2013. szeptember 22., vasárnap

Íjászat, zsoldosok, lakoma – így mulat az SCA

Annak ellenére, hogy pár száz oldal olvasatlan kultúraelmélet tornyosul az asztalomon a hétvégére, találtam magamnak izgalmasabb tennivalót, amivel elüthetem a szombatot. Alig félórányira innen rendezték meg a báróságunk egyik nagyobb éves eseményét, ami a találó Pounce (Hopsza) névre hallgat, tekintve hogy a tőlünk délre eső járásnak egy ugró fekete macska a címere.
Reggel nyolckor vágtuk kocsiba magunkat, hogy a reggel kilences kezdésre már senki se legyen „meztelen” (így hívják azt, ha valaki modern ruhában virít a sok középkori között). Felhők tornyosultak az égen és fújt a szél, de szerencsére egy csepp eső sem esett, és a kölcsönkapott dupla gyapjúköpenynek köszönhetően a hőmérsékletre sem volt panaszom – délutánra húsz fok fölé emelkedtünk, de a felhők egész estig megmaradtak (ami nem akadályozott meg abban, hogy csinos ropogós reneszánsz dekoltázst barnuljak magamnak, a frász tudja, milyen fényforrásból). Amikor megérkeztünk, a veterán táborozók épp kászálódtak elő a városi park szélén felvert sátraikból, az árusok a portékájukat rakosgatták kifelé, és mindenki bőszen kortyolta papírpohárból a teljesen autentikus reggeli ingyen kávéját.
Mire mindenki magához tért és beöltözött, a helyszínek is felkészültek: egy nagy fegyversátor jelezte a nehézvértes harcosok gyülekezőhelyét, egy kisebb pavilon a rapíros és egyéb könnyűfegyveres csapatokét, a baseball-pálya túlsó végén felállított szalmabálák pedig az íjászpályát. Engem fél tíz környékén evett oda a fene a nedvesen cuppogó füvön keresztül, és a rövidség kedvéért előre elárulom, hogy fél négykor jutott eszembe ebédelni (igen, az hat óra). Testileg-lelkileg ki voltam éhezve az íjászatra. Szerencsémre a báróság íjászmestere már várta, hogy jöjjek; sikerült elhappolnom az egyetlen negyven fontos íjat a kölcsönfegyverek közül (kevesen lőnek huszonötnél többel) és kaptam hozzá egy marék vesszőt, sőt, még alkarvédőt is. Az emberek csak pár órával később kezdtek szállingózni, úgyhogy eleinte a skót íjászmester és a mestersegéd társaságában, hármasban lövöldöztünk nagy lelkesedéssel. Dél körül aztán felbukkantak a többiek is, egyesével, aztán csoportosan: délután egy órára volt meghirdetve a báróság éves íjászversenye. A versenyt a tavalyi győztes, Lady Beatrix vezényelte le (szigorú szabályok szerint, biztonsági okokból, katonás rendben). Fejenként tíz vesszőt lőhettünk húsz, tízet harminc, és tízet negyven yardra lévő célokba. Ehhez jött még két kör gyorslövészet, melynek keretein belül harminc másodpercünk volt megszórni a húszyardos céltáblát (ez volt az egyetlen kör, amiben büszke voltam magamra és megvertem a mezőnyt). A bajnokság eredményét délután hirdették ki – harmadik lettem, a mester és a mestersegéd után. Eddigre már a húzó ujjaim mind ragasztóba voltak tekerve, és holnap egyik karomat sem fogom tudni megemelni, de nagyon megérte.
Az íjászat utáni kellemes fáradtságban rövid szünet következett, melynek során vagy a(z időközben megszáradt) fűben hevertünk szerteszét, vagy négykézláb mászkáltunk a céltáblák mögött és eltűnt vesszőket keresgéltünk. A focipálya minőségű gyep úgy nyelt el mindent, mint a mocsár; jelentős hiánnyal zártuk le a délutánt. Skót mesterünk vidám legyintéssel kijelentette, hogy ha nem törsz és nem veszítesz el vesszőt, az csak annyit jelent, hogy soha nem lövöd ki őket…
A szünet végével udvari ceremónia következett. A báró és báróné megajándékozták az arra érdemes harcosokat és hölgyeket, kézzel illuminált okleveleket osztottak szét, kihirdették a versenyek győzteseit, és a báróság lovagrendjébe avattak néhány kiemelt személyt. Az külön szórakoztató volt, hogy például ha valamelyik kitüntetettnek francia az SCA alteregója, akkor az oklevél is franciául volt, és úgy is olvasták fel…
Amikor ezen is túl voltunk, már csak a báróság által rendezett lakoma volt hátra. Négyfogásos, autentikus középkori traktában volt részünk, melyet a báróság babérkoszorús főszakácsa készített két napos verejtékes munkával. Olyan különleges dolgokat szolgáltak fel, mint spenótos-mozzarellás-fahéjas pite (a kishe érdekesen fűszerezett változata), gránátalmás malacpecsenye háromféle fűszeres öntettel, házi készítésű rozmaringos kenyér, hagymás húsleves, és desszertnek beignet, aszalt fügés pite, és kandírozott narancshéj. Én részemről teljes mértékben a Trónok Harca egyik fejezetében éreztem magam, és külön jókat derültem a rendszeren, miszerint mindenkinek magával kell hozni nem csak az evőeszközöket, de a tányérokat is (ami megspórolta szorgos konyhai csapatunknak a mosogatás jelentős részét). Lakoma közben az élénk beszélgetést néha megszakítva ittunk a királyi pár, a herceg és hercegné, valamint a báró és a báróné tiszteletére.
Miután eltakarítottuk a lakoma maradékait, a beszélgetés a parkban álló asztalokhoz tevődött át (eddigre már jócskán este volt). Megosztoztunk némi fűszeres rumon, és be lettem mutatva egy újabb érdekes személynek, aki a Hős Egér névre hallgat, és az első SCA zsoldos, akivel találkoztam. Ebből a felismerésből aztán jó kis rögtönzött storytelling kerekedett, melyből megtudtam, hogy az SCAn belül vannak harcosok, akik nem szeretnek bárók, hercegek és királyok hatalma alá tartozni – ellenben remekül vívnak, és szeretik az ingyen kaját. És lőn: zsoldos csapatok (már megint Trónok Harca…), pontosabban ebben az esetben a Vaslándzsások Testvérisége. Ők azok, aminek hangzanak: nagyobb rendezvényeken lovagok vagy nemesek felbérelhetik a rettenthetetlen viking-germán-német-spanyol-francia bandát, hogy az ő oldalukon harcoljanak, általában több fogás ingyen kajáért, némi rumért, és nem kevés csillogó kincsért cserébe (a legutóbbi vevő például egy rend selyem zászlót varrt nekik a saját címerükkel). Hős Egér vidám vigyorral mesélt nekem a zsoldos életről (mely, legalábbis az ő leírásából ítélve, a kézzel fogható örömök körül forog), és arról, hogyan viszonyulnak az egész kontinensen átívelő zsoldos testvériségek a nemesek hatalma alatt álló „hűségesekhez” (röviden: ha te becsületes vagy, azt mi tiszteljük, de köszönjük nem kérünk belőle.) Végtelenül szórakoztatott maga a sztori is, meg az is, ahogy elő lett adva.

Hat óra íjászat, négyfogásos lakoma, és storytelling ahogy a nagy könyvben meg van írva: erre a szombatra igazán nem panaszkodom.

A többiről beszéljenek a képek:
1. Az íjászbajnokság résztvevői felsorakoznak gyakorló lövésre


2. Vessző cicc cicc cicc: Így jár, aki viharos szélben rendez íjászbajnokságot, ázott talajon.
3. Jómagam és a céltábla. Nehezített verzióban nyomtam a versenyt, egyszerre löbögött a ruha ujja, a szoknya, a haj, meg a haj lefogására szolgáló kendő...
4. Erre való a középkori csuklya kiskorú gyermekeken, most már ezt is tudjuk.
5. Báróságunk jelenlegi kabalaállata, a plüss vaddisznó.
6. Báró, báróné és udvartartásuk a történelmi egyenjogúság szellemében kitüntetik a rómaiakat is (akinek térdelni nem a fedualizmus elleni tüntetésből nem sikerült teljesen, hanem mert a nehézpáncélos csatában térden vágták).
7. Csapatunk sokat emlegetett bárdja és nehézfegyverzetű lovaghölgye, Wolfie, frissen kapott bárói oklevelével ami a Vaddisznó Veszedelme rendet adományozza neki. A renddel járt a kalap is.
8. Zseniális lakománk főszakácsa bemutatja az utolsó fogást a grillsütőn.


2 megjegyzés:

  1. 3 kép: Durván erről koppintották a Merida a bátort :-D

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés