Északvidék 5 - A nagy finálé

Szombat reggel már mindenki pakolt és készülődött; és mégis, különösen vidáman indult a nap. Hatalmas különbség van a három- és a négynapos konferenciák között: eggyel több kellemes este, eggyel több közös reggeli és eggyel több vidám délelőtt... Ég és föld.
Vasárnapra csak egy környi műhely maradt; Nicole és én Meg Gilman csoportjához szegődtünk, aki misztikus-sámánisztikus-spirituális dolgokat magyarázott (na jó, valójában arról szólt, hogyan kell a körülöttünk lévő természetből ihletet meriteni élethű és szines mesemondáshoz). Kavicsokkal játszadoztunk és fürdőztünk a reggeli fényben, nem is kellett ennél jobb délelőtt.
Miután sikerült minden cuccomat a bőröndbe gyömöszölni, és elvonszolni Mary Lu kocsijáig, már csak az utolsó, vasárnapi koncert volt hátra - amin történetesen én is szerepeltem.
Ráadásul rögtön én nyitottam a sort. A konfer persze megerőszakolta a nevemet (Xendzsi Valka néven vonulok be a történelembe, haha), de ettől eltekintve szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. A Nap lánya cimű mesét meséltem; a közönség lelkes volt és vigan jelezte tetszését (ez azt jelenti, hogy nevettek a poénoknál és felszisszentek amikor az ostoba hercegnők kárt tettek magukban). Mindenki együntetűen azon a véleményen volt, hogy remek történet (és néhányan azt is mondták, a vasárnapi koncert volt a legjobb, amiért rajtam kivül a többiek is felelősek, mint azt látni fogjátok. Most.)
Utánam Don Falkos következett, aki Leanne tiszteletére az ő egyik meséjét mondta el (egy nagyon fárasztó poénokkal teletűzdelt Jancsi és Juliskát). Mindenki kacagott a könnyein keresztül.
Karol Kerman személyes sztorit mesélt egy majdnem tragédiába torkolló vitorlás-kalandról (ami számomra azért volt nagyon élvezetes, mert tudtam követni, mikor mit hol hibáztak el... kezd hiányozni a vitorlázás is).
Clare Noelle meséje, Hogyan jött az oroszlán a dzsungelbe, egy erős környezetvédelmi párhuzammal megtűzdelt afrikai mese volt - és a párhuzam tett róla, hogy mindenki rajongva éljenezzen, és elkérje a történetet későbbi használatra... (ez már csak igy működik, a modern mesemondás egyik fő profilja a környezettudatosság és -védelem).
Végül a sort és a koncertet Meg Gilman zárta, egy viharos ír történettel, amitől aztán megint könnyesre röhögtük magunkat (percekig levegőt sem kaptunk) - ez a mese egyike a gyöngyszemeknek, amiket gondosan elraktározok, és hazaviszek majd, hogy ti is hallhassátok ;) A cime "A férfi, akinek nem volt története". Majd emlékeztessetek, hogy meséljem el ;)
Imigyen zárult a konferencia. Volt még némi dijkiosztás, és mindenféle kérdések és válaszok, beszélgetések, köszönet a szponzoroknak, stb. Már épp készültünk útnak indulni, amikor berobbant Danielle, és emnnydörgő hangon közölte, hogy micsoda dolog, kihagyni a záró ceremóniát - hogy nincs itt a felelős ember, az nem kifogás! Pillanatok alatt mindenki vissza lett terelve a terembe; körben álltunk, kézenfogva, és énekeltük Északvidék hagyományos záró dalát, csigabigába tekeredtünk, és a végén nagyöleléééés (elég bárgyún hangzik, de valójában nagyon szép volt, együtt énekelni, meg a dal is jó, és igy tényleg úgy éreztük, lezárult a hétvége...)
Kissé hosszú időbe telt mindenkitől elbúcsúzni, de azért csak sikerült; kocsiba ültünk, Mary Lu (Mr. Death nagymamája), Marylin meg én, és útnak indultunk Délre. Igy kezdődött a kaland második fejezete...

(Jobbról balra: Trickster Sisters, Sárkányos Alakulat, avagy Danielle, Nicole, Én, Lois, és Danielle húga, szintén reménybeli mesemondó)