto teremben, amit az egyetem egyik híres volt diákja tervezett. A kollégium épületének teljes legfelső, 11. emeletét foglalja el, és van benne minden, amire egy japán klubnak szüksége lehet: pici kert, festmények, teakészlet, satöbbi. Amikor odaértem, a mesemondó már épp készülődött, egy apró ám nagyon energikus japán tanárnő sürgölődésével kerítve. Kezdésre nagyjából húsz ember gyűlt össze a workshopra, majdnem kizárólag a japán klubból, amit onnan lehetett tudni, hogy mind udvariasan meghajolt a vendég előtt, és mind nevetett a japán nyelvű vicceken.
Nagy szerencsémre maga a foglalkozás angolul zajlott. Legalábbis eleinte. Sowto-san az asztal tetején térdelt egy párnán, és arról magyarázott, hogy a rakugo több mint négyszáz éves műfaja nagyrészt a képzelet erején alapul. Hogy bizonyítsa állítását, különböző pantomim-jeleneteket mutatott be, amikről ki kellett találnunk, mire utalnak. A rakugo mesélőknek két eszköze van: egy legyező és egy zsebkendő. A legyező gyors egymásutánban változott át két tucat különböző dologgá, gyertyától ollón keresztül kardig, és mind felismerhető volt. A kendő hasonlóan sokféleképpen lehetett társka, könyv (angol vagy japán), vagy esernyő is. Ezzel jól eljátszogattunk egy darabig, majd Showto-san áttért a mesélésre. Egy rövid és csattanós történetet adott elő beszélő virágokról. A rakugo tulajdonképpen humoros műfaj, ennek megfelelően szakadtunk is a röhögéstől, és ez még csak a móka kezdete volt: a sztori végeztével Showto-san megkérdezte, ki beszél idegen nyelveket. Néhányan feltettük a kezünket. Az elkövetkező egy órában mindannyiunknak ki kellett ülni a párnára, és mozdulatról mozdulatra elismételni az egész sztorit, más és más nyelven. A magyar azért betett a közönségnek; Showto-san többször megakadt az előmesélésben röhögési szünetet tartani, amikor a 'virágárus' kifejezés előfordult. Többször megállt azért is, hogy egy-egy gesztusunkat kijavítsa, vagy hogy emlékeztessen rá, melyik képzelt szereplőre a szoba melyik sarkába kell néznünk. Egy óra visítva fetrengés végeztével mindenki nagyon büszke volt komédiási képességeire, és nagy egyetértésben termeltük be az ingyen pizzát.
Az esti előadás jóval nagyob közönség előtt zajlott, a diákközpontban. Itt látszott meg igazán, mennyi profizmus van a rakugo mögött (is, mint minden más mesemondó műfaj mögött) - Showto-san szóról szóra lenyomta a "kötetlen és rögtönzött" bemutatkozást másodszorra is, és ismét kötetlennek és rögtönzöttnek tűnt... A mese viszont új volt, és nem kevésbé humoros, mint az előző. A sztori végeztével ismét választott valakit a közönségből, akinek vele együtt elő kellett adnia a színpadon, és ez így ment tovább - egy mese, egy ismétlés, és néha nehéz volt eldönteni, a kettő közül melyik volt viccesebb. Az utolsó sztorinál tíz embert tanított be egyszerre. Ezen a ponton már folytak a könnyeink, mág azoknak is, akiket az előadás kezdete előtt hallottam a hátsó sorból: "Most akkor ez vicces lesz, vagy mi?..."

2013. szeptember 22., vasárnap

Íjászat, zsoldosok, lakoma – így mulat az SCA

Annak ellenére, hogy pár száz oldal olvasatlan kultúraelmélet tornyosul az asztalomon a hétvégére, találtam magamnak izgalmasabb tennivalót, amivel elüthetem a szombatot. Alig félórányira innen rendezték meg a báróságunk egyik nagyobb éves eseményét, ami a találó Pounce (Hopsza) névre hallgat, tekintve hogy a tőlünk délre eső járásnak egy ugró fekete macska a címere.
Reggel nyolckor vágtuk kocsiba magunkat, hogy a reggel kilences kezdésre már senki se legyen „meztelen” (így hívják azt, ha valaki modern ruhában virít a sok középkori között). Felhők tornyosultak az égen és fújt a szél, de szerencsére egy csepp eső sem esett, és a kölcsönkapott dupla gyapjúköpenynek köszönhetően a hőmérsékletre sem volt panaszom – délutánra húsz fok fölé emelkedtünk, de a felhők egész estig megmaradtak (ami nem akadályozott meg abban, hogy csinos ropogós reneszánsz dekoltázst barnuljak magamnak, a frász tudja, milyen fényforrásból). Amikor megérkeztünk, a veterán táborozók épp kászálódtak elő a városi park szélén felvert sátraikból, az árusok a portékájukat rakosgatták kifelé, és mindenki bőszen kortyolta papírpohárból a teljesen autentikus reggeli ingyen kávéját.
Mire mindenki magához tért és beöltözött, a helyszínek is felkészültek: egy nagy fegyversátor jelezte a nehézvértes harcosok gyülekezőhelyét, egy kisebb pavilon a rapíros és egyéb könnyűfegyveres csapatokét, a baseball-pálya túlsó végén felállított szalmabálák pedig az íjászpályát. Engem fél tíz környékén evett oda a fene a nedvesen cuppogó füvön keresztül, és a rövidség kedvéért előre elárulom, hogy fél négykor jutott eszembe ebédelni (igen, az hat óra). Testileg-lelkileg ki voltam éhezve az íjászatra. Szerencsémre a báróság íjászmestere már várta, hogy jöjjek; sikerült elhappolnom az egyetlen negyven fontos íjat a kölcsönfegyverek közül (kevesen lőnek huszonötnél többel) és kaptam hozzá egy marék vesszőt, sőt, még alkarvédőt is. Az emberek csak pár órával később kezdtek szállingózni, úgyhogy eleinte a skót íjászmester és a mestersegéd társaságában, hármasban lövöldöztünk nagy lelkesedéssel. Dél körül aztán felbukkantak a többiek is, egyesével, aztán csoportosan: délután egy órára volt meghirdetve a báróság éves íjászversenye. A versenyt a tavalyi győztes, Lady Beatrix vezényelte le (szigorú szabályok szerint, biztonsági okokból, katonás rendben). Fejenként tíz vesszőt lőhettünk húsz, tízet harminc, és tízet negyven yardra lévő célokba. Ehhez jött még két kör gyorslövészet, melynek keretein belül harminc másodpercünk volt megszórni a húszyardos céltáblát (ez volt az egyetlen kör, amiben büszke voltam magamra és megvertem a mezőnyt). A bajnokság eredményét délután hirdették ki – harmadik lettem, a mester és a mestersegéd után. Eddigre már a húzó ujjaim mind ragasztóba voltak tekerve, és holnap egyik karomat sem fogom tudni megemelni, de nagyon megérte.
Az íjászat utáni kellemes fáradtságban rövid szünet következett, melynek során vagy a(z időközben megszáradt) fűben hevertünk szerteszét, vagy négykézláb mászkáltunk a céltáblák mögött és eltűnt vesszőket keresgéltünk. A focipálya minőségű gyep úgy nyelt el mindent, mint a mocsár; jelentős hiánnyal zártuk le a délutánt. Skót mesterünk vidám legyintéssel kijelentette, hogy ha nem törsz és nem veszítesz el vesszőt, az csak annyit jelent, hogy soha nem lövöd ki őket…
A szünet végével udvari ceremónia következett. A báró és báróné megajándékozták az arra érdemes harcosokat és hölgyeket, kézzel illuminált okleveleket osztottak szét, kihirdették a versenyek győzteseit, és a báróság lovagrendjébe avattak néhány kiemelt személyt. Az külön szórakoztató volt, hogy például ha valamelyik kitüntetettnek francia az SCA alteregója, akkor az oklevél is franciául volt, és úgy is olvasták fel…
Amikor ezen is túl voltunk, már csak a báróság által rendezett lakoma volt hátra. Négyfogásos, autentikus középkori traktában volt részünk, melyet a báróság babérkoszorús főszakácsa készített két napos verejtékes munkával. Olyan különleges dolgokat szolgáltak fel, mint spenótos-mozzarellás-fahéjas pite (a kishe érdekesen fűszerezett változata), gránátalmás malacpecsenye háromféle fűszeres öntettel, házi készítésű rozmaringos kenyér, hagymás húsleves, és desszertnek beignet, aszalt fügés pite, és kandírozott narancshéj. Én részemről teljes mértékben a Trónok Harca egyik fejezetében éreztem magam, és külön jókat derültem a rendszeren, miszerint mindenkinek magával kell hozni nem csak az evőeszközöket, de a tányérokat is (ami megspórolta szorgos konyhai csapatunknak a mosogatás jelentős részét). Lakoma közben az élénk beszélgetést néha megszakítva ittunk a királyi pár, a herceg és hercegné, valamint a báró és a báróné tiszteletére.
Miután eltakarítottuk a lakoma maradékait, a beszélgetés a parkban álló asztalokhoz tevődött át (eddigre már jócskán este volt). Megosztoztunk némi fűszeres rumon, és be lettem mutatva egy újabb érdekes személynek, aki a Hős Egér névre hallgat, és az első SCA zsoldos, akivel találkoztam. Ebből a felismerésből aztán jó kis rögtönzött storytelling kerekedett, melyből megtudtam, hogy az SCAn belül vannak harcosok, akik nem szeretnek bárók, hercegek és királyok hatalma alá tartozni – ellenben remekül vívnak, és szeretik az ingyen kaját. És lőn: zsoldos csapatok (már megint Trónok Harca…), pontosabban ebben az esetben a Vaslándzsások Testvérisége. Ők azok, aminek hangzanak: nagyobb rendezvényeken lovagok vagy nemesek felbérelhetik a rettenthetetlen viking-germán-német-spanyol-francia bandát, hogy az ő oldalukon harcoljanak, általában több fogás ingyen kajáért, némi rumért, és nem kevés csillogó kincsért cserébe (a legutóbbi vevő például egy rend selyem zászlót varrt nekik a saját címerükkel). Hős Egér vidám vigyorral mesélt nekem a zsoldos életről (mely, legalábbis az ő leírásából ítélve, a kézzel fogható örömök körül forog), és arról, hogyan viszonyulnak az egész kontinensen átívelő zsoldos testvériségek a nemesek hatalma alatt álló „hűségesekhez” (röviden: ha te becsületes vagy, azt mi tiszteljük, de köszönjük nem kérünk belőle.) Végtelenül szórakoztatott maga a sztori is, meg az is, ahogy elő lett adva.

Hat óra íjászat, négyfogásos lakoma, és storytelling ahogy a nagy könyvben meg van írva: erre a szombatra igazán nem panaszkodom.

A többiről beszéljenek a képek:
1. Az íjászbajnokság résztvevői felsorakoznak gyakorló lövésre


2. Vessző cicc cicc cicc: Így jár, aki viharos szélben rendez íjászbajnokságot, ázott talajon.
3. Jómagam és a céltábla. Nehezített verzióban nyomtam a versenyt, egyszerre löbögött a ruha ujja, a szoknya, a haj, meg a haj lefogására szolgáló kendő...
4. Erre való a középkori csuklya kiskorú gyermekeken, most már ezt is tudjuk.
5. Báróságunk jelenlegi kabalaállata, a plüss vaddisznó.
6. Báró, báróné és udvartartásuk a történelmi egyenjogúság szellemében kitüntetik a rómaiakat is (akinek térdelni nem a fedualizmus elleni tüntetésből nem sikerült teljesen, hanem mert a nehézpáncélos csatában térden vágták).
7. Csapatunk sokat emlegetett bárdja és nehézfegyverzetű lovaghölgye, Wolfie, frissen kapott bárói oklevelével ami a Vaddisznó Veszedelme rendet adományozza neki. A renddel járt a kalap is.
8. Zseniális lakománk főszakácsa bemutatja az utolsó fogást a grillsütőn.


2013. szeptember 15., vasárnap

Nem én választottam a kocka létet, az választott engem

Ha a lovagok, hölgyek és péntek esti ereszd-el-a-kártyáimat partik nem lennének elegek, a héten sikerült ízelítőt kapnom az egyetemi lét egyéb szegleteiből is, olyan léptékben, amire előző alma matereimben soha nem volt példa.
Csütörtökön az egész campus faltól falig cirkusszá változott, amibe én teljesen gyanútlanul sétáltam bele miután kivágódtam egy különösen eseménytelen fogadóóráról. Most tartották a szokásos év eleji Campus Activity Fair-t, ahol asztalt kapott minden klub, kör, szövetség, bizottság, csoport, csapat, és egyéb kongregáció, ami csak az egyetem falai között létezik. A parkokban az összes sétálóutat asztalok és bódék szegélyezték. Ez a vidám, színes és hangos esemény az egyetemisták mekkája: ilyenkor gyűjti be az ember jövő nyárig tartó teljes ingyen golyóstoll- és jegyzettömb-készletét. Asztaltól asztalig sétáltam a verőfényes napsütésben, és szarka módra gyűjtögettem a szóróanyagokat, golyóstolltól ingyen pizzáig, kínai legyezőtől diszkógömbös kulcstartóig amit csak a kezembe nyomtak. Amikor este kiráztam az iskolatáskámat volt benne új könyv (juhé!), karkötő, névjegykártya, rágógumi, kuponok, és még egy kis fészkes fene is. Sikeres séta volt.
Néhány asztalnál meg is álltam hosszabb beszélgetésre. A játékosokat ugyan ismertem már, mint a rossz pénzt, de azért beköszöntem nekik; találkoztam az anime klub képviselőivel, az egyetem ügyeletes Harry Potter szövetségével (Teszlek Süveg ceremónia jövő csütörtökön), a kínai klubbal, a spanyol klubbal, a japán klubbal, valamint a tengerészet és a légierő toborzóival, akik ugyan megpróbáltak ingyen tollakkal lekenyerezni, de azzal hárítottam őket, hogy nem vagyok állampolgár. Egy órás séta után arra a következtetésre jutottam, hogy nincs olyan tevékenység, legyen az sport, hobbi, nyelv vagy szexuális beállítottság (szivárványszín zászlók nagy számban lengedeztek), amire az egyetemnek ne lenne szakköre (és ingyen cukorkára költhető támogatása). Bele is fog telni négy évembe míg felfedezem az összeset ami megtetszett.
És hogy illusztrálja a kiállított lehetőségek tengerét, a campus tényleg zsong az élettől. Ma (szombaton) a parkon keresztül sétálva az év eleji kviddics válogatásba botlottam, ami már önmagában is mókás látvány, lévén a repülő seprűt még Amerikában sem találták fel, így aztán a csapat tagai lábuk közé csapott közönséges gyalogos seprűnyéllel nyargalásztak fel s alá a füvön, miközben a cikesznek kinevezett sárga pólós lányt a fogók a szomszéd tanszék körül kergették. Végtelenül szórakoztató műsor volt, és legalább harminc szurkoló figyelte teljes odaadással.
Mire öt órával később kitántorogtam a könyvtárból, a meccsnek vége lett (valaki csak elkapta a lányt), ám a park most sem állt üresen: a Potteristák helyét a Dagorhir egyesület vette át, ami tulajdonképpen a szegény ember hagyományőrzése, habszivacs kardokkal és anime jelmezekkel kiegészülve. Hogy milyen hagyományt őriznek, az mindenkinek a saját érdeklődésére van bízva; a jelmezekből, kékre festett arcokból és rókafülekből ítélve a nagy múltú, ősi Rettenthetetlen Naruto Hood Visszavág utódaival lehetett dolgunk...

2013. szeptember 2., hétfő

Lovagok, vikingek, turisták - Első közös fellépésem az SCA csapatával

Végre eljött az ideje hogy előhalásszam a tengeren át magammal hurcolt reneszánsz ruhát: a hosszú hétvége örömére kis SCA csapatunk felpakolt és elment bemutatkozni egy közeli fesztiválra.
A "közeli" ebben az esetben egy órányi autóutat jelentett egy apró, Oakwood nevezetű városkába, ami a feliratok tanúsága szerint közvetlenül a sherwoodi erdő mellett fekszik, egy Defiance nevű nagyobb település külvárosaként. Erről ennyit. A navigálással volt némi gond, mert mint kiderült, másfél órás körzetben négy teljesen különböző Oakwood létezik. De a végén azért mindenki odatalált.
Részemről új képzeletbeli otthonom bárója és bárónője hátsó ülésén tettem meg az utat, tekintve, hogy saját járművem nincs. Ismerős hangulat uralkodott a kocsiban: a két első és az egyik hátsó ülés kivételével az egész furgon rogyásig volt páncéllal, fegyverrel, pajzzsal, lándzsával (srégen saroktól sarokig) és sátor-alkatrészekkel. Az út vidám hangulatban telt, és menet közben elkezdtem tanulni az SCA belső működését és történetét - mert kitől tanuljon az ember ha nem a földesuraitól?
Bowling Green a Marche of the Marshes nevet viseli Amerika képzeletbeli térképén. Két másik közeli településsel együtt (Toledo - Hróðgeirsfjörðr és Findlay - Catteden, tőlünk délre) a Vörös Lándzsák báróság hatalma alá tartozik, mely felett a jelenleg zajló öt éves periódusban Raffaele és Margherita báró és báróné uralkodnak. Uralkodási idejük azért ilyen hosszú, mert a királyság, ami az egész Középnyugatot magába foglalja (Középső Királyság) évente vált uralkodót és örökösöket egy nagy lovagi torna keretein belül. Valakinek állandónak is kell lennie...
A fesztivál déltől este hatig tartott, és bár lógott az eső lába, végül mégsem áztunk meg. Működtettünk egy információs pultot ahol az emberek megkérdezhették, mi is az az SCA; egy pavilonban öt kézműves asztalt állítottunk fel ahol a gyerekek címereket rajzolhattak, festhettek, láncszemeket bogozhattak, és szőhettek-fonhattak, kedvük szerint. A fiúk vívásból tartottak bemutatót, a lányok a kézművességen dolgoztak, én pedig részemről mesét mondtam a szünetekben, amíg a lovagok sok korsó vízzel élesztették magukat újra. A mesélés teljesen felélesztett engem is; már hiányzott az elmúlt hetekben nagyon...
(Zárójelben jegyezném meg, hogy bár lovagnak nevezem őket, az egész báróságban csupán egyetlen hivatalos lovag él, Sir Pellinore, akit még az előző király ütött lovaggá. Ezt onnan lehet tudni, hogy fehér övet visel, míg a többiek pirosat. Lovag úgy lesz valakiből, hogy lovagi tornákat nyer, elismerten jól vív, van legalább egy mestersége - kézműves avgy előadói - és részt vett rendezvények aktív szervezésében is. Ha mindez összejön, már csak az kell, hogy valaki felhívja az uralkodó pár figyelmét az illetőre, és jöhet is a lovaggá ütés...)
Sir Pellinore, bár a báróság területén él, nem a mi csapatunkban vív, így vele most találkoztam először. Nagyjából a vállamig ért az útiember, barátságos babakék szemei voltak és csendes, jó kedélyű mosolya, és olyan könyörtelen pontossággal tarolt le mindenkit a párbajokban hogy leesett az állunk - majd utána kezet nyújtott az ellenfélnek, felsegítette, és bocsánatot is kért. Ha valaha eljutok odáig hogy Kerekasztal témájú regényt írjak, neki biztosan helye lesz benne...

A csapat kabalája és egyben legifjabb taga a Pici Viking volt: második generációs SCA tag, és zsenge fél éves kora ellenére már van SCA neve (Thora, mivel apuci norvégabb mint a pulóver) és rangja, valamint méretre szabott viking szoknyácskája is. A lányok nagy része egyébként vikingben virított, kivéve engem és Bea asszonyságot, aki méhecskékkel kivarrt kora középkori ruhában tolta, főleg azért, mert egyedül ezt tudta összevarrni a következő SCA baba jelenlegi tartózkodási helye fölött. A fiúk között rómaitól késő középkorig volt minden. Az SCA nem szívbajos, ha korszakok keverednek.
Jelen volt a szomszéd báróság uralkodói párja is, akik történelmileg hiteltelen de roppant bájos római-viking házasságban élnek. Ők voltak azok, akik meghívtak minket a rendezvényre, és magukkal hozták a saját udvartartásukat is. (Itt egyébként meg kell jegyezni azt is, hogy az egész hacacárét ingyen csinálja mindenki - az SCA egyik kimondatlan szabálya az, hogy ez hobbi, mindenki azért csinálja mert élvezi, és ezért, kivételes esetektől eltekinve, nem is kérnek érte pénzt.)
Amíg a lovagok középkori barnacukros limonádét hörpöltek, egy kis táncolásra is sor került, főleg a kézműves asztalok körül; a fennmaradó holtidőt pedig arra használtam fel, hogy buzgón piszkálgattam a csapat veterán tagjait, akik minden kérdésemre birkatürelemmel válaszolgattak. Átlapoztam a magunkkal hozott bemutató albumot is, amiben többek között kézzel illuminált oklevelek is szerepeltek, kinek-kinek saját történelmi személyisége nyelvén - közép-spanyolul, közép-angolul, franciául stb. Több hivatásos művész is van a csapatban, a rajz és kalligráfia az ő kezük munkáját dicsérte. 
Miután tábort bontottunk és elszéledt a közönség, megálltunk egy közös vacsorára hazafelé menet. Evés közben aztán előjöttek a legjobb sztorik a szervezet történelméből, és a nagy röhögésre (meg a középkori ruhákra) odasomfordált a pincér is, egy fiatal srác, akit a vacsora végére sikerült sorainkba toboroznunk. 
Evés közben külön sokat beszélgettem Godfrey-vel, aki a csapat hivatásos középkori szakácsa, és mindent tud, amit elmúlt korok étkezési kultúráiról tudni kell. A jó hangulatra végül az tette fel a koronát, hogy a báró nagyvonalúan megvendégelt engem, mint a csapat legújabb tagját. A csapat végül Pici Viking hangos követelőzésére bomlott fel, és indult haza. 
Még mindig szeretek bárd lenni.