2015. október 31., szombat

Filmkritika: A Pentameron film, amit nem játszanak itthon (pedig kéne)

Tavasszal volt a premierje egy olasz-francia-brit filmnek, ami az év egyik nemzetközi szenzációja lett, és mégsem játszották a magyar mozikban (mondjuk Amerikában is csak elvétve). Mivel ma Halloween van ideát, és az angol blogomon megemlékezem róla, gondoltam, írok magyar kritikát is. Főleg, mert az Index külön cikkben hivatkozott rá, mennyire érdemes megnézni a Tale of Tales (Mesék Meséje) című alkotást.

A film hivatalos műfajára nézve fantasy-horror, ami nem is meglepő, lévén, hogy tündérmese-adaptációról van szó - eredeti formájában a legtöbb tündérmese beleillik ebbe a kategóriába. Egy 17. századi olasz gyűjtemény, a Pentameron néhány történetét dolgozza fel. A Pentameron régóta kedvencem; kezdő mesemondó koromban a reneszánsz repertoárom nagy része belőle került ki. Magyar fordítása hosszas hiány után tavaly jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A film három mesét emel ki a gyűjteményből:
A bolha (magasan az egyik kedvencem, több okból is)
Az elvarázsolt szarvas (az aranyhajú ikrek mesetípus egy változata)
Az öregasszony (aminek az eredeti címe sajnálatos módon lelövi a csattanót, úgyhogy inkább ennyiben hagyom)

Mindet ismertem már korábban; a film varázsa abban rejlett, hogy a körmeimet lerágva vártam, végigviszik-e mindhárom történetet úgy, ahogyan a nagy könyvben meg vannak írva. És mivel az alkotás nem Hollywood csillivilli, családbarát meseműhelyéből* került ki, nem kellett csalódnom: A film maximálisan megütötte a "fantasy-horror" színvonalát.
És a tündérmesékét is.

Röviden és tömören: A Tale of Tales lenyűgöző, torokszorító, káprázatos film, ami pontosan tudja, milyen anyagból dolgozik, és mit szeretne elérni vele.


Hosszabban:
A film képi világa tökéletesen tükrözi a Pentamerone meséinek cizellált, olykor szürreális nyelvezetét. Minden kép, minden jelenet gyönyörű, de sohasem szirupos vagy "bájos" - a történetek hideg eleganciája süt belőle, egy olyan mesevilág, amiben minden szépséges, de ugyanakkor véresen komoly is. Ehhez adódik hozzá az alkotók művészi szabadsága, mely érzelmekkel tölti meg a népmesei karaktereket - felteszik maguknak a kérdést, mit érez vajon a gyermektelen királyné, vagy az akarata ellenére kiházasított királykisasszony, vagy a hirtelen megfiatalodott öregasszony. A film meredek érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőt; magam is meglepődtem rajta, milyen mélyről jövő reakciókat váltott ki belőlem egy-egy jelenet. A hatást csak fokozza, hogy zseniális színészi gárda vonul fel a képernyőn, Salma Hayek megszállott, szívmarcangoló királynőjétől Toby Jones kissé őrült királyán keresztül egészen Shirley Henderson (felismerhetetlen) vénlányáig. Külön említést érdemel Bebe Cave, a Bolha királykisasszonya, akinek a jeleneteit többször vissza is pörgettem.

Külön értékeltem, hogy az alkotók értő kézzel, óvatosan nyúltak a mesékhez. Ahelyett, hogy a történeten változtattak volna, hogy modern nézők számára "befogadhatóbb" legyen, inkább az események hátterében húzódó érzelmekkel játszadoztak, és találtak bennük magyarázatot a szereplők különös, sokszor megrázó tetteire. Nem kendőztek el vagy magyaráztak félre semmit; a nézők elé tárták a tündérmeséket teljes brutális valójukban, és egyben bemutatták, hogy sárkányokkal, óriásokkal és boszorkányokkal együtt is lehet egy-egy történet végtelenül emberi.

Minden mesemondónak és mesekedvelőnek erősen ajánlom. Nem egy könnyed délutáni program, de utána még nagyon sokáig eltöpreng rajta az ember. Többszörnézős.

Gyengébb idegzetűek előbb olvassák el a meséket.
Erősebb idegzetűek utóbb olvassák el a meséket.
...
Mindenki olvassa el a meséket.

*Egyébként szeretem a hollywoodi filmeket, de meseadaptációk terén az utóbbi időben elég szégyenletes volt a felhozatal.

2015. október 27., kedd

Fehérlófia Westeroson

Egy Trónok Harca témájú könyvtári rendezvényre mentem, az SCA képiseletében, mesét mondani. Azt hiszem, ez ki is maxolta a nerd kártyámat a hétre.

Azért hívtak meg minket (csapatostul) hogy keltsünk egy kis középkori hangulatot, vegyünk fel pár csini ruhát, és növeljük a résztvevők látszámát (ami végül nagyjából tizenöt főre rúgott, hatunkat és a könyvtárosokat nem számolva). A szervezők alaposan kitettek magukért. A könyvtár alagsori termébe belépve két asztal fogadott minket: Az egyiken kölcsönözhető könyvek voltak mindenféle középkori témában (plusz egy sárkánytojás és egy csontváz); a másikon pedig mindenféle, a Trónok Harcához kapcsolódó ételek és italok. Ez utóbbin végtelenül jót szórakoztam: Volt piros kocsonyából formázott lószív, házi kenyér és só, citromos sütemény, jégkék puncs, és a kevencem, Westeros különböző háziat reprezentáló rágcsák - közöttük a Martell tányérka, telis-tele gumicukor szemgolyókkal. Majdnem kiköptem a puncsot.


A kajákon és könyveken kívül egyéb részletekre is gondosan ügyeltek a szervezők: Mindenkin Trónok Harca témájú pólók voltak, a főkönyvtároson pedig teljes Night's Watch egyenruha, köpenyestül. A terem végében lévő táblán lehetett címereket és mottókat párosítgatni, valamint copfot tűzni Khal Drogo-ra, bekötött szemmel. Ugyanebben a teremben állítottuk fel mi is az asztalunkat, ahol mindenféle kézművességeket, csillogó holmikat, fegyvereket és páncélokat mutattunk be az érdeklődőknek.

Bónusz pontokat érdemel a könyvtárosok humora: Amikor elérkezett a kezdés ideje, és mindenki helyet foglalt, leoltották a villanyt, becsukták az összes ajtót, és a hangszórókból felhangzott a Rains of Castamere zenéje. 
Nagy sebességgel mindannyian belőttük a legközelebbi menekülési útvonalat.

Az első előadó egy politológia professzor volt a helyi egyetemről, aki nemzetközi diplomáciai elméleteken keresztül próbálta meg megsaccolni, mi lesz a következő könyv/évad története. Érdekes és szórakoztató előadás volt, de egy szavát sem hittem el - kizárólag a politikáról értekezett, de a karakterek személyes tényezőit figyelmen kívül hagyta. Kisujjról pedig tökéletesen megfeledkezett.
Az előadás után egy helyi fodrászat hölgyei tartottak hajfonás-bemutatót; különböző szépséges copfokat kreáltak a modelleknek néhány röpke perc alatt.
Utánuk pedig következtem én.

Egész nap azon töprengtem, mit meséljek, ami kapcsolódik is a Trónok Harcához, meg érdekes is, meg nem is kell nulláról megtanulnom (még nem egészen hevertem ki a vizsgákat). Két történet volt versenyben, Bosi és Herraud sagája (a sárkányt felnevelő királylány miatt) és a Fehérlófia. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, többek között azért is, mert a szarmata ruhám volt rajtam, így duplán is képviseltem a csapatban a keleti sztyeppék nomádjait - plusz feltételeztem, hogy a jelenlévők rólunk hallottak kevesebbet.
Jó választás volt.
Fehérlófiát azért szeretek amerikai közönségeknek mesélni, mert egyáltalán nincsenek felkészülve rá. Kezdve onnan, hogy egy fehér lónak embergyereke születik, aki aztán fákat csavar ki a földből, majd a ló fogja magát, és megdöglik... a kását az emberek hasáról evő Hétszünyű Kapanyányimonyókon keresztül... a kacsalábon forgó várakig és a sokfejű sárkányokig, gyakorlatilag minden megdöbbenti a hallgatókat, és csak kapkodják a fejüket az újabb fordulatokra. Mivel morbid módon szeretek "WTF" reakciókat kiváltani az amcsikból, rettenetesen élveztem a mesélést; jó ideje nem meséltem már ezt a történetet, ideje volt újra elővenni. Húsz perc alatt pörgettem le az egészet, és jót lubickoltam a közönség reakcióiban - a griffamdár saját hússal való etetése végképp betette nekik a kiskaput, többen a szívükhöz kaptak. 
A mesélés után egy kisebb csapat ott maradt, és lelkes kérdéseket tettek fel a mesékkel és a mesemondással kapcsolatban; többen a névjegykártyámat is elkérték. Az SCA asztalánál hasonlóan lelkes beszélgetés zajlott a középkorról, szövésről, fonásról és mindenféle kreatív foglalkozásokról. Jóval este kilenc után rugdosott ki minket a könyvtárból a Night's Watch kapitánya.

Örömmel jelentem, hogy mindenki túlélte a rendezvényt. Ezt neked, Martin bá.

2015. október 22., csütörtök

Oda mentünk újságért, ahol már nincs szükség járdára

Mozgalmas napunk volt.

Október 21-e két szempontból is fontos dátum volt: Egyrészt, mert két hónap szörnyű huzavona után (melynek során a tanszék mindent elszúrt, amit szervezésileg el lehetett szúrni), végül sikeresen levizsgáztam; másrészt pedig, mert ez volt az a nap, melyre a Vissza a Jövőbe második részében előre ugranak.
Előbbi viszonylag zökkenőmentesen zajlott. Kedd délután (a megígért két héttel ellentétben csupán a vizsgát megelőző napon) megkaptam az írásbeli vizsgáim értékelését a névtelen olvasóktól, akik nem kímélték a kultúralméleti eszmefuttatásaimat. Egy kisebb pánikroham után az estét ellenérvek gyűjtögetésével töltöttem; a szóbeli ugyanis abból állt, hogy meg kellett védenem a dolgozataimat. A bizottságot a disszertációm témavezetői alkották, valamint egy, az egyetem által kijelölt kívülálló személy a zenei tanszékről, aki azért volt jelen, hogy szükség esetén képviselje az érdekeimet (Amerika...). A vizsga másfél órán keresztül zajlott; alaposan átrágtuk mindhárom dolgozatomat, és a bizottság keresztkérdéseket tett fel nem csak az általam hivatkozott elméletekről, hanem például arról is, hogyan értékelem a szakma jelenlegi helyzetét, és tisztában vagyok-e, milyen etikai felelősségekkel jár a kutatás. Mindenki nagyon kedves volt, de azért alaposan leizzadtam, mire a végére értünk. Átengedtek. Most már csak neki kéne állni a disszertációnak...

Ennél sokkal lényegesebb viszont, hogy a Vissza a Jövőbe évfordulóra való tekintettel az USA Today nevű napilap mai (csütörtöki) példánya a filmben is látott címlappal jelent meg. Mivel előre sejtettem, hogy rá fog csapni a város, mint gyöngytyúk a meleg takonyra (sok errefelé a popkultúra szakos egyén), korán reggel becaplattam a főutcára, és vettem két példányt - meg egy vödör kávét - a helyi könyvesboltban. Persze amint kitettem a fényképet a Fácséra, lett rögtön még egy rakat megrendelés, így délután egykor ismét nekivágtam a városnak, hogy további példányokat szerezzek be.
Természetesen már mindenhol elfogyott.
A nap végső egyenlege 7 kilométer gyaloglás, 3 benzinkút, 4 egyéb bolt, és egy élelmiszeráruház lett  - utóbbiban akadt még 2 kósza példány, amit két srác segített nekem előásni. Eddigre már nem csak erősen úgy éreztem magam, mint Picur a piros tojással, de ráadásul le is gyalogoltam a térképről: Olyan helyekre kajtattam el, ahová tisztes benszülött amcsi csak kocsin jár - ennek megfelelően meg is bámult mindenki, mint ritka látványosságot az út mentén. Bowling Green legalább lapos. Ellenben egyetlen repülő kocsit sem láttam.

Mindenkinek üdv a jövőben!

2015. október 18., vasárnap

Újabb Halloween fellépés, melynek során nem ijesztjük halálra a pockokat

Önként jelentkeztem a múzeum szokásos őszi fesztiváljára, főleg, mert mesélési viszketegségem volt a nagy vizsgázás közepette. Kicsit tartottam tőle, miután letárgyaltuk a részleteket: Egyrészt, mert a fesztiválközönség mindig zűrös és zajos, másrészt, mert négy mesélést óhajtottak zsinórban. A végeredmény viszont döbbenetesen jól sikerült - főleg a szervezőknek köszönhetően.
A múzeum dolgozói maximálisan eleget tettek minden kívánságomnak; lezárták az átmenő forgalmat (a régi épület beüvegezett első teraszán meséltem, amin keresztül átlagos napokon ki-be járkálnak a látogatók), bekapcsolták a fűtést, kitettek két hatalmas "csendet kérünk, mesemondás zajlik" táblát, és állandó őrt állítottak az ajtó mellé, aki a mesélés ideje alatt minden érkezőt csendre intett. Ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér, de ráadásul mind a négy előadás minimális zsizsegéssel bonyolódott le.
Maga a fesztivál nagyon hangulatos rendezvény volt, a csípős hideg ellenére. Volt arcfestés, meg zene, meg pattogatott kukorica, meg szabadtéri játékok, meg almaprés, meg hot dog, meg marádijesztő-öltöztető-verseny - mindez a múzeum kertjében. Mindenki, aki melegedni óhajtott, bejött a mesélésre; ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér (30-40 emberrel), de ráadásul elég sok volt a felnőtt is, akik legalább annyira jókat derültek a meséken, mint a gyerekek.
Négyszer fél órát meséltem, három-három történettel. Az első két körre, meglepő módon, egyetlen csecsemőt sem hoztak be, ellenben voltak tíz-tizenkét éves kölykök, mesehallgatásra felkészülve. Ráadásul, mivel október van, és Halloween közeleg, majdnem mindegyikük jelmezben volt. Az apró dinoszauruszoknak és miniatűr Amerika kapitányoknak is megvolt a maga cukiságfaktora, de a két győztes az én szememben a miniszoknyás-csokornyakkendős Doktor és a négyéves, szöszke (lány) Mr. Sinister voltak.
Az első két körben lement kétszer a szépen szóló pelikánmadár, ami nem csak a lányok osztatlan kedvence, de ráadásul pont annyira félelmetes, amennyire a gyerekek el tudják viselni, és a szülők sem kötnek bele. Az első csapatnak meséltem garabonciásokat is (miután kiderült, hogy nagy Harry Potter rajongók), és a herceget, aki félt az oroszlánoktól; a második a pelikán mellé megkapta a Sütőtök kisasszonyt (érdekes módon itt nem szólt akkorát, bár szerették), és a nyuszit a tatu hátán (aki viszont továbbra is sztár). Ezen a ponton már kezdett lemenni a nap. A mesélés közötti szüneteket sütőtökös süti majszolásával és beszélgetéssel töltöttem - kirendelt teremőröm a múzeumpedagógus tizennégy éves lánya volt, aki valamiféle űrlénnyel keresztezett Hermione Granger lehet, mert látványosan nem vett levegőt öt órán keresztül, ellenben végtelenül fontos mondanivalója akadt mindenről, az iskolai tananyagtól kezdve a kedvenc tévésorozatán keresztül a vérfarkasokig. Csípem a csajt. Külön kaland volt a fellépés mellett, hogy saját használatra kijelölt mosdóm az épület lezárt második emeletén volt, ahol rajtam kívül nem járt senki - szerencsére egyetlen kísértet sem jött elő, hogy pisilés közben halálra rémisszen.
Érdekes módon az esti programokra érkezett több apróság (gondolom addigra fáradtak ki). Ők is meglepően nyugis közönségnek bizonyultak, és nagyon cukin követtek minden fordulatot. Elmeséltem nekik, miért fehér a hó; lelkesen végigülték a kopasz királylány történetét. Az utolsó csoportnak meséltem a rémálmokat evő bakuról, az óriásról, aki összement, és a királykisasszony két sárkányáról (amit most már nem szoktam népmesének hívni, mert annyit alakult az eredetihez képest, hogy mire észbe kaptam, már a saját sztorim...). A teremőrök elmondása szerint rengeteg mosolyogva távozó hallgatót láttak kijönni a teremből, és hallották, hogy a gyerekek a meséket tárgyalják. Annál pedig nincs nagyobb dicséret. Ráadásul nagyon élveztem, hogy a hátsó sorokban tömörülő szülők legalább annyira jókat kuncorásztak a meséket, mint a gyerekek, és külön meg is köszönték őket.
Bónusz a történet végére, hogy a múzeum meglepetésszerűen ki is fizetett: Bár önkéntesként jöttem el, a végén átnyújtottak egy csekket egy tisztes összeggel, köszönetképpen a munkámért. Alaposan meglepődtem, és kicsit meg is hatódtam rajta. Meg is mondtam nekik, hogy a fesztiválos fellépések között kiemelkedően ez volt eddig az egyik legjobb élményem.
És a süti is finom volt.

2015. október 9., péntek

Német-Amerikai Mesemondó Slam

Október 6-a, míg otthon az aradi vértanúk napja, Amerikában a német-amerikai kulturális örökség ünnepe (arra emlékezvén, hogy 1683-ban ezen a napon érkezett az első német telepescsoport az Újvilágba). Mindezt onnan tudtam meg, hogy a helyi múzeumban dolgozó ismerősiem hirtelen felindulásból meghívtak a szokásos évi Német-Amerikai Mesemondó Slam-re.

Nagyon szeretem a Wood County múzeumot; kicsi, ám annál hangulatosabb, lévén, hogy egy régi szegények háza / elmegyógyintézet épületében kapott helyet, és ennek megfelelően jó amerikai szokás szerint legalább fél tucat saját kísértettel rendelkezik. Ez különösen akkor mókás, amikor esti programokra érkezik az ember, és egyedül mászkál a sötét folyosókon.
Az előadóterem legalább szépen ki volt világítva. Nem voltunk sokan - bár 30-40 embert vártak a korábbi évek alapján, most csak 10-12 bukkant fel - de nagyon barátságos kis csoport gyűlt össze, főleg a BGSU német szakos diákjaiból és professzoraiból. A slam egyszerű szabályokon alapult: Mindenkinek öt perce volt elmondani egy személyes sztorit, ami valamilyen módon a német kultúrához, nyelvterülethez, vagy német-amerikai hagyományokhoz kapcsolódott. Nyolcan meséltünk összesen.
A sort én nyitottam meg (mert mindenki más szégyenlős volt) egy rövid családi anekdotával a családfám sváb oldaláról. Utánam egy idősebb hölgy következett, aki nem csak egy családi törénetet hozott magával, de egy csokor fényképet és egy rejtélyt is: A nagyapjának volt egy ikertestrvére, de a legötbb fényképen nem volt megjelölve, melyikük kicsoda. Az apuka felnőtt kori útlevélképeiről kellett megtippelnünk, melyikük ő a gyerekkori fotókon. Sokkal tovább tartott öt percnél, de mindenki remekül szórakozott vele. Harmadjára egy másik hölgy mesélt a dédszüleiről, akik az akkori Osztrák-Magyar Monarchiából költöztek át Amerikába, és arról, hogyan adták a 16 éves anyukáját feleségül egy vadidegenhez. Még egy-két népmesét is beleszőtt a történetbe, amiket az apjától hallott. A német szak egyik professzorasszonya arról mesélt, hogyan kutatta fel távoli rokonait Ausztriában; a diákok pedig egy-egy vidám sztorit adtak elő arról, milyen volt Németországban tanulni egy évig (és főleg arról, hogy 18 éves amerikai fejjel hogyan élték meg az Oktoberfestet). A mesélés után szavaztunk: Mindenki leírta a három kedvencét. Eredeti német süteményeket és rágcsákat lehetett nyerni. A harmadik helyezett a professzornő volt, a második a hölgy az ikrekkel... az első pedig én. Kaptam csokoládés kuglófot.

A német hagyományok jegyében a slam végeztével a Német Klub lakomája várt minket; volt puszedli, meg almás rétes, meg csokitorta, meg egyéb nyalánkságok. Még leglább egy órát beszélgettünk az asztalok körül német kultúrákról, történelemről, és természetesen népmesékről is. Este tíz körül mindenki remek hangulatban távozott.