Halloween a rekettyésben

Alig két héttel ezelőtt kerestek meg, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági mesemondó rendezvényen Halloween éjszaka. Mivel a gyűjtés a szíriai menekültek javára történt, és még amúgy sem volt programom aznap estére (azon kívül, hogy az ablakból nézzem a hátsó kertben füvező Mikulást és Szexi Sütőtököket), örömmel elvállaltam a felkérést.

A helyszínt egy helyi (értsd: alig egy óra kocsiút) természetvédelmi központ szolgáltatta. Az épület előadótermében gyülekeztünk mindenféle madárfészkek, hódrágott fatörzsek és mohás dobozok társaságában. Nagyjából tíz önkéntesünk volt a rendezvény lebonyolítására, plusz öt mesemondó, köztük jómagam. A bátrabbak jelmezt is viseltek; részemről a Jack Frost pulóverig terjedt a kreativitás, mert egyedül az ment fel az öt réteg ruhára, amit a hidegre való tekintettel magamra vettem.
A mesélés ugyanis kinn zajlott, az erdőben.

Mivel a központ eleve kinn van a nagy büdös kukoricás közepén, közel-távol nem volt közvilágítás; biztosan jó sok csillagot láttunk volna, ha nem felhős az ég. Az "erdő" a központ tájvédelmi parkját jelentette, ami a vaksötétben sokkal nagyobbnak és vadregényesebbnek tűnt, mint nappal lett volna. Az ösvény sok helyen elágazott, és néhol éppen csak kivehető volt a bokrok között - ezért voltak ott az egyetem önkéntesei, hogy vezessék az érkező csoportokat, és vigyázzanak a mesemondókra az egyes állomásokon. Három állomást embermagasságú fáklyák jelöltek, egyet pedig egy szép nagy tábortűz - ide telepedtem le én, két srác társaságában, remélve, hogy a tűz mellett nem fogok halálra fagyni (egyébként nem is volt hideg, csak én vagyok hüllő). A két srác nem volt túl beszédes; bámultuk a pattogó tüzet, hallgattuk az éjszakai erdő zajait és a fura, cuppogó hangokat, amiket a szomszédos tavacska adott ki magából. A többiek hangjai ide-oda verődtek a távolban a fák között, megfelelően kísérteties hátteret alkotva a Halloween éjszakához.
A központból tizenöt percenként indult el egy-egy tíz fős csoport, hogy végiglátogassa a négy állomást, és meghallgasson négy történetet. Miven a csapatból én voltam az egyetlen hivatásos mesemondó, a többiek is nagyrészt az én repertoáromból kölcsönöztek. Az első megállón egy helyi professzornő mesélt a helyi temetőről; őt később felváltotta egy tanársegéd Hoichi, a Fületlen legendájával. Én a második állomás voltam, és hogy ne unjam magam (meg untassam a többieket, akik a tűzhöz jártak melegedni), több történetet váltogattam a csoportok között. Összesen öt csapatunk volt az éjszaka folyamán. Elsőként elmeséltem Tara Égését (mégiscsak meg kell adni a Samhain módját), majd a Halott királykisasszonyt, majd Marie Jolie-t (a Kékszakáll cajun verziója), majd ez utóbbi kettőt még egyszer. Jó volt a tábortűz mellett mesélni az éjszakai erdő közepén; határozottan megvolt a kellő hangulat, még az után is, hogy eleredt az eső.
Az utolsó csapatot végigkísértem a maradék két állomáson. A harmadik fáklyánál egy diáklány Teig O'Kane és a Hulla történetét mesélte, az utolsónál pedig Mary osztálytársnőm Bloody Mary legendáját. Ekkor már erősen zuhogott, de a lelkesedést ez sem törte le; a srácok közül néhányan elbújtak a bokrok közé meg a nádasba, és harsány üvöltéssel ugráltak elő, hogy a frászt hozzák a közönségre. Mondjuk engem sokkal jobban megijesztett az a kutya, akit a gazdája hozott el a túrára, és izgalmában harsány zihálással tört elő az aljnövényzetből.
A központba visszatérve minden csapat szavazhatott, melyik mese tetszett nekik a legjobban. Összeszámolásnál kiderült, hogy az én tálkámba került a legtöbb pénz (nem mintha számított volna, mert mind egy helyre megy). Mivel erősen esett, elmaradt a pillecukor-sütés a tábortűz körül; a csokoládét és a kekszet azért megettük nyersen is.

Nagyjából ötven ember, öt mese, csokoládé, tábortűz, és két óra az éjjeli erdőben. Meg vagyok elégedve az idei Halloweennel.