Eposzrajongók Éjszakája - Belső-ázsiai mesemondó koncert

Ha már egyszer elrepültem a nyugati partig, mesemondó mentorom, Cathryn Fairlee úgy döntött, kihasználjuk az alkalmat egy közös mesélésre. Mivel ő amúgy is rendszeresen tart az otthonában koncerteket az Eposznapon kívül is, a környéken már nagyon sokan tudnak róla, hogy érdemes figyelni a leveleit - ki is küldött vagy négyszáz meghívót egy egész estés, dupla eposzmesélő előadásra. Magyarul leginkább Eposzrajongók Éjszakája címmel illetném a végeredményt, és Cathrynnek köszönhetően telt ház volt.
Az előadás egyik hivatalos célja az volt, hogy közönség előtt is prezentálhassam a műsort, amin Cathryn felügyelete alatt február óta dolgoztam. Bár részleteiben már meséltem a történetet korábban is, nem adódott alkalmam rá, hogy teljes hosszában, kényelmesen és vágatlanul előadjam az egészet. Mostanáig.

Cathryn házi koncertjei méltán legendásak. Mindenki jó kedvvel és mesékre készenn érkezik; ráadásul mindenki hozott ennivalót is, amikkel megterítettünk egy teljes ebédlőasztalt. Végül harminc vendégünk volt, és annak ellenére, hogy a rendezvény teljesen hivatalos keretek között zajlott (tizennégy dollár belépővel), nagyon családias volt a hangulat.

Én meséltem először; Zál és Rúdábé történetét adtam elő, Zál születésétől Rosztam születéséig, körülbelül negyven perc alatt (és beleékeltem régi barátunk, Zahhak legendáját is, lévén hogy Rudábé a kígyófejes uralkodó egyenes ági leszármazottja). Nagy élmény volt. A közönség végtelenül barátságosan és lelkesen velem maradt egész idő alatt; nevettek, sóhajtottak, elborzadtak, ahogyan a történet kívánta. Többségük most hallotta életében először, és csodálatos volt látni, ahogyan minden mozzanat az első élmény elemi erejével hatott. Két embert meg is ríkattam. Hah!
Az előadás nagyon jól sikerült; jól éreztem magam a bőrömben, gördült a történet, a helyén volt minden csattanó, és egyszer sem hibáztam bele a hatfős diplomáciai cselszövésbe menet közben. Rögtön utána szünetet tartottunk; a hallgatóság kérdezhetett, és még jó tizenöt percet beszélgettünk közösen a Sáhnáméról, eposzokról általában, Zálról és a fehér hajáról, Raponckáról, és a Szenmurg madárról. Ezt különösen élveztem; fél év munka alatt rengeteg olyasmit tanultam a történet hátteréről, ami végül nem került bele a műsorba, de a beszélgetés során rákérdeztek, és örültem, hogy mindre tudtam válaszolni. Még az is felmerült, hogy tényleg létezik-e a Damavand hegy, amire büszkén mondhattam, hogy igen, és nem csak létezik, de ráadásul tudok is róla egy csomó mindent, hála fél tucat hegymászó szorgos blogolásának.
(Minden mesemondó csinálja meg a házi feladatát. Megéri.)
A kérdések után rövid büfészünetet tartottunk; a rágcsák felett többen gratuláltak nekem. A két legnagyobb bókot két hölgytől kaptam; egyikük azt mondta, hogy sohasem érdekelték az eposzok, de ha mindet én mesélném, akkor végighallgatná; másikuk pedig megörvendeztetett a kedvenc (és legőszintébb) mesemondó érdemrendemmel, amikor megkérdezte, hol tudná elolvasni az eredeti történetet. Győzelem.

A szünet után Cathryn előadása következett. Ő a Dede Korkut oguz eposzból mesélt egy szintén negyven perces részletet. Végtelenül humoros volt, és egyben lenyűgöző; az énekes részeket tényleg énekelte, és rendszeresen kérdezz-feleleket játszott a közönséggel - minden első kérdésére azt kellett felelnünk, hogy "Hát persze!" és minden másodikra azt, hogy "Hát persze hogy nem!" Jókat kacarásztam rajta; izgalmas és egyben bájos szerelmi történet volt. Dede Korkut eddig nem akadt az utamba, de ez után biztos, hogy el fogom olvasni az egészet. Kíváncsivá tett!
(Ráadásul az egész eposz a mesemondóról van elnevezve)

Az egész rendezvény remekül sikerült; végtelenül boldog vagyok, hogy megoszthattam az egyik örök kedvenc történetemet másokkal is, és végtelenül megtisztelő, hogy Cathryn mentoráltja lehetek. Már alig várom, mit sütünk ki februárra...