Mesék az ív alatt 4 - Hasítanak a magyarok

Csütörtök reggel végre elérkezett az ideje, hogy én is fellépjek a Fesztiválon. A kijelölt helyszin a Blanchette Park volt, azon belül is egy Memorial Hall nevű épület - az is aminek hangzik, egy házikó a parkban, ahová a Fesztivál alkalmából busszak hoztak ki iskolás csoportokat mesét hallgatni (na ehhez szóljatok hozzá). Négyen voltunk mesemondók: Marylin, én, és a Wright házaspár, Jackie és Papa.
Az első körben (egy óra jutott három előadásra) körülbelül 100-150 kisiskolást számoltam, másodiktól negyedik osztályig. Jackie és Papa dolga volt feltüzelni őket némi dobolással, és egy mesével (ami kisértetiesen hasonlitott a kiskakas gyémánt félkrajcárjára, csak itt egy pulyka volt a tettes) - az ő előadásaik mindig dinamikusak, jópofák, megmozgatják a gyerekeket, hogy aztán készen legyenek hosszabb egy helyben való ülésre. Amint sikerült újra letelepiteni őket, szinpadra lépett Marylin, aki a Három Kismalacot mesélte, a farkas szemszögéből (esküszöm, ha milliószor nem hallottam még a Három Kismalacot ideát, akkor egyszer sem. Egyszer irok róla egy tanulmányt, mit esznek rajta az amcsik annyira. Mert egy bizonyos ponton túl már akármilyen ötletes az átdolgozás, valahogy nem tud érdekelni... és ugyanez a helyzet a Három Kecskegidával is. Különben is, én a trollnak szurkolok.)
Azután eljött az én időm; a kölkök épp a megfelelő korosztály voltak a garabonciásos történethez, és különben is, szeretem, amikor azzal a kérdéssel nyitok, hogy "Na, hányan hallottatok már sárkánylovasokról?" és az összes gyerek egyszerre visit... ezután jön a "És hányan szeretnétek kiprónálni, milyen a sárkánylovaglás?" (még jobban visit) "És hányan ismeritek Harry Pottert?" (mindenki visit) "Na jó, akkor most hallani fogtok a magyar varázslóiskoláról. All right, here we go..." (garabonciás barátaim kedvéért: nem, ezúttal a kerékről leesős rész kimaradt a dologból...). A történet nagy és osztatlan sikert aratott; az előadás végeztével a gyerekek odajöhettek a mikrofonhoz kérdéseket feltenni - tőlem azt akarták tudni, igaz-e a történet... (még időben észbe kaptam, hogy a tanárok meglincselnek, ha azt válaszolom, amit szeretnék, szóval visszakérdeztem, hogy "szerinted?" és vigyorogva tapasztaltam, hogy bólogattak, mosom kezeimet).
(A legjobb bemelegitő kérdés persze mindig az, hogy megkérem a gyerekeket, próbálják meg utánam ismételni a teljes nevem - általában sokkal jobban sikerül nekik, mint a konfernek)
A második kör harmadik-ötödik osztályosokból állt, belőlük is kaptunk vagy száz-százhúsz darabot; a nagy kezdő dobolás után Jackie a frászt hozta rájuk egy kisértethistóriával (jump tale - nem túl horrorisztikus, de rádörrensz a gyerekekre a végén, és ettől mindenki halálra rémül). Marylin egy igaz történetet mesélt a Könnyek Útjáról (még egy darab amcsi történelem - az indiánokat telepitették nyugatra, és az út egy része St. Louis-on haladt keresztül). Azután megint rám került a sor, és úgy döntöttem, ezek a kölykök már elég idősek a Fehérlófiához. És imádták is, hát persze (a griffes jelenet verhetetlen). Utána rögtön tudni akarták, mi lett a fivérekkel (abban a verzióban, amit ideát mesélek, egyszerűen csak megfutamodnak); tudni akarták, szórakoztató-e meséket tanulni, és hogy hányat tudok, valamint hogy hogy irják Magyarországot, és hogy voltam-e már Forma-1-es versenyen. Amikor feloszlott a tömeg, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy engem ölelgetnek, legalább egy tucatnyian, egyszerre; szeretem az ilyen spontán szeretetnyilvánitásokat. Több gyerek autogramot is kért, csak mert állati érdekesnek találták, és persze le kellett irnom a teljes nevemet...
A harmadik körre már csak Marylin és én maradtunk; persze kiderült, hogy hatvan-hetven óvodásból és bölcsödésből áll. Hát, ha akartok nehezen kezelhető közönséget, akkor ők azok. Kissé ideges voltam a kezdés előtt, a legtöbb magyar népmese nem ennek a korosztálynak való; Marylin azt javasolta, mindegy mit mesélek, csak vonjam be őket minál jobban ("Participation. Remeber, participation"). Az elkövetkező tiz percben legalább ötször gondoltam meg magam; két mesére volt idő, az egyiket (A kisfiú, aki félt a sötétben) már elterveztem előre, a másikról fogalmam sem volt, mig fel nem csaptam a kis, nyakba akasztható könyvecskémet, és rábukkantam benne az inka kiállitásra gyűjtött mesékre. Villámgyors fejben szerkesztést végeztem, és mire szinpadra kerültem Marylin két meséje után, már meg is volt a terv; egy inka mese alapjait szabtam át (mivel nem fűztem hozzá vérmes reményeket, hogy a kölkök tisztában vannak a dél-amerikai flórával és faunával, sikerült a tatut szkunkra cserélnem, ami még jól is jött ki, és adott egy dupla csavart a történet végén). Mindkettőt megtűzdeltem jó sok játékkal mert elismételhető részekkel, és teljes volt a siker - a gyerekek vették a lapot, kórusban ismételtek mindent, és dijazták az előadást. Legalább most megtanultam, hogy el tudok én bánni az apró gonoszokkal is.
Két nappal később még jöttek oda hozzám emberek gratulálni a csütörtök reggeli meséléshez. Szerintem is jól sikerült.