Rakugo - Japán mesék sok nyelven

És még mondja valaki, hogy az iskola a mesemondás rovására megy.
Tegnap reggel érkezett az email, több forrásból, hogy az egyetemi Japán Klubnak különleges vendége van: egy japán rakugo mesemondó, aki nem csak hogy ide tévedt a turnéja során, és este fellép a nagyközönség előtt, hanem ráadásul workshopot is tart, és mindezt teljesen ingyen. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni, úgyhogy a tankönyveket csinos ívvel sutba vágva átszáguldottam a campuson, hogy még legyen helyem a workshopra.
Nem kellett volna aggódnom: még egy olyan kockákkal teli egyetemen is, mint BG, viszonylag kevés ember gyűlik össze egy csütörtök délutánon japán meséket tanulni. Pedig sokat vesztettek, akik nem jöttek el. Először jártam A Hiroko Nakamoto teremben, amit az egyetem egyik híres volt diákja tervezett. A kollégium épületének teljes legfelső, 11. emeletét foglalja el, és van benne minden, amire egy japán klubnak szüksége lehet: pici kert, festmények, teakészlet, satöbbi. Amikor odaértem, a mesemondó már épp készülődött, egy apró ám nagyon energikus japán tanárnő sürgölődésével kerítve. Kezdésre nagyjából húsz ember gyűlt össze a workshopra, majdnem kizárólag a japán klubból, amit onnan lehetett tudni, hogy mind udvariasan meghajolt a vendég előtt, és mind nevetett a japán nyelvű vicceken.
Nagy szerencsémre maga a foglalkozás angolul zajlott. Legalábbis eleinte. Sowto-san az asztal tetején térdelt egy párnán, és arról magyarázott, hogy a rakugo több mint négyszáz éves műfaja nagyrészt a képzelet erején alapul. Hogy bizonyítsa állítását, különböző pantomim-jeleneteket mutatott be, amikről ki kellett találnunk, mire utalnak. A rakugo mesélőknek két eszköze van: egy legyező és egy zsebkendő. A legyező gyors egymásutánban változott át két tucat különböző dologgá, gyertyától ollón keresztül kardig, és mind felismerhető volt. A kendő hasonlóan sokféleképpen lehetett társka, könyv (angol vagy japán), vagy esernyő is. Ezzel jól eljátszogattunk egy darabig, majd Showto-san áttért a mesélésre. Egy rövid és csattanós történetet adott elő beszélő virágokról. A rakugo tulajdonképpen humoros műfaj, ennek megfelelően szakadtunk is a röhögéstől, és ez még csak a móka kezdete volt: a sztori végeztével Showto-san megkérdezte, ki beszél idegen nyelveket. Néhányan feltettük a kezünket. Az elkövetkező egy órában mindannyiunknak ki kellett ülni a párnára, és mozdulatról mozdulatra elismételni az egész sztorit, más és más nyelven. A magyar azért betett a közönségnek; Showto-san többször megakadt az előmesélésben röhögési szünetet tartani, amikor a 'virágárus' kifejezés előfordult. Többször megállt azért is, hogy egy-egy gesztusunkat kijavítsa, vagy hogy emlékeztessen rá, melyik képzelt szereplőre a szoba melyik sarkába kell néznünk. Egy óra visítva fetrengés végeztével mindenki nagyon büszke volt komédiási képességeire, és nagy egyetértésben termeltük be az ingyen pizzát.
Az esti előadás jóval nagyob közönség előtt zajlott, a diákközpontban. Itt látszott meg igazán, mennyi profizmus van a rakugo mögött (is, mint minden más mesemondó műfaj mögött) - Showto-san szóról szóra lenyomta a "kötetlen és rögtönzött" bemutatkozást másodszorra is, és ismét kötetlennek és rögtönzöttnek tűnt... A mese viszont új volt, és nem kevésbé humoros, mint az előző. A sztori végeztével ismét választott valakit a közönségből, akinek vele együtt elő kellett adnia a színpadon, és ez így ment tovább - egy mese, egy ismétlés, és néha nehéz volt eldönteni, a kettő közül melyik volt viccesebb. Az utolsó sztorinál tíz embert tanított be egyszerre. Ezen a ponton már folytak a könnyeink, mág azoknak is, akiket az előadás kezdete előtt hallottam a hátsó sorból: "Most akkor ez vicces lesz, vagy mi?..."