Annyira élveztem az Eposznapot februárban, hogy muszáj volt becsatlakozonom az ismétlésbe is - nem utolsó sorban azért, mert így találkozhattam ismét élőben Cathrynnel, aki egész évben szorgosan mentorál engem az eposzmesélés terén.
Péntek este landoltam San Franciscoban, és Cathryn fuvarozott ki (Margarettel, a másik távolsági mesélőnkkel együtt) Cotatiba az otthonába, ami egyben a mesemondás helyszíne is. A három óra időeltolódás azonnal ki is ütött (vár kilenckor érkeztünk, nekem már fejben éjfél volt), és másnap reggel almás rétesre és teára ébredtem.
Az eposzmesélés délelőtt 11-kor kezdődött; addigra mindeni össze is gyűlt, és roskadásig megterítettünk a büféasztalt hozott finomságokkal. 22 mesélőnk volt összesen, plusz néhány lelkes hallgató; nagyjából harmincan lehettünk, közte egy darab nyolc év körüli kisfiú, aki hősiesen és lelkesen végigülte az egész véres, belezős, tragikus történetet. A Táint ezúttal nagyjából hat és fél óra alatt mondtuk végig, és a történetnek összesen 2390 férfi és 3 női áldozata volt (plusz két bika, két ló, egy kutya amit véletlenül kétszer öltünk meg, és két párna ami felrobbant a dühtől fortyogó ír hősök feneke alatt).
Érdekes volt még egyszer végigülni ugyanazt az eposzt - és nem véletlenül tettük. Az Eposznap mögött álló elmélet az, hogy a februári fellépés kísérlet, vagy inkább főpróba, ahol először halljuk egészében a történetet, és minden a helyére kerül. Az őszi ismétlés a valódi fellépés, ami sokkal gördülékenyebb, színesebb és élvezetesebb.
Ez a gyakorlatban is igaznak bizonyult.
A résztvevők listáján akadt némi változás; egy-két részt mások vettek át, vagy az utolsó pillanatban betegség miatt kiesők helyett önkénteseknek fel kellett vállani egy-egy extra jelenetet is. Azok, akik újonnan vették át a feladataikat, sokszor máshogy álltak hozzá az adott szeletkéhez, mint a februári mesélők - az eredmény pedig az lett, hogy az eposz másodszorra ismerős volt, de messze nem ugyanolyan. Ezúttal például belevettük Deirdre történetét is (ami a Táin előzménye), valamint a bikák születését, és a történet arról, hogyan kapta Cú Chulainn a nevét, véletlenül kétszer hangzott el (de nem bántuk, mert a két előadás nagyon különböző volt).
Teljes egészében a történet másodjára is lenyűgözött. A mesélés tényleg gördülékenyebb volt, és mindenki egy kicsit máshogyan mondta, a saját stílusában, mennydörögve, költőien, viccesen vagy egyszerűen, így sohasem vált unalmassá. Jókat kacagtunk a mókás, eltúlzott részeken, vissza-visszautaltunk egymás fejezeteire, Cú Chulainn harci őrülete és az ulsteri férfiak szülési fájdalmai megint folyamatos humorforrássá váltak. Ismét elcsodálkoztam rajta, mennyire élvezetes és izgalmas szóban elmondva a történet, ami írásban leginkább csak groteszknek és bonyolultnak hat.
Megint a kezdő fejezet, Macha átka volt az enyém; kicsit kiszíneztem február óta, és nagyon élveztem a mesélését. Úgy tűnt, mindenki más is.
A nap végén, a Táin végeztével arra is sor került, hogy új eposzt válasszunk a jövő évre. Négy lehetséges opciót sikerült kimazsoláznunk az asztalon feltornyozott két tucat könyvből (Cathryn eposzkönyvtárának elenyésző töredéke). A következő lépés az, hogy online megszavazzuk, ki melyiket mesélné a legszívesebben. Mindegyikük Európán kívüli eposz; úgy tűnik, 2016-ban messzebbre kalandozunk majd.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése