Lovagok, vikingek, turisták - Első közös fellépésem az SCA csapatával

Végre eljött az ideje hogy előhalásszam a tengeren át magammal hurcolt reneszánsz ruhát: a hosszú hétvége örömére kis SCA csapatunk felpakolt és elment bemutatkozni egy közeli fesztiválra.
A "közeli" ebben az esetben egy órányi autóutat jelentett egy apró, Oakwood nevezetű városkába, ami a feliratok tanúsága szerint közvetlenül a sherwoodi erdő mellett fekszik, egy Defiance nevű nagyobb település külvárosaként. Erről ennyit. A navigálással volt némi gond, mert mint kiderült, másfél órás körzetben négy teljesen különböző Oakwood létezik. De a végén azért mindenki odatalált.

Részemről új képzeletbeli otthonom bárója és bárónője hátsó ülésén tettem meg az utat, tekintve, hogy saját járművem nincs. Ismerős hangulat uralkodott a kocsiban: a két első és az egyik hátsó ülés kivételével az egész furgon rogyásig volt páncéllal, fegyverrel, pajzzsal, lándzsával (srégen saroktól sarokig) és sátor-alkatrészekkel. Az út vidám hangulatban telt, és menet közben elkezdtem tanulni az SCA belső működését és történetét - mert kitől tanuljon az ember ha nem a földesuraitól?

Bowling Green a Marche of the Marshes nevet viseli Amerika képzeletbeli térképén. Két másik közeli településsel együtt (Toledo - Hróðgeirsfjörðr és Findlay - Catteden, tőlünk délre) a Vörös Lándzsák báróság hatalma alá tartozik, mely felett a jelenleg zajló öt éves periódusban Raffaele és Margherita báró és báróné uralkodnak. Uralkodási idejük azért ilyen hosszú, mert a királyság, ami az egész Középnyugatot magába foglalja (Középső Királyság) évente vált uralkodót és örökösöket egy nagy lovagi torna keretein belül. Valakinek állandónak is kell lennie...
A fesztivál déltől este hatig tartott, és bár lógott az eső lába, végül mégsem áztunk meg. Működtettünk egy információs pultot ahol az emberek megkérdezhették, mi is az az SCA; egy pavilonban öt kézműves asztalt állítottunk fel ahol a gyerekek címereket rajzolhattak, festhettek, láncszemeket bogozhattak, és szőhettek-fonhattak, kedvük szerint. A fiúk vívásból tartottak bemutatót, a lányok a kézművességen dolgoztak, én pedig részemről mesét mondtam a szünetekben, amíg a lovagok sok korsó vízzel élesztették magukat újra. A mesélés teljesen felélesztett engem is; már hiányzott az elmúlt hetekben nagyon...
(Zárójelben jegyezném meg, hogy bár lovagnak nevezem őket, az egész báróságban csupán egyetlen hivatalos lovag él, Sir Pellinore, akit még az előző király ütött lovaggá. Ezt onnan lehet tudni, hogy fehér övet visel, míg a többiek pirosat. Lovag úgy lesz valakiből, hogy lovagi tornákat nyer, elismerten jól vív, van legalább egy mestersége - kézműves avgy előadói - és részt vett rendezvények aktív szervezésében is. Ha mindez összejön, már csak az kell, hogy valaki felhívja az uralkodó pár figyelmét az illetőre, és jöhet is a lovaggá ütés...)
Sir Pellinore, bár a báróság területén él, nem a mi csapatunkban vív, így vele most találkoztam először. Nagyjából a vállamig ért az útiember, barátságos babakék szemei voltak és csendes, jó kedélyű mosolya, és olyan könyörtelen pontossággal tarolt le mindenkit a párbajokban hogy leesett az állunk - majd utána kezet nyújtott az ellenfélnek, felsegítette, és bocsánatot is kért. Ha valaha eljutok odáig hogy Kerekasztal témájú regényt írjak, neki biztosan helye lesz benne...

A csapat kabalája és egyben legifjabb taga a Pici Viking volt: második generációs SCA tag, és zsenge fél éves kora ellenére már van SCA neve (Thora, mivel apuci norvégabb mint a pulóver) és rangja, valamint méretre szabott viking szoknyácskája is. A lányok nagy része egyébként vikingben virított, kivéve engem és Bea asszonyságot, aki méhecskékkel kivarrt kora középkori ruhában tolta, főleg azért, mert egyedül ezt tudta összevarrni a következő SCA baba jelenlegi tartózkodási helye fölött. A fiúk között rómaitól késő középkorig volt minden. Az SCA nem szívbajos, ha korszakok keverednek.

Jelen volt a szomszéd báróság uralkodói párja is, akik történelmileg hiteltelen de roppant bájos római-viking házasságban élnek. Ők voltak azok, akik meghívtak minket a rendezvényre, és magukkal hozták a saját udvartartásukat is. (Itt egyébként meg kell jegyezni azt is, hogy az egész hacacárét ingyen csinálja mindenki - az SCA egyik kimondatlan szabálya az, hogy ez hobbi, mindenki azért csinálja mert élvezi, és ezért, kivételes esetektől eltekinve, nem is kérnek érte pénzt.)

Amíg a lovagok középkori barnacukros limonádét hörpöltek, egy kis táncolásra is sor került, főleg a kézműves asztalok körül; a fennmaradó holtidőt pedig arra használtam fel, hogy buzgón piszkálgattam a csapat veterán tagjait, akik minden kérdésemre birkatürelemmel válaszolgattak. Átlapoztam a magunkkal hozott bemutató albumot is, amiben többek között kézzel illuminált oklevelek is szerepeltek, kinek-kinek saját történelmi személyisége nyelvén - közép-spanyolul, közép-angolul, franciául stb. Több hivatásos művész is van a csapatban, a rajz és kalligráfia az ő kezük munkáját dicsérte. 
Miután tábort bontottunk és elszéledt a közönség, megálltunk egy közös vacsorára hazafelé menet. Evés közben aztán előjöttek a legjobb sztorik a szervezet történelméből, és a nagy röhögésre (meg a középkori ruhákra) odasomfordált a pincér is, egy fiatal srác, akit a vacsora végére sikerült sorainkba toboroznunk. 

Evés közben külön sokat beszélgettem Godfrey-vel, aki a csapat hivatásos középkori szakácsa, és mindent tud, amit elmúlt korok étkezési kultúráiról tudni kell. A jó hangulatra végül az tette fel a koronát, hogy a báró nagyvonalúan megvendégelt engem, mint a csapat legújabb tagját. A csapat végül Pici Viking hangos követelőzésére bomlott fel, és indult haza. 
Még mindig szeretek bárd lenni.