Filmkritika: A Pentameron film, amit nem játszanak itthon (pedig kéne)

Tavasszal volt a premierje egy olasz-francia-brit filmnek, ami az év egyik nemzetközi szenzációja lett, és mégsem játszották a magyar mozikban (mondjuk Amerikában is csak elvétve). Mivel ma Halloween van ideát, és az angol blogomon megemlékezem róla, gondoltam, írok magyar kritikát is. Főleg, mert az Index külön cikkben hivatkozott rá, mennyire érdemes megnézni a Tale of Tales (Mesék Meséje) című alkotást.

A film hivatalos műfajára nézve fantasy-horror, ami nem is meglepő, lévén, hogy tündérmese-adaptációról van szó - eredeti formájában a legtöbb tündérmese beleillik ebbe a kategóriába. Egy 17. századi olasz gyűjtemény, a Pentameron néhány történetét dolgozza fel. A Pentameron régóta kedvencem; kezdő mesemondó koromban a reneszánsz repertoárom nagy része belőle került ki. Magyar fordítása hosszas hiány után tavaly jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A film három mesét emel ki a gyűjteményből:
A bolha (magasan az egyik kedvencem, több okból is)
Az elvarázsolt szarvas (az aranyhajú ikrek mesetípus egy változata)
Az öregasszony (aminek az eredeti címe sajnálatos módon lelövi a csattanót, úgyhogy inkább ennyiben hagyom)

Mindet ismertem már korábban; a film varázsa abban rejlett, hogy a körmeimet lerágva vártam, végigviszik-e mindhárom történetet úgy, ahogyan a nagy könyvben meg vannak írva. És mivel az alkotás nem Hollywood csillivilli, családbarát meseműhelyéből* került ki, nem kellett csalódnom: A film maximálisan megütötte a "fantasy-horror" színvonalát.
És a tündérmesékét is.

Röviden és tömören: A Tale of Tales lenyűgöző, torokszorító, káprázatos film, ami pontosan tudja, milyen anyagból dolgozik, és mit szeretne elérni vele.

Hosszabban:
A film képi világa tökéletesen tükrözi a Pentamerone meséinek cizellált, olykor szürreális nyelvezetét. Minden kép, minden jelenet gyönyörű, de sohasem szirupos vagy "bájos" - a történetek hideg eleganciája süt belőle, egy olyan mesevilág, amiben minden szépséges, de ugyanakkor véresen komoly is. Ehhez adódik hozzá az alkotók művészi szabadsága, mely érzelmekkel tölti meg a népmesei karaktereket - felteszik maguknak a kérdést, mit érez vajon a gyermektelen királyné, vagy az akarata ellenére kiházasított királykisasszony, vagy a hirtelen megfiatalodott öregasszony. A film meredek érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőt; magam is meglepődtem rajta, milyen mélyről jövő reakciókat váltott ki belőlem egy-egy jelenet. A hatást csak fokozza, hogy zseniális színészi gárda vonul fel a képernyőn, Salma Hayek megszállott, szívmarcangoló királynőjétől Toby Jones kissé őrült királyán keresztül egészen Shirley Henderson (felismerhetetlen) vénlányáig. Külön említést érdemel Bebe Cave, a Bolha királykisasszonya, akinek a jeleneteit többször vissza is pörgettem.

Külön értékeltem, hogy az alkotók értő kézzel, óvatosan nyúltak a mesékhez. Ahelyett, hogy a történeten változtattak volna, hogy modern nézők számára "befogadhatóbb" legyen, inkább az események hátterében húzódó érzelmekkel játszadoztak, és találtak bennük magyarázatot a szereplők különös, sokszor megrázó tetteire. Nem kendőztek el vagy magyaráztak félre semmit; a nézők elé tárták a tündérmeséket teljes brutális valójukban, és egyben bemutatták, hogy sárkányokkal, óriásokkal és boszorkányokkal együtt is lehet egy-egy történet végtelenül emberi.

Minden mesemondónak és mesekedvelőnek erősen ajánlom. Nem egy könnyed délutáni program, de utána még nagyon sokáig eltöpreng rajta az ember. Többszörnézős.

Gyengébb idegzetűek előbb olvassák el a meséket.
Erősebb idegzetűek utóbb olvassák el a meséket.
...
Mindenki olvassa el a meséket.

*Egyébként szeretem a hollywoodi filmeket, de meseadaptációk terén az utóbbi időben elég szégyenletes volt a felhozatal.