Északvidék 4 - Egy újabb koncert

Miután fellélegeztem (és kilihegtem magam), már csak a mulatság volt hátra - egy újabb esti koncert.
Gwyn Calvetti nyitotta a sort egy személyes sztorival (amiben az volt a pláne, hogy közben egy madzaggal játszott - tudjátok, amikor az ujjaid között kifeszited és aztán valaki más átveszi - csakhogy ő egyedül csinálta, és a végére mindenféle állatok meg képek lettek a dologból, elképesztő volt). Gwyn egyébként nem csak jópofa mesélő, de nagyon kedves, jó fej nőszemély is, és mellesleg Északvidék új elnöke.
Másodjára aztán igazi csemegét kaptam, Mary Lu Bretsch mesélte:... a Halál és a Vörös Hajú Lány. Igazi dögös texasi akcentussal :D Végre hallottam élőben is valaki mástól! Vigyorogtam mint a tejbetök. Meg mindenki más is. Megállapitották, hogy egy az egyben rólam szól... ami igaz is, mert a legerősebb érzésem az előadás alatt az volt, hogy Mary Lu az én mesémet meséli... ez történik, ha nagyon beleszokik az ember egy mesébe :D
Joe Jekot személyes történetet mesélt az egykori vizilabda-edzőjéről - de ilyen hanggal a telefonkönyvet is olvashatta volna, mert berezegtek tőle az ablaktáblák. A szép hang nem a legfőbb dolog egy mesemondónál... de hogy a második a sorban, abban egészen biztos vagyok...
Terry Visger azután végképp bennünk akasztotta a szuszt. A története megrázó erejú volt, katartikus és minden szempontból emlékezetes; ahogyan előadta, az pedig egészen magával ragadott... (a sztori cime A Gyűrű, emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem egyszer!)
A sort Patricia Coffie zárta, aki csak egy személyes anekdotát adott elő - de gurultunk a röhögéstől. Nagymama korú, csendes és cinikus barátnénk ugyanis arról mesélt, hogyan ment el egy Marylin Manson-féle rock-koncertre a fia kedvéért... hát, potyogtak a könnyeink...
És ezek után nem volt más hátra, mint újból swappolni egyet (persze más koncertekre is mehettünk volna, minden több helyszinen zajlott egyszerre, de ennyi remek mese után az embernek megjön a kedve a szerepléshez...
Ragyogó kis csapat verődött össze a szombat esti meséhez (és lelkesedésünk akkor is töretlen maradt, amikor Yvonne begyalogolt és szigorú szabályok tömegét sorolta fel, majd ott hagyott minket egy undok kinézetű stopper társaságában - amit Steve rövid bütykölés után végleg működésképtelenné tett). Ezek után kényelmesen hátradőltünk, és éjszakába nyúlóan meséltünk; ott volt Robin, kedvenc Fianna-mesemondónk, aki egy vidám nótával, gitárzenével és egy nagyon fárasztó viccel szórakoztatott bennünket; ott volt Nicole, aki a saját verzióját mesélte az egérről és az oroszlánról, ott volt Danielle, aki megörvendeztetett az ő verziójával a Papir Sárkányról; azután ott volt Marcia, akinek costa rica-i a férje (és igen és igen és igen a férje családja felelős a costa rica-i himnuszért, hehe) és kaptam tőle egy nagyon vidám és szines kis trickster-történetet. Azután ott volt Diane Ladley, aki lekapcsolta a villanyt, és az EXIT felirat kisértetiesen derengő vörös fényében, az ablakon át a falra vetülő holdfény-árnyékok között egy igaz kisértethistóriát mesélt nekünk (amitől aztán két napig rémálmaim voltak...). Steve zárta a swappot, csak nekem, egy amerikai történettel egy zátonyra futott gőzösről a Mississippi-n...
Ja és én is meséltem - nem készültem rá egyáltalán, de valamiért a szilva-dolog ott motoszkált az agyamban már a megérkezés óta (Wisconsin = Duchy of Plums. Szilva Grófság. Changeling. Mindegy. Hosszú.) és fogalmam sincs, mesemondói lelkem melyik zugából mászott elő, de mire észbe kaptam, már félúton jártam Plumia Flor történetében (minden jog és imádat a Bran együttesnek, és nem, nem kaptam pénzt a fellépésért). Utoljára olyan három vagy négy éve olvashattam, és eszembe sem jutott azóta; mégis visszajött, tisztán és majdnem szóról szóra, és öt perces döbbent, áhitatos csend követte...
Mivel nem volt kedvünk még aludni menni, éfjélig beszélgettünk a nappaliban; Steve és Diane felváltva meséltek borzasztó horrortörténeteket vagy fárasztó poénokat, Leanne tiszteletére. Leanne Északvidék egyik kedvenc mesemondó trickstere volt, én csak a netről ismertem; akkor halt meg rákban, amikor megérkeztem tavaly augusztusban. A közösség még nem dolgozta fel az elvesztését, egész hétvége alatt láttunk itt-ott könnyeket; a legtöbben azzal emlékeztek rá, hogy újra és újra elmesélték a történeteit...