2008. május 29., csütörtök

Figyi

Csak egy figyelmeztetés, elkezdtem feltölteni a St. Louis fesztiválról szóló kimaradt részeket, szóval alpozgassatok bőszen visszafelé, és találtok majd egy-két meglepetést, meg szép képeket ;)

2008. május 28., szerda

Girl power

Nah, ma reggel elmentek a csajok, nyugis lusta nap köszöntött ránk. Akarjátok tudni, mivel telt a hétvége?
Hát, felkeltünk reggel hatkor, felvettük a csini ruhánkat, megreggeliztünk, teázgattunk, irodalomról csevegtünk, sétáltunk egyet a parkban, hazajöttünk, főztünk ebédet, megint csacsogtunk, teázgattunk, hímeztünk (és hámoztunk), este pedig elmentünk táncolni a bálba...
ÖÖ, izé. Nem, valójában csak Jane Austen filmeket néztünk egész hétvégén XD Bocsi, kockázatok és mellékhatások. Ime a valóság:
Tizenegyig aludtunk, azután heverésztünk, majd süttettük a hasunkat a nappal; tea az tényleg volt, jó nagy bögrével, pizsamában. Főzni Viki főzött (isteni meleg kaját), napozni meg kiültünk a parkba, zenével és könyvekkel; csacsogás is volt sok, Trinityről, Bardról; tettünk egy kört a belvárosban (ültünk a százéves körhintán! Erre várok egy éve!), este elmentünk bowlingozni, egyébként meg filmeket néztünk (Értelem és Érzelem, Becoming Jane, The Fountain, ez utóbbit kerüljétek messzire mert ritka rossz, viszont utána két napig minden fa kérgét megtapogattuk, hogy szőrös-e). Fagyit kanaaztunk bödönből, popcornt ettünk, megoldottuk mindenkinek minden lelki válságát, könnyesre röhögtük magunkat, körbejártuk a campust, és egyáltalán, remek kis hétvégét töltöttünk el négyesben (ötösben; Gyula is aktivan részt vett a tevékenységek nagy részében, mint például a pizza és a sörözés, amig a csajcsapat az agyára nem ment szegénynek :)
Viki és Eszter ma reggel távoztak, hogy még utazgassanak egy kicsit mielőtt hazafelé veszik az irányt; mi meg itt maradtunk Katával kettecskén, és...
Felkelünk reggel, teázunk, himezünk és hámozunk, és olyan értelmes dolgokkal foglaljuk el magunkat, mint a blogolás (neeem, Kata valójában dolgozik), és a nyári kutatás szervezése.
Lazy Days...

2008. május 26., hétfő

Nagy csajparti

Csak azoknak, akik töprengenek, hova a manóba tűntem már megint: Katával összeköltöztünk az új kéróba, csini meg minden, és idecsöppent Viki és Eszti a Bard-ról, szóval most felfedezzük együtt Hartford szépségeit, pizzát eszünk és romantikus filmeket nézünk :)
Bővebb beszámoló kedden avagy szerdán esedékes. Legyetek jók ;)

2008. május 22., csütörtök

Zsongás és ingyen ebéd

Kedden megvolt az első találkozóm a többi emberrel akik megkapták nyárra a kutatási ösztöndijat. Tizenkilencen vagyunk; gyönyörű napsütéses délelőttön gyűltünk össze, amitől is vezetőinknek az a zseniális ötlete támadt, hogy üljünk ki az Akasztófadomb elé beszélgetni (amiből pedig az következett, hogy mindannyiunknak kisült az agya és a szeme, de annyi baj legyen). Két, kissé hóbortos, de nagyon segitőkész nőszemély vezette a beszélgetést; sorban mindenki bemutatkozott, beszélt magáról egy kicsit, elmondta, mi a kutatási projectje, satöbbi.
Már eből a pár mondatból látni lehetett, mik az aktuális divatos témák, amikre ösztöndijat ad az egyetem; ezeket az amcsik "buzzword" néven emlegetik, ami kb. annyit tesz, hogy ettől zsonganak be a szponzorok. Úgy mint kisebsségi kérdés, bevándorlás, közösségépités, globális felmelegedés, és ezek hatása egymásra, valamint a közgazdaságra; legtöbbjük vagy tiz percet beszélt, és a végén még mindig nem tudtuk, tulajdonképpen mit is fog csinálni az elkövetkező két hónapban (bla bla bla bla, Ginger). Három értelmes témát sikerült kiszúrnom magamnak.
Az első nem más mint maga Mixashawn, akivel februárban már volt egy találkozónk (ő volt az a félig afrikai, félig indián fickó, aki koncertet tartott a világzeneórán). Mint kiderült, ő is az egyetem diákja, és a nyári kutatás során azzal akar foglalkozni, hogy felhivja a Connecticut államban élők figyelmét az indián lakosságra, akiket rendszerint cakkompakk kifelejtenek mindenből (laza harmincezer főről van szó). Zenész és mesemondó, mit mondjak még, hehe. Elmesélt egy kisebb történetet, ami elinditotta ezen a kutatási vonalon: a családjával utazott vidékre, megállitotta őket a rendőr, és mielőtt szóhoz jutottak volna, beüvöltött az ablakon, hogy "beszél angolul?!" (a család laza kétszáz éve itt él, nagy részük tanár és művész. Csak épp a bőrük barna. Elképesztő hely ez az Amerika). Első látásra szimpatikus a bácsi (és nagyon látszott a diákok arcán, hogy nem tudják hová tenni); kiedves, bár nem túl értelmes vezető nénink persze rögtön tapsikolva lelkesedni kezdett, hogy jajj de jó, hát akkor az ő kutatása az indiánokról majd milyen jól kapcsolódik Michaeléhez. Michael a drogokról és a bűnözésről ir. Mixashawn arca olyan volt, mint a kő, és érdekes módon csak én kaptam a szám elé a kezem... kisebbségnek lenni szivás.
A második, akinek a programjára felkaptam a fejem, egy Jean nevű csajszi (pici, vékony, óriási szemüveggel) - indiai mesék és eposzok előadásait hasonlitja össze a kambodzsai és a trinidadi utcaszinházakban (forditás: a nyár egyik felét itt tölti, a másik felét Kambodzsában, ősszel pedig Trinidadon tanul). Vigyorogtunk egymásra, mint a tejbetök; kedves nénik itt bezzeg nem látta az összefüggést.
A harmadik ember szintán egy csaj, akinek a neve most nem jut eszembe; emlékeztek még, mit irtam a trinidadi steel pan együttesekről meg a karneválról? Nos, az ő projectje az, hogy egy ilyen együttesben játszik. Mosolygós csajszi, lila tincsekkel a hajában.
A beszélgetés után kaptunk egy kiadós ingyen ebédet, amihez cska szék meg asztal nem járt, szóval a Life Sciences Center szőnyegpadlóján ülve fogyasztottuk el, barátságok légkörben. Fent emlitett három személy meg én már sorbanállás közben egymásra talált; kiderült, hogy Mixashawn ismer egy rakat indián mesemondót (mondd meg Dovie-nak, hogy üdvözlöm, hehe), Jean tele volt mesemondással kapcsolatos kérdésekkel, a másik csaj pedig megigérte, hogy felvisz a katedrális tornyába, mert ő szokta csinálni a harangjátékot, és neki van belépési engedélye (mezei halandók csak évente egyszer mehetnek fel a toronyba).
Úgy tűnik, jó kis csapat lesz ez. Jövő héten nagy csinnadrattával nyitunk: el kell adni a programot az egyetem elnökének, hogy jövőre is legyen ilyen ösztöndij (egyébként mi lennénk az utolsó évjárat). Na, majd felkötjük a gatyánkat.

2008. május 20., kedd

Műhely az óceán partján 3 - Amit Shakespeare is megirigyelne

Ennek nyitni kell egy külön bejegyzést, mert megérdemli.
Tavaly augusztus óta mesélek magyar népmeséket ideát Amerikában, és majdnem két éve forditom őket angolra és küldöm szét mesemondóknak a világ minden sarkába és szegletébe. Mégis, most jött el az a pont, a kis házikóban az óceán partján, amikor teljes pompájában rám virradt a felismerés:
A magyaroknak van mire büszkének lenni.
(És ez igy most borzasztóan klisének tűnik, mint minden nagy felismerés általában, ha nem érzi a saját bőrén az ember... talán a köritéssel majd érthetőbb lesz)
Egy napi tépelődés után végül az Istenhegyi székely leányt választottam; egyrészt, mert egyre jobban imádom azt a történetet, másrészt, mert még messze nem tökéletes az angol mesélésem, és komolyan szerettem volna dolgozni rajta. Hát, úgy is sikerült; néhány részt egész szépen kidolgoztam, máshol kissé zanzás maradt a dolog (de hát pont ez volt a lényeg, hogy olyasmivel foglalkozzunk, amit még csiszolni kell). A hatás viszont még igy is utolérhetetlen - ha azt mondom, a történet tarolt, akkor enyhén fogalmazok.
Már a mesélés alatt kaptam egy csomó olyasmit, amit "pozitiv visszajelzésnek" lehetne nevezni (milyen kár, hogy utálom ezt a kifejezést): a csapat egy emberként kapott levegő után, amikor kiderült, hogy két lány helyett csak egyről van szó, és attól kezdve fültől fülig vigyorogtak. A jobb fordulatoknál bólogattak és elismerően hümmögtek; tisztán látni lehetett, melyik szereplőnek szurkoltak és melyiknek nem, és a nagy csatánál alig vettek levegőt. Amikor véget ért a történet, percekig tapsoltak; Elizabeth több oldalnyi jegyzetet készitett, és a taps végeztével fel is olvasta mindet.
A lista azzal nyitott, hogy
"Ebben a történetben egy rakat olyan dolog van, amitől Shakespeare-t elöntené a sárga irigység"
Ami kezdésnek nem rossz, főleg egy olyan Shakespeare-rajongó néptől mint az amcsik. Igaz ugyan, hogy a kedvenc Makrancos hölgy motivumomért nem rajongtak (sőt, leginkább egyszerűen nem vették be az ötletet, hogy egy pasi beleszerethet egy nőbe aki agyba-főbe veri. Haha). Erről aztán jót beszélgettünk, és szegény Ribarc el lett szidva mindenféle himsoviniszta, nőkön uralkodni akaró karakternek; Adorjánt ellenben nagyon szerették, medvebőröstül furulyástul (aki nem ismeri a sztorit, annak épp ideje, hogy elolvassa;) Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a történet verhetetlen és elképesztő és hűdejó, sőt, Motoko-tól megkaptam a legnagyobb dicséretet is, amit mesemondóként kaphat az ember (az én véleményem szerint legalábbis - más stilusú mesemondók erről másképp vélekednének): Mosolyogva jegyzetelt, és azt mormolta, "Alig várom, hogy elmesélhessem a barátaimnak..." (ezt azért értékelem nagyra, mert a történet maga ragadta el a közönséget, és nem az előadásmód - az én filozófiám az, hogy a mesélő a mesét szolgálja és nem forditva).
Jókai bácsi előtt meg le a kalappal. Sok szófordulatot egy az egyben megtartottam tőle - az értékelés során mindegyiket külön felemlegették, én meg csak vigyorogtam... nem tudtak betelni a női főszereplő kettős személyiségével, de amikor azon végül túltették magukat, még mindig maradt, amit magyarázni kellett. A tatárjárást beleszőttem magába az elbeszélésbe, hogy tudják, miről van szó; maga a tény, hogy nyolcszáz évvel ezelőtt történt, és még mindig emlegetjük, számukra teljesen felfoghatatlannak tűnt. Meg kellett persze emeliteni a történetben Julianus barátot és az őshazá(ka)t is; ebből aztán az értékelés folyamán beszélgetés lett, ami a magyar történelem kezdeteihez vezetett vissza, ami aztán megint tarolt.
Van néhány dolog, amivel az amcsikat abszolút le lehet nyűgözni; Bécs, Róma és Erdély mellett ilyenek a várak is. Hogy mi a budai várba járunk olvasni, az általában öt perces ámult visongást vált ki belőlük. A tatárjárás és a honfoglalás néma döbbenet (és úgy tűnik, nem csak mi hisszük úgy, hogy a "Magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket" állati vagányul hangzik, hehe). Az István, a király-t meg esküszöm, levetitem nekik egyszer, mert elmesélni nekik a sztorit olyan, mint pofon vágni őket egy fél téglával (nem egészen politikailag korrekt ugyanis felnégyelni valakit a vallási nézetei miatt, hehe).
Kaptam persze dicséretet az előadásra is (azt mondták, szerették a tartásomat, és hogy ülve meséltem, szép kényelmes gesztusokkal, és igy a mozgás helyett ők is csak ellazultak és hallgatták a történetet. És popcornt majszoltak, amig ki nem esett a szájukból).
Igen, azt hiszem, Jókai bácsi most valahol nagyon mosolyog.
Legyünk büszkék a magyar mesékre, mert jók.
Ennyi.

Műhely az óceán partján 2

Szombat reggel sült szalonna illatára ébredtem (és arra, hogy Meg az emeletes ágy mellett azt kiabálta, hogy "Szééééép jó reggelt Borsószem!"). Bőséges reggeli után összegyűltünk a nappaliban, készen arra, hogy megkezdjük a munkát; bemelegitettünk a hosszú ücsörgés előtt, letelepedtünk, magunkhoz vettük a teásbögréket, és... figyeltünk. És figyeltünk. Igy ment ez egész szombaton, és vasárnap is, mig aztán este kocsiba nem szálltunk; a műhelymunkát csak az étkezések szakitották félbe (meg némi alvás). A soron következő ember elmesélte a történetét; utána rendszerint Elizabeth mondott jó hosszú, részletes és épitő jellegű véleményt (ami, meglepő módon, tényleg épitő jellegű volt); miután ő végzett az áldozattal, a többiek is sorra kerültek, és mind a tizenegy esetben nagyon érdekes társalgás bontakozott ki a dologból... (amellet hogy rengeteget tanultam magáról a mesemondásról, telejegyzeteletem a füzetem olyan izes déli aranyköpésekkel, mint "Igaz, mint Isten köpése", és "Olyan titeket összeterelni, mint pudingot szögelni a falra", és "Ismerem, mióta Isten rövidgatyát hordott" valamint bölcsességekkel, mint pl. "Nagy közönségnek mesélni olyan, mint dinoszauruszt sétáltatni, időt kell adni az állatkának amig körbefordul")
A társaság roppant változatos repertoárral érkezett. Kate egy harmincas évek-beli Broadway zeneszerző nő életét mesélte el (amiben az én európai izlésemnek túl sok volt az imseretlen név meg az évszám, de hát annyi baj legyen, az amcsik biztos imádják mert tudják, miről van szó); Claire egy személyes sztorit az anya-lánya kapcsolatról (ami végül egy hosszú rasszizmusellenes beszélgetésbe torkollt, mert tett egy elhamarkodott megjegyzést a déliekre, hah), Jim egy német népmesét egy óriásról és egy hercegről (ami halványan derengett valahonnan, de nem vagyok benne biztos, hogy a végét nem toldotta meg egy hollywoodi farokkal), Jennifer a saját élményeit gyerekekről, akiket mesélni tanitott (és teljesen olyan volt, mint Peter Pan Wendyje), Penny saját történetet fiatalkori európai körútjáról (és a hajmeresztő ostbaságokról, amiket elkövetett, kezdve a vadidegenek kocsijába való beszállással), Ellouise élete történetét gyermekkorától mostanáig és azt, hogyan lett feminista aktivista (amitől mindenki halálra hatódott, én meg kis hiján elaludtam), Motoko (IGEN! Az a Motoko. Még egy sztár Jonesboroughból) egy japán kisértelegendát egy démonról és két harcosról (bábbal és klasszikus pantomimmal, gyönyörű gyönyörű), Meg egy sorozat rövidebb történetet hajókról, tengerekről és hajótörésekről (elég mellbevágó volt, de nagyon szép, és főleg izgalmas), Mary több pici történetet az indiánok és a természet kapcsolatáról, George pedig egy vadnyugati történetet, aminek itt nem lövöm le poénját, mert azt hallani kell.
ilyen röviden sem irtam még mesemondásról mi? Ha kitértem volna a részletekre, esélyem sem lenne befejezni ezt a blogot az idén... fel van irva minden apró részlet és fontos tudnivaló, gondosan eltéve, ha esetleg elfelejteném...
De nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtem.
És a legjobb rész még hátravan...

Műhely az óceán partján 1

Kedves barátosném, Meg, kedden küldött egy emailt, hogy a hétvégén Elizabeth Ellis tart mesemondó műhelyet Boston közelében. Úgy értem, Elizabeth Ellis. Ez most a világ 99.9%-ának nem sokat mond, de mesemondó körökben ő az istennő... vagy legalábbis az istennők dajkája. Mert hogy több generációnyi nagy mesélőt tanitott ki, és évek óta sorozatban szerepel minden nagyobb fesztiválon. És hajlandó fogadni engem a hétvégi műhelyen úgy, hogy csak a szállást fizetem ki. Most mit lehet erre mondani? Kalandra fel!
A kaland a bostoni buszpályaudvaron kezdődött, ahol cirka négy vagy öt órát töltöttem kellemes olvasgatással (nem mintha bántam volna, egy nap alatt faltam ki a könyvet - A konyha lovagjáról van szó, ha hallotta már tőlem valaki, és zseniális feldolgozás), miközben Meg és Elizabeth a városban köröztek és keresték az utat a pályaudvarhoz. Végül azután némi szakadó esőben történő rohangálás után sikerült meglelnünk egymást, és szép lassú péntek délutáni forgalmi tempóban elindulunk a szállás felé; mondott szállás egy erdei házikó volt Duxbury-ben, néhány lépésnyire az óceántól...
Mire megérkeztünk, a csapat már összegyűlt - tizenketten voltunk, Elizabethtel együtt, néhányukat már ismertem látásból, másokkal most találkoztam először, de mindenki nagyon kedves volt és vidám és barátságos. Együtt vacsoráztunk a kis ház ebédlőjében (minden étkezés be volt osztva, és a hétvége folyamán kiderült, hogy mindenki remek szakács); vacsora után beszélgettünk, ismerkedtünk, és meghallgattuk a hegyibeszédet Elizabethtől. Déli, Texasból jött; gyönyörű, súlyos déli akcentusa van, mesemondáshoz tökéletes, és nem lehet eleget hallani. A kocsiban már beszélgettem vele, és tudtam, hogy személyes történetekre szakosodott (ahogy a legtöbb nagy amerikai mesemondó, blah) azokban viszont verhetetlen. És igaz volt. Meg az is, hogy ezzel a stilussal, meg ezekkel a csinos déli szóvirágokkal a telefonkönyvet is szavalhatta volna...
Irtunk egy listát, hogy ki mikor kerül sorra a hétvége folyamán - a műhely lényege az volt, hogy mindenki hoz egy mesét, amin éppen dolgozik, előadja, azután beszélünk róla. Egyszerűnek és igéretesnek tűnt.
Másnap reggel aztán belecsaptunk.

Figyeljétek a kezemet, avagy mi folyik itt a blogon?

Hüpp hüpp hüpp, Barbatrükk. A következő a rendszer: mivel a hétvégén lezajlott a tréning, és azon frissiben irni akarok róla, most az fog következni. A múlt heti kalandokat majd szépen lassan töltöm felfelé, szóval most az egyszer visszafelé is olvassatok majd néha a blogban! Kicsit zavaró lehet, de azért bizom bennetek, ha meg kihagytok valamit, késpbb legalább lesz hová visszalpozni ;) Azért csinálom igy, hogy aki késpbb téved ide és egyhuzamban olvas, ne zavarodjon össze.
Na, csapjunk a lovak közé.

A mesék után: Vasárnapi gombaparti

És még nem volt vége a hétnek. Larry egész héten az erdőt járta gombák után (általában morgott, hogy csak kettőt-hármat sikerült találnia, aztán pénteken egy egész vagon gombával jött haza, és azokat pucolta két napig... ne kérdezzétek, milyen gomba, valami kucsmaféle, ilyen)
Vasárnap már reggel érkezni kezdtek a vendégek (épp csak kitakaritanunk sikerült időben; Larry már hajnal óta kinn volt a kergben a grillezővel és sütötte a gombákat tonnaszám) - család, barátok, még több család, még több barát, régészek és mesemondók vegyesen, és nem kevés gyerek. Székeket és asztalokat vittünk ki a kertbe sátorponyvák alá (mert erősen tűzött a nap), és mindenki hozott valamit, amivel hozzájárult az ebéd fényéhez - salátát, desszertet, sült húst, amit akartok... hát, kajában nem volt hiány, az biztos. Beszélgettünk, nevettünk, be lettem mutatva laza hatvan embernek, a gyerekek szappanbuborékokat kergettek a virágágyásban, megkóstoltam a gombát és rágós volt, de határozottan finom...
Egészen elsőosztályú, családias délután volt. Marylin kitalálta, hogy mondjak egy mesét az egybegyűlteknek, mert már mindenkinek beharangozott, mint A magyar mesemondót... hát, mit mondjak, nem tiltakoztam kézzel-lábbal.
Úgy gondoltam, kipróbálok valami újat és izgalmasat - és ezt is tettem. Cifra János mesemondó József és Károly cimű meséjét mondtam el nekik (életemben nem meséltem még, se angolul se magyarul, de már jó régóta motoszkált a fejemben...). Nem rövid történet, és nem is egyszerű, tele van apró részletekkel, amik nélkül borul az egész, de sikerült remekül végigérnem rajta, és még élveztem is. A pici nappali zsúfolva volt emberekkel, akik kiváncsian figyelték minden szavam; én meg csak hátradőltem a széken és meséltem, és utána vége-hossza nem volt a kérdéseknek és észrevételeknek, és mindenki megegyezett benne, hogy remek kis történet...
(kalandos lányszabaditós gonosztestvéres kővéváltozós, aranyoroszlános véres győzedelmes, action romance desire)
Késő este volt már, mire elszállingóztak a vendégek, és összecsomagoltuk azt a pár tonna kaját, ami megmaradt. Nagyon mozgalmas napot tudhattunk magunk mögött...

(Ta-daaaa!!! Vége a sztorinak, "the rest is history", hazajöttem és itthon vagyok. Huh. Azt hittem, sosem végzek ezzel a Fesztivállal...:D Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem az olvasásban;)

Mesék az ív alatt 10 - A nagy finálé

A Fesztivál nagy fináléja a szombat esti koncert; a Missouri Egyetem szinháztermében tartották (ami ahhoz képest, hogy "egyetemi szinistúdió" néven fut, gigantikus, vörös bársonyos, és három emeletnyi páholya van, erre varrjatok gombot). Mindenki ott volt, aki számít (megint lehetett V.I.P. névkártyákat viselni - az élet apró örömei, hehe), és mindenki más is a városból, akit érdekelt a dolog, gyerekek, felnőttek egyaránt (megtöltöttük a termet - ezer felett volt a létszám, az biztos).
A koncert kezdete előtt volt állófogadás is, sajtos tállal és gyümölccsel; összeismerkedtem a Fesztivál fő házigazdáival (félig magyar származású, gazdag házaspár, a feleség mesemondó, náluk tartottuk a szerda esti vacsorát), akik nagyon kedvesek és érdeklődők voltak. Családias hangulatban telt az este; külön nekünk foglaltak székeket is az első sorokban, is közvetlen kötelről nézhettük a műsort...
Az est házigazdája Marylin volt, ő konferálta fel a mesélőket (és remek munkát végzett).
Hangaerdő Asszony nyitotta az estet, és a hangja betöltötte a szinházat - rövid kis tanmeséket mesélt (A kenyér illatát, a Szavak és tollak-at, és egy angol balladát, a Táncoló lányt, ami teljesen lenyűgözött - még egy gyöngyszem a mesék között, amibe beleszerettem...).
Baba Jamal egy afrikai mesével inditott (amilyen csendesen és lassan mesél, annyira szakadtunk a röhögéstől), utána pedig Martin Luther King-ről mesélt egy hosszabb történetet (és még énekelt is, nagyon szépen).
Ken Wolf egy sajét sztorival rukkolt elő, ami erősen hajazott egy népmesére, és könnyeket csalt a szemünkbe (a nevetéstől; ekkorra már komoly izomlázunk volt a hasunkban amúgy is) - az volt a címe, hogy 'A királyi fejfájás', és arról szólt, hogyan próbálnak meg udvari orvosok mindenféle horrorisztikus gyógymódokat alkalmazni a morcos uralkodón...
A Storycrafters szokás szerint a szinpadon rendezte a családi vitáit, amin mi jókat derültünk; utána megleptek minket a Borsószem királykisasszony rapváltozatával ("Queen of New York!" yay! :D ) és néhány nagyon fárasztó szóviccel...
Beth családi anekdotákat mesélt (eredetileg egy polgárháborús legendával készült, de ekkorra már komoly csúszásban volt a program, ezért lemondott róla a többiek javára, és keresett gyorsan valami rövidebbet... ami kár, mert a polgárháborús története legendásan király...)
Franky viszont igenis előrukkolt egy klassz történettel a polgárháborúról, két siket katonáról szólt, akik a két ellenkező oldalon harcoltak; utólag azt hallottam, a legtöbben nem értékelték az előadást, de engem egészen lenyűgözött (már csak a mozgás miatt is - még mindig bele vagyok szeretve a jelbeszédbe).
A sort Greygrass zárta (ami, morgott később Marylin, nem volt túl jó ötlet - a fickó még mindig "indián időn" futott, és a megengedett 20 perc helyett az amúgy is jelentős késésre rátett még vagy háromnegyed órát...). Furulyázott, énekelt, vicceket mesélt, és elmondott egy szép indián legendát is az állatok és az ember kapcsolatáról; ő zárta a műsort, furulyazenével ('a farkasok dala'), ami egészen hazáig kisértett bennünket...

Már csak a búcsúzkodás volt hátra. Az ajtóban álltunk, ahogy kifelé áramlottak az emberek az éjszakába, és elköszöntünk a mesemondóktól és ismerősöktől...
"Találkozunk az úton."

Mesék az ív alatt 9 - A könyvtár nemzetközivé lesz

(Central Library goes International)
Szombat reggel ismét (immár sokadszorra) a belváros felé vettük az irányt - fellépésem volt, méghozzá ezúttal teljesen egyedül, St. Louis városi könyvtárában, egyelőre fogalmam sem volt, miféle közönségnek. Marylin kirakott az autóból a gigantikus épület hátsó bejáratánál, és besétáltam; a könyvtárosok nagy szeretettel és lelkesedéssel fogadtak, és felvázolták a haditervet.
Amitől kis hiján a szemeim is keresztbe álltak.
A könyvtárban Nemzetközi Nap zajlott, mesemondással, zenével, kézművességgel és minden egyébbel (elsősorban a gyerekkönyvtár szervezésében, ahová én is érkeztem) - én voltam a "magyar különlegesség", és Baba Jamalra is ugyanez a sors várt az "afrikai sarokban". A könyvtárosok roppant lelkesen minden meséléshez szerveztek a gyerekeknek kézműves foglalkozást is - kis afrikai sapkákat és tamburint lehetett késziteni (ez utóbbi volt a magyar szekció... kis csengettyűkkel és szines filcmintákkal, amiknek ugyan köze nem volt a magyar motivumokhoz, viszont volt köztük pillangó és pók, amiket le is nyúltam, mert tetszettek) (egy napig gondolkodtam, hogy én mit ajánlottam volna magyar kézművességnek, ha előre tudok a dologról...). Akartak kitenni az asztalra magyar mesekönyveket is, amiket a gyerekek olvashatnak, de ezeknek sajnálatos módon Amerika ugyancsak hiján van; futottam egy gyors kört a népmese szekcióban és leemeltem még kettőt, amit ők nem találtak meg (érthető módon a csodaszarvasra csak én kaptam fel a fejem).
Ami a közönséget illeti, egy rakat totyissal és kisbabával volt dolgom; a számitógépek körül tobzódó tinédzserek vidáman beszélgettek velem, kérdezgettek mindenfélét, de a mesesarokba leülni már derogált nekik. A totyisok három mese után már nem birtak megülni a pelenkájukon, igy aztán futni hagytam őket, és a délelőtt hátralévő részét azzal töltöttem, hogy jobbnál jobb népmeséket vadásztam össze a gyerekkönyvtárból (a gyűjtemény gyöngyszeme "A lázadó hercegnő", ami azonnal bekerült a nagy kedvencek közé - középkori zsidó mese). Sétáltam egy kört a könyvtárban is (ami kb. a mi Nemzeti Múzeumunk szorozva kettővel); a bejárati lépcsőkön egy Mardi Gras dobzenekar tartott irtó jópofa, hangulatos koncertet (egy csomó jó fej ember megfelelően szines és hippiszerű öltözetben).
A kedvencem azonban a bejárati csarnok dekorációja volt, ahová a Nemzetközi Nap örömére tárolókat helyeztek el, minden tárolóban már ország tárgyaival és képeivel. Volt Japán, Ecuador, Bahamák, Kanada és Európa...

Mesék az ív alatt 8 - Péntek esti V.I.P.

Péntek estére már egészen belejöttem a V.I.P. partikba. Csinosan kiöltözve szálltunk kocsiba, Marylin, Larry, az egyik barátnőjük meg én, és elkocsikáztunk valami country club-nak nevezett helyre, amiről kiderült, hogy üdülőtelep, óriási golfpályákkal és egy ötcsillagos szállodával a közepén. Ami ellen természetesen nem volt kifogásunk.
Odabenn állófogadás zajlott, külön bárpulttal, amihez bárpultos is tartozott, és koktélokat kevert; volt egy asztalka is, ahol a szereplő mesemondók CDit és könyveit lehetett megvásárolni (rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet. De legalább a CDk jók ;). Mindenki üdvözölt mindenkit, cseverésztünk, zenét hallgattunk (a zenét az egyik mesemondó, Mike Anderson szolgáltatta, citerán - évtizedek óta az ő feladata, és már annyira hozzászokott, hogy aznap reggel kiszökött a kórházból egy szivműtét után, és eljött zenélni... ettől aztán minden szervező lila frászt kapott, és mindenki más tapsolt, és megismerkedtem Mike-kal, aki olyan mint egy pici Mikulás, és mellesleg nagyon jó fej, és még csak nem is lett rosszul az egész parti alatt).
Vacsorát is kaptunk, az étteremben, ahol kisebb csoportokra oszlottunk, hét ember minden kerek asztal körül - Marylin, Larry, én, Heather Harlan, Jim Két Holló és az unokája, valamint Larry Brown - jópofa társaság volt, és amikor nem kőpattintásról és régészetről társalogtunk, akkor mesékről és mesemondókról. A kaja első osztályú volt (mint minden más is, beleértve a mosdót, ami nagyobb volt, mint egy panellakás, rózsaszin virásokkal volt boritva, és külön kis pihenőszoba tartozott hozzá, 18. századi stilusú heverővel... na ott már kuncogtam).
Vacsora után megkezdődött az esti koncert, családias hangulatban (mert csak mesemondók, barátok, ismerősök és szponzorok voltak jelen). A sort Greygreass nyitotta, aki meg is alapozta a hangulatot azon lendülettel (mit gondoltok, mit mesélt? A szigorúan betiltott trickster-történetet a 18as karikával... fülig ért a szánk, nagy taps Iktominak ;), utána jött Franky (aki azzal kápráztatott el minket, hogy siket létére zenei aláfestéssel mesélt, és tökéletesen ritmusban volt), Baba Jamal (akinek sajnos egy szavát sem értettem, olyan akcentussal beszélt, de élvezet volt hallgatni, és a sztori amit sikerült kibogoznom egész elképesztő volt), Ken Wolf (aki rögtönzött, a közönség bekiabálásai alapján, úgy, hogy folytak a könnyeink a nevetéstől), Beth (aki egy sippal a szájában képes volt elmesélni egy történetet... ezt nevezem mozgásszinháznak...), Hangaerdő Asszony (aki a fókabőrös legendát mesélte megint, és majd' megszakadt a szivünk - itt külön meg kell emliteni a jeltolmácsot, aki ahelyett, hogy forditott volna, inkább eljátszotta a történetet pantomimban, és le sem birtam venni róla a szemem - kenterbe vert minden hivatásos szinészt...), és végül a Storycrafters (akik a Borsószem királykisasszonyt mesélték el rapként - ami szép volt a dologban, az az, hogy mindkettejüknek volt egy jeltolmácsa, akik a hihetetlenül pörgős és szóviccekkel teletűzdelt rapszámot végig forditották... mi meg csak kapkodtuk a fejünket...).
Hát, ez volt a péntek este, jó kis V.I.P. mulatság. Kocsiba vágódtunk, és hazatértünk, hogy beájuljunk az ágyba; a szombat esti nagy finálé még hátravolt...

Mesék az ív alatt 7 - A kulisszák mögött

A mesélés végeztével természetesen be kellet ugrani a múzeumboltba (múzeumboltot nem hagyunk ki, ez már kőbe van vésve - sokszor érdekesebb tapasztalat, mint maga a kiállitás...). Az ív múzeumboltja természetesen az ívről szól, valamit, ismét, Lewisról és Clarkról, és az indiánokról. Ennek örömére beszereztem mindenféle kincseket: egy pici tankönyvet az indián jelbeszédhez (mert mennyire flash már, és mert remekül lehet majd használni a mesemondáshoz), és L&C naplóját, mert addigra már nagyon érdekelt, mi is történt velük tulajdonképpen. Azon kivül, hogy felfedezték a vadnyugatot, eljutottak St. Louis-tól a Csendes-óceánig, és minden elsős gyerek tudja a teljes nevüket, a teljes életrajzukat, a kutyájuk nevét, az indián nőt aki a vezetőjük volt, az indián nő gyerekét, satöbbi (utóbbi trészletet a feministák különösen imádják. Ha megnézitek az "Éjszaka a Múzeumban" cimű filmet, majd látjátok, miről van szó).
A könyv egyébként hihetetlenül jópofa. A két kapitány naplóiból van összevégva, tulajdonképpen, és mivel két teljesen különböző személyiségről van szó, nagyon szórakoztató. Clark sztoikus, preciz, szervező alkat, Lewis meg vadászik, csajozik, bajba kerül ("Lewis kapitány ma felmászott egy száz méteres sziklafalra. Leesett. Hat méternél elkaptuk." "Lewis kapitány ma arzénmérgezést kapott. Már gyógyul." "Lewis kapitány három napja elment vadászni. Ma visszajött." Hangosan kacarászok...) És persze van kaland is, indiánok, remek tájleirások, és mindenféle történelmi érdekesség (1800as évek elejéről van szó).
Szóval, miután igy bevásároltunk a boltban, átballagunk a... hm... megyeháza? Városháza? Államháza? Mindegy, szép fontos kupolás épület. Szóval oda. Mert a "nagyoknak" és a szervezőknek találkozó volt, hogy megbeszéljék az esti koncert előkészületeit. És mivel Marylin szervező, én is bejutottam a kulisszák mögé...
Kinek van meg a jelenet a Karib-tenger kalózai 3. részből, az asztal körül gyülekező kalózfejedelmekkel? Na, teljesen úgy néztünk ki, egy tucatnyi mesemondó egy csendes sarokban, amint szőlőt uzsonnáznak, teát isznak, és próbálják összerakni az esti programot. Franky a jeltolmáccsal társalgott, a Storycrafterek családi ügyeiket rendezték, Hangaerdő Asszony kissé késve zuhant be, gitárostul-mindenestül...
Programot összerakni bonyolultabb volt, mint gondoltuk (most kérdezz meg egy mesemondót egy nappal, vagy akár egy órával előre, mit fog mesélni... és ez alapján próbálj meg sorrendet felállitani...). Azért csak kitotóztuk valahogy a dolgot (miután a szervezők szigorúan, ismétlen szigorúan megtiltották Greygrass bácsinak, hogy 18-as karikával ellátott tirckster-történettel álljon elő a családi koncerten...).
Ezek után már csak az a megterhelő kötelesség volt hátra, hogy aláirjunk néhány tucat fesztivál-plakátot (eredetileg csak a "nagyoknak" kellett volna, de ha már ott voltam, az én kezembe is nyomtak ezüstszinű filctollat, és igy most a St. Louis Fesztivál összes szponzora és támogatója olyan posztert kapott ajándékba, amin hét nemzetközi hires mesemondó és Zalka Csenge Virág neve szerepelt... vadásszátok le, egyszer mág sokat fog érni, hehe :)
A kalóztanács ezek után feloszlott, hogy megkezdje a délutáni fellépéseket; Marylin meg én még szervezkedtünk egy kicsit, magnót kellett keriteni Franky esti koncertjéhez (én SMS-eztem vele, mert Marylin nem tud, felhivni meg ugye nem lehet), azután hazatértünk, hogy kicsipjük magunkat az esti fogadásra...

Mesék az ív alatt 6 - Az ív maga

Péntek reggel mi magunk is meglepődtünk rajta, hogy - először a héten - az égvilágon semmi dolgunk nincsen. Azon kivül, hogy elmegyünk az Ivhez, leülünk a közönség soraiba, hátradőlünk, és hallgatjuk a meséket. És pontosan ezt tettük.
(Egyébként szakadt az eső, monszunszerűen. Egy McDonald's-ban vészeltük át egy forró csoki társaságában)
Amikor azt mondom, az ív alatt, akkor azt úgy is kell érteni, hogy az ív alatt. Igen, tudom, hogy már emlitettem. Az emlékmű alá ugyanis épitettek egy föld alatti múzeumot, mely a Nyugati Terjeszkedés Múzeuma nevet viseli, és nagyrészt cowbolyokról, indiánokról, valamint Lewisról és Clarkról szól. Szép, tágas, körkörös csarnok, és ennek köszönhetően a pár ezer iskolás gyerek ordibálását csodálatos módon visszhangozza... hosszú sor kigyózott a bejáratig, amit a VIP mesemondó kártyát lebegtetve sikerült kikerülnünk, és még pont időben érkeztünk Hangaerdő Asszony reggeli előadására.
A szőnyegen ülve abban a csodálatos élményben volt részem, hogy újra hallhattam tőle Tamlin legendáját, egész idő alatt libabőrös is voltam; másodikként a Lantos Királynőt mesélte, amit még sosem hallottam tőle, de az Isten is neki teremtette ezt a mesét (istenem istenem, ahogy énekel... kész, vége, tócsává olvadtam, én is ilyen hangot akarok!). Harmadikként egy japán népmesével állt elő, amit még sosem hallottam, de nagyon király történet egy szumóbirkózóról és egy nagyszájú menyecskéről... (találjátok ki, miért tetszik, hehe). Előadás után elmondta, hogy a Lantos Királynőt az én kedvemért mesélte, mert látott a közönségben és emlékezett rá, hogy Jonesborough-ban már hallottam mesélni, és újat akart mutatni nekem... (most szóljatok hozzá, lila ködben úszom :)
Együtt ebédeltünk, Marylin, Hangaerdő Asszony, én, és még néhány másik mesemondó (el tudjátok képzelni, be nem állt a szánk, és felkajáltunk minden szőlőt és süteményt).
Ebéd után Larry Brown és Ron Adams voltak műsoron; Larry újabb, saját alkotású Jack mesékkel állt elő (Jack tales; tipikus amerikai népmese, félig anekdota, félig hazugság - mint pl. Jack és a varázsbab, ismeritek). Ron Adams pedig kellemes meglepetésnek bizonyult. Magas, vékony fickó, vékonyka szakállal, kockás ingben és cowboycsizmában (nem a kirakat-cowboy fajta, csak úgy lazán és kényelmesen). Általában mitológiát és legendákat mesél (szivecske szemek ide), de most egy igaz történettel lepett meg minket, egy igaz(i) vadnyugati sztorival: a fehér bölényekről mesélt. Amerikai írott és íratlan történelmében eddig 4 fehér bölényről tudunk (hármat az európaiak vadásztak le, no comment) - a történet maga az utolsóról szólt, de a végén Ron ránk kacsintott és hozzáfűzte, hogy az egyik északi rezervátum csordájában megint van egy fehér borjú, csak az indiánok nem engedik lefotózni... (fehér borjú, fehér kardszárnyú delfin, fehér szarvas... vajon mi lesz a következő?...)
A következő órára átsétáltam a kiállitáson (közben megcsodáltam a kitömött bölényt, ami mellé egy tábára az volt kiirva, hogy "Kérjük, ne simogassák, csak az élő állat tud új szőrt növeszteni"). Ott is, mint minden helyszinen, két mesemondó volt; jelen pillanatban Jim Two Crows (aki inkább méretes vikingnek látszott, mint indiánnak), és Heather Harlan, egy vékony és széles mosolyú nőszemély, gitárral a nyakában. Megosztották az órát egymás között, és felváltva meséltek; Heather főleg dalokat énekelt a gyerekekkel (ja igen, egy kisiskolás csoport szélén üldögéltem), Jim pedig indián történeteket mesélt (többek között a Vámpir Csontváz legendáját, amivel fényes nappal is a lila frászt hozta ránk). Korábban végeztek a kelleténél, ezért aztán szép csendesen visszakocogtam Hangaerdő Asszony csapatához, és még elcsiptem az utolsó történetet a trópusi bogárról és a vizipatkányról... (*széles vigyor*)
Hát, ennyi volt a móka a délelőttre; komoly kötelességeink szólitottak minket - el kellett látogatnunk a fesztivál kulisszái mögé...


Mesék az ív alatt 5 - Indián a könyvesboltban

Csütörtök esti feladatunk az volt, hogy pakoljuk fel az indiánt a belvárosi szállodában, és fuvarozzuk el az esti fellépés helyszinére (tulajdonképp Marylin feladata volt, de mivel mindenhová hűséges árnyékként kisértem egész nap, természetesen ezt sem lehetett kihagyni)
Még előtte be kellett ugranunk az UMSL néven emlegetett egyetemre, hogy tiz percben hozzávágjanak Marylinhez egy önkéntességért járó kitüntetést - addigra már mindketten enyhén megviseltek és fáradtak voltunk, úgyhogy a dijkiosztó előtt fél órát a kocsiban való szunyókálással töltöttük... az egyetem egyébként gigantikus, teljesen modern, és kaptam egy pillanatnyi izelitőt egy igazi óriás egyetem mindennapi életéből (amig fagyiztunk az ebédlőben a diákok között - az ebédlőben, ami tulképp akkora volt, mint West End, tele kajáldákkal).
Szóval, mindezek végeztével elkocsikáztunk a belvárosi szállodáig, ahol a "nagyokat" elszállásolták, és be lettem szalajtva, mint kisinas, hogy hozzam ki az indiánt. Hosszas győzködés után (a portás nem akarta elhinni, hogy a fickónak Greygrass az igazi neve), sikerült elérni telefonon, és le is ballagott a parkolóba, mindenféle hangszerekkel teleaggatva, unokanővérestül. Az amcsik (borzasztóan politikailag inkorrekt módon) úgy mondják, az indiánok "indián időben" futnak, ami kb. azt jelenti, hogy soha sem sietnek el semmit, és ez a fehér embert az őrületbe kergeti. Végül aztán csak sikerült mindenki kocsiba ültetni; az úton Greygrass a családjáról mesélt, meg arról, mekkora szó neki Cahokiát meglátogatni, és mit mondtak erről az Öregek. Nem volt annyira érdekes.
A fellépés egy könyvesboltban volt; fél órával korábban ékreztünk, szóval volt időm körbekószálni, letámadni a népmesegyűjteményeket, káromkodni egy sort a Sandban celofánboritásán, eltévedni a mangaszekcióban, és még időben visszatalálni az ifjúsági regényekhez, ahol már felállitották a székeket a közönség számára.
Két mesemondónk volt: Larry Brown, és Robert Greygrass, mindkettő tőzsgyökeres amerikai, csak mindketten más értelemben...
Larry meséi úgy indultak, mintha egyszerű vadnyugati anekdoták lettek volna, és úgy végződtek, hogy általában a padlóról kapartam össze magam. Az egyik sztorija az azték birodalom bukásával kezdődött, és a modern Mexikóban ért véget... (és egy csirkéről szólt. Ezt adjátok össze), egy másik pedig a Jack és a Kisértetjárta Ház névre hallgatott, és a leghátborzongatóbb és szivfacsaróbb horrorsztori, amit valaha hallottam (holtversenyben Rapaccini kertjével...)
Greygrass indián időn futott továbbra is, és a közönségben ülő gyerekek már eléggé zsizsikek voltak, mire befejezte; indián hangszerek legendáit mesélte, néhány nagyon fárasztó poénnal megspékelve, és egy csillagmesét arról, hogyan kerültek az égre a Pleiádok (ami nagyon szép volt), és egy nagyon szép történetet egy harcos és egy megvadult bölény párbajáról és arról, milyen fontos az anyai szeretet... (hosszú. majd elmesélem ;)
Már késő este volt, mire mindenki hazajutott, beleértve Marylint, Larryt és engem is, mert mi megálltunk útközben vietnami kaját vacsorázni (lyukat égetett a nyelvembe, és élveztem hehe).
Tartalmas napot tudhattunk magunk mögött...

Kis kitérő: St. Charles

A csütörtök reggeli fellépés egy édes kis városkában zajlott St. Louis-tól nem messze; a fellépés végeztével sétáltunk is fel-alá néhány órán keresztül.
St. Charles-ról azt kell tudni, hogy az első európai (khm) település a Missouri folyó mentén (17yyas évek), és hogy innen indult el annak idején a hires-nevezetes Lewis és Clark expedíció a Nyugat felfedezésére (és meghóditására). Ennek köszönhetően a kisváros történelmi emlékmű egy az egyben, és megvan még a 18. század végi formája a csinos házikókkal a folyó partján, lovaskocsikkal, és csillivilli ajándékboltokkal minden kapualjban. Elvarázsolt, csendes városka, régi téglaházakkal, fa kabinokkal, és minden homályos üvegű kirakatban visszakacsintó szines üveg csecsebecsékkel és indián totemekkel...
A többiről beszéljenek a képek. Lewis és Clark kettőséről majd később.

(Városháza? Valami olyasmi. De azért csinos. Háttérben a folyó)


(Csinos házikók)
(Városháza hátsó kertje, kis veteményessel és folyóval)
(Városháza hátsó oldala a veteményes felől)


(Kis, kenyérillatú pékség, kocsi, meg egyebek)
(Lewis és Clark, a kutya, meg én)
(Használaton kivüli vasútállomás. Meg én.)

Mesék az ív alatt 4 - Hasítanak a magyarok

Csütörtök reggel végre elérkezett az ideje, hogy én is fellépjek a Fesztiválon. A kijelölt helyszin a Blanchette Park volt, azon belül is egy Memorial Hall nevű épület - az is aminek hangzik, egy házikó a parkban, ahová a Fesztivál alkalmából busszak hoztak ki iskolás csoportokat mesét hallgatni (na ehhez szóljatok hozzá). Négyen voltunk mesemondók: Marylin, én, és a Wright házaspár, Jackie és Papa.
Az első körben (egy óra jutott három előadásra) körülbelül 100-150 kisiskolást számoltam, másodiktól negyedik osztályig. Jackie és Papa dolga volt feltüzelni őket némi dobolással, és egy mesével (ami kisértetiesen hasonlitott a kiskakas gyémánt félkrajcárjára, csak itt egy pulyka volt a tettes) - az ő előadásaik mindig dinamikusak, jópofák, megmozgatják a gyerekeket, hogy aztán készen legyenek hosszabb egy helyben való ülésre. Amint sikerült újra letelepiteni őket, szinpadra lépett Marylin, aki a Három Kismalacot mesélte, a farkas szemszögéből (esküszöm, ha milliószor nem hallottam még a Három Kismalacot ideát, akkor egyszer sem. Egyszer irok róla egy tanulmányt, mit esznek rajta az amcsik annyira. Mert egy bizonyos ponton túl már akármilyen ötletes az átdolgozás, valahogy nem tud érdekelni... és ugyanez a helyzet a Három Kecskegidával is. Különben is, én a trollnak szurkolok.)
Azután eljött az én időm; a kölkök épp a megfelelő korosztály voltak a garabonciásos történethez, és különben is, szeretem, amikor azzal a kérdéssel nyitok, hogy "Na, hányan hallottatok már sárkánylovasokról?" és az összes gyerek egyszerre visit... ezután jön a "És hányan szeretnétek kiprónálni, milyen a sárkánylovaglás?" (még jobban visit) "És hányan ismeritek Harry Pottert?" (mindenki visit) "Na jó, akkor most hallani fogtok a magyar varázslóiskoláról. All right, here we go..." (garabonciás barátaim kedvéért: nem, ezúttal a kerékről leesős rész kimaradt a dologból...). A történet nagy és osztatlan sikert aratott; az előadás végeztével a gyerekek odajöhettek a mikrofonhoz kérdéseket feltenni - tőlem azt akarták tudni, igaz-e a történet... (még időben észbe kaptam, hogy a tanárok meglincselnek, ha azt válaszolom, amit szeretnék, szóval visszakérdeztem, hogy "szerinted?" és vigyorogva tapasztaltam, hogy bólogattak, mosom kezeimet).
(A legjobb bemelegitő kérdés persze mindig az, hogy megkérem a gyerekeket, próbálják meg utánam ismételni a teljes nevem - általában sokkal jobban sikerül nekik, mint a konfernek)
A második kör harmadik-ötödik osztályosokból állt, belőlük is kaptunk vagy száz-százhúsz darabot; a nagy kezdő dobolás után Jackie a frászt hozta rájuk egy kisértethistóriával (jump tale - nem túl horrorisztikus, de rádörrensz a gyerekekre a végén, és ettől mindenki halálra rémül). Marylin egy igaz történetet mesélt a Könnyek Útjáról (még egy darab amcsi történelem - az indiánokat telepitették nyugatra, és az út egy része St. Louis-on haladt keresztül). Azután megint rám került a sor, és úgy döntöttem, ezek a kölykök már elég idősek a Fehérlófiához. És imádták is, hát persze (a griffes jelenet verhetetlen). Utána rögtön tudni akarták, mi lett a fivérekkel (abban a verzióban, amit ideát mesélek, egyszerűen csak megfutamodnak); tudni akarták, szórakoztató-e meséket tanulni, és hogy hányat tudok, valamint hogy hogy irják Magyarországot, és hogy voltam-e már Forma-1-es versenyen. Amikor feloszlott a tömeg, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy engem ölelgetnek, legalább egy tucatnyian, egyszerre; szeretem az ilyen spontán szeretetnyilvánitásokat. Több gyerek autogramot is kért, csak mert állati érdekesnek találták, és persze le kellett irnom a teljes nevemet...
A harmadik körre már csak Marylin és én maradtunk; persze kiderült, hogy hatvan-hetven óvodásból és bölcsödésből áll. Hát, ha akartok nehezen kezelhető közönséget, akkor ők azok. Kissé ideges voltam a kezdés előtt, a legtöbb magyar népmese nem ennek a korosztálynak való; Marylin azt javasolta, mindegy mit mesélek, csak vonjam be őket minál jobban ("Participation. Remeber, participation"). Az elkövetkező tiz percben legalább ötször gondoltam meg magam; két mesére volt idő, az egyiket (A kisfiú, aki félt a sötétben) már elterveztem előre, a másikról fogalmam sem volt, mig fel nem csaptam a kis, nyakba akasztható könyvecskémet, és rábukkantam benne az inka kiállitásra gyűjtött mesékre. Villámgyors fejben szerkesztést végeztem, és mire szinpadra kerültem Marylin két meséje után, már meg is volt a terv; egy inka mese alapjait szabtam át (mivel nem fűztem hozzá vérmes reményeket, hogy a kölkök tisztában vannak a dél-amerikai flórával és faunával, sikerült a tatut szkunkra cserélnem, ami még jól is jött ki, és adott egy dupla csavart a történet végén). Mindkettőt megtűzdeltem jó sok játékkal mert elismételhető részekkel, és teljes volt a siker - a gyerekek vették a lapot, kórusban ismételtek mindent, és dijazták az előadást. Legalább most megtanultam, hogy el tudok én bánni az apró gonoszokkal is.
Két nappal később még jöttek oda hozzám emberek gratulálni a csütörtök reggeli meséléshez. Szerintem is jól sikerült.

2008. május 19., hétfő

Vissza

Hazatértem egy nagyon tartalmas mesemondással töltött hétvégéről. Részletek holnap. Izé, ma. Kinek mi.

2008. május 16., péntek

Intermezzo

(Na most érzem úgy hogy ennek a hétnek sosem lesz vége, hehe XD Szóval jelen idejű helyzetjelentés: sulinak vége, pöszmögök a nyári kutatással, és holnap reggel elhúzok 3 napra Bostonba, Elizabeth Ellis mesemondó tréningjére. Ha visszajöttem jelentkezem)

2008. május 14., szerda

Szerda esti V.I.P.

És ezzel még mindig nem volt vége a napnak (bár a maratoni Cahokia túra után már el tudtam volna viselni egy kis alvást, a testem legalábbis - de dolgozott még bennem a lendület meg a lelkesedés, és különben is, túl szoros volt a program). Larry lepasszolt Marylinnek; mindketten szépen kicsiptük magunkat, és útnak indultunk a hét egyik legmókásabb eseményére: a Fesztivált megnyitó diszvacsorára.
Azért mondom, hogy mókás, mert amikor megérkeztünk, megfordult velem a világ: egy vidéki birtokon álló hatalmas kúria várt bennünket tárt kapukkal, szalon, zongora, kivilágitott medence, inasok és szobalányok meg amit akartok, és az első pillanatban egy csöppet alulöltözöttnek is éreztem magam. Mindenki pezsgőspoharakat lengetett és kedélyesen bájcsevegett egymással; fél óra alatt kb. negyvenszer ismételtem el életem történetét annak a pár tucat embernek, akiknek be lettem mutatva. Kissé megszeppenve egyensúlyozgattam a vacsorástányéromat, és az járt a fejemben, hogy "te jószagú ég, hová kerültem". Az egész jelenet valahol a Hair szülinapi partijára emlékeztetett...
Azután egyszerre rádöbbentem, hogy tulajdonképp ezek az emberek itt mindannyian mesemondók és meserajongók; ki vannak ugyan öltözve, és jól álcázzák magukat, de azért jó helyen vagyok...
És igazam lett. A medence partján üldögélő kis társaság nem csak kedves volt, de érdekes és jó fej is; azután egyszercsak elkezdtek szállingózni a "nagyok", és azon kaptam magam, hogy olyan emberekkel ülök egy asztalnál, akiket Jonesborough-ban a közönségből csodáltam. Hangaerdő Asszony (Heather Forest) még emlékezett is rám; megölelgetett és megkérdezte, hogy haladok a mesemondó karrierrel, és attól kezdve aztán megindult a beszélgetés. Amikor mindenki degeszre lakott, eljött az ideje, hogy a meghivott diszvendégek szórakoztassanak minket egy kicsit; midnannyian levonultunk az alagsorba, ahol egy mini szinház várt ránk. Mindenki csak öt percet kapott, hogy bemutatkozzon egy rövid történettel (nem mintha nem ismernénk őket, hát attól "nagyok" - de pont ezért örültünk, hogy fellépnek a kedvünkért, mert őket sohasem lehet eleget hallni).
Hangaerdő Asszony kissé meglepődött, hogy ő kezdi a sort, de aztán vigyorogva előkapta a gitárt, és elénekelte a saját verzióját Aesopus savanyú szőlőjéről. Hátradőltem a fotelben és mosolyogtam - Jonesborough óta nem felejtettem el, mennyire csodálatos hangja van, és milyen szép zenéi... igazából abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy úristen, október óta idáig jutottam el, hogy egy diszvacsorán ülök és ugyanazt a hölgyet hallgatom mesélni, aki hónapok óta a példaképem... csak most már ismerjük is egymást. Nagyon családias hangulat volt.
Másodszorra a Storycrafters vette át a szinpadot - férj és feleség, és amikor épp nem a szinpadon rendezik a családi problémáikat, tökéletes szinkronban vannak (őket is hallottam Jonesborough-ban, a kisértethistóriás koncerten); egy vidám kis ír dalt énekeltek a capella, szakadtunk a röhögéstől.
Baba Jamal Koram számomra teljesen ismeretlen volt; idős, nehezen mozgó bácsi, de élénken csillognak a szemei, tiszta a hangja, és csodálatos történeteket mesél Afrikáról...
Robert Greygrass volt a fesztivál indián mesemondója. Jó volt mint mesélő, de személy szerint nekem egy kissé nagyon kirakat-indián; nem mondom, jó fej, és jó a humora, de van a professzionalizmusnak egy olyan szintje, ami már aláássa a mesemondás hitelességét. De ez csak az én véleményem. Szerda este az indián furulya legendáját mesélte - meséltem már én is, gyönyörű történet, és ő ráadásul tényleg furulyázott hozzá. Na azért meg aztán minden megbocsátva.
Franky Ramont egy másik szinfolt volt a palettán: siketnéma és jelbeszéddel mesél. Csak az ő kedvéért mindig volt egy jeltolmács a szinpadon (aznap este is) aki közvetitette a többiek meséit; nekem folyton vonzotta a tekintetem, és azt hiszem egy hét alatt sikerült beleszeretnem a jelbeszédbe. A tolmács zseniális csaj volt, a mozgása nagyon kifejező, és legtöbbször nem is forditott, hanem egy az egyben eljátszotta a mesét. Franky saját előadását pedig ő forditotta a mikrofonba, de majdhogynem nélküle is értettük volna... kész mozgásszinház.
Beth Horner egy pici, gömbölyű asszonyság, nagy hanggal és egérszerű arcocskával; turcsi orrát magasra tartva mindenféle mókás történeteket mesél, amig a közönség már gurul a nevetéstől. És persze tud ő komolyat is, mint később kiderült, komolyat és szivszoritót, de szerda este nem annak volt itt az ideje.
Ken Wolfe zárta a sort; na, ő egy valódi jelenség. Gömbölyű fickó gondosan nyirt fekete szakállal, mókás, rajzfilmbe illő keménykalappal, felgyűrt ujjú fehér ingben és csopornyakkendőben; hivatásos hazudozó, és persze csak a történetei legvégén jössz rá, hogy elhitted az egészet... szerda este csak egy mókás kis dalocskával lepett meg minket, és jó is volt ez igy, teli gyomorra.
A koncertet még némi beszélgetés követte; a sütemény felett összeismerkedtem a többi "naggyal" meg a házigazdákkal, akik mind jó fejnek bizonyultak (a sütemény meg isteninek); szedelőzködés közben megpillantottam Anansi barátunkat is Bobby Norfolk képében, aki épp egy nagy tálca kaját csempészett ki a házból...
És ez még csak az első V.I.P. vacsora volt a héten...

Kirándulás két mese között - Cahokia, a Nap Városa

Najó, most vagy kiseposzt irok, vagy nagyon rövid összefoglalót - és kiseposzhoz már késő van egy cseppet.
Cahokia a Mississippi-kultúrának nevezett indián kultúra fővárosa volt, amolyan "történelem előtti" (kinek a történelme, hah) Washington DC; i.sz. 800 és 1200 között nagyobb város volt, mint London, teljesen kiépitett és több tizezres lakosságú. Hogy miért nem olyan hires, mint az azték meg a maja piramisok, arról fogalmam sincs - feltehetően azért, mert az itteni piramisok földből épültek, és a leleménes utókor szimpla domboknak nézte őket, ami azt eredményezte, hogy a nagyját el is dózerolták. Azért néhány száz még igy is megmaradt, köztük a nagy piramis, kis hiján akkora, mint a gizai. Ásatni persze csak óvatosan lehet, mert amint emberi csont kerül elő, a régészek nyakán van az összes környező indián törzs (akiknek a temetkezésekhez nem sok köze van, mert az eredeti lakosság már a fehérek előtt elhagyta a várost. Jóval előttük). Látványos leletük is kevés van - kerámia, pattintott kő eszközök, meg egy fejedelmi sir néhány száz kagylógyönggyel meg a már emlegetett fehércápafogas buzogánnyal. Van ezen kivül még egy woodhenge - ami olyan, mint a Stonehenge, csak fából.
És hogy hogy kerültem én a képbe? Larry vitt ki a terepre, évtizedek óta itt ás; az egész szerda délutánt kinn töltöttük, először a múzeumban, azután fel és alá sétálgatva a földpiramisok között; Larry folyamatosan beszélt, ontotta magából a részleteket és történeteket Cahokia múltjáról és az amerikai régészet helyzetéről felváltva (monológját csak néha szakitotta meg, hogy újabb gombák után nézzen a fűben).
És most beszéljenek a képek... (forditott sorrendben, hát ez nagyszerű. Buta Blogger. Na mindegy.)

(Woodhenge. Napéjegyenlőség meg napforduló jelzésére használták, cédrusfából van. Az eredetit Larry és társai rekonstruálták; minden saját készitésű kőeszközökkel van faragva. A középső oszlopba a felállitása után két perccel belecsapott a villám...)


(A középső oszlop alulnézetből)

(Ikerhalmok. Az egyik lapos, a másik domború; a lapos tetején készitették fel a halottat, és a domborúban temették el)


(A nagy piramis oldalnézetből. Tényleg nagy.)


(Kilátás a nagy piramisról. Baloldalt a múzeum épülete látható)


(Kilátás a nagy piramisról. A távolban St. Louis körvonalai, szépen látszik az Iv...)


(Újabb ikerpiramisok a szép zöld erdőben)


(És még több halom)

(A nagy piramis ismét)
(Mert a Cahokia múzeumban a régészeket is kiállitották... no comment, ez egy dioráma a kiállitásban)

(Halom a múzeum ablakából)

(A múzeum parkolója a betonra felfestett jelekkel, amik az egykori indián falu objektumait jelölik...)

Mesék az ív alatt 3 - Apróságok

Szerda reggel megint mesélés volt a program, ezúttal egy könyvtárban - Marylin és én még indulás előtt felpakoltuk az unokát, aki tündéri volt és még félig aludt, igy magát az előadást az ölemben kuporogva töltötte a takarója társaságában, de érdeklődő tekintettel. A könyvtár mesemondó szobája (komolyan, itt mindegyiknek van - odahaza is be kéne vezetni) tömve volt másodikas-negyedikes kölykökkel, akik rajongva csüngtek a mesemondók minden szaván (persze hogy nincs közönségsiker Anansi nélkül...) Marylinen kivül Linda Kram volt még műsoron; a vadnyugati-történelmi sztorija engem valszeg jobban megfogott, mint a kicsiket, viszont ellestem tőle egy nagyon hasznos kis történetet, ami megmozgatta őket, amikor már nem birtak ülni a fenekükön... Drew tündérien viselkedett, csak a végére lett egy cseppet nyűgös; a műsor végeztével felpakoltuk, és elvittük egy mexikói kajáldába, hogy megtömjük tüzes chillivel.
Ideát mindenki azt mondja, a gimnazisták a legátkozottabb közönség, és a mesemondók legtöbbje a kicsiknek mesél - hát nem tudom, én sokkal nagyobb gondban vagyok egy halom nyüzsgő aprólékkal, mint a gimisekkel. Igaz, nem is meséltem még igazi amerikai belvárosi gimnáziumban...

2008. május 13., kedd

Csodák kicsiny boltja

Larry vacsora után úgy döntött, nem volt még elég a mókából egy napra; igy aztán kocsiba vágódtunk megint, keresztülhajtottunk a naplemente fényében fürdő tájon ("az ott egy indián halom, meg az is, és ott egy másik, ott meg egy falu nyomait ástuk..."), mig végül megérkeztünk egy kis házhoz a semmi közepén, ahol egy kedélyes öregúr fogadott minket.
Na ez igy ebben a formában nem teljesen igaz. Tulajdonképpen nem fogadott bennünket az égvilágon senki, leszámitva egy hatalmas bölénykoponyát egy fehér farkas bőrén (mindez egy teljesen átlagos garázs közepén); ezek után szűk folyosókon vágtunk át, melyek két oldalát plafonig halmozott dobozok alkották, áttetsző műanyag oldalukon pattintott kőeszközök formái sejlettek át. Egy kisebb laboron sétáltunk keresztül, ahol a polcokon száz meg szát szines üvegcse sorakozott; végül folytattuk utunkat egy könyvtár régészeti könyvekkel tömött polcai között, melyeket csak itt-ot szakitott meg egy afrikai maszk vagy egy tárolónyi pattintott nyilhegy. Végül ennek az egész varázslatos káosznak legeldugottabb sarkában megtaláltuk a házigazdát is, aki egy egyiptomi szobrocskákkal boritott számitógép előtt ült, és legutóbbi, kőeszközöket ábrázoló fényképeit rendezgette.
Nevet, helyet direkt nem mondok, fényképeim vannak, de nem teszem ki őket a netre.
Szerény becsléseim szerint a házban körülbelül annyi érték van összezsúfolva, mint a magyar Nemzeti Múzeumban, a Szépművészetiben meg mondjuk a Kunsthistorischesben együttvéve. Szobától szobára bolyongtam, az állam az első leesés után konstans a földön maradt; házigazdánk szerény mosollyal hivta fel a figyelmem a gyűjtemény érdekesebb darabjaira, mint például az egész falat beboritó pleisztoszaurusz-kövület, az inka harci buzogány, az indonéz árnyékbábok, az óceániai nyakékek, a világ minden tájáról származó pattintottkő fegyverek. Néhány egyéb darabot csak mellékesen szórt ki az asztalra, hadd turkáljak közöttük - azték obszidián tűk, antik indiai arany karkötők, ausztrál ijak és tegezek, néhány afrikai szobrocska...
A fickó abból él, hogy a világ múzeumai számára öntvénymásolatokat készit pattintott kő fegyverekről. Nem régész, sosem volt az, de elképesztő tudást halmozott fel a munkája során, és úgy tűnik, a legtöbb múzeum nagy nagy becsben tartja. Pár százezer öntvény alkotja a gyűjtemény legnagyobb hányadát; nem csak a formájukat, a szinüet is pontosan utánozza az utolsó apró pöttyig (ezért a sok szines üvegcse), a súlyukat pedig a műanyagba helyezett ólomsúlyokkal utánozza. Egészen elképesztő.
Öt órát voltunk nála, az idő legnagyobb részében szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Elhalmozott mindenféle ajándékokkal; posztereket kaptam tőle, amiket ő maga fotózott a különféle kőeszközökről. És azt is megtanultam, hogy a kőpattintás még mindig él és köszöni jól van; sőt, valódi művészeti ággá nőtte ki magát. Mindenféle kőpattintó barátai alkotásait szórta ki elém az asztalra; voltak ott csipkefinomságúra pattintott hófehér nyilhegyek, millefiori üvegből formált lándzsák, és egy olyan késpenge is, ami háromszor megcsavarodott a tengelye körül.
Nem vagyok őskoros, de azt hiszem összenyálaztam a padlót.
Amikor öt órával később távoztunk, a kis ház ismét csak egy kis ház volt a préri közepén, egy fénypont a nagy éjszakában.

Kitérő - Találkozás a szárnyas vizipárduccal

Kocsiba szálltunk; Larry is csatlakozott hozzánk, hogy az idegenvezetés a mesék mellett kiegészüljön némi régészettel és madarászattal is - hát, nem csalódtam benne. A verőfényes napsütésben hajtottunk keresztül az illinois-i tájon, és két oldalról ontották rám az információt. Az ott egy indián temetkezési halom, az ott egy másik; az ott a Lewis és Clark múzeum a kilátótoronnyal, innen indult el az expedició kétszáz évvel ezelőtt; az ott egy fehér fejű rétisas fészke, tavaly még benne lakott, de idén nem látták; az ott az új hid a Mississippin és egy vontatóhajó, az ott az Admirális nevű gőzös teljes pompájában, ez itt egy kis falu a hegyek között amit nyáron mutatványosok laknak... ez itt egy gyár, a piros csik fenn a falon a legutóbbi nagy árvizet jelzi. Ahogy a folyó mentén kocsikáztunk, balról alig tiz méterre hullámzott a viz, és néhány háznak csak a teteje állt ki belőle; jobb kéz felől pedig az útépitéshez lerobbantott sziklafalak magasodtak, virágzó fákkal és zöld kúszónövényekkel, és mindenhol viz és viz és ártér, amerre a szem lát.
Azután kibukkantunk egy kanyarból, és elénk tárult a Piasa. (A kép nem az enyém) Ő egy mitikus lény az európai hóditás előtti időkből; az indiánok "szárnyas vizipárduc" néven emlegetik, ami azért vicces, mert eredetileg nem volt szárnya (a kép egy másolat, az eredeti sziklafestményt lerobbantották az útépitéskor és egy 17. századi téritő naplójában maradt csak meg a leirása). Mostanában a Piasa-madár néven fut, ami meg azért vicces, mert szimpatikus barátunk minden, csak nem madár. A legendákban emberevő viziszörnyként szerepel, és sokan találgatták már, vajon mi az eredetije; a legtöbben arra tippelnek, a rajz figyelmezető jelzés volt, és a fürdőzés veszélyességére hivta fel a figyelmet: a Mississippi-ben ugyanis cápák vannak. Ez halálosan komoly; a bikacápa, ami a világ legtöbb halálos kimenetelű cápatámadásáért felelős, képes felúszni St. Louis-ig a folyóban, és előszeretettel meg is teszi. Na, itt határoztam el, hogy ebbe a vizbe se lógatom a lábam... Larry mesélte, hogy legutóbb egy három méteres példányt fogtak ki belőle. Brrr...
Megálltunk ebédelni az egyik faluban; a talajviz olyan magas volt, hogy átszivárgott az utcák betonján és kis patakokat képezett. Az étterem egy fából készült kabin volt, belül nagy, üvegfalú akváriumokkal, amikben mindenféle helyi halfajták úszkáltak. A mi asztalunk mellett egy teknős hevert az üveg mögött; úgy nézett ki, mint Morla a Végtelen Történetből, egy picit s emozdult egész idő alatt, viszont végtelen gyűlölettel bámult minket, amit valahol azért meg tudtunk érteni.
Ebéd után elkirándultunk a Pere Marquette parkba, ami egy tájvédelmi körzet (minden évben százasával tobzódnak itt a fehér fejű rétisasok, ami nem kis látványosság - persze mi épp egyet se láttunk). Felásztunk több kilátóba is (amiket szintén indián temetkezési halmok alkotnak); Larry fél szemét a korható szilfákon tartotta, hátha talál még gombákat, készülvén a vasárnapi partira, fél szemét meg az égen, és mindenféle apró pontnak tűnő madarakat mutatott nekem. Marylin az indián törzsi háborúk történetével szórakoztatott (melyek következtében a legtöbb törzs kihalt mire az európaiak ideértek - a sziúk és az irokézek tettek róla). Betértünk a nemzeti park konferenciaközpontjába is, amitől aztán elállt a lélegzetem - képzeljétek el a középkori legendák királyi csarnokait az óriási kandallóval és a magas gerendákkal (igen, mint a Beowulfban. Nem a filmben. Az eredetiben). Nagyon hangulatos hely volt...
Hazafelé menet ettünk egy kiadós adag csokifagyit, és betévedtünk egy indián trading post-ra is (igy hivják a rezervátumok kézművesboltjait). Végül azután csak hazataláltunk; a fejem zsongott a sok új dologtól és izgalmas történettől, és még csak nem is sejtettem, hogy a nap fénypontja csak ezután következik...


(Teknős barátunk)(Kilátó a temetkezési halom tetején, plusz Marylin és én)

(Az Illinois folyó a dombtetőről)(A folyó és a domb)

(Szép virágzó fák mindenütt)
(Pere Marquette hittéritő atya emlékére emelt házikó... hmm)

2008. május 11., vasárnap

Mesék az ív alatt 2 - Anansi akcióban

Sok dologról gondoltam már, hogy semmi sem szárnyalja túl őket, amikor velük ébred az ember - nos, a lista egy újabb jópofa darabbal bővült, ugyanis kedd reggel meg kellett állapitanom, hogy nagyon mókás a frissen lepattintott kovakő pengék csilingelésére ébredni. Pizsamában másztam le a lépcsőn a garázsba, ahol Larry egy darab bőrrel a térdén már nagy munkában volt, nyilhegyeket készitett a múzeumba látogató iskolás csoportoknak. Egy idő után észrevette, hogy csillogó szemekkel bámulom, és tartott nekem egy rögtönzött idegenvezetést a műhelyben: mindenféle fantasztikus dolgokat mutatott, mint például saját készitésű lándzsákat, csillogó érceket, egy csomó féle szőrmét, egy egész halom pattintott eszközt amiket ő és a barátai gyártottak, némi indián kerámiát, egy fehércápafog harci buzogányt, ijakat, és mindenféle egyéb, kisérleti régészettel kapcsolatos dolgot, amitől azután kis hiján nem maradt időm reggelizni.
Aznapra is szoros programunk volt: először is fellépni mentünk egy iskolába, Marylin meg én; először kocsikáztam keresztül a Mississippi felett, lenyűgözve az Iv látványától (egyébként maga a város nagyon emlékeztetett Budapestre, a folyóparti épületekkel meg a hidakkal). Az iskolában persze a fél személyzetnek fogalma sem volt, kik vagyunk és mit akarunk, de végül aztán csak útba igazitottak a tornaterem felé (Marylin agya hallhatóan kattogott rajta, hogy melyik meséket húzza elő a tarsolyából). Ott találkoztunk a nap másik mesemondójával (megjegyzendő trükk: minden helyszinen egyszerre két mesemondó van, hogy ha az egyik késik, ne maradjon a közönség szórakozás nélkül). Kenya Ajanaku dobokon játszik és afrikai meséket mesél; ő ment először szinpadra, és kellőképpen feltüzelte a néhány száz gyereket, hogy a hosszabb és nyugalmasabb mesékre már legyen türelmük üldögélni. És persze Anansit mesélt, amiért külön hálás voltam (egyes trickstereket nem lehet elégszer hallani). Előhúzott egyéb állatmeséket is, meg jó sok dobolást, tapsolást és kántálást - nagy hangulat volt a tornateremben, mire Marylin szinpadra került.
Csak az én kedvemért a Piasa legendájával nyitott (és hogy mi az a Piasa, azt holnap meg fogjátok tudni); azután elmesélte még Rumpelstiltskin meséjét (a kis gonosz manó akinek ki kell találni a nevét) meg egy indián történetet arról, hogyan születtek a szúnyogok (ami azért különösen vicces, mert én Romániából ismerek egy majdnem ugyanolyat...). A gyerekek pedig figyeltek és hallgattak, nekem meg csillogtak a szemeim.
Keddre csupán ennyi mesélés jutott - délután viszont következett valami sokkalta jobb.
Kirándulás a Mississippi mentén.
Folytatása következik.

2008. május 9., péntek

Mesék az ív alatt különkiadás - Néhány szó a Fesztiválról

(Tudom, tudom, évezredek óta be kellett volna már fejeznem az egész történetet - jelen pillanatban nagy leeresztésben vagyok, és még kell néhány nap pöszmötölés mire újraindul az agyam, bocsi)
Azt hiszem, itt ki kell térnem magára a Fesztiválra és annak szervezetére (egyrészt, mert a hátralévő napok krónikája csak igy lesz érthető, másrészt, mert szerintem nagy ötlet, és otthon is meg kéne honositani. Na majd én!).
A St. Louis Mesemondó Fesztivál idén ülte 29. évfordulóját, és ez alatt a huszonkilenc év alatt az Egyesült Államok legnagyobb ingyenes mesemondó rendezvényévé nőtte ki magát (a legnagyobb fizetős rendezvény a Nemzeti Mesemondó Fesztivál a.k.a. Jonesborough, lapozzatok vissza).
Az alapfelállás: 7 db meghivott mesemondó (alias "a nagyok"), és néhány tucat "helyi mesemondó" (vagyis mi); egy központi helyszin (az Iv alatit múzeum) és néhány tucat egyéb helyszin (iskolák, könyvtárak, múzeumok, intézmények) amik között a mesemondók folyamatosan forognak és váltják egymást. A fesztivált szponzorok fizetik és támogatják; a 7 "nagy" fizetést is kap érte, a "kicsik" önkéntesek (meg lelkes csavargók, mint én). A helyszinek között megtalálhatók iskolák, múzeumok, kórházak, művelódési házak, és egyéb intézmények, mint pl. a siketek intézete és két börtön. A rendezvények egy héten keresztül jóformán megszakitás nélkül zajlanak - nos, ebbe sikerült belecsöppennünk.

Mesék az ív alatt 1 - Érkezés

És íme, így kezdődik történetünk második fele.
Nyolc órányi kocsikázás után érkeztünk meg Marylinék házába Dél-Illinois-ban, a Mississippi keleti oldalán (St. Louis városa a folyón fekszik, akárcsak Budapest, de az egyik fele Missouri állam, a másik fele pedig Illinois - térkép, katt ide). Halálosan fáradtak voltunk (de azért az utat persze sikerült végigbeszélgetnük... Amerikáról, Magyarországról, mesékről, oktatásról és úgy általában mindenről, ami eszünkbe jutott - majd azzal szórakoztunk, hogy felidéztük a koncerteket, és pontoztuk a többi mesemondót...). Amikor betámolyogtam a garázsba, kis hiján sikerült átesnem egy fél méter magas kupacnyi kőtörmeléken, mely Larry pattintómunkájának mellékterméke, és a szoba közepén diszelgett, néhány kifejlett szavras agancsa, egy vödörnyi toll, pár lándzsa és egy nyilhegyekkel tömött szekrény társaságában. Ez aztán meg is adta az alaphangulatot.
Marylinék házára leginkább a barátságos káosz kifejezés alkalmazható: én magam az emeleti szobában voltam elszállásolva, ami máskor a látogatóba érkező négyéves lányunoka birodalma - ennek megfelelően tömve volt mesekönyvekkel, meg olyan kis műanyag játékokkal, amik orvul talpon szúrják az embert, ha nem vigyáz. Nagyon otthonos kis hely volt, egy hét alatt meg is szoktam...
Hétfő reggel, még félálomban a konferencia meg az utazás után, Marylin meg én autóba szálltunk, és útnak indultunk az első fellépésre (én nem voltam meghívva, de úgy gondoltam, tanulni sosem árt, Marylin meg szivesen vitt magával).
Először egy nőegylet diszebédjére mentünk (ezek a nőegyletek annyira tipikusak Amerikában...) - egy jótékonysági szervezet tagainak özvegyei gyűltek össze; a teremben az átlagéletkor valahol hetven körül mozgott. Kaptunk egy kiadós, finom ebédet, bájcsevegtünk a hölgyeményekkel, azután Marylin előadott két történetet (az egyik a mesemondásról szólt, a másik pedig az Admirálisról, ami egy hires hajó St. Louis kikötőjében, és évtizedekkel ezelőtt minden család kedvenc hétvégi kirándulóhelye volt - a hölgyek bólogattak is meg sóhajtoztak). Mivel a közönség azt kivánta, meséljen a kis magyar is valamit, én is felkocogtam a pódiumra, és hirtelen felindulásból előadtam a Havas Hegyek Hercegnőjét (mert az egész környéken fehér virágban álltak a fák, hát eszembe jutott). Sikere volt, megtapsoltak, és már vágódtunk is be a kocsiba, mert várt minket a következő helyszin, egy helyi iskola könyvtára.
Arról az iskoláról, azt hiszem, ejtenem kell néhány szót. Marylin szerint egy időben nagy divat volt nyitott tantermű iskolákat épiteni - ami azt jelenti, hogy az egész épület egyetlen gigantikus csarnok, amiben alacsony paravánokkal elkülönitett kis rekeszek találhatók osztálytermek helyett. Hát, nem tudom. Biztos volt valami indok a terv mögött, de néhány száz általános iskolás egy visszhangos csarnokban nem épp a legjobb ötlet, ha engem kérdeztek... A könyvtár szerencsére egész csendes volt, és én békésen böngésztem a folklór szekciót mig be nem vonultak a második osztályosok, mindannyian a kezükkel a fejükön (ami egy fogolytáborba illő jelenetet idézett...). A könyvtárosnő (fiatal, szőke töltöttgalamb) roppant izgatott volt, hogy magyar akcentust hall, és persze ezt muszáj volt rögtön demonstrálnia is a kölköknek ("Ugye milyen érdekes a kiejtése?"). Mindegy, már megszoktam.
Csak egy mesére volt idő - Marylin egy afrikai történetet mondott el a gyerekeknek arról, miért nem szabad a tűzzel játszani, azután beszélgettek róla. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, hogyan vezeti rá a gyerekeket a válaszokra, és hogyan ösztönzi őket, hogy elgondolkozzanak a történeten, és előálljanak a saját ötleteikkel (ezt feltétlenül meg kell tanulnom).
Visszatérve a házba megismerkedtem Drew-val, aki Marylinék egy szem lányunokája, négy éves, és kondenzcsikot húz maga után amerre jár. Együtt vacsoráztunk a családdal; látogatónk is érkezett, Marylin egyik barátnője, akinek méretei egy kisebb bálnáéval vetekszenek (le kellett bontanunk az ajtót, hogy be tudjon jönni), de ettől függetlenül irtó jó fej, és vigan elbeszélgettünk az esti lámpafényben, miközben Drew különféle játékállatokkal bombázott minket.
Igy végződött az első nap. Kedd reggel pedig ránk virradt a Fesztivál...

2008. május 7., szerda

Északvidék 5 - A nagy finálé

Szombat reggel már mindenki pakolt és készülődött; és mégis, különösen vidáman indult a nap. Hatalmas különbség van a három- és a négynapos konferenciák között: eggyel több kellemes este, eggyel több közös reggeli és eggyel több vidám délelőtt... Ég és föld.
Vasárnapra csak egy környi műhely maradt; Nicole és én Meg Gilman csoportjához szegődtünk, aki misztikus-sámánisztikus-spirituális dolgokat magyarázott (na jó, valójában arról szólt, hogyan kell a körülöttünk lévő természetből ihletet meriteni élethű és szines mesemondáshoz). Kavicsokkal játszadoztunk és fürdőztünk a reggeli fényben, nem is kellett ennél jobb délelőtt.
Miután sikerült minden cuccomat a bőröndbe gyömöszölni, és elvonszolni Mary Lu kocsijáig, már csak az utolsó, vasárnapi koncert volt hátra - amin történetesen én is szerepeltem.
Ráadásul rögtön én nyitottam a sort. A konfer persze megerőszakolta a nevemet (Xendzsi Valka néven vonulok be a történelembe, haha), de ettől eltekintve szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. A Nap lánya cimű mesét meséltem; a közönség lelkes volt és vigan jelezte tetszését (ez azt jelenti, hogy nevettek a poénoknál és felszisszentek amikor az ostoba hercegnők kárt tettek magukban). Mindenki együntetűen azon a véleményen volt, hogy remek történet (és néhányan azt is mondták, a vasárnapi koncert volt a legjobb, amiért rajtam kivül a többiek is felelősek, mint azt látni fogjátok. Most.)
Utánam Don Falkos következett, aki Leanne tiszteletére az ő egyik meséjét mondta el (egy nagyon fárasztó poénokkal teletűzdelt Jancsi és Juliskát). Mindenki kacagott a könnyein keresztül.
Karol Kerman személyes sztorit mesélt egy majdnem tragédiába torkolló vitorlás-kalandról (ami számomra azért volt nagyon élvezetes, mert tudtam követni, mikor mit hol hibáztak el... kezd hiányozni a vitorlázás is).
Clare Noelle meséje, Hogyan jött az oroszlán a dzsungelbe, egy erős környezetvédelmi párhuzammal megtűzdelt afrikai mese volt - és a párhuzam tett róla, hogy mindenki rajongva éljenezzen, és elkérje a történetet későbbi használatra... (ez már csak igy működik, a modern mesemondás egyik fő profilja a környezettudatosság és -védelem).
Végül a sort és a koncertet Meg Gilman zárta, egy viharos ír történettel, amitől aztán megint könnyesre röhögtük magunkat (percekig levegőt sem kaptunk) - ez a mese egyike a gyöngyszemeknek, amiket gondosan elraktározok, és hazaviszek majd, hogy ti is hallhassátok ;) A cime "A férfi, akinek nem volt története". Majd emlékeztessetek, hogy meséljem el ;)
Imigyen zárult a konferencia. Volt még némi dijkiosztás, és mindenféle kérdések és válaszok, beszélgetések, köszönet a szponzoroknak, stb. Már épp készültünk útnak indulni, amikor berobbant Danielle, és emnnydörgő hangon közölte, hogy micsoda dolog, kihagyni a záró ceremóniát - hogy nincs itt a felelős ember, az nem kifogás! Pillanatok alatt mindenki vissza lett terelve a terembe; körben álltunk, kézenfogva, és énekeltük Északvidék hagyományos záró dalát, csigabigába tekeredtünk, és a végén nagyöleléééés (elég bárgyún hangzik, de valójában nagyon szép volt, együtt énekelni, meg a dal is jó, és igy tényleg úgy éreztük, lezárult a hétvége...)
Kissé hosszú időbe telt mindenkitől elbúcsúzni, de azért csak sikerült; kocsiba ültünk, Mary Lu (Mr. Death nagymamája), Marylin meg én, és útnak indultunk Délre. Igy kezdődött a kaland második fejezete...

(Jobbról balra: Trickster Sisters, Sárkányos Alakulat, avagy Danielle, Nicole, Én, Lois, és Danielle húga, szintén reménybeli mesemondó)

Északvidék 4 - Egy újabb koncert

Miután fellélegeztem (és kilihegtem magam), már csak a mulatság volt hátra - egy újabb esti koncert.
Gwyn Calvetti nyitotta a sort egy személyes sztorival (amiben az volt a pláne, hogy közben egy madzaggal játszott - tudjátok, amikor az ujjaid között kifeszited és aztán valaki más átveszi - csakhogy ő egyedül csinálta, és a végére mindenféle állatok meg képek lettek a dologból, elképesztő volt). Gwyn egyébként nem csak jópofa mesélő, de nagyon kedves, jó fej nőszemély is, és mellesleg Északvidék új elnöke.
Másodjára aztán igazi csemegét kaptam, Mary Lu Bretsch mesélte:... a Halál és a Vörös Hajú Lány. Igazi dögös texasi akcentussal :D Végre hallottam élőben is valaki mástól! Vigyorogtam mint a tejbetök. Meg mindenki más is. Megállapitották, hogy egy az egyben rólam szól... ami igaz is, mert a legerősebb érzésem az előadás alatt az volt, hogy Mary Lu az én mesémet meséli... ez történik, ha nagyon beleszokik az ember egy mesébe :D
Joe Jekot személyes történetet mesélt az egykori vizilabda-edzőjéről - de ilyen hanggal a telefonkönyvet is olvashatta volna, mert berezegtek tőle az ablaktáblák. A szép hang nem a legfőbb dolog egy mesemondónál... de hogy a második a sorban, abban egészen biztos vagyok...
Terry Visger azután végképp bennünk akasztotta a szuszt. A története megrázó erejú volt, katartikus és minden szempontból emlékezetes; ahogyan előadta, az pedig egészen magával ragadott... (a sztori cime A Gyűrű, emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem egyszer!)
A sort Patricia Coffie zárta, aki csak egy személyes anekdotát adott elő - de gurultunk a röhögéstől. Nagymama korú, csendes és cinikus barátnénk ugyanis arról mesélt, hogyan ment el egy Marylin Manson-féle rock-koncertre a fia kedvéért... hát, potyogtak a könnyeink...
És ezek után nem volt más hátra, mint újból swappolni egyet (persze más koncertekre is mehettünk volna, minden több helyszinen zajlott egyszerre, de ennyi remek mese után az embernek megjön a kedve a szerepléshez...
Ragyogó kis csapat verődött össze a szombat esti meséhez (és lelkesedésünk akkor is töretlen maradt, amikor Yvonne begyalogolt és szigorú szabályok tömegét sorolta fel, majd ott hagyott minket egy undok kinézetű stopper társaságában - amit Steve rövid bütykölés után végleg működésképtelenné tett). Ezek után kényelmesen hátradőltünk, és éjszakába nyúlóan meséltünk; ott volt Robin, kedvenc Fianna-mesemondónk, aki egy vidám nótával, gitárzenével és egy nagyon fárasztó viccel szórakoztatott bennünket; ott volt Nicole, aki a saját verzióját mesélte az egérről és az oroszlánról, ott volt Danielle, aki megörvendeztetett az ő verziójával a Papir Sárkányról; azután ott volt Marcia, akinek costa rica-i a férje (és igen és igen és igen a férje családja felelős a costa rica-i himnuszért, hehe) és kaptam tőle egy nagyon vidám és szines kis trickster-történetet. Azután ott volt Diane Ladley, aki lekapcsolta a villanyt, és az EXIT felirat kisértetiesen derengő vörös fényében, az ablakon át a falra vetülő holdfény-árnyékok között egy igaz kisértethistóriát mesélt nekünk (amitől aztán két napig rémálmaim voltak...). Steve zárta a swappot, csak nekem, egy amerikai történettel egy zátonyra futott gőzösről a Mississippi-n...
Ja és én is meséltem - nem készültem rá egyáltalán, de valamiért a szilva-dolog ott motoszkált az agyamban már a megérkezés óta (Wisconsin = Duchy of Plums. Szilva Grófság. Changeling. Mindegy. Hosszú.) és fogalmam sincs, mesemondói lelkem melyik zugából mászott elő, de mire észbe kaptam, már félúton jártam Plumia Flor történetében (minden jog és imádat a Bran együttesnek, és nem, nem kaptam pénzt a fellépésért). Utoljára olyan három vagy négy éve olvashattam, és eszembe sem jutott azóta; mégis visszajött, tisztán és majdnem szóról szóra, és öt perces döbbent, áhitatos csend követte...
Mivel nem volt kedvünk még aludni menni, éfjélig beszélgettünk a nappaliban; Steve és Diane felváltva meséltek borzasztó horrortörténeteket vagy fárasztó poénokat, Leanne tiszteletére. Leanne Északvidék egyik kedvenc mesemondó trickstere volt, én csak a netről ismertem; akkor halt meg rákban, amikor megérkeztem tavaly augusztusban. A közösség még nem dolgozta fel az elvesztését, egész hétvége alatt láttunk itt-ott könnyeket; a legtöbben azzal emlékeztek rá, hogy újra és újra elmesélték a történeteit...

Északvidék különkiadás - Már megint a magyarok

Igen, igen, megint kis termet kaptam, és megint dugig tömve volt (25-30 ember, ahogyan Meg számolta). Már előző nap jöttek oda emberek és biztositottak róla, hogy alig várják az előadásomat - és meg is jelentek mindannyian. Meg Gilman barátosném konferált fel, nagy szeretettel (és még arra is vette a fáradságot, hogy kimondja a teljes nevem, hehe). A szokásos sorozatot meséltem. Bús királyfi (felvezetőnek mindig jó), szigetközi tündérek (ez meg, a népdallal együtt, könnyeket csal az emberek szemébe - amellett, hogy tényleg szivszakasztóan gyönyörű történet, ebben szerintem szerepe van némi nosztalgikus Tolkien-utóhatásnak is, tündérek elmennek örökre, brühühühü), Mátyás király és Bátorkő vára (az udvari bolondot mindenki szereti, főleg a jó kis tréfás történetei miatt; Kinizsitől meg el vannak halva, az a malomköves trükk még mindig elég népszerű...), Fehérlófia (elejétől végéig egy remekmű, és egyre jobban szeretem mesélni; Hétszünyű Kapanyányimonyók az egyik fénypont, de nem a neve miatt, hanem mert kihúzza a fát a földből a szakállával - ezen mindig jókat kacarásznak. Nagy szeretettel viseltetnek a bébi griffek iránt - jelzem, én is - és mindenkinek megfagy az ereiben a vér, amikor Fehérlófia levágja a saját lábát...), és végül, természetesen, a garabonciások (sárkánylovasok mindig tarolnak).
Ezúttal az utolsó fél óra kérdés-válasz-beszélgetés szekcióban megkértek, meséljek még egyet - igy aztán elhangzott a Tündértó Titka (ééééjen! :D ) és szintén nagy sikert aratott.
Az emberek általában arra kiváncsiak, milyen kapcsolatban állnak a magyar népmesék más népek meséivel (általában az - általuk jobban ismert - oroszok és irek kerülnek szóba. Steve, akiről még lesz szó, engem tiszteletbeli irré is fogadott azon melegében... igen, még mindig mindenki azt hiszi, természetes vörös vagyok). És persze mindig el kell nekik mesélnem a táltoslovat a parázzsal, meg hogy honnan jönnek a garabonciások, és még egy csomó apró részletet, ami megragadja a figyelmüket a mesékben. Külön ki szokták emelni, mennyire örülnek, hogy hallottak magyarul beszélni (megtűzdelem a meséket magyar szavakkal és kifejezésekkel, és a népdalt is magyarul éneklem, a forditása benne van a handoutomban).
Nagy siker volt, na. Utána nem győztem mindenki kezét szorongatni meg tűrni az öleléseket; még vagy egy órát beszélgettem a teremben mindenkivel, aki hátramardt hogy kérdezzen vagy gratuláljon (mindig arra kiváncsiak, hol tanultam angolul... és teljesen el vannak ájulva, hogy nálunk az iskolában kötelező az idegen nyelv). Rögtön megkaptam az értékeléseket is (mert indigóra irták, hogy jusson egy példány a konferencia szervezőinek). Hát csupa nagybetűs dicséret...
Legyünk büszkék a magyar mesékre! Angolul is megállják a helyüket :)

Északvidék 3 - A nagy nap

Miután kellően lefosztottuk a könyvesboltot (ahol könyveken kivül mindenféle egyebet is lehetett kapni), megkezdődött a konferencia harmadik napja. Némi izgalommal, mert lélekben már készültem a délutáni előadásomra. Meg Gilman utánam hozta a Sharing the Fire értékeléseim fénymásolatát - ez sokat javtitott a hangulatomon, mert mind a harmincon ötcsillagos minősités volt és mindenféle lelkes és biztató megjegyzések. Hát akkor annyira rossz műsor nem lehet.
De még előttünk állt a délelőtt. Először Marylin előadására ültünk be, ami arról szólt, hogyan kell egy meséhez kreativ foglalkozásokat vagy beszélgetést fűzni, hogy ne csak szórakoztató legyen egy iskolás osztály számára, hanem hasznos is. Kaptunk egy példatörténetet (hogyan hozta el Pók Asszony a fényt a világnak; indián mese), és minden csoportnak más szemszögből kellett hasznositania. Charlotte, Danielle, egy srác meg én alkottuk a Matek és Tudomány szekciót; olyan ötletekkel rukkoltunk elő, mint naptárszámitás, idő mértékegységei, pókok biológiája, tűz és kémia, állattan, fotoszintézis, és meg vagy egy tucat másik. Egy nagyon egyszerű és rövid kis történetben több órára elég hasznos dolgot találtunk... (a dolog lényege az, hogy a mesét kapcsoljuk a tananyagban szereplő témákhoz, és igy mintegy felvezetésként lehet használni, nem csak szórakoztató elem - ami növeli annak az esélyeit, hogy a tanárok időt szoritanak a mesemondásra a tanteremben).
A második kör technikai jellegű volt; Diane Ladley, Amerika első számű kisértethistória-mesélője tartott előadást arról, hogyan kell jó hangfelvételt késziteni (nem profi stúdióban, hanem házilag, reklámcéllal), és a programot is bemutatta hozzá, amivel szerkeszteni lehet. Sokat tanultunk (és jókat kuncogtunk a különféle hangeffekteken...)
Ezután következett az ebéd, majd némi szabadidő (a mesemondók államonként csoportokba gyűltek némi megbeszélésre, de mivel Magyarországot és Connecticutot egyedül én képviseltem, inkább átkocogtunk a csajokkal a nemzetközi ajándékboltba körülböngészni).
És azután nagy levegő, és fejest ugrani a magyar mesemondásba...

Északvidék 2/2 - Swap és Sárkányok

És eljöve a péntek esti koncert (azt szeretem az Északvidékben, hogy minden este van egy koncert. Ez sok sok sok jó történetet jelent).
És megint sikerült lélegzetelállitó élménnyel kezdeni. Yvonne Healy (Békakirályfi-csapatunk egyik tagja) nyitotta az estet, és nem mást mesélt, mint Cormac király legendáját (amitől aztán megint tüzijátékot láttam). Yvonne civilben pattogós, karakteres nőszemély, aki szereti irányitani a dolgokat (és ezzel néha a frászt hozza az emberre) - de szerencsére a szinpadon is megtartja ezt a jó szokását, és lenyűgözően alakit. Cormac király legendáját sokan már hallhattátok tőlem; évekkel ezelőtt az első mese volt, amit megtanultam elmondani, és azóta is előveszem újra meg újra meg újra (ez az a történet, ahol a király eladja a családját a varázslatos zenélő csengettyűkért, majd utánuk megy a tündérek földjére, hogy visszaszerezze őket). Hosszú, részletes, gyönyörű mesélés volt.
Kevin Strauss az Egér és az oroszlán meséjével örvendeztetett meg minket - amilyen nagy darab fickó, olyan aranyosan-vigyorgósan adta elő az egészet...
Michael Parent bemutatta, miről prédikált eddig: egy személyes sztorit mesélt, egy valódi trickster-történetet, ahol a nem túl okos, ám találékony diák megúszott egy verekedést némi Tapsi Hapsi-képzés segitségével... (ne tessék nevetni, Tapsi Hapsi az összes nyúl trickster egyenes ági leszármazottja).
Rachel Nelson különleges mesélőnek bizonyult (valójában bárd). Sokféle hangszerrel láttam már embereket mesélni, de hegedű eddig nem volt köztük. És Rachel nem csak elképesztően jó zenét játszott elképesztően jól, hanem a tetejébe a sztori is megállta a helyét, a hangja is, meg a mozgás is, amivel az egészet eljátszotta. Személyes történet volt - az előző esti műsorral ellentétben erre azt mondom: szivesen hallgattam volna még.
És a sort Barbara Schutzgruber zárta. Ő nem csak mesemondó, hanem textilművész is - ennek megfelelően már a szivárványszin kendő, amit viselt, elakasztotta a lélegzetünket. És utána jött a történet: a Hamelni Patkányfogó, gyönyörűen előadva, egész idő alatt a hideg futkosott a hátunkon, és végig libabőrös voltam... (érdekes volt, hogy az elbeszélő a hamelni híd volt a folyó felett, aki csak hallotta, de nem látta az eseményeket - nagyon szép leirások születtek az ötletből...)
A koncert végeztével eljött az idő, hogy swappoljunk egyet (igy hivják a kötetlen esti mesélést). Nicole, Danielle meg én felrohantunk Nicole-ék szobájába, hogy felébresszük Celandine-t - aki egy vállon ülő sárkány (igen, tudom, hogy már sokaknak lelkendeztem róluk). Ő személy szerint Nicole tulajdona, de természetesen Danielle-nek is van otthon vagy három ugyanilyen - a gyerekek imádják, mert úgy néz ki és úgy mozog, mint egy élő állat (és erre még rátesz egy lapáttal, hogy a csajok élőállat feliratú macskakosárban szállitják őket...). Egyesült erővel felerősitettük a vállnyeregre (mert egyeseknek olyan keskeny a válla, hogy nem kényelmes egy bébisárkány számára), bezsinóroztuk Nicole ruhája alatt (a dolog lényege, hogy ha a sárkány a jobb válladon van, a hátad mögött a bal zsebedbe futnak le a zsinórok, igy anélkül tudod mozgatni, hogy bárki észrevenné). Igy vonultunk le a nagyterembe esti mesélésre.
Természetesen ha már sárkány volt a társaságban, elő kellett adnom a Sárkányherceget (amit Celandine nagy érdeklődéssel kisért, pici fejét billegetve). Marylin (akivel először találkoztam huzamosabb időre) egy indián legendát mesélt a napok hosszáról és a naptárról, meg attól, mitől vörös a cédrusfa (jegyezzétek meg, mert később irni fogok a cédrusfa naptárról, amit Cahokia-ban láttunk). Nicole rám ruházta Celandine-t, és maga is előállt egy számomra vadonatúj sárkányos történettel (A Papir Sárkány - na ezt is fogjátok még tőlem hallani). Lois egy hercegnőről mesélt, aki imádott táncolni egy birodalomban, ahol tiltva volt a tánc; hallottunk még ezen kivül egy ír mesét és egy ausztrál legendát (arról, hogyan születtek a koalák), szóval végülis megegyezhetünk abban, hogy a péntek esti műsor meglehetősen nemzetközi volt...
Mindezen után már megint csak ágyba zuhanni volt erőm. Csodálkoztok?